a lelkemmel is úgy vagyok mint a volt szerelmeimmel:
akkor kezdem el érteni őket, amikor már elkezdem elveszíteni is őket.
mintha ez szükségszerű velejárója lenne a megértésnek, pedig ezt is meg kellene érteni, hogy nem, nem kell elveszíteni, megölni, felboncolni ahhoz valakit, vagy valamit, hogy megértsd, hogy elviseld, hogy megbocsájts neki, vagy ő neked, vagy hogy elengedd végre;
erről jut eszembe, egy boncmester mesélte, hogy egy ilyesmi 'vékony testalkatú lányt' (mint a volt szerelmeim, úgy egyben) nagyjából öt perc felbontani szervekre, talán még annyi se kell. nekem évek, könnyek, és lélekkaparások kellenek, hogy egyáltalán túltegyem magam rajtuk, a kurva kurvákon, volttá váló szerelmeken, neki meg öt perc se. szépen rendben, ott fekszenek neki, úgy, ahogy nekem sose fognak, szépen rendben, csendben, máj, lép, belek, stb.
ha már semmi nem működik, akkor persze könnyebb mindent rendeltetés szerűen elpusztítani. gyűlölöm ezeket a mondatokat. mintha lenne bennük valami, de közben mégse. a lelkem bazdmeg, az kellene ide?
vagyis vissza az elejére; tehát a lelkemmel is úgy vagyok, hogy azóta érdekel - újra? - amióta majdnem biztos vagyok benne hogy már nincs.
van e, ami nincs?
mióta nem írok például blogot; mert nincs mivel. persze kézzel, lábbal, de minek? nem csak te érzed ezt, legyél akárki is te, hogy valami megváltozott ebben a blogban, rgo ebben a fickóban is; én hogy utáltam hogy itt volt ez a kurva, megint nincs jobb szavam rá, kurva, ez a kurva lélek, vagy mi, itt szenvedett, nyavalygott, tetszelgett, szépelgett, kesergett, költekedett, meg kötekedett, meg az összes többi hülyeség, amit az effajta lelkek szoktak, jaj csak szabaduljak tőle, gondoltam olyankor, meg máskor is, fájt, bántott, nem tudtam jól szeretni, nem tudtam azt se szeretni, hogy nem tudom jól szeretni, ez is de közhelyes, ezerszer megrágott csont, ismeritek a történetet, tiszta volt szerelmek, erről regélt ő is, amíg itt volt;
de nézd meg, most meg már csak én vagyok itt, és azon gondolkozom, mit írna most a lelkem, ha még lenne?
akkor kezdem el érteni őket, amikor már elkezdem elveszíteni is őket.
mintha ez szükségszerű velejárója lenne a megértésnek, pedig ezt is meg kellene érteni, hogy nem, nem kell elveszíteni, megölni, felboncolni ahhoz valakit, vagy valamit, hogy megértsd, hogy elviseld, hogy megbocsájts neki, vagy ő neked, vagy hogy elengedd végre;
erről jut eszembe, egy boncmester mesélte, hogy egy ilyesmi 'vékony testalkatú lányt' (mint a volt szerelmeim, úgy egyben) nagyjából öt perc felbontani szervekre, talán még annyi se kell. nekem évek, könnyek, és lélekkaparások kellenek, hogy egyáltalán túltegyem magam rajtuk, a kurva kurvákon, volttá váló szerelmeken, neki meg öt perc se. szépen rendben, ott fekszenek neki, úgy, ahogy nekem sose fognak, szépen rendben, csendben, máj, lép, belek, stb.
ha már semmi nem működik, akkor persze könnyebb mindent rendeltetés szerűen elpusztítani. gyűlölöm ezeket a mondatokat. mintha lenne bennük valami, de közben mégse. a lelkem bazdmeg, az kellene ide?
vagyis vissza az elejére; tehát a lelkemmel is úgy vagyok, hogy azóta érdekel - újra? - amióta majdnem biztos vagyok benne hogy már nincs.
van e, ami nincs?
mióta nem írok például blogot; mert nincs mivel. persze kézzel, lábbal, de minek? nem csak te érzed ezt, legyél akárki is te, hogy valami megváltozott ebben a blogban, rgo ebben a fickóban is; én hogy utáltam hogy itt volt ez a kurva, megint nincs jobb szavam rá, kurva, ez a kurva lélek, vagy mi, itt szenvedett, nyavalygott, tetszelgett, szépelgett, kesergett, költekedett, meg kötekedett, meg az összes többi hülyeség, amit az effajta lelkek szoktak, jaj csak szabaduljak tőle, gondoltam olyankor, meg máskor is, fájt, bántott, nem tudtam jól szeretni, nem tudtam azt se szeretni, hogy nem tudom jól szeretni, ez is de közhelyes, ezerszer megrágott csont, ismeritek a történetet, tiszta volt szerelmek, erről regélt ő is, amíg itt volt;
de nézd meg, most meg már csak én vagyok itt, és azon gondolkozom, mit írna most a lelkem, ha még lenne?
mondjuk valamit a szexről, az tuti. meg kell tanuljak össze vissza beszélni, mert művészet az is, mint az összes többi. a művészetet például meg lehet tanulni? akkor is művészet még, ha már mesterien tudod? vagy az már mesterség?
szép, nyitott mondatok, de erre válaszoljatok: hol van a lelkem most? na ezért nem írok blogot.
miért hiányzik az, ami nincs? és ha hiányzik, miért kell hogy nincs legyen, ahhoz, hogy hiányozni tudjon? miért kell még harminc évesen is forogni ezekben a sehova se tartó körmenetekben, és rágódni, rágódni, önmagamon rágódni, mintha nem lenne más, amire rá lehetne harapni?
miért hiányzik az, ami nincs? és ha hiányzik, miért kell hogy nincs legyen, ahhoz, hogy hiányozni tudjon? miért kell még harminc évesen is forogni ezekben a sehova se tartó körmenetekben, és rágódni, rágódni, önmagamon rágódni, mintha nem lenne más, amire rá lehetne harapni?
apropó harapás; de ebbe most nem megyek bele. ennyire még most se írok blogot. a volt szerelmek is hiába voltak, egy pillanatra mindig újra és újra lesznek, akármilyen hülyén hangzik ez, a leszneket is a voltukkal együtt kell érteni, na ilyen hülye bonyolult az élet, ezt kéne inkább tanítani, nem a matematikát. ha szembejön veled az, aki volt, akkor az megint egyszerre minden; az is, ami volt, az is, ami most, és mindkettővé lesz is; szörnyű. a lelkem is ilyen, a hülye, ma találkoztam vele például, úgy jön ez az egész ide. felcsatoltam a lábamra a lábszárvédőt, a kezemre a kesztyűt, a zárat, kulcsot a helyére, az új pandás kapucnit a fejre, lábat a klipszbe, minden a helyén, kinyitom a kaput, beindítom a fülemben a zenét; és erre tessék.
pedig első hallásra nem is az én lelkem, hanem az énekesé. a vili mutatta nemrég, hogy jó, meg minden, kábé annyira vettem komolyan, mint amennyire ő szokta, amikor én lelkesedek valamitől, de basszameg, majd harmincévesen - miért számítanak a számok ennyire? - megálltam az andrássy közepén, és azon röhögtem, hogy most vagy elbőgőm, vagy elüttetem magam, vagy kimegyek a szélére, és meghallgatom még egyszer. ahogy a vili mondaná, benne van a csávó lelke, vagy mi a tök. és egy pillanatra ezen keresztül megláttam, meghallottam, isten tudja mi a pontos kifejezés az enyémet is, nem azt az öreg, csonka korcs szerencsétlent, ami most, hanem ami volt, és az is benne volt mindebben, ami lesz, az, hogy ez lesz, ami van, mondom, kurvabonyolult az élet, minden igeidő egyszerre kalimpál, te meg csak pislogsz tőlük, elképesztő, és nagyon idegesítő.
most itt ülök, és jó lenne azt is tudni, többek között, hogy volt e egyáltalán az, ami nincs? kérdezi ezt az, aki nincs. szépen hangzó üres frázisok, de utállak benneteket. kurvák vagytok ti is mind. belőletek is hiányzik valami. a lelkem, mi? azt énekli ez a csávó, az ő lelkével együtt, hogy készen áll arra lassan, hogy higgyen. én meg azon kapom magam, majd harminc évesen, az andrássy közepén, lelketlenül, hogy kurvára, igen, de jó hogy ezt így is lehet ragozni, szóval hogy kurvára irigylem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése