getting ready

a lelkemmel is úgy vagyok mint a volt szerelmeimmel:
akkor kezdem el érteni őket, amikor már elkezdem elveszíteni is őket.

mintha ez szükségszerű velejárója lenne a megértésnek, pedig ezt is meg kellene érteni, hogy nem, nem kell elveszíteni, megölni, felboncolni ahhoz valakit, vagy valamit, hogy megértsd, hogy elviseld, hogy megbocsájts neki, vagy ő neked, vagy hogy elengedd végre;

erről jut eszembe, egy boncmester mesélte, hogy egy ilyesmi 'vékony testalkatú lányt' (mint a volt szerelmeim, úgy egyben) nagyjából öt perc felbontani szervekre, talán még annyi se kell. nekem évek, könnyek, és lélekkaparások kellenek, hogy egyáltalán túltegyem magam rajtuk, a kurva kurvákon, volttá váló szerelmeken, neki meg öt perc se. szépen rendben, ott fekszenek neki, úgy, ahogy nekem sose fognak, szépen rendben, csendben, máj, lép, belek, stb.

ha már semmi nem működik, akkor persze könnyebb mindent rendeltetés szerűen elpusztítani. gyűlölöm ezeket a mondatokat. mintha lenne bennük valami, de közben mégse. a lelkem bazdmeg, az kellene ide?

vagyis vissza az elejére; tehát a lelkemmel is úgy vagyok, hogy azóta érdekel - újra? - amióta majdnem biztos vagyok benne hogy már nincs.

van e, ami nincs?

mióta nem írok például blogot; mert nincs mivel. persze kézzel, lábbal, de minek? nem csak te érzed ezt, legyél akárki is te, hogy valami megváltozott ebben a blogban, rgo ebben a fickóban is; én hogy utáltam hogy itt volt ez a kurva, megint nincs jobb szavam rá, kurva, ez a kurva lélek, vagy mi, itt szenvedett, nyavalygott, tetszelgett, szépelgett, kesergett, költekedett, meg kötekedett, meg az összes többi hülyeség, amit az effajta lelkek szoktak, jaj csak szabaduljak tőle, gondoltam olyankor, meg máskor is, fájt, bántott, nem tudtam jól szeretni, nem tudtam azt se szeretni, hogy nem tudom jól szeretni, ez is de közhelyes, ezerszer megrágott csont, ismeritek a történetet, tiszta volt szerelmek, erről regélt ő is, amíg itt volt;

de nézd meg, most meg már csak én vagyok itt, és azon gondolkozom, mit írna most a lelkem, ha még lenne?

mondjuk valamit a szexről, az tuti. meg kell tanuljak össze vissza beszélni, mert művészet az is, mint az összes többi. a művészetet például meg lehet tanulni? akkor is művészet még, ha már mesterien tudod? vagy az már mesterség?

szép, nyitott mondatok, de erre válaszoljatok: hol van a lelkem most? na ezért nem írok blogot.

miért hiányzik az, ami nincs? és ha hiányzik, miért kell hogy nincs legyen, ahhoz, hogy hiányozni tudjon? miért kell még harminc évesen is forogni ezekben a sehova se tartó körmenetekben, és rágódni, rágódni, önmagamon rágódni, mintha nem lenne más, amire rá lehetne harapni?

apropó harapás; de ebbe most nem megyek bele. ennyire még most se írok blogot. a volt szerelmek is hiába voltak, egy pillanatra mindig újra és újra lesznek, akármilyen hülyén hangzik ez, a leszneket is a voltukkal együtt kell érteni, na ilyen hülye bonyolult az élet, ezt kéne inkább tanítani, nem a matematikát. ha szembejön veled az, aki volt, akkor az megint egyszerre minden; az is, ami volt, az is, ami most, és mindkettővé lesz is; szörnyű. a lelkem is ilyen, a hülye, ma találkoztam vele például, úgy jön ez az egész ide. felcsatoltam a lábamra a lábszárvédőt, a kezemre a kesztyűt, a zárat, kulcsot a helyére, az új pandás kapucnit a fejre, lábat a klipszbe, minden a helyén, kinyitom a kaput, beindítom a fülemben a zenét; és erre tessék.

pedig első hallásra nem is az én lelkem, hanem az énekesé. a vili mutatta nemrég, hogy jó, meg minden, kábé annyira vettem komolyan, mint amennyire ő szokta, amikor én lelkesedek valamitől, de basszameg, majd harmincévesen - miért számítanak a számok ennyire? - megálltam az andrássy közepén, és azon röhögtem, hogy most vagy elbőgőm, vagy elüttetem magam, vagy kimegyek a szélére, és meghallgatom még egyszer. ahogy a vili mondaná, benne van a csávó lelke, vagy mi a tök. és egy pillanatra ezen keresztül megláttam, meghallottam, isten tudja mi a pontos kifejezés az enyémet is, nem azt az öreg, csonka korcs szerencsétlent, ami most, hanem ami volt, és az is benne volt mindebben, ami lesz, az, hogy ez lesz, ami van, mondom, kurvabonyolult az élet, minden igeidő egyszerre kalimpál, te meg csak pislogsz tőlük, elképesztő, és nagyon idegesítő.

most itt ülök, és jó lenne azt is tudni, többek között, hogy volt e egyáltalán az, ami nincs? kérdezi ezt az, aki nincs. szépen hangzó üres frázisok, de utállak benneteket. kurvák vagytok ti is mind. belőletek is hiányzik valami. a lelkem, mi? azt énekli ez a csávó, az ő lelkével együtt, hogy készen áll arra lassan, hogy higgyen. én meg azon kapom magam, majd harminc évesen, az andrássy közepén, lelketlenül, hogy kurvára, igen, de jó hogy ezt így is lehet ragozni, szóval hogy kurvára irigylem.

neked miért ilyen szomorú kék a szemed?

blue valentine



van abban valami, keresem rá a helyes kifejezést, szóval valami, hogy míg évekkel ezelőtt a kerekesszékkel foglalkozó filmekre mondtam azt, hogy egy magamfajta fickónak megmutatni olyasmi, mintha rágyújtanál egy olajos hordón ülve, azaz meglehetősen borítékolható a végeredmény, addig most(anában?) a párkapcsolatok elmúlása az a téma, amire garantáltan robbanni fogok. így változnak az ember félelmei? mára már inkább a kerekesszék, mint egy válás? inkább mozogni ne tudjak, mint az a borzalom, hogy szeretlek, és te is szeretsz, de mégis csak bántalak már, és te is bántasz? legyek inkább nyomorék, (mintha választhatnék) mint hogy kiderüljön, amit mindannyian tudunk már, hogy nem, a szabály nálunk se dől le majd?

és ha már a szkafander és pillangó - bár egyébként sok köze nincs hozzá, de a hatása miatt bennem mégis összekapcsolódik - ennek a filmnek a történetét se nehéz elmondani; két, helyes, a maga nemében mindkét oldalról vonzó fiatal, a maguk fiatalságában összeházasodnak. lesz egy gyerek is, ahogy az ilyenkor lenni szokott, bár nem pont úgy, ahogy annak lennie kellene, de ez is szokott így lenni. jófejek, szeretik egymást, megérdemlik egymást. igen ez a hülye szó, ez, a megérdemlik, mi az istent érdemel meg az ember? azt hogy él? és hogy így él?

na effajta film ez, lehet kérdezni utána. kínosan pontos egyébként, ha a téma nem ez lenne, gyanút is fognék, minden a helyén, elképesztő alakítások, nagyszerű képek - már az elején amikor a lány néz a fiú után az üvegen át, és a leheletétől bepárásodik az ablak, basszameg, hát miért érdemes filmeket csinálni ha nem ezért? - kurvajó zenék (grizzly bear és a smoke gets in your eyes, most mond meg), szóval egyáltalán. az időben ugráló szerkezet levadássza a hatást, működik, a giccsen innen, bár a valóságon azért némileg túl; szóval minden a helyén. a történet is. a fiú jó apa, de hogy lehet jó apa, aki nem végezte el a gimnáziumot? az anya szereti a gyerekét, de nem ezt akarta, hát persze, ki akarja ezt?

de mit? érdekes módon, és számomra nagyon szimpatikusan a film meg se kísérli bemutatni, hogy miként kopik el mindaz, amivel kezdték, amit szerelemnek?, jövőnek? bizalomnak? mi a tökömnek kell hívni, pusztán a két végletet - ahogy kezdték, és ahogy végzik - rakja egymás mellé, ügyesen, okosan, úgy, hogy nagyon fáj. a két véglet egymás mellett mindig nagyon fáj, közte meg ott az élet. tipikusan az az alkotás, amiben nagyon nagyokat lehet alakítani, ez itt meg is történik, bár ha utána néz az ember, egy kicsit túlzónak tűnik az ára; a két főszereplő civilben is összeköltözött, hogy a forgatásra hitelesen tudják majd adni a házasokat, a rendező több mint tíz éven át alakítgatta a forgatókönyvet, saját élményeken alapulva, szóval mindez szép, és jó, de nem akarom tudni, minek, színház legyen a filmvilág, a végén jöjjenek fel a betűk, ne a kulisszák nyűgözzenek le, hanem a végeredmény.

és az persze nyűgöz rendesen, még ha ez nyűg is. a hülye kérdésemnek a másik fele is igaz, vagyis hogy miért érdemes filmet csinálni, ha nem ezért?, nos erre biztosan lenne pár csípőből jövő válasz, hogy mindenért, csak nem ezért; ez a film nem szórakoztat, nem old fel, és az ítélete se kellemes; azt egyre inkább megtanuljuk, ó basszameg így harminc felé még vizsgázunk is belőle, tudjuk már hogy nincs mágia, nincs varázslat, és nem elég a szerelem, de basszameg, mi elég, ha a szerelem nem, és nem elég a szeretet sem, a gyerek sem, és az sem, hogy alapvetően nem akar az egyik fél sem rosszat. nem elég, mi az elég, zorántól a szerelemnek múlnia kell-t hallgatni odavissza százszor, na az elég.

nagyon tetszett a fiú karaktere, nyilván, hiszen én is állva pisilek. ez a csávó sokkal inkább férfi mint mi, a többesszám alatt azt a sarkításos átlagot értem, akik állva pisilők egyáltalán meg fogjuk nézni ezt a filmet, fasza gyerek, titokban a legtöbb lány valami ilyesmit szeretne, lehangolt játékgitárral szerenádot adni, hülyéskedni, tetoválás, jó humor, kétkezi munkából él, erre mondják hogy megáll a lábán. iszonyatosan jó, ahogy a férfi klisék megjelennek a filmben, persze mind ugyanazt akarja - a nőt -, a tipikusan szépfiú első barát, aki persze pornófilmből hozott kultúrával dugja szét a szerelmet, és a végén harmadmagával megy verekedni, vagy a másik véglet, a csíkos inges, az anyu kedvence férfi maradvány, aki elvégezte az egyetemet, doktor is lett, jövője is van, még azt a luxust is megengedheti magának, hogy úgy udvarol, hogy nem udvarol, hanem parancsol, ti. 'ajánlatot tesz', ó bazdmeg. és közte meg az ideális, akiből volt egy darabka belőlem is, a laza srác, aki még tudja hogy nem kell mindent annyira komolyan venni, aztán meg persze mégiscsak komolyan kell, a kurva életbe, és minden lesz, csak nem ideális, elmegy fölötte az idő, nem csinál semmit, elkényelmesedik, csak szereti a lányát, csak, ez persze kevés, aztán már harcolna, de mi ellen, hova, egyre szánalmasabb lesz, és a végén még veszíteni se tud, hát persze, akkor vagy férfi, ha csöndben, nyugodtan veszítesz, vagy ha szétversz mindent magad körül? vagy ha megütöd a nőt? milyen kérdéseket mersz feltenni te kisbuzi? (ó de rég láttalak kábé, te még élsz?)

és a nő karaktere is kurvajó. egy kurva, természetesen, bár lehetne szebben fogalmazni, és igaz lenne az is. nagyon pontosan egyensúlyozza ezt is a film, egyik karakter felé se billen, mindkét karaktert ugyanannyira lehetne utálni, mint szeretni, elítélni mint felmenteni. amikor a nőgyógyásznál megkérdezik tőle hogy mikor volt az első szexuális aktusa, és hogy hány partnere volt, az akkora megoldása mindennek, hogy ihaj, az ilyenekért kellene forgatókönyvi oscárt osztogatni, már ha lenne még bármi értelme annak, hogy ki kapja az oscart. és megoldása a nőnek sincs, persze. a csíkos inges pasi? nem ezt akarta, persze. azt is kínosan pontosan bemutatja ez a film, hogy mennyire két szereplős meccs az ilyen, az, hogy a végén a földön fekszünk, és kiabáljuk a pasinak, hogy üss meg, gyerünk üss meg, az mennyire mind a két félen múlik, még ha kölcsönösen tehetetlenek is.

és ez az utolsó, talán legfájdalmasabban tetsző pont ebben a filmben; hogy nem old fel. pedig azt akarja mindenki, a néző is, a szereplők is. a végét sokféle képen lehet értelmezni, ha nagyon szeretnéd még feloldásnak is; de feketén fehéren nem az. nem ad a szereplők kezébe eszközöket, nincs nagy dráma, nem szakad rájuk az ég, vagy nyerik meg a lottót, vagy bármi olyan, ami kilendíthetne, ami megtenné azt a szívességet, hogy nem kell önmaguk legyenek; és leginkább ez az, ami miatt az ember nem nézné meg még egyszer ezt a filmet szívesen. jó hogy van ilyen, és jó hogy erről beszél valaki, az is jó hogy egy film teszi meg ezt, és az is jó, hogy ennyire jól csinálja; de az ember olyan, hogy másodjára már szívesebben fordul el, ezt is láttam, mit kezdjek vele. nem hiszem hogy ezzel a filmmel bármilyen házasságot vagy kapcsolatot meg lehetne menteni, de azt sem, hogy emiatt félne valaki még jobban a házasságtól; igenis van mellékhatás, még akkor is, ha ez a gyógyszer nem megoldás semmire, és gyógyszerész sincs, akitől lehetne kérdezgetni.

nemes nagy ágnes írja, az is milyen hihetetlen már hogy ilyeneket lehet írni, és az is, hogy ebben bezzeg nem változik az idő, ahogy akkor is, úgy most is elképesztő hogy
– de így? mi van még? nem nyugszom sosem.
szeretsz, szeretlek. mily reménytelen.
az. hinni kéne istenben. a szerelemben. egy csekkfüzetben. a felsőoktatásban. a nyereményjátékokban. az utazásban. a művészetben, na abban főleg. vagy legalább abban, hogy van értelme ilyen bejegyzéseket írni, ahol csak úgy repkednek a basszamegek, basszameg. valamiben. benned. de milyen reménytelen, basszameg. például nézd meg ezt a filmet. és utána? mi van még? nyugodj meg.

sjón - a macskaróka

fridrik gyakori vendég volt ezeken az összejöveteleken; és egy alkalommal, amikor magukhoz tértek az éter-hajtotta hullámvasút után, így szólt útitársaihoz:
- láttam az univerzumot! versekből áll!
a dánok erre azt mondták, így csak egy vérbeli izlandi beszélhet.
(68. old)

erről a könyvről írni kell, és nemcsak mert izlandi, és bár az izland mániámat is megtépázta az élet (vagyis inkább az a kellemetlen tény, hogy bizonyos körökben az izlandiság épp annyira trendi, és fantáziadús, mint más körökben justin biberről álmodozni), hanem mert az egyik legkedvesebb ajándék volt a fa alatt, egy pandás bögre biztató társaságában, az ivánék ráérző képességét bizonyítandó.

ahogy öregszem, egyre nagyobb örömömet lelem abban, hogy a nagyon egyértelmű dolgokat megpróbálom kivonni a végeredményekből, például ennél a könyvnél elfelejteni azt, hogy az írója izlandi; mi mást lehetne elmondani róla, ezenkívül? mert azzal, hogy izlandi, egy csomó mindent egyértelművé tesz; hogy hideg, havas, szellős, furcsa, átfúj rajta a szél, pillanatokra lehet csak melegedni benne, olyankor viszont egy leheletnyi, már már perverz humort is adagol, szóval igen, izlandi, de ezen kívül?

hát például hogy rövid. de nagyon. egy ulickaja könyv mellett érkezett, és bár minden tiszteletem a magvetőé, ahogy megpróbálják megtölteni a könyveiket, de a vastag borító, a fordító egyébként majdnem teljesen felesleges utószava (a címet mondjuk érdemes megmagyarázni, de a többivel nem mond semmi érdemlegeset), a nevek kiejtése, és szómagyarázat (!) mellett is csak alig egy órás könyv, ami persze nem feltétlen baj, elég hozzá két csésze tea. de inkább novellának éreztem, a regény mivoltában szerintem nem lehet értelmezni. kisregény persze, bár mutassa már meg nekem valaki, hogy itt például hol van az a nagyobb cselekményi idő, ami miatt kisregénynek kell ezt hívni, nem novellának.

fagyos volt az éjszaka, a hosszabbik fajtából.
(20 old. - ez egy teljes oldal)

a könyv első felében a tagolás oldalakra bomlik, mintha verses kötetet tartanánk a kezünkben, érdekes módon később, amikor szintén visszatérünk az ember és a róka, illetve az ember és a hó küzdelméhez, a rövid, bekezdéses tagolás megmarad, de már nem kerülnek külön oldalra; gondolom a kiadó ötlete ez is, hogy minél több legyen az oldalszám. csak kukacoskodás ez, az tény, meg értem én, hogy el kell adni a könyveket, és annyira nem zavaró, sőt ennek a szövegnek néhol kimondottan jót tesz a félig üresen maradt lap, fehér mint a hó, van hely a nagy a lélegzetvételeknek, csak közben mégiscsak ott motoszkál valahol az, hogy ne nézzenek hülyének. ráadásul így egy csomó mondat sokkal nagyobb súlyt kap, mint amennyit adott esetben kapnia kellene; jó lenne tudni, hogy eredetiben - ti. izlandon - hogy jelent meg ez a regény, viszont az is nagy bölcsesség, ha az ember nem ezzel foglalkozik, hanem azzal, ami előtte van.

nem nehéz jack londonra asszociálni a könyv első feléről, és ezzel együtt a megboldogult kamaszkoromra, amikor ezek a karakterek jelentették a felnőttkort magát; az ember, a férfi, végtelenül egyedül van, annyira, mint egy állat, az állat is egyedül van, közük van egymáshoz, legalább annyira, mint ahhoz, ami miatt egyedül vannak; a hóhoz, a hideghez, a körülöttük fújó, csontokon áthatoló halálhoz, amelyik aztán mégis mindig békésen érkezik, harangzúgással, messziről, mint egy ünnep; a jéggé fagyott remény, és a jéggé fagyott jellemek szikrázó tánca, ahol a dolgok, így az élet is hideg, és kegyetlenül leegyszerűsödik; a most van, és hogy mi lesz, a többi nem érdekes, de szerettem ezt régen. egy két mondatban viszont ott van az, amitől az ember leteszi egy pillanatra a könyvet, és várja hogy megeméssze, mint a jófajta borok, végigcsúszik az emberen, és aztán ott marad valahol, melegíteni:

egész álló nap szaladt a róka hegyen-völgyön át - az ember szorosan a nyomában.
a róka volt a megbízólevél, ami dologra parancsolta ebben a valóságban.
(32. old)

és aztán megérkezünk az emberek közé, és furcsamód nekem az okozott nagyobb élményt, illetve teljesebb élményt, márha lehet ilyet mondani. egy down-kóros lány meghal, a titkai viszont az élőkre maradnak, és egy pap a temetés után elmegy rókára vadászni. a szavakkal itt is nagyon fukarul bánik az író, mint ahogy a karaktereit se magyarázza túl, viszont itt gyakrabban szorult össze a szívem, itt jön ki sjón igazi mesélő ereje, és az az izlandi sajátosság, hogy teljesen váratlanul tör elő a legelképesztőbb szentimentalizmus, hogy aztán mint valami pillanatnyi látomás, ugyanígy vissza is húzódjon a jeges hidegbe;

forr a víz, csörömpöl a fedő - átbugyog a perem felett.
fo-fo-forr - szipogja hálfdán. ez az első szava azóta, hogy füvész-fridrik elmondta neki, hogy barátnője, abba meghalt, hogy ő a fehérnép-hulla, amiért a pap küldte, és hogy a koporsót, amit a szobában az asztalon lát, a földnek adják a mai napon a völgyalji temetőben. a hír úgy elfacsarta hálfdán szívét, hogy hosszas, néma sírásra fakadt, könny folyt szeméből, orrából, és torz teste rázkódott a széken, mint az őszi szélben reszkető falevél, ami nem tudja még, hogy leszakadjon-e az ágról, amely egész nyáron át táplálta, vagy maradjon - és elhervadjon; de egyik se jó.
mialatt az ember így gyászolta szerelmesét, fridrik elővette a teáskészletet, a kézzel, szépen formált angol agyagkannát, két csontszínű porceláncsészét csészealjjal, ezüstözött tejeskannát és ezüstözött cukortartót, teáskanalakat, és bambuszlevelekből font szűrőt.
(...)
az illat könnyít hálfdán lelkén és elfeledteti vele gyászát.
- m-mi e-ez?
- tea.
fridrik teát tölt a császékbe és melegítőt húz az angol kannára. hálfdán két tenyerébe fogja a csészét, ajkához emeli és megkóstolja az italt.
- tea?
furcsa, hogy ilyen kellemes italnak ilyen kurta neve legyen. illőbb lenne, ha úgy hívnák, hogy illustrreret tidende, ez a legelőkelőbb szó, amit a bolond ismer.
- e-ez va-valami d-dán dolog?

elképesztően ahogy mesél, ahogy felrajzolja ezeket a durva, erős, egyszerű, mégis összegubancolódott embereket, nagyon tetszik a bolond hálfdán alakja, vagy abbáé, ahogy jelen vannak ebben a valóságban, az ő valóságukkal, gyönyörű. ahogy a könyv utolsó része is az, igazából itt történik meg az, amit én a legjobban vártam; amikor a szikár telet, és a néha teaként felforró érzelmeket magától értetődően átvegye valami szürreális, groteszk természetfeletti, amit izlandtól elvárna a melegben ücsörgő európai. a regény egyik legjobb pillanata az ember és a róka párbeszéde, és az, ahogy aztán megoldja a történetet; nem is az a gyönyörű, ahogy a szálak össze érnek, hanem az, hogy minden ami történt, beleolvad a tájba, ember, állat, halál, hó. és ettől lesz aztán az egész könyv, terjedelmétől, novellától vagy kisregénytől függetlenül egy kerek egész. hiányérzetet talán csak az ad, amit már jóval a könyv elolvasása után, tea szürcsölése közben érez az ember; hogy lehetett volna ez az egész több. de miért kell mindig a több, ez is európai, feltekert konvektornál születő hülyeség, miért ne lenne elég a kevés? mert többet ígér? ki? az író? a fülszöveg? izland? máskor bezzeg meg a még oly kevés is elég tudna lenni, hát ilyen hülye ez a konvektornál melegedő ember.

már hajnalodni kezdett, a róka megállapodott, és azt mondta:
- azám, tiszteletes uram, most mihez kezdünk?
- vitázhatnánk - válaszolta a pap.
- és miről vitázhatnánk? - kérdezte a róka.
- a villanyosságról - mondta a pap.
a róka úgy mérte végig, mintha elment volna a józan esze.
- csak nem gondolja, hogy egy hozzám hasonló hegyi állatnak van valami fogalma a villanyosságról? ebben aztán hatalmasat téved...
de baldur tiszteletes olyannyira ragaszkodott az ötlethez, hogy felajánlotta a rókának: ha megfejt egy találós kérdést, akkor választhat vitatémát; máskülönben a villanyosságról vitatkoznak.
a róka ráállt:
- hát hadd halljam!
- 'nagy hanggal jön a világra, még sincs vére, szíve, mája'.
a róka törte a fejét - túlontúl sokáig, gondolta baldour tiszteletes, de nem szólt semmit, nem merte ingerelni -, végül feladta.
- föladod?
a pap kacagott az állat ostobaságán:
- hát a fing!
és szellentett egyet, hogy alátámassza mondandóját.
- nem lep meg - jegyezte meg szárazon a róka.
- hát akkor térjen rá arra a villanyosságra!

na, hát majdnem ilyen könyv ez.