selyeminges kérdőjelek

van egy nő.
ez már volt.

viszont van egy bácsi is, és minden reggel ugyanaz a reggel, ha vele ébredek. azt hiszem megy a piacra. selyem ing, és az a kölni illat, amibe ha beleszagolok, úgy érzem magam mint a nagymamám pesti bérházának az ablakában, akkor, régen, amikor még a két emelet elképesztő magasságnak tűnt. minden reggel tehát, ha vele ébredek, öt éves vagyok amíg megyek le mögötte a lépcsőn, az illattól szédülök és tériszonyom van, és egész pest izgalmas, zúgó tengernek tűnik, mint akkor. ez az illúzió egészen a sarokig tart, én ott jobbra, ő balra. nem merem megkérdezni, mert nem tudom hogy kell az ilyet megkérdezni, hogy mi ez az illat; de tudom hogy a nagymamámé. azt se tudom, a nagymamámnak volt e férfi kölnivize, vagy ő használ nőit; nekem ez egy kor illata, nem a nemeké. a bácsi vékony, aszott, pár haja maradt csak, azt viszont gondosan lenyalja. vagy kék, vagy sárgás-zöld selyemingben megy minden reggel, és úgy jár, mint a héliummal töltött lufik.

néha látom, amikor megáll, és megigazítja magát. az ing betűrve a nadrágba, a nadrág viszont mindig gondosan élire vasalt, a lábán az a fajta cipő, aminek nyilván van szebb neve is, én csak úgy ismerem hogy 'makkos'. mit akar ez a bácsi az élettől, gúnyolódtam rajta, bevallom. aztán megéreztem a nagymamám illatát. amióta itthon vagyok, begubóztam, mint az idősek, én is; és csak a függöny mögül lesem, ha kopog valami odakint a kövezeten. néha este jár vissza, ilyenkor elgondolkozom hogy mintha titkai lennének; van amikor el is határozom hogy utánajárok a dolognak, de aztán csak maradok a függöny mögött. jobban szeretem már a dolgokat a függöny mögül, mint például a délutánt, azt mindig, nyugati fekvésű az ablak, narancssárga a függöny, egy idő után apró fénycsíkokra bomlik a szívem.

azon is mosolyogtam, bár nem szép dolog, hogy ez a bácsi hogy lehet még ennyi idősen is ennyire hiú? mielőtt kilépünk a kapun - én szorosan mögötte, szorítom a korlátot és az öt évemet, a tériszonyomat, a mindenbe beleütköző, de aztán mindent nagy tülköléssel kikerülő tűzoltóautómat, és az előttem tornyosuló, zúgó életet, amin alig merek akkor még kikandikálni, és ha merek is, gyorsan visszahúz a nagymamám - megáll, és az ajtó tükrében megigazítja azt a három száll haját. van amikor a körmeit is megtisztogatja még indulás előtt, ilyenkor mindig szégyellem magam. hiúság ez? vagy ragaszkodás valamihez, ami nincs már. illetve van, csak; nem rég írtam le ezt a mondatot - neked? - hogy ami van az fáj; az a baj, ami van, az akkor is fáj, amikor már nincs, bár akkor is van azt hiszem. egyébként hülyeséget írtam akkor is, neharagudj. nem az fáj, ami van, vagy nem az fáj, ami nincs; csak te fájsz, te meg amíg vagy, vagy. addig te vagy az is, ami nincs. és aztán utána is. nem kellene ennyit a szavakon csúszdázni, az ilyen mondatokat meg úgyis el kell olvasni legalább kétszer, hogy egyáltalán, annyira meg nem biztos hogy van értelme.

szóval hiúság ez? én tudom hogy hiú vagyok, amikor kilépünk, én is mindig megnézem magam az ajtó tükrében, s mindig elszomorodom egy picit. nekem még van mire? a bácsinak nincs? ilyen egyszerű ez? vagy pont fordítva? és a selyemingek? a nagymamám huszonnyolc négyzetméteres bérlakása, amiben elfolyt egy élet, ott az ilka utcában, és aminek a helyén most cba van? ragaszkodni ahhoz, ami van? és a hajad, ami ott marad a lefolyóban? és az évek? valaki szerette a bácsin ezeket az ingeket?

és most figyelj:

hiúság, ha az ember magáról ír blogot? mert minek? mi van benned(m) olyan érdekes, basszameg? vagy ez kényszer? a művész legyek legalább önnyalás?

erről eszembe jut egy néni, ha már bácsi. ez a néni nagyon csúnya volt, és nagyon csúnyán festette magát. de mindig azt mondta; 'egyszer voltam ám színésznő is egy darabban! táncoltam!' sose értettem, miért nem mond többet. már csak maga miatt is. számít az? itt a hollán ernő sarkán, az antikvárium előtt, ahol találkoztam néha vele, miért nem mondja inkább: színésznő voltam. és kész. vagy még egy kis túlzással is sminkeljük a múltat: híres színésznő voltam. nekem tulajdonképpen olyan mindegy, neki meg hátha szebb. de ez az egy, valószínűleg valós élmény, és a sok ronda smink, olyan nagy boldogan mesélte, hogy szinte már megirigyeltem tőle. ha lett volna merszem, művésznőnek szólítom, de nem voltam biztos benne, megsértem-e, vagy se.

hiúságból ír hát az ember? (blogot). nem akarok mélyebben belemenni, nagyon mélyen minden tudomány, és definíció, hányingerem van ha rágondolok; de nem költőieket kérdezek. hiúságból vesz fel az ember selyeminget? és miért nem fogadja el, ha megöregszik? és miért öregszik meg? és mit jelent az, hogy megöregszik? és ha a selyem ing nem öregszik?
és a blog?

úristen mennyi kérdőjel. azt hiszem tehetségtelen vagyok ahhoz, ami nincs, csak ezért számít ez. ez is hiúság, a magam szagáról legalább tudom hogy micsoda. ha viszont tehetségtelen vagyok ahhoz, ami nincs, akkor minek hazudozzak itt ennyit; ez van. csütörtök. reggel hideg, napközben meleg, este hideg. számra ragadt a sós íz, és a szomjúság, basszus, egy hete már majdnem folyamatosan szomjas vagyok.

hiúság ez, hogy betűket gyártasz ebből? a tehetségtelenség elfogadása talán olyan, mint a selyem ing; egyszer ez is tetszett valakinek, hát kapjátok be, ha elment mellettem a világ. nyolcvan évesen - a bácsi annyi lehet - azt hiszem ez is szexi, de legalábbis tiszteletre méltó.

de én, mi a fenét fogok csinálni még ötven évig?

addig marad a hülye sztorik, a hiúságnak az a része, ami nincs. például hogy:

van egy nő.

meg ez a hülye keretes szerkezet.

puha kedd

reggel jó vastagon öltöztem, mert arra keltem, hogy azt mondta az öreg:

prémet kívántam tagjaimra,
hogy amit ölelsz, az legyen,
mit minden igaz ölelés keres:
egy vadállat odaadása

és ez szép dolog, bizony, prém nincs, textil van, a mai világban a vadállat odaadása helyett elég legyen egy biciklis izzadása.

milyen jó, végre úgysincs olyan meleg; el is határoztam hogy ma boldog leszek. aztán délutánra már csak ahhoz tartottam magam, hogy írok, ha beledöglök is; apró kis célokhoz edzem magam, mint ahogy az elkényelmesedett fogyasztó próbálkozik az egészséges életmóddal.

müzli, már gyümölcsökkel, de még tejszínhabbal.

ebédre homokozóban ülök, pöttömök formázzák nekem a palacsintát, de ott is gyötröm magam; nézz fel!, parancsolom, felnézek, ott egy fa, láss!, utasítom, látok, ez itt egy fa, érezz!, könyörtelen vagyok magamhoz, katonás itt a rend, hát érzek, fázom, nem, melegem van, itt egy fa, ágain ott a délután, így múlik az idő.

nézek, látok, érzek.

ennek jegyében hazaérek, és azon kapom magam, hogy megtalál a love will tear us appart, de nem a pop biznisz, és a farmergatyás romantika része, hanem a norvég légiesség, a susanna, - hogy lehet ilyen lágyan énekelni azt, hogy a szerelem darabokra tép? - amitől menthetetlenül elalszok, tágra nyílt szemmel álmodok, mint akinek nincs más választása, csak kapaszkodok az ágyba, és arra alszom el, hogy vége ennek a napnak.

tulajdonképpen szép ez a világ. ezt mondom a tükörnek is, ha gyenge a világítás. néha visszapofázik: kellene neked egy zongora. narancsbőr került a szívedre, kívül belül fonnyadó alma, tedd a hűtőbe.

este van, ezt onnan tudom, hogy világít a monitor; nekifogok yonderboi koncertet nézni a szigetről, fáradt vagyok, nekem ez már így is jó, nem lógnak a nyakamba idegen mellek, csak így öregesen, teázgatva; de még így is valami hihetetlen szar. többször is nekifutok, beletekerek, nem hiszem el, hogy ez ennyi, áll egy y betű előtt, talán még egy laptop sincsen, csak két három gomb, és szép, hatásvadász képek; és tényleg ennyi. te is fiam, brútusz, mondanám szegény yondernek, de minek, felveszek hát én is egy matrózcsíkost, és nekiállok blogot írni.

puha kedd tehát. rám jött megint a kényszer, hogy dokumentáljam az ilyeneket, mintha lenne kinek. lesz majd később leltár, arra lesz jó? vagy neked? azt hiszem azt álmodtam, hogy még soha nem álmodtam a fiammal, s épp ezt mondom el egy kisgyereknek. kócos volt, és szép; nem nevetett. béna vagy, ha nem nevetsz, mondtam neki, s erre kinevetett.

puha kedd, vastag takaró. többször elhatároztam már, hogy megpróbálok legalább annyira jóban lenni a magányommal, hogy elmehessek vele sörözni, vagy sakkozni; én kávét innék, őt meg megpróbálnám leitatni. de az én egyedüllétem nem valami vagány gyerek; legszívesebben teát hozna, és verseket olvasna fel, azt hiszem bölcsésznek tanult a szerencsétlen, mielőtt magány lett belőle.

marad a puha kedd, vastag takaró.

tessék, ennyi. 

annyira elszomorodom, ha végig gondolom, és arra jutok, hogy talán már rég boldog vagyok.

szalmavágyak

szól a szem, és szól a szív
- mitmond, mitmond? -

nehezen megy, hogy mást ne mondjak.
itt van egy rakás betű, rengeteg szó, és mit mondjak?

hogy értsd, de mégse; nem érted úgyse.
elpirulsz ha megérted

de nem érted.

a barna lányokban talán nem is a nyár a szép
hanem az, hogy az őszre emlékeztetnek

akárhogy ölellek is, nem érted.

de azért nagy, vastag pulóverbe hozd el nekem az őszt, hogy böködje még egy picit a tenyerem a meleg

mennyivel könnyebb szép szavakat írni, mint azt, ami van.
az előző mondatban szavak és az írás helyettesíthető szinte bármivel.

néha mintha érteném, hogy miért nem érted.

mint amikor mindketten egyszerre néztek egy elrepülő madár után; a mozdulat, a repülés ugyanaz. neked az ittmaradás. neki talán a tovább jutás. és a madárnak?

ahogy én szeretlek, azzal nem jutunk előre;
ez a helyben utazás művészete.

ezt bezzeg érzed.

kiskorodban, amikor még elhitted, hogy a fiúk szivárványt pisilnek, akkor kellett volna szerelmesek legyünk, derékig érően, tátott szájjal, mezítláb a szúrós fűben, hallgatni a tücskök bípelését, álmodni a buszok lődörgését, megkeresni a kezed a szénakazalban, picit fuldokolni a csillogó hajnali tavakban, várni az őszt, mint apát, munka után, elválni vadul, mint amikor meghúzgálod a másik haját, és aztán odaadni mindent, szívet, játékot, múltat, nesze, játszódjál vele, és semmire se menni a másikkal, csak egymás mellett ülni, szilvát enni láb lógatva, csihánnal kergetőzni, és nevetni, nevetni, addig nevetni, visszafelé az időben, amíg el nem jutunk oda, ahol még csak sírni tudtunk, és addig szeretni, amíg újra nem születünk bele, sírva, pelenkázva, mellet markolva, önzően, és érthetően, mint a csecsemők.

amikor a szemedbe nézek, megértem magamat,

és látom hogy ezt te is érted.

nem találom a helyem a helyeken.
ülök egy állomáson, úgy tapadok a magyar szóra, mint légy a légypapírra, úgy vagyok egyedül, ahogy csak elég messze lehet; minden magány mélyén talán ez van, hogy nem érted, nem értik, nem beszélik a nyelved, nem beszéled a nyelvüket, nekik nem azt jelenti az ez, mint neked; ülök egy jellegzetesen állomás szagú állomáson, az ízek elutaztak a számból, csak a fém maradt, és a csönd, hogy nincs mit mondanom, mert nincs kinek; és ha megjönnél, most, olyan helyen ülök, hogy bárhonnan megjöhetnél, az egész állomás pont úgy van kialakítva, hogy mindenhonnan megjöhess, és ha megjönnél, visszahoznád az ízeket, számba tennéd a szavakat, és én mondanám, és te értenéd, és én megérkeznék, és te értenéd;

és amikor jössz, balról, én nem tudok mit mondani. számban maradnak a szavak, csak tátogok, mint a halak, és látom hogy nem érted.

csak kuncogsz, belekuncogod magad a hónom alá, megcsiklandozod a magányomat, s egyszer csak azon kapom magam, hogy már cipellek, cipellek egy ideje, akárhová megyek, te csak kuncogsz ezen, rajtam, és azon, ahogy nem értem, nem értem.

van egy mese; elment a rózsád idegen országba, küldi levelébe' - hát ezaz. szóval elmegy a postára a rózsád, feladja a képeslapját, és az meg is érkezik hozzád, címlapján a jól fényképezett semmitmondással, a másik oldaláról viszont leestek a szavak, nem írta oda őket eléggé, de te nem hagyod annyiban, és elindulsz a rózsád szavait megkeresni, egyesével, amerre járt a levél, itt is, ott is hagyott belőle, nyílnak az út szélén, mint szépen bűzlő burjánok; és a végén összeállnak a mondatok, 

és megérted.

de nincs mese.
csak egy üres lap.

csak még egy oldal magány.

még egy emelet, pedig

lehet hogy nincs magány
csak félünk a találkozástól.

minden szürke semmi

ezzel a verssel érkezett meg az augusztus:

múlnak az órák
a bemutatkozástól a moziig, ahol
két ember összemelegedhet egy kicsit,
aztán karonfogják egymást az utcán, aztán
a sötét lépcsőház következik,
később az ágy, ahol
mindenki én-nel kezdi a mondatot -
és így múlnak az órák.mikor az egyik elmegy,
a másik még lekíséri a villamosig,
aztán visszamegy és megissza a maradék konyakot.
s egyszercsak vége van, és akkor rossz pár napig,
céltalan lődörgés, kölcsönkönyvtár és híradómozik.
végre egy délután új ismerkedés,
eszmecsere lélekről, szerelemről,
és a nemhiszekbenne,
és az előző szerelem vázlata,
valamint az ember katonatörténetei,
s mozi,
lépcsőház,
ágy,
villamosmegálló,
és búcsú és a maradék konyak.
így múlnak az órák.
és amikor az ember megöregszik,
ami nem volt, azt
beleemlékezi.

ladányi mihály írta, múlnak az órák a címe, és ha most még az lenne, ami már nincs, akkor most ezt is túlmagyaráznám, kiemelnék belőle mondatokat, megjegyezném hogy micsoda ige már az hogy beleemlékezni, és így tovább. mivel minden mostban van egy kicsi abból is, ami már nincs, így többé kevésbé most is ezt teszem.

mégis, ha nem most lenne a most, nem így lenne melegem, és innen mindig úgy tűnik, ha most nem épp ez a most lenne, egy kicsit könnyebb lenne nekem.

ha túl nagy a meleg, omlik össze az ideg, és ez is egy felesleges mondat, csak a rím tartja össze, pedig igaz. mégiscsak szép lehet az idegössszeomlás, így egyben, nagy kórházi kartonnal, gyógyszerekkel, és így nem mehet tovább-bal; nálam csak szép lassan bomlik, mint valami istenverte hajó, ami minden kikötőben süllyed egy picit. nyílt tengeren, a halak közt tátogni az őrületbe; az igen. de így; nyomorult kis piszkos biztonságban, láncra kötve bugyogni a fenék felé, szörnyű.

elképesztő, hogy mennyit küzdök újabban a szürke átlagossággal; kispolgári létem alapvető bizonyosságaival. mindezt úgy, hogy azt hiszem, elfogadtam, hogy dehogy vagyok én művész, zseni, szellemi, lelki érték; egy ember vagyok a hetes buszon, akinek több a szeme alatt a karika, de jobb a pólója, mint a mellette állónak. mégsem tesz boldoggá, se a bérlet, se a lógás; se a végállomás, se a folyton sehová jutás. sőt; a biztonságot se találom, így harminc évesen az istennek se, gyerek létemet pedig otthagytam már régen, attól tartok valamelyik hamis ölelésben. mitől felnőtt hát, ez a hülye borostás, pattanásos, kezdő kopasz kamasz? felelősség, persze, a felelősség, a fele megvan, de hol az egész? 

anyám, anya, hát nem unod még? ez is csak öt évesen szexi. mindenesetre anyám jut erről is eszembe, persze, úgycsinálok, mintha folyton rá gondolnék, pedig nem tudok már vele se mit kezdeni régen, igaz, ennél nem is szabad többet várni, amíg magammal se, mindenesetre továbbra is őrajta keresztül értem meg, amit nem értek biztosan: például ezt, ezt a szürkeséget, ami talán olyan lehet, mint az óz kenzeszében a tornádó, csak itt az egészből nem veszel észre semmit. először az állatok lesznek idegesek, meg a gyerekek, megváltozik a viszonyod az emberekkel, de csak lassan, apró kicsi csalódások, mint a jó időben a gomolyfelhők, aztán azt veszed észre hogy már senkinek nem tudsz mondani semmit, a felhők nagyobbak lesznek, érzed a vihart, de csak a szürkeség jön, a vihar gyönyörű háborús feloldása nem, nem történik semmi, épp ezaz, még katasztrófa se, a házadat se sodorja el a hurrikán, csak egyszer csak azt veszed észre hogy egy kurvanagy szürkeség kellős közepén élsz, és sehol senki, és nem is lesz, és ez nem egy múló állapot, a házadat már megfogta, felvette, és le is tette a tornádó, ide, a szürkeség közepébe, és a lehetőségek, a fények, és a színek, amiket a vihar elmúltával vártál volna magadnak, azok ezek, ezek a szürke porlepte semmiségek, ez a minden, ami a semmi, és a több úgy lett több, hogy közben végig kevesebb volt, mint amennyit hittél. és nem tudod hogy feladtad-e, vagy megértetted-e, amikor elfogadtad, hogy ez így, ennyi.

láttam ezt anyámnál, láttam hogy múlik el az a bizonyos láng, amiről én barom, azt hittem, hogy azért érdemes élni; hogy mi vezet oda, hogy annyira megbántott már az élet, hogy ha ki akarna engesztelni, se tudnád már elfogadni, de így, nap mint nap megbánt újra, mert szarik rád, és bocsánatot se kér, és te épp abba roppansz bele, hogy közben pontosan tudod, hogy valahol nincs is miért, és valahol ennek így kell lennie, ahogy van, de közben az a kurva valaholban az is benne van, hogy minden lehetett volna másképp is, csak épp az ottmaradt valahol, és a valahol, az nincs sehol, egyre inkább nincs sehol; láttam, hogy anyám hogy lesz így mártír, aki kénytelen megbocsájtani folyton, miközben képtelen megbocsájtani, akinek mégis egyetlen fegyvere a megbocsájtás, amely mindig önnön húsába vág; láttam, és azt hittem, hogy pont, mert látom, én nem arra felé fogok tartani, hiszen magam előtt egészen mást láttam, nem ezt; akkor még nem tudtam, hogy az ember nem azt látja, amit néz, hanem azt nézi, amit lát, és ez a szavak olcsó játékán kívül is borzasztó tud lenni, mert egy bazi nagy betonfalban is nézheted te a repedést, láthatod is, de attól még nem nyílik szét, ha nekimész.

és most itt állok, ülök, megyek és biciklizem, és a szürkeség jön velem, délutánná színezi a hajnalokat, késő ősszé a nyarat, és nincs örömöm semmiben. de szárazak a könnyek, nincs halálom se, semmiben. és kispolgár vagyok én, gyáva és gerinctelen; belenyújtóznék, elhelyezkednék ebben kényelmesen, csak hagyjanak békén, mit nekem szerelem, szex, szépség, fájdalom, csak a kávé, pénz, és szőr a fejem tetején; igen, bármilyen undorító, azt hiszem kiegyeznék én, istentudja mivel, és kivel, de már nincs ára az egésznek, már nincs súlya se a színeknek, se a feketefehérnek. ha megvan, színtelen a szerelem, a szex, a szépség, a fájdalom, ha nincs, szürke a pénz, a kávé, és a szőr a fejem tetején; semmit nem akarok, és mindent, és már abba is beleegyeznék, hogy a minden semmi, de még csak semminek se semmi, csak ne ilyen szürke legyen ez a kurva valami, ami bennem van, ami belőlem jön, vagy amit tőletek kapok.

most már összeakadnak a mondatok, abbahagyom.

pedig még poénkodni akartam a szürke ötven árnyalatával, meg azzal a fasszal, hogy hívják, ilyen elcseszett neve van, tótisz?, csak ha már ennyi a szürke, a füles mondta, és ha ő mondja, akkor az meg van mondva, lévén hogy azt hiszem nyomdásznak tanul; szóval a füles mondta, hogy a szürkének nincs egy büdös árnyalata se, a szürke az szürke, színtanilag, vagy mi, max világos, vagy sötét lehet, vagyis ha a nyomdaiparból és a homogén szürkéből indulunk ki, akkor a négy színből (CMYK) előállított szürke az csak szürke lehet, ha színezete, árnyalata van, sárgás, ciános, bíboros, akkor gebasz van valahol a rendszerben.

idézgetni is kellene, lenne egy csomó, ó augusztus, taníts már meg újra olvasni, utazni, lélegezni, szeretni, mindegy, a kornél mondta, a resti, hogy

az életen, a szinten, a fénybe kell kerengni, légy mint a minden, te semmi

olyan szép ez a mondat, ebből a hülye szürkeségből nézve mindenki olyan szép; majd bele hal a hiúságom a lelkembe, annyira irigykedik, és szeretne megfelelni, mindig csak megfelelni, és ilyeneket írni. ezért sincs sok értelme írnom, a kurva sári és imre óta nem tudok két szót leírni anélkül, hogy ne valami görcsös megfelelés legyen benne, azt bezzeg pontosan nem tudom megmondani, hogy minek is akarok megfelelni. az ő hiúságuknak - legyek olyan, amilyennek tartanak, vagy a sajátomnak - legyek olyan, amilyen nem vagyok? a hülye esterházy bezzeg úgy tűnik, nem szenved ennyit, az átírja magának a mondatokat, néha jobban is hangzanak, ezt a kosztolányit például így remixelte:

légy mint a semmi, te minden

milyen jó is ez, a kis körök körülöttünk, amiken elindulva minden irányba ugyanoda jutunk; a mondatok, amik megfordítva is ugyanazt jelentik, és összecserélve is; nincs semmi baj ugye, baj ugye semmi nincs, nincs semmi, ugye baj, és így tovább, csak azért nem merem abbahagyni ezt az üres billentyű kopogást, mert csönd marad utána, csönd, ami törött tükör, (a csend tükör, de nélküled...) olyan mocskos ebben a városban a csend, olyan tisztátalan és büdös, hogy ezért ordítozunk ennyit, ezért írunk ennyit, és ezért, ezért hallgatunk ennyit, hogy már szinte megszólalunk, ahogy egymásra se merünk nézni, a nagy büdös csöndben, a tömött hetesen.

egyébként meg ez is semmi.