- láttam az univerzumot! versekből áll!
a dánok erre azt mondták, így csak egy vérbeli izlandi beszélhet.
(68. old)
erről a könyvről írni kell, és nemcsak mert izlandi, és bár az izland mániámat is megtépázta az élet (vagyis inkább az a kellemetlen tény, hogy bizonyos körökben az izlandiság épp annyira trendi, és fantáziadús, mint más körökben justin biberről álmodozni), hanem mert az egyik legkedvesebb ajándék volt a fa alatt, egy pandás bögre biztató társaságában, az ivánék ráérző képességét bizonyítandó.
ahogy öregszem, egyre nagyobb örömömet lelem abban, hogy a nagyon egyértelmű dolgokat megpróbálom kivonni a végeredményekből, például ennél a könyvnél elfelejteni azt, hogy az írója izlandi; mi mást lehetne elmondani róla, ezenkívül? mert azzal, hogy izlandi, egy csomó mindent egyértelművé tesz; hogy hideg, havas, szellős, furcsa, átfúj rajta a szél, pillanatokra lehet csak melegedni benne, olyankor viszont egy leheletnyi, már már perverz humort is adagol, szóval igen, izlandi, de ezen kívül?
hát például hogy rövid. de nagyon. egy ulickaja könyv mellett érkezett, és bár minden tiszteletem a magvetőé, ahogy megpróbálják megtölteni a könyveiket, de a vastag borító, a fordító egyébként majdnem teljesen felesleges utószava (a címet mondjuk érdemes megmagyarázni, de a többivel nem mond semmi érdemlegeset), a nevek kiejtése, és szómagyarázat (!) mellett is csak alig egy órás könyv, ami persze nem feltétlen baj, elég hozzá két csésze tea. de inkább novellának éreztem, a regény mivoltában szerintem nem lehet értelmezni. kisregény persze, bár mutassa már meg nekem valaki, hogy itt például hol van az a nagyobb cselekményi idő, ami miatt kisregénynek kell ezt hívni, nem novellának.
fagyos volt az éjszaka, a hosszabbik fajtából.
(20 old. - ez egy teljes oldal)
a könyv első felében a tagolás oldalakra bomlik, mintha verses kötetet tartanánk a kezünkben, érdekes módon később, amikor szintén visszatérünk az ember és a róka, illetve az ember és a hó küzdelméhez, a rövid, bekezdéses tagolás megmarad, de már nem kerülnek külön oldalra; gondolom a kiadó ötlete ez is, hogy minél több legyen az oldalszám. csak kukacoskodás ez, az tény, meg értem én, hogy el kell adni a könyveket, és annyira nem zavaró, sőt ennek a szövegnek néhol kimondottan jót tesz a félig üresen maradt lap, fehér mint a hó, van hely a nagy a lélegzetvételeknek, csak közben mégiscsak ott motoszkál valahol az, hogy ne nézzenek hülyének. ráadásul így egy csomó mondat sokkal nagyobb súlyt kap, mint amennyit adott esetben kapnia kellene; jó lenne tudni, hogy eredetiben - ti. izlandon - hogy jelent meg ez a regény, viszont az is nagy bölcsesség, ha az ember nem ezzel foglalkozik, hanem azzal, ami előtte van.
nem nehéz jack londonra asszociálni a könyv első feléről, és ezzel együtt a megboldogult kamaszkoromra, amikor ezek a karakterek jelentették a felnőttkort magát; az ember, a férfi, végtelenül egyedül van, annyira, mint egy állat, az állat is egyedül van, közük van egymáshoz, legalább annyira, mint ahhoz, ami miatt egyedül vannak; a hóhoz, a hideghez, a körülöttük fújó, csontokon áthatoló halálhoz, amelyik aztán mégis mindig békésen érkezik, harangzúgással, messziről, mint egy ünnep; a jéggé fagyott remény, és a jéggé fagyott jellemek szikrázó tánca, ahol a dolgok, így az élet is hideg, és kegyetlenül leegyszerűsödik; a most van, és hogy mi lesz, a többi nem érdekes, de szerettem ezt régen. egy két mondatban viszont ott van az, amitől az ember leteszi egy pillanatra a könyvet, és várja hogy megeméssze, mint a jófajta borok, végigcsúszik az emberen, és aztán ott marad valahol, melegíteni:
egész álló nap szaladt a róka hegyen-völgyön át - az ember szorosan a nyomában.
a róka volt a megbízólevél, ami dologra parancsolta ebben a valóságban.
(32. old)
és aztán megérkezünk az emberek közé, és furcsamód nekem az okozott nagyobb élményt, illetve teljesebb élményt, márha lehet ilyet mondani. egy down-kóros lány meghal, a titkai viszont az élőkre maradnak, és egy pap a temetés után elmegy rókára vadászni. a szavakkal itt is nagyon fukarul bánik az író, mint ahogy a karaktereit se magyarázza túl, viszont itt gyakrabban szorult össze a szívem, itt jön ki sjón igazi mesélő ereje, és az az izlandi sajátosság, hogy teljesen váratlanul tör elő a legelképesztőbb szentimentalizmus, hogy aztán mint valami pillanatnyi látomás, ugyanígy vissza is húzódjon a jeges hidegbe;
forr a víz, csörömpöl a fedő - átbugyog a perem felett.
fo-fo-forr - szipogja hálfdán. ez az első szava azóta, hogy füvész-fridrik elmondta neki, hogy barátnője, abba meghalt, hogy ő a fehérnép-hulla, amiért a pap küldte, és hogy a koporsót, amit a szobában az asztalon lát, a földnek adják a mai napon a völgyalji temetőben. a hír úgy elfacsarta hálfdán szívét, hogy hosszas, néma sírásra fakadt, könny folyt szeméből, orrából, és torz teste rázkódott a széken, mint az őszi szélben reszkető falevél, ami nem tudja még, hogy leszakadjon-e az ágról, amely egész nyáron át táplálta, vagy maradjon - és elhervadjon; de egyik se jó.
mialatt az ember így gyászolta szerelmesét, fridrik elővette a teáskészletet, a kézzel, szépen formált angol agyagkannát, két csontszínű porceláncsészét csészealjjal, ezüstözött tejeskannát és ezüstözött cukortartót, teáskanalakat, és bambuszlevelekből font szűrőt.
(...)
az illat könnyít hálfdán lelkén és elfeledteti vele gyászát.
- m-mi e-ez?
- tea.
fridrik teát tölt a császékbe és melegítőt húz az angol kannára. hálfdán két tenyerébe fogja a csészét, ajkához emeli és megkóstolja az italt.
- tea?
furcsa, hogy ilyen kellemes italnak ilyen kurta neve legyen. illőbb lenne, ha úgy hívnák, hogy illustrreret tidende, ez a legelőkelőbb szó, amit a bolond ismer.
- e-ez va-valami d-dán dolog?
elképesztően ahogy mesél, ahogy felrajzolja ezeket a durva, erős, egyszerű, mégis összegubancolódott embereket, nagyon tetszik a bolond hálfdán alakja, vagy abbáé, ahogy jelen vannak ebben a valóságban, az ő valóságukkal, gyönyörű. ahogy a könyv utolsó része is az, igazából itt történik meg az, amit én a legjobban vártam; amikor a szikár telet, és a néha teaként felforró érzelmeket magától értetődően átvegye valami szürreális, groteszk természetfeletti, amit izlandtól elvárna a melegben ücsörgő európai. a regény egyik legjobb pillanata az ember és a róka párbeszéde, és az, ahogy aztán megoldja a történetet; nem is az a gyönyörű, ahogy a szálak össze érnek, hanem az, hogy minden ami történt, beleolvad a tájba, ember, állat, halál, hó. és ettől lesz aztán az egész könyv, terjedelmétől, novellától vagy kisregénytől függetlenül egy kerek egész. hiányérzetet talán csak az ad, amit már jóval a könyv elolvasása után, tea szürcsölése közben érez az ember; hogy lehetett volna ez az egész több. de miért kell mindig a több, ez is európai, feltekert konvektornál születő hülyeség, miért ne lenne elég a kevés? mert többet ígér? ki? az író? a fülszöveg? izland? máskor bezzeg meg a még oly kevés is elég tudna lenni, hát ilyen hülye ez a konvektornál melegedő ember.
már hajnalodni kezdett, a róka megállapodott, és azt mondta:
- azám, tiszteletes uram, most mihez kezdünk?
- vitázhatnánk - válaszolta a pap.
- és miről vitázhatnánk? - kérdezte a róka.
- a villanyosságról - mondta a pap.
a róka úgy mérte végig, mintha elment volna a józan esze.
- csak nem gondolja, hogy egy hozzám hasonló hegyi állatnak van valami fogalma a villanyosságról? ebben aztán hatalmasat téved...
de baldur tiszteletes olyannyira ragaszkodott az ötlethez, hogy felajánlotta a rókának: ha megfejt egy találós kérdést, akkor választhat vitatémát; máskülönben a villanyosságról vitatkoznak.
a róka ráállt:
- hát hadd halljam!
- 'nagy hanggal jön a világra, még sincs vére, szíve, mája'.
a róka törte a fejét - túlontúl sokáig, gondolta baldour tiszteletes, de nem szólt semmit, nem merte ingerelni -, végül feladta.
- föladod?
a pap kacagott az állat ostobaságán:
- hát a fing!
és szellentett egyet, hogy alátámassza mondandóját.
- nem lep meg - jegyezte meg szárazon a róka.
- hát akkor térjen rá arra a villanyosságra!
na, hát majdnem ilyen könyv ez.
ahogy öregszem, egyre nagyobb örömömet lelem abban, hogy a nagyon egyértelmű dolgokat megpróbálom kivonni a végeredményekből, például ennél a könyvnél elfelejteni azt, hogy az írója izlandi; mi mást lehetne elmondani róla, ezenkívül? mert azzal, hogy izlandi, egy csomó mindent egyértelművé tesz; hogy hideg, havas, szellős, furcsa, átfúj rajta a szél, pillanatokra lehet csak melegedni benne, olyankor viszont egy leheletnyi, már már perverz humort is adagol, szóval igen, izlandi, de ezen kívül?
hát például hogy rövid. de nagyon. egy ulickaja könyv mellett érkezett, és bár minden tiszteletem a magvetőé, ahogy megpróbálják megtölteni a könyveiket, de a vastag borító, a fordító egyébként majdnem teljesen felesleges utószava (a címet mondjuk érdemes megmagyarázni, de a többivel nem mond semmi érdemlegeset), a nevek kiejtése, és szómagyarázat (!) mellett is csak alig egy órás könyv, ami persze nem feltétlen baj, elég hozzá két csésze tea. de inkább novellának éreztem, a regény mivoltában szerintem nem lehet értelmezni. kisregény persze, bár mutassa már meg nekem valaki, hogy itt például hol van az a nagyobb cselekményi idő, ami miatt kisregénynek kell ezt hívni, nem novellának.
fagyos volt az éjszaka, a hosszabbik fajtából.
(20 old. - ez egy teljes oldal)
a könyv első felében a tagolás oldalakra bomlik, mintha verses kötetet tartanánk a kezünkben, érdekes módon később, amikor szintén visszatérünk az ember és a róka, illetve az ember és a hó küzdelméhez, a rövid, bekezdéses tagolás megmarad, de már nem kerülnek külön oldalra; gondolom a kiadó ötlete ez is, hogy minél több legyen az oldalszám. csak kukacoskodás ez, az tény, meg értem én, hogy el kell adni a könyveket, és annyira nem zavaró, sőt ennek a szövegnek néhol kimondottan jót tesz a félig üresen maradt lap, fehér mint a hó, van hely a nagy a lélegzetvételeknek, csak közben mégiscsak ott motoszkál valahol az, hogy ne nézzenek hülyének. ráadásul így egy csomó mondat sokkal nagyobb súlyt kap, mint amennyit adott esetben kapnia kellene; jó lenne tudni, hogy eredetiben - ti. izlandon - hogy jelent meg ez a regény, viszont az is nagy bölcsesség, ha az ember nem ezzel foglalkozik, hanem azzal, ami előtte van.
nem nehéz jack londonra asszociálni a könyv első feléről, és ezzel együtt a megboldogult kamaszkoromra, amikor ezek a karakterek jelentették a felnőttkort magát; az ember, a férfi, végtelenül egyedül van, annyira, mint egy állat, az állat is egyedül van, közük van egymáshoz, legalább annyira, mint ahhoz, ami miatt egyedül vannak; a hóhoz, a hideghez, a körülöttük fújó, csontokon áthatoló halálhoz, amelyik aztán mégis mindig békésen érkezik, harangzúgással, messziről, mint egy ünnep; a jéggé fagyott remény, és a jéggé fagyott jellemek szikrázó tánca, ahol a dolgok, így az élet is hideg, és kegyetlenül leegyszerűsödik; a most van, és hogy mi lesz, a többi nem érdekes, de szerettem ezt régen. egy két mondatban viszont ott van az, amitől az ember leteszi egy pillanatra a könyvet, és várja hogy megeméssze, mint a jófajta borok, végigcsúszik az emberen, és aztán ott marad valahol, melegíteni:
egész álló nap szaladt a róka hegyen-völgyön át - az ember szorosan a nyomában.
a róka volt a megbízólevél, ami dologra parancsolta ebben a valóságban.
(32. old)
és aztán megérkezünk az emberek közé, és furcsamód nekem az okozott nagyobb élményt, illetve teljesebb élményt, márha lehet ilyet mondani. egy down-kóros lány meghal, a titkai viszont az élőkre maradnak, és egy pap a temetés után elmegy rókára vadászni. a szavakkal itt is nagyon fukarul bánik az író, mint ahogy a karaktereit se magyarázza túl, viszont itt gyakrabban szorult össze a szívem, itt jön ki sjón igazi mesélő ereje, és az az izlandi sajátosság, hogy teljesen váratlanul tör elő a legelképesztőbb szentimentalizmus, hogy aztán mint valami pillanatnyi látomás, ugyanígy vissza is húzódjon a jeges hidegbe;
forr a víz, csörömpöl a fedő - átbugyog a perem felett.
fo-fo-forr - szipogja hálfdán. ez az első szava azóta, hogy füvész-fridrik elmondta neki, hogy barátnője, abba meghalt, hogy ő a fehérnép-hulla, amiért a pap küldte, és hogy a koporsót, amit a szobában az asztalon lát, a földnek adják a mai napon a völgyalji temetőben. a hír úgy elfacsarta hálfdán szívét, hogy hosszas, néma sírásra fakadt, könny folyt szeméből, orrából, és torz teste rázkódott a széken, mint az őszi szélben reszkető falevél, ami nem tudja még, hogy leszakadjon-e az ágról, amely egész nyáron át táplálta, vagy maradjon - és elhervadjon; de egyik se jó.
mialatt az ember így gyászolta szerelmesét, fridrik elővette a teáskészletet, a kézzel, szépen formált angol agyagkannát, két csontszínű porceláncsészét csészealjjal, ezüstözött tejeskannát és ezüstözött cukortartót, teáskanalakat, és bambuszlevelekből font szűrőt.
(...)
az illat könnyít hálfdán lelkén és elfeledteti vele gyászát.
- m-mi e-ez?
- tea.
fridrik teát tölt a császékbe és melegítőt húz az angol kannára. hálfdán két tenyerébe fogja a csészét, ajkához emeli és megkóstolja az italt.
- tea?
furcsa, hogy ilyen kellemes italnak ilyen kurta neve legyen. illőbb lenne, ha úgy hívnák, hogy illustrreret tidende, ez a legelőkelőbb szó, amit a bolond ismer.
- e-ez va-valami d-dán dolog?
elképesztően ahogy mesél, ahogy felrajzolja ezeket a durva, erős, egyszerű, mégis összegubancolódott embereket, nagyon tetszik a bolond hálfdán alakja, vagy abbáé, ahogy jelen vannak ebben a valóságban, az ő valóságukkal, gyönyörű. ahogy a könyv utolsó része is az, igazából itt történik meg az, amit én a legjobban vártam; amikor a szikár telet, és a néha teaként felforró érzelmeket magától értetődően átvegye valami szürreális, groteszk természetfeletti, amit izlandtól elvárna a melegben ücsörgő európai. a regény egyik legjobb pillanata az ember és a róka párbeszéde, és az, ahogy aztán megoldja a történetet; nem is az a gyönyörű, ahogy a szálak össze érnek, hanem az, hogy minden ami történt, beleolvad a tájba, ember, állat, halál, hó. és ettől lesz aztán az egész könyv, terjedelmétől, novellától vagy kisregénytől függetlenül egy kerek egész. hiányérzetet talán csak az ad, amit már jóval a könyv elolvasása után, tea szürcsölése közben érez az ember; hogy lehetett volna ez az egész több. de miért kell mindig a több, ez is európai, feltekert konvektornál születő hülyeség, miért ne lenne elég a kevés? mert többet ígér? ki? az író? a fülszöveg? izland? máskor bezzeg meg a még oly kevés is elég tudna lenni, hát ilyen hülye ez a konvektornál melegedő ember.
már hajnalodni kezdett, a róka megállapodott, és azt mondta:
- azám, tiszteletes uram, most mihez kezdünk?
- vitázhatnánk - válaszolta a pap.
- és miről vitázhatnánk? - kérdezte a róka.
- a villanyosságról - mondta a pap.
a róka úgy mérte végig, mintha elment volna a józan esze.
- csak nem gondolja, hogy egy hozzám hasonló hegyi állatnak van valami fogalma a villanyosságról? ebben aztán hatalmasat téved...
de baldur tiszteletes olyannyira ragaszkodott az ötlethez, hogy felajánlotta a rókának: ha megfejt egy találós kérdést, akkor választhat vitatémát; máskülönben a villanyosságról vitatkoznak.
a róka ráállt:
- hát hadd halljam!
- 'nagy hanggal jön a világra, még sincs vére, szíve, mája'.
a róka törte a fejét - túlontúl sokáig, gondolta baldour tiszteletes, de nem szólt semmit, nem merte ingerelni -, végül feladta.
- föladod?
a pap kacagott az állat ostobaságán:
- hát a fing!
és szellentett egyet, hogy alátámassza mondandóját.
- nem lep meg - jegyezte meg szárazon a róka.
- hát akkor térjen rá arra a villanyosságra!
na, hát majdnem ilyen könyv ez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése