szombat van, de ez most nekem talán vasárnap is.
béke van, most nagyon béke. és írnom kellene, nagyon írnom is kellene. három huszonöt, és betűnként önt el a melankólia. na de nézzük sorjában.
találkoztam geminivel, oda adta az új conjure one albumot, és az jó. meg az új schillert is, addig nem jutottam. persze nem volt nálam fülhallgató, ettől kattogtam, ijedeztem, stb, elkezdtem vágyni. minek vágyok én folyton mindenre? aztán elmentem a crnihez.
ami jó volt mert
a) megint megtanulom, hogy néha azok az emberek a legértékesebbek, akiktől nem változik semmi. pontosan olyan volt minden, mint régen.
b) mert oda adta a schiller meg a massive attack dvd-t ami majd biztosan jó lesz. meg milyen már hogy a crni dvdket ad nekem?
és rossz volt mert
a) az apjának levágták a lábát. elüszkösödött, nagyon öreg már az öreg. egyike azoknak az embereknek, akiket valahogy, valahogyan mégis szeretek, buta dolog ez, semmi közöm hozzá, párszor kezet fogtam vele, meg egyszer talán kártyáztunk is, de biztos nem ezért. milyen furcsa hogy mitől szeret az ember. az anyukáját nem szeretem. tényleg nem? de miért? és levágták a lábát, és ott volt tolókocsiban, és annyira zavarba jöttem ettől, mintha most láttam volna először ilyet, és hírtelen elfelejtettem beállítani az arcomat, és tudtam hogy nem tudnák vele olyan arcal kezet fogni, ahogy régen, és ettől meg is ijedtem, és csak biccentettem neki, és tudom hogy már el is felejtette, meg nem is sértődött meg, de nem tudom hogy fogom megbocsájtani magamnak.
b) vettem fülhallgatót, ami azért bosszantó mert nagyon drága volt, és a nagyon drága dolgoknak lassan már nem is tudok örülni, mert hogy drágák voltak, és annyira sosem jó semmi, mint amennyire drága, és ezt nehéz megbocsájtani magadnak, ha viszont nem olyan drága, de úgyse jó, akkor meg nem tudok nem arra gondolni hogy csak azért nem jó, mert nem dárga, borzasztó ez a helyzet, nagyon, de nagyon szeretnék olyan világban élni, ahol a boltokban is ajándékot kapnak az emberek, mert amit ajándékba kapok, azt mindig könnyebb szeretnem is, hiszen ajándékba kaptam, egy ajándéknak több mindent bocsájt meg az ember, milyen jó is lenne, bemennék a boltba, adnék ajándékot nekik, meg ők is nekem, na mindegy.
(erről jut eszembe oda adtam a rozinak a bankártyámat. kezdek bölcs lenni)
c) ha crni, akkor mindig ott a striky is, és ő még mindig fáj, a fene essen bele, úgy elmennék egyszer, csak megnézni mi van vele, de persze duzzog, meg bánt, meg igaza van, a kurva életbe, mért mennek szét ilyen könnyen barátságok, és mért nem lehet helyrehozni dolgokat?
miért kérdezek ilyen hülyeségeket?
aztán jött rozi, ő is jó volt sőt.
(megnéztük a zsinóront, és jól tettük. az első nagy pozítívum már az elején szembeötlik, miszerint az alkotók még véletlenül sem próbálták meg leplezni, hogy egy konkrét bábfimről van szó, sőt a történet és a rendezés is nagyon ügyesen kihasználja a bábozást, ami szokatlan, de annyira ötletes, hogy megesszük rendesen. az elején még meg lehet rémülni ettől függetlenül, annyira gyűrűk ura nyúlásnak indul a sztori, de később ezzel sem lesz baj, sőt, és az sem vesszük a végén már észre, hogy mennyire furcsa volt még a film elején hogy a bábok hasbeszélőek, és rezzenéstelen arcúak. a látvány pazar, sőt egész egyszerűen kihagyhatatlan, még a sokat látott mozi látogató is megilletődik a csatajelenet láttán, vagy az olyan elsőre ijesztőnek tűnő jelenetektől, mint egy új báb születése, vagy a filmtörténet egyik talán leggyengédebb szeretkezése, összegabalyodó hárfa-fonalakkal. a zene szép, az élmény pedig ravasz; észre se vesszük, hogy egy teljesen egyszerű mesét szurkoltunk végig, és gyerekként kötöződtünk oda úgy a székhez, hogy mi is csak a végfőcímkor szakadunk el a zsinóroktól.)
jó volt gyereknek lenni. azt hiszem nálam a szerelem eszenciája (ezt a szót) amikor nem jó nélküle gyereknek lenni. vagy mi.
erről persze írtam egy verset.
ilyet aszongya:
hogy vagy és mindig is voltál
csoda mint hogy most velem voltál
és nem csodát ma se hagytál
mert megint jó volt veled
átugrani én szörnyeim felett
és érkezni hozzád
önmagam helyett
aztán a szavak nem tetszettek és így lett a hagytálból adtál, miután önállótlan módon megkérdeztem a frín. na mindegy.
hogy vagy és mindig is voltál
csoda mint hogy velem voltál
és nem csodát most se adtál
mert megint jó volt veled
átugrani én szörnyeim felett
és érkezni hozzád
önmagam helyett
és ettünk pizzát. igazából én még mindig eszem. na mindegy.
egész nap a kezdet phiai ment a fejemben, amikor aszongya hogy
a valósággal az a baj hogy nincs hozzá háttérzene / a kérdés az hogy átérzed-e
és tele van a faszom a munka helyemmel. konkrétan azzal hogy nagyon nehéz úgy szeretni az embereket, ha folyamatosan részeg aberrált állatokkal beszélgetsz szombat éjszakánként, olyanokról, hogy ők pedig nőt akarnak, még ha neked fiú hangod van is. miért? annyi szép dolog van a világon, tök jó nők, biztos férfiak is, a niagara vízesés, meg bongó, a sarki fény, vagy a holland sajtok, mi a faszt keresek én itt? nagyobb baj, amitől igazán félek, hogy azt mondta tyler durden (nem a netes-wiwes, hanem az ottani) hogy nem a munkád vagy, ami szép meg igaz, de mégis az életed vagy akármit csinálsz, és az életed a munkád is, akármit csinálsz. szerintem jobb arc lennék ha mondjuk azzal foglalkoznék, hogy nézném a makákók szaporodási szokásait. és persze a szemétség, hogy minden a kezemben van, meg do it free, és lehet belőlem még mindig makákónemiéletspecialista, csak egyszerűen a való világ (nem az dobozos, az itteni) túlságosan elfáraszt ahhoz, hogy elinduljak normális célok felé.
meg abból is hogy jövő parám van. most ez annyira jól esik, dédelgetem is magamban, mert végre egyszer nem személyes, hanem egyetemes. a narancs írja hogy harminc hatban jön egy meteor, de persze azt biztosan túl éljük, legfeljebb egy kicsit belehalunk, de azt se. én attól jobban félek, hogy az előbb nyomoztam olyan guminő irányában, amelyik képes megcsókolni az igentisztelt gazdáját, aminél sajnos már csak az szomorúbb hogy valóban van ilyen, egyenlőre kizárólag a japánoknak forgalmazott modell, amelyik képes vákumot (hülyék ezek, a raketta porszivóról lemaradtak?) képezni a szájával, aminek fokozatai a pille könnyű csóktól egészen a durva férfipumpáig állítható. olyan is lesz (ilyenkor nem is tudom hogy mit szeretnék jobban a jövőtől, hogy legyenek ufók, és vigyenek el innen, vagy hogy legyen valami idő cucc, és én mehessek vissza az inkákhoz) hogy az új telefonokban előre állított szövegformázó funkciót fejlesztenek a nokia emberei, miszerint csak beírod a célt amit a rövid üzeneteddel el akarsz érni, és a kliens nevét, és máris könnyfakasztó betűket küldözget a nevedben a maroktelefonod. tényleg azt sehol nem írták hogy haviszünetes guminő nincs? de miért? és ha valaki realista? hagymaszag, hiszti, hagyjál békén, és a vákum után köp? mi lesz velünk realistákkal? a végén még megtanulunk álmodni? na mindegy.
találtam ilyet a végtelen sikításban, annyira jól jött, mert éppen láttam hogy van egy néni, aki mindig ott van a deák-ferenciek terén, és van kankalinja is, azon gondolkozom ha holnap is kint lesz, akkor majd.
- hát téged meg mi lelet? nagyon fényes kedvedben vagy.
- mondd, félicie mama, milyen virág ez?
- kankalin. mért kérded?
- ma minden szép színes, félicie, a kertek, az utca, a mező, az állatok, az ég. a kankalin nélkül meg olyan szürke volt.
- úgy látom, a hideg elvette az eszedet, te gyerek!
felmászom az ablakpárkányra, félicie magához ölel.
- félicie! én egy csokor kankalin vagyok, napocska van bennem, és mindig virágozni fogok.
(viviane villamont: kisdarázs)
aztán nézegettem gábortól kapott cédét, és kiakadtam rajta a william orbit ravel's pavane pour une infante defunte klipjén. egy temetésről szól. mikor votlam utoljára temetésen...
szoktam nézni akkor az emberek arcát. néha olyan döbbenetes mennyi arc van a világon, ha az emberek elfelejtik takargatni. a bajt. és a legszebb / legborzalmasabb pont az benne hogy nincs baj. csak valami kicsi változás van, egészen kicsi, nevetségesen kicsi, vagy épp az hogy most sem változott semmi.
'túl sok túl mély és nagyon a tiéd, és ettől jó, mert valahogy nekem is túl sok, túl mély, és nagyon az enyém, és ez már így majdnem (sőt, egy kicsit dehogynem) a tiéd is, meg az enyém ami a tiéd, meg a miénk ami az övék, meg ilyenek.'
nagyon mélyen talán minden patak ugyanaz.
pedig fáj a hátam és nem tudok aludni, és borzalmas, most jó is, mert dolgozok, mert írok, mert itt vagyok, mert nem kell aludnom, de szörnyű, és csodálatos is egyben, nagyon fáj az a szar, és nagyon szar fent lenni, egyedül, míg az alvók úsznak valahol mélyen, a roziéknál el látni a szomszédig a csendben, és a lélegzése, aztakurva hogy én mennyire szeretem ahogy ez levegőt vesz, kis gyár a paplan alatt, meg ha ráteszem a kezem, vagy simogatom, akkor egy idő után, gondolom ha épp olyat olvas, kapaszkodik, az jó nagyon jó, az valami ünnep szerűen jó, majd biztos elmúlnak az ilyen dolgok, azért aludni se lenne rossz...és az álmok persze. ha béke van, nagyon béke, akkor nem kell emlékezni az álmaidra. amikor valami jön, akkor meg úgyis úgy álmodsz, hogy fel se tudsz kelni. vagy mi. de azért ehhez se értek, csak úgy mondom.
és még valami így fél ötre; a rozi találkozni fog azzal a duplavés gyerekkel. hát ez fáj. meg majd biztos lesz valami. mindjárt szünetem lesz. meg ilyenek. és sose fogom megszokni, de már holnap van. pedig nekem még azért szombat, még ha vasárnap is.
