valami van valahol megint. mindenesetre írnom kell tőle. fura odakint, most mintha furább lenne, mint idebent. egy nő pénzt kért, akkor vettem észre, hogy valami van valahol, megint, mert megálltam, pedig, elmondta hogy harmincból él, válaszoltam neki, pedig, tudja hogy van ez, mondtam neki, az ember csak magát látja, mondtam neki, pedig, aztán az összes aprómat odaadtam neki, volt köztük kétszázas is, pedig nem is tudtam hogy ennyi apróm van, valami van valahol megint, például apró, nem szabadott volna visszanézzek rá, mert akkor már nem volt az valami valahol, hanem a szokott helyén, sehol, ezért észrevettem hogy festve van a haja, honnan van pénze hajfestékre, meg egyébként is, talán nem szabadott volna ennyit adnom neki, legfőképpen nem szabadna ezen gondolkozni, ilyenekre gondolni, sehol semmi, csak én vagyok valahol.
arrébb öreg nénik ülnek a kávézó előtt, kint az asztaloknál ebben a képtelen januári tavaszban, az egyik úgy néz, mint aki nem is látni akar már; arca az a fajta ráncos csecsemő arc, amit úgy szeretek az öregeknél, mert milyen szép az, akit nem kísért a szépség. én sört iszom, és írok. előttem újra összerakva a múlt, gratulálok, kezdhetjük elcseszni megint.
például valahol vagyok, valami van megint. egy szoba, ott ülök. érzem ahogy elpárologsz belőlem, és a szoba megtelik az elvesztett szerelem illatával. mintha egyszerre lenne május és ősz. pedig még él a tél.
megint máshol vagyok, igaz, majdnem ugyanott. zuhanyozni kéne. vagy zuhanni. az előbbi megoldható, a másik megoldaná. ahol most vagyok, onnan mindkettő csak két lépés. lassan egy éve nem vagyok képes kiolvasni egy könyvet. minden könyv olyan, mintha tükörbe néznék. volt amikor, egész máshol, posztert ragasztottam a tükörre. a rambót. igaz, ritkán néztem benne magam.
most jó lenne, ha emlékeznénk arra, amikor még a dolgoknak mese ízük volt, mint azoknak a csókoknak, amiket nem csókoltunk el; amikor még nem tudtuk, hogy az élet olyan, hogy végül mindenhova elérünk majd, amit mutogattak nekünk; mint valami prospektus az utazási irodánál, amin szépen fényképezve ott van, ahova el kell, ahova érdemes, és ahova el lehet jutnunk; mindenhova, az öregségbe, a szerelembe, a csalódásba, a boldogságba, a veszteségbe, a veszítésbe, a nyerésbe, az elmenésbe, mindenhova. és ismerős mind, mert mutatták már, és szóltak is, hogy hova menjünk, hova ne, hol érdemes maradni, mindent pontosan megmondtak előre, persze, csak éppen mi nem tudunk kezdeni vele addig semmit, amíg benne nem vagyunk: mint ahogy mondják, hogy hideg a pireneusokról jövő északi szél, de fogalmad sincs arról, hogy mi ez a hideg, amíg ott nem állsz, és a kabátodon nem elég a gomb; jó úgy olvasni, egy meleg szobában, hogy tudod, a pireneusok ott van, te meg itt vagy, a valóságod, puha, zárható szobavalóság, és minden ami azon túl van, az egész csak annyira fontos, mint azok a dolgok, amikhez semmi közöd nincs, például hogy megint meghaltak hárman hajnalban, fekete zsákok fekszenek a fényképeken, körülöttük piros ruhás mentősök, vagy mint a pireneusok, a grand canyon, az indiánok, az óceán, és a karnevál velencében;
mindez van, mindez érdekelhet, mindez szép, vagy ronda, vagy szörnyű, vagy gyönyörű, akármi, de még nem te vagy. aztán ott állsz, és nincs elég gomb, és az te vagy, és nincs más, és hiába ismered a jelenséget, hiába olvastál róla, ugyanaz, de mégis más, mert ott vagy. és ahogy élsz, ugyanígy jársz, tudod, mert olvastad, láttad, mutatták, hogy kiszárad a szív, hogy az igazán fontos dolgokat nem tudod a kezedbe venni, hogy a fájdalom minden végeredményt átszámol, hogy van hogy fogalmad sincs hol vagy, és minek, hogy elveszítesz magadból dolgokat, hogy van olyan öröm, és fájdalom, ami annyira sok, hogy egyszerűen kicsordul belőled, és elönt mindent, ami körülötted van; és még annyi megnevezhetetlenül sok megnevezhetetlen dolog, amit ha lenne értelme, úgy is lehetne hívni hogy az élet. és aztán ott vagy, már nem a képet nézed, hanem te vagy a kép, ott vagy kiszáradva, kézbevehetetlenül, boldogan, elveszve, összetörten, és minden annyira ismerős, annyira felháborítóan ismerős, és akik körülötted élnek, mind mutatták már ezeket, figyelmeztetőleg áll az ujjuk, mint az idegenvezetőnek, amikor megmondja, hogy ne állj oda, mert összetöröd, mindenkinek mindenben borzalmasan igaza van, és mégis, nem lehet őket igazán komolyan venni, amíg ők nem lesznek te, és nem vigasztal az se, hogy őbelőlük is sok van abból, amire ők azt mondanák: te.
bár belőlem is sok van abból, ami te vagy, te mégis azt mondanád rám, hogy én. néha úgy érzem, ilyenkor tulajdonképpen megölsz. akárhogy is, jó lenne tudni, van e isten. vagy hogy van e igaz szerelem. vagy például örök ifjúság. de engem az is érdekelne, vannak e még valahol indiánok. olyan állatos nevű, ordibáló, tisztán élő, szép bronztestű indiánok. van e valami, itt valahol. nem is merek már kérdezni, pontok lettek a kérdőjelekből, vesszők a felkiáltójelekből. miért vagyok én mindig sehol? csak akkor nem, ha írok róla.
arrébb öreg nénik ülnek a kávézó előtt, kint az asztaloknál ebben a képtelen januári tavaszban, az egyik úgy néz, mint aki nem is látni akar már; arca az a fajta ráncos csecsemő arc, amit úgy szeretek az öregeknél, mert milyen szép az, akit nem kísért a szépség. én sört iszom, és írok. előttem újra összerakva a múlt, gratulálok, kezdhetjük elcseszni megint.
például valahol vagyok, valami van megint. egy szoba, ott ülök. érzem ahogy elpárologsz belőlem, és a szoba megtelik az elvesztett szerelem illatával. mintha egyszerre lenne május és ősz. pedig még él a tél.
megint máshol vagyok, igaz, majdnem ugyanott. zuhanyozni kéne. vagy zuhanni. az előbbi megoldható, a másik megoldaná. ahol most vagyok, onnan mindkettő csak két lépés. lassan egy éve nem vagyok képes kiolvasni egy könyvet. minden könyv olyan, mintha tükörbe néznék. volt amikor, egész máshol, posztert ragasztottam a tükörre. a rambót. igaz, ritkán néztem benne magam.
most jó lenne, ha emlékeznénk arra, amikor még a dolgoknak mese ízük volt, mint azoknak a csókoknak, amiket nem csókoltunk el; amikor még nem tudtuk, hogy az élet olyan, hogy végül mindenhova elérünk majd, amit mutogattak nekünk; mint valami prospektus az utazási irodánál, amin szépen fényképezve ott van, ahova el kell, ahova érdemes, és ahova el lehet jutnunk; mindenhova, az öregségbe, a szerelembe, a csalódásba, a boldogságba, a veszteségbe, a veszítésbe, a nyerésbe, az elmenésbe, mindenhova. és ismerős mind, mert mutatták már, és szóltak is, hogy hova menjünk, hova ne, hol érdemes maradni, mindent pontosan megmondtak előre, persze, csak éppen mi nem tudunk kezdeni vele addig semmit, amíg benne nem vagyunk: mint ahogy mondják, hogy hideg a pireneusokról jövő északi szél, de fogalmad sincs arról, hogy mi ez a hideg, amíg ott nem állsz, és a kabátodon nem elég a gomb; jó úgy olvasni, egy meleg szobában, hogy tudod, a pireneusok ott van, te meg itt vagy, a valóságod, puha, zárható szobavalóság, és minden ami azon túl van, az egész csak annyira fontos, mint azok a dolgok, amikhez semmi közöd nincs, például hogy megint meghaltak hárman hajnalban, fekete zsákok fekszenek a fényképeken, körülöttük piros ruhás mentősök, vagy mint a pireneusok, a grand canyon, az indiánok, az óceán, és a karnevál velencében;
mindez van, mindez érdekelhet, mindez szép, vagy ronda, vagy szörnyű, vagy gyönyörű, akármi, de még nem te vagy. aztán ott állsz, és nincs elég gomb, és az te vagy, és nincs más, és hiába ismered a jelenséget, hiába olvastál róla, ugyanaz, de mégis más, mert ott vagy. és ahogy élsz, ugyanígy jársz, tudod, mert olvastad, láttad, mutatták, hogy kiszárad a szív, hogy az igazán fontos dolgokat nem tudod a kezedbe venni, hogy a fájdalom minden végeredményt átszámol, hogy van hogy fogalmad sincs hol vagy, és minek, hogy elveszítesz magadból dolgokat, hogy van olyan öröm, és fájdalom, ami annyira sok, hogy egyszerűen kicsordul belőled, és elönt mindent, ami körülötted van; és még annyi megnevezhetetlenül sok megnevezhetetlen dolog, amit ha lenne értelme, úgy is lehetne hívni hogy az élet. és aztán ott vagy, már nem a képet nézed, hanem te vagy a kép, ott vagy kiszáradva, kézbevehetetlenül, boldogan, elveszve, összetörten, és minden annyira ismerős, annyira felháborítóan ismerős, és akik körülötted élnek, mind mutatták már ezeket, figyelmeztetőleg áll az ujjuk, mint az idegenvezetőnek, amikor megmondja, hogy ne állj oda, mert összetöröd, mindenkinek mindenben borzalmasan igaza van, és mégis, nem lehet őket igazán komolyan venni, amíg ők nem lesznek te, és nem vigasztal az se, hogy őbelőlük is sok van abból, amire ők azt mondanák: te.
bár belőlem is sok van abból, ami te vagy, te mégis azt mondanád rám, hogy én. néha úgy érzem, ilyenkor tulajdonképpen megölsz. akárhogy is, jó lenne tudni, van e isten. vagy hogy van e igaz szerelem. vagy például örök ifjúság. de engem az is érdekelne, vannak e még valahol indiánok. olyan állatos nevű, ordibáló, tisztán élő, szép bronztestű indiánok. van e valami, itt valahol. nem is merek már kérdezni, pontok lettek a kérdőjelekből, vesszők a felkiáltójelekből. miért vagyok én mindig sehol? csak akkor nem, ha írok róla.
1 megjegyzés:
van
Megjegyzés küldése