a semmiről volt már?

a dolgok lejönnek a mozgólépcsőn, és metróra szállnak, tudod, már régen a föld alatt történik minden. például a semmi. mert ott állsz, átszállsz, és kurvára nem történik semmi. majd jön a metró, öt perc. a valósággal az a baj, hogy nincs hozzá háttérzene / a kérdés, hogy átérzed-e, ez fasza, aha, akkezdetphia, de mivan akkor, amikor épp van hozzá háttérzene, ott búg a füledbe, csak épp valóság nincs hozzá, semmi, nem tudod megszokni, hogy élsz, hogy kilátsz a fejedből, hogy lejössz a lépcsőn, hogy metróra vársz, hogy ez te vagy, hogy nem lépsz kettőt oldalra, és nem leszel valami más, nem tudod megszokni, hogy mindezt még mindig végig tudod gondolni, és az ilyen gondolatokból kapaszkodsz ki mindig valaki másokkal, nevekkel, arcokkal, mellekkel, vonalakkal, szagokkal, másokkal, akik nem te vagy, ezt se tudod megszokni, igazából a zenén kívül semmit nem tudsz megszokni, mint ahogy azt se, hogy nem akkor történik valami, amikor kellene. mondjuk épp akkor, amikor van hozzá háttérzene. kínodba számot váltasz, de az se nyugtat meg, szép, modern, nyugati ember vagy, előkapod hát a telefonodat, a dolgok közül, amik lejöttek veled a mozgólépcsőn, kikeresed az egyiket, kiválasztod, másik gombot nyomsz, rámész a törlésre, kapcsolat törlése, biztosan törölni akarja, a középső az igen, a többi a nem, nahát, több nem van, mint igen. és aztán csak állsz, és nézed. ha megnyomnád, történne valami? megy a zene, abban bezzeg vannak érzések, történhetne már valami. ez a valóság, ez a szám? sose értettél a számokhoz, mi a fasz ez, ki ez, arra gondolsz, össze kéne adni. istenadta tehetséged, hogy semmilyen számra nem emlékszel, egyet kivéve a kurvaéletbe, ha megnyomod a gombot, annyi, mondhatni, történt valami. például semmi. ennek már régen annyi, minek van akkor itt a telefonba? lerövidítetted nagy okosan, már csak egy kezdőbetű, bár lehetne mondjuk kérdőjel is. már a telefonod se vesz komolyan, elhalványul, nem nyomsz meg semmit, visszarakod a zsebedbe, megjön a metró, belelépsz a zsebébe, a kapucnidtól csak cipőket látsz, elmentek a fenébe, te is, a dolgok is, meg a cipők is. kurvára nem történik semmi.
meg kéne szoknod már, hogy élsz.
ha meg majd történik valami, visítani fogsz, figyeld meg, hogy érezd, hogy élsz.
mint valami disznóvágás, kicsi voltál, és azt mondták, azért visít, mert élni akar, erre te azt kérdezted, akkor máskor miért nem visít, mert akkor nem törődik azzal hogy él, csak zabál, mondták, és te még kicsi voltál ahhoz, hogy ne azon gondolkodj, hogy mit mondtak, hanem azon, hogy miért mondták ezt.
meg kéne szoknod már, hogy nem akkor, és attól vannak a dolgok, ahogy azt te szeretnéd.
helyre kéne rakni a dolgokat.
a dolgok a helyükön vannak - csak a helyek nincsenek a helyükön, meg chan chu.
például a hó, ott állsz, meztelenül a hóban, havazik, feletted hegyek, alattad hegyek, benned is hegyek. és a hó. akármerre mész, a lábad alatt ott csikorog a hó hallgatása. feletted hegyek, alattad hegyek, a hegyeken fenyő, a fenyőkön hó. benned hó, alattad hó, fölötted hó. olyan megnyugtató a hó. a hegyek is nagyon durvák, szemben van egy völgy, azt esténként ilyen párás felhő borítja, az ember szinte látni véli, ahogy ledöcög a hegyről, és hallgatag lábain belesétál a csönd. ilyenkor forralt tej illatát is érzel hozzá, hasonlítanak egymásra. te meztelenül állsz, hullik rád a hó, de olyan forró mindened, hogy hallod, ahogy elolvad rajtad a hó hallgatása. épp a szaunából jöttél ki ugyanis. negyed óra, ennyi is elég ahhoz, hogy aztán amíg meztelenül hullik rád a hó, úgy érezd, történt valami. ha legalább egészségesebb lennél. vagy megnőtt volna a férfiasságod. vagy pontos adatok jelennének meg, hogy amíg odabent izzadtál, x millió ember szeretkezett, x millió halt meg, és x millió született, visítva, mint aki még élni akar. odabent azon gondolkoztál, hogy mi történik a szerelemmel, mármint, hogy mi lenne, ha lenne a szerelemnek geometriája, persze erre nem a geometria lenne a legjobb szó, de te nem tudod máshogy megnevezni, annyira idegesít téged, hogy milyen elképesztően sokat kéne tudnod már ahhoz is, hogy csak megnevezd a dolgaidat, és akkor még lófaszt nem tudsz róluk, csak helyesen hívnád őket. a te nyelveden, és akkor még csak ezután jön, hogy megtanuld a többi nyelvet, hiszen ki beszéli rajtad kívül a te nyelvedet? az mi, amikor a nap felmegy az égen, és lemegy? nem geometria, hanem? az az ív. ott ültél, izzadtál, és arra gondoltál hogy erről blogot kéne írnod, de miről, és eleve mennyire undorító szó már az, hogy blog, még ha ez pont olyan nyelven is van, amit mindenki beszél. szóval a nap, ahogy olvadsz ott a hóban, a nap, igen, ahogy felmegy, meg lemegy, ami itt lemegy, az ott felmegy, mintha a szerelem is lehetne ilyen, a sötétedő szerelmek átforognának, és máshol pont akkor kezdenének derengeni, igen mint a naplementék, meg a napfelkelték, tudod, te egy gyáva alak vagy, mindig is jobban szeretted a napfelkeltéket, meg a naplementéket, mint a déli kánikulát, pedig a szerelemben biztos ez az utóbbi a legjobb. az viszont jól hangzik hogy a szerelem geometriája, zuhanyzás közben ki is mondtad hangosan, amikor egy nagydarab szőke osztrák zuhanyzott veled, mondtad hangosan hogy a szerelem geometriája, kérdezte hogy was, mondtad neki hogy hát a szerelem geometriája, erre mondta hogy dutch vagy mi, németül kérdezte hogy sprichst du deutsch, erre te angolul mondtad hogy just this fuckin' english, erre röhögtetek, és zuhanyoztatok tovább, ez bájos. aztán most meg ott állsz gőzölögve, és hallgatsz, mint a hó. mi a fenét mondanál? és kinek? ott állsz, és most bezzeg nincs zene, csak a hó hallgatása, a valósággal az is baj, ha van hozzá háttérzene, mert dallama van a hónak is. a bőrödnek is. a csöndnek is. a szerelem geometriájának is. volt egy látássérült barátod, épp a vonatra szálltatok fel, amikor azt mondta, hogy a vakságnak dallama van, dallama a sötétségnek, kár hogy nem hallják az emberek. nesze neked, akkor is meg kellett volna állni a világnak, vagy legalább a vonatnak, vagy valami, de semmi. mint ahogy most is, szökik belőled a meleg, elmúlik, ahogy a bőrödön a hópelyhek, csikorog a lábad alatt a hó, visszamész a szaunába, nem történt semmi, még látod, ahogy lehajtott fejjel elszöknek körüled a hegyek, nem történt semmi, dejó, lesz miről írnod.
blogot!
levelet.
szószedetet.
jegyzetet.
novellát.
irodalmi alkotást.
cikket.
erotikus történetet.
ezaz. mint az álmaid. tulajdonképpen iszonyú erotikus a semmi. ahogy ott állsz, jó ez a nyelv, amit beszélsz, mindenféle értelemben lehet állni, állsz, vagy ülsz, vagy fekszel, és semmi, semmi, csak elmúlik a semmi. gyönyörű. jó lenne ilyenektől felizgulni. vagy már attól, hogy élsz.
meg kéne szoknod már hogy élsz, nem így rácsodálkozni, mint a nőkre, vagy a fotocellás ajtókra, amikor kinyílnak előtted.
így mondta az imre:
'a nő éppolyan csoda számomra, mint az önműködő ajtó. hálás vagyok, ha kinyílik előttem, és nem kérdezősködöm túl sokat'.
te bezzeg annál többet.
például, hogy mi lesz?
mi lenne? szenvedélyes viszonyod a semmivel, vajon hová fajul? valami születik már végre belőle, valami ilyesmi, mint mondjuk ez, valami ilyen semmi?
mikor élek már annyit, hogy végre egyszer azt álmodjam, amit akarok?
erre biztos azt mondanád, nem szereted, ha a blogomba teszem fel ezeket a kérdéseket, hogy mi van, mi lesz, mi volna, meg egyáltalán. ha ezt mondanád, erre én azt mondanám, hogy én se szeretem, de hát most mondd meg, mi mást tehetnék?
bárcsak tényleg ilyen egyszerű lennék.
most mondd meg.