amibe a dávid úgyis beleszeret

leül a gép az ember elé, bekapcsolja az arcát; a tekintetben villog e új üzenet? anélkül nincs bekapcsolva az ember, ha nem ül előtte gép. így hát ül a gép az ember előtt naphosszat, a ráncok között közösségi portálra csatlakozik, azon ír más gépeknek, akik más emberek előtt ülnek; monitorfényben úszik a téli este. a gépem billentyűzete fogja a kezeimet, és azt írja velük:
'miért mindig akkor írsz, ha szarul vagy?' kérdezi tőlem. de tényleg, kedves blogom, miért mindig akkor írsz rólam, ha szarul vagyok? és az arcomon máris világít a válasz: mert a boldogság kikapcsolja a gépet, felmászik az égbe, és várja a havat.
nagy, megnyíló egekre vágyom, és hogy, de hiszen tudod.
azt mondja a dávid, a timkó, aki egy ütött kopott gép embere (de tényleg, mit művelsz még azzal a szerencsétlen laptoppal, dávid?) hogy rákeresett a nevére, és csak egy bejegyzésben van szó róla. íme hát, gyarapodjunk. azt mondja a dávid, aki timkó, hogy legtöbbször a bejegyzések címét olvassa csak el, ha az nagyon tetszik neki, 'beleszeret' ahogy fogalmazott, és akkor nekiveselkedik, hogy aztán a legtöbbször megbánja. mert nem tudja követni ugyanis, túl sok a gondolat, csapongás, semmi egyértelmű, semmi nem derül ki a bejegyzésekből, mondja a dávid, aki timkó, csak az, hogy valami fáj, meg hogy valami nem jó, meg hogy szarul vagyok. más nem, mutat rá a dolgokra a dávid, aki timkó. ezer éve sakkozunk már a dáviddal, így aztán adok a szavára.
szomorú dolog ez. az, hogy úgy látszik, sőt, úgy olvastatik, ha van ilyen szó, ha nincs, csináljunk, szóval hogy akárhogy is, de minden bánat könnyebben elviselhető, ha beletesszük egy történetbe. vagy veszteség. vagy a hiány. vagy. a boldogságot úgy tűnik tökre el lehet viselni enélkül is, sőt, a boldogságot tulajdonképpen bárhogy és bárhogyan el lehet viselni, történeten kívül, belül, a boldogságnál nem zavarja kis lelkünket hogy csak úgy van, esetleg minden cél nélkül, vagy elkerülhetetlen események láncolataként keletkezik, a boldogságot majszoljuk, harapjuk, nyalogatjuk, arcunkra kenjük, mint az ovisok a csokit. a bánatról viszont írni kell, kellene, méghozzá úgy hogy könnyebben elviselhető legyen a bánat, legyen az a bánat épp hiány, vágy, veszteség, vagy egyéb a szinonima szótár hasonló lapjairól; és aztán bánatosnak is érdemes lenni, hogy könnyebben elviselhető legyen az, hogy írunk. valaki, aki szintén írt, huszonkettes csapdájának nevezte ezt, ő tudja.

van előttem egy üveg balatoni rosé, tavalyi. egyébként az írásban, ebben az írásban legalábbis az a jó, hogy úgy baromság ahogy van; mondhatok én bármit, az ellenkezője is igaz. miért ne lehetne boldogan írni, miért ne lehetnék most boldog; azért iszom, hogy felejtsek, és azt felejteném, hogy iszom. ettől függetlenül nekem továbbra is a lámpagyújtogató a kedvencem.
a csend, amiről beszélek, feltekeredett a fákra, és onnan zúg a világra; vagyis november van. szeretem az emberes hónapokat; a három testvér, ha bánatos lennék, most biztos kitalálnék rájuk egy történetet. azt mondd meg, csak azt mondd meg, hogy akkor miért nincsenek itt történetek? mert volt idő, van állapot, amikor főleg hiúságból, és jó adag félelemből szerettem volna, ha a bejegyzéseim többek lennének puszta blogbejegyzéseknél; de mostanra már kezdek belenyugodni, hogy a betűim között nem történik semmi, mint ahogy sosem történik igazából semmi, persze, mert már régen megtörtént minden.

és még ez sem igaz.

fészek leszek

tessék, itt vagyok megint. idegesen, kapkodva, bujkálva, magam előtt is szégyellve, hogy már megint itt vagyok; pocakos, élete delén túl levő rossz családapát képzelek magam elé, aki így osonhat szeretőjéhez. a család, a ház, az autó, az előfizetett újság, meg a gyerekek is fontosak, persze, meg a test is, akihez megy, a szabadulás, mert ezt már nem lehet bírni, basszameg, a munka, az asszony, és a gyerekek is; tehát tilosban jár, és örül, ha tizenegyperces jót, ha talál.
egy kép van előttem, egy kép, amibe jó lenne belebújni; madárnak látom magam, madárnak aki fáradtan repül fészekről fészekre, itt is, ott is éhes csőrök tátognak feléje, etetni kellene, és amíg repülök, egyikről másikra, másikról egyikre, van is a számba valami, béka csak, béka csak, de az is elugrik, mire lehajtom a fejem hogy odaadjam; üres csőrből üres csőrbe töltöm a semmit, és csak tátognak éhesen tovább, míg én is éhes vagyok, fáradt vagyok, és közben, basszameg, mese nincs, szép lassan hagyom el a tollaim.
meséled hogy maradt egy ilyen éhes kismadár a padlásotokon, az egyik nagynagy vihar után, félelmetes volt, hogy mennyire nem tudtál vele mit kezdeni, de mindenhogy próbáltad, le is késted miatta a buszt, amiatt meg a vonatot, igazi kismadár, hatalmas lábak, hatalmas lábak és hatalmas kétségbeesés, nem akarsz ezzel semmit mondani.
jó lenne belebújni ebbe a példába, magamra gombolni, mint a meséket, és innentől kezdve ezen keresztül kiírni mindent, a karnisokat felszerelni, és behúzni téliesen a függönyeimet, az ablakba csak világító hóembert rakni, és csak néha, kezemben gőzölgő teával, néha kinézni a késő őszi szélben reszkető madarakra; de most nem. most pocakos, rossz családapa vagyok, és nem tudom miért jöttem ide. mint az óra, ütemesen kattog a saját lelkiismeretem tátongó csőre.
tessék, ez az a bizonyos normális élet. dolgozom; dolgozom, dolgozom, nem dolgozom, és aludni próbálok. közben eszem, egyre többet, egyre egészségtelenebben. jó lenne úgy írni erről, ahogy úgy szeretek ebben a blogban, kihasználni az összes szöget, ahová elhelyezhetem az ön kamerámat; írni magamról úgy mint ő-ről, arról, aki nincs, a bennem élő te-ről, vagy rólatok, kik szintén én vagyok, tehát bárkiről, mintha én nem én lennék, és így írhatnék arról is, ami vagyok, hiszen így, hogy nem én vagyok, így látom, és mosom is kezeim egyúttal, hogy ő, olyan amilyen. igen az ilyen mondatok, de jó lenne belebújni az ilyen mondatokba, behajlítani a felfűzött én-eket, begörbíteni, kicsire, mint egy csigaház, és a középpontjából úgy beszélni róla, mintha bármikor letehetném ezt, mintha lehetnék meztelencsiga.
de tessék, ez az a bizonyos normális élet. annak idején milyen távoli volt tőlem, amikor sokan, - akiket titkon persze egy kicsit lenéztem, és fölényes messziségből hallgattam, hogy ugyan, mit tudnak ők, a repülők, mit tudnak ők az égről -, szóval hogy mesélték hogy az a jó, hogy nincs idejük kiakadni, mondták, - úgy hogy közben mind a ketten tudtuk, hogy valójában ki vannak akadva -, tehát nincs idejük szenvedni, mert dolgoznak, és ez jó, mert nincs idejük és erejük magukkal törődni, és ez is jó, mert így könnyebb, és ha könnyebb akkor jó. erre azt válaszoltam, hol halkan, hol hangosan, amit egy robert fulghum könyvben olvastam, és szerettem, mert mindenféle különös erőlködés nélkül igaz volt rám, bár ez sokkal kevésbé a bölcsességemnek, mint inkább a gyávaságomnak volt köszönhető, ezt bezzeg sose mertem volna kimondani, tehát erre azt válaszoltam hogy 'inkább időd legyen, mint pénzed'.
azt hittem tudom, mit jelent. mindig volt időm a lelki életre, bár csak azt hittem, hogy tudom hogy mi az; volt időm pucolgatni, tisztogatni a fájdalmaimat, tragédiáimat, felfújni és átszínezni a szerelmeimet, elkényeztetni, és megőrjíteni a vágyaimat. és tessék, most itt vagyok, épp biciklizek valahonnan valahová, valószínűleg el vagyok késve, egyre kevesebbet gondolkozok, takaréklángon érzek, és igen, méterenként hullanak belőlem a tollak, jelentsen bármit is ez, tehát itt vagyok, ez az a bizonyos normális élet. ezért kellett volna tanulnom olyan sokat, ha. napi nyolc óra munka, meg még egy kevés, hogy a pénz biztosan meglegyen, mire, némi gőzkiengedés, persze, és az idő, az idő csattogó csőre, hogy mindjárt tizenegy, holnap kellenem kell, és itt ülök, és már megint nincs annyi erőm, bölcsességem, józanságom, és ugyanezek fordítottjai, hogy ne itt üljek, és ne ezt az önmagyarázást írjam, hanem aludjak, háton fekve, mint a halottak, kezem a testem mellett, vigyáz állásban aludjak, hogy készen álljak arra, amikor jön a fájdalom. az pedig jön, együtt ölelkezünk félig ébren, félőrülten, fél éjszaka, és az idő tátongó csőre, hogy meddig fog ez így menni, mikor mész már végre orvoshoz, mikor látod már be végre, hogy ez így nem megy, ezzel nem megy, ennyi nem megy.
állok alvásidőben a térdig érő fürdőszobában, és nem tudom már, hogy hova nézzek, hogy ne azt lássam, ami lett belőlem.
itt vagyok, ez a normális élet, nehéz erről írni basszameg. milyen messze volt ez még tőlem mondjuk tavaly ilyenkor; az anna egyik legaljasabb döfése az volt, amikor azt mondta, hogy az a baj, hogy nincs egzisztenciám, amit ő, a nő, tudna tisztelni. ehhez annának kell lenni, hogy pontosan jókor, jóhelyre, jól szúrd oda, úgy hogy ráadásul igaz is legyen; tolószéket tologatni fél nap, ez bizony nem egzisztencia. nem ezen múlik, tudtam már akkor is, és tényleg nem; messzebb van az anna már, és hidegebb, mint a csillagok lassú vándorlása, néha úgy kell keresnem az égen hogy fényleljen. (fogalmam sincs, ezt a szót hogy kell írni, most rákerestem, de nem lettem okosabb, van e ilyen hogy fényleljen, hogy ennyire lófaszt se tudjak az életről még mindig, hogy hogy kell leragozni azt, hogy valami messziről fényt bocsásson ki, jézusom, viszont a google adott ilyet, csak a költők, azok költsenek, szép meleg tojásokat, abból lesznek a csattogó csőrök, hogyasszondja: "bájjal fénylél az égi lányka", bajza józsef, így azért szép.)
szóval hogy úgy kell keresnem az égen, és közben mégis itt vagyok, ruhám árán, napi beosztásomon, reggeli fáradtságomon ott az egzisztencia, ez az a bizonyos normális, a normálist külön kijelölni, és benyomni dőltbe, bár ez is inkább önmagamnak szól, mint másnak. itt vagyok, hidegen, mint a bolygók, próbálok szeretni, de az is lassan fénylik ki belőlem, mint a szép tudományos fantasztikus történetekben a segítségkérések, amik több száz évig vándorolnak világokon keresztül, mire meghallja őket valaki.
beszélnek belőlem a csöndek ha hallgatok, és csöndeket beszélek ha megszólalok. sokat beszélek, igen, de mindig van aki szebben mondja:
elromlani milyen szép, mondja krusovszky dénes,
soha nincs itt és beszél,
hogy elrontani milyen szép,
mondjuk szakállal az arcot,
de ami nincs itt, az beszél,
már nem jut eszembe semmi rólunk.
tessék itt voltam megint. ilyenkor a végén, hazafelé egy kicsit megbánom mindig az egészet, minek írtam ennyit, meg kellene vágni, minek ennyire őszintének lenni, vagy őszintébbnek kellett volna lenni, minek ennyire konkrétan, hol a művészet, vagy konkrétabbnak kellett volna lenni: pocakos rossz családapa, szájában cigi, a trolira vár, nem kellett volna, abba kellene hagyni, hiszen az asszony, a család, az autó, az előfizetett újság, az a valóság, ez csak tizenegy perc, néha még kevesebb, és különben is, a gyerekek, de úgyse lehet kibírni ezt az egészet, tessék, ez a normális élet, megyek lefekszek, holnap korán kelek, keveset, és nem irodalmilag érzek, jó lenne abbahagyni már, hol ezt, hol azt, holnap is biztosan fáradt leszek, tessék, ez lettem én, nem neveztem máshogyan magam, tátongó csőrömben szögesdrót, kár hogy ezt már elsütötte a kistibi, erre rímel, így megfogadom, hogy most kell abbahagyni.

két szó közé kifeszíteni a semmid

az első szó mindig olyan mint. mindig valamilyen, sose pont olyan, ezért lesz olyan mint.
az első szó olyan mint mondjuk fakó, régi kép, analóg napfénnyel, ez a gyerekkorod nyaralása, te állsz kisgatyába, bal lábad mindjárt a tóban, az első szó olyan, mint a bal lábszáradon végigkúszó hideg, amikor belelépsz végre a szabadságszagú vízbe, feletted a régi, gyűrött szélű ég, körülötted, néhol látszik, máshol lemaradt, de anya, apa, ártatlanság, öröklét.
az első szó olyan mint egy csónakon elcsókolt csók, mint tornacipőben belépni egy bálterembe, mint bekötött szemmel az ajándék előtt állni, vagy mint a karácsonyfa tetejére nyújtózkodva csúcsot rakni, mint üvegtörés a csöndben, az első szó mint a repülő kő a szomszéd ablaka felé, mint a véletlen, de aztán végighúzott érintés az alkaron, mint amikor nagylevegő után először merted berakni a fejed a víz alá, lesz ami lesz, az első szó olyan mint egy áramszünet családi ebédkor, mint mikor rádlépnek tánc közben, mint amikor visszanéznek keresztül a tömegen, úgy hogy ettől híd épül, íves, hatalmas lehetőség szakadékokon feszülő híd, amelyikről legszívesebben hanyatt ugranál tőle a nagy büdös semmibe.

nem tudom miről akarok írni.
én annyit hazudok magamnak, hogy már magam se hiszem el. hazudok, mondom, nem hiszek neked, mondom magamnak, tehát akkor mit hiszek? hogy ez az igazság?
egy példa magasabb szintű mentalizációra; az ellenség elfogja az ellenséget, vagyis a gonoszok a jókat, a jók a gonoszokat, a pirosak a kékeket, az a oldal a b oldalt, úristen messziről nézve milyen mindegy minden, úristen, ha te mindig messziről nézed, mennyire mindegy lehet neked; szóval elfogják az ellenséget, ki akarják húzni belőle, hol állomásoznak; tudják hogy vagy a hegyen, vagy mondjuk a völgyben. tudják hogy úgyse fogja elmondani. az elfogott ellenség tudja hogy az ellenség tudja hogy ő hazudni fog, azt is tudja hogy az igazság az, hogy a hegyen vannak, és okos mint az állat, ezért, amikor megkérdezik tőle, hogy mondja hogy hol vannak, azt mondja: a hegyen. duplacsavar vagy mi a tök; de ha az ember érti a gondolkozást, elvileg ez egy egyszerű példa, mégis a legtöbb autista megbukik rajta. elképzelni azt, hogy az ellenség elképzeli azt, hogy te elképzeled azt, hajaj.
szóval nem tudom miről akarok írni, mondom magamnak, miután elfogtam magamat, és tudom hogy nem fogom elmondani magamnak, ha megkérdezem magamtól, hogy miért írok.
miattad.
apja faszát már ennek, dehogy. milyen elképesztő luxus lenne például magért az írásért írni; az elmesélés gyönyörűségéért, ami talán a legközelebb van a lebegéshez. a lebegés van a legközelebb a szeretkezéshez. a szeretkezés van a legközelebb a szerelemhez. a szerelem van a legközelebb istenhez.
persze nincs leg, nincs két bé, élet van, analóg, gyűrött szélű, ha elmúlik, be lehet ragasztani valahova, alá lehet írni szép, szomorú mondatokat, számokat. élt két évet, írt négy évet, feleslegesen szenvedett hét évet, vegetált húsz évet, tanult harminc évet.
szeretett - egy jegyű szám. szerették - két jegyű? na ezért már érdemes lenne élni.
de persze nem erről akartam írni.
most először írok djzés közben. egyszer sakkozás közben is szeretnék írni. most ide nem írom le, mennyi minden közben szeretnék írni, és mennyi minden közben nem.
lehetnék szexi; egy író dj. lehetnék még szexibb; egy sakkozó dj, aki épp ír. sakkoztam már djzés közben, de azt hiszem nem voltam közben sajnos szexi.
vannak szavak amiket nem érdemes leírni; ilyen például az hogy szexi. david hasselhoffot képzelem el rá, szőrös hassal, derékig homokban, mögötte ugrálnak a piros fürdőruhás lányok.
de nem erről akartam írni.
a szavaim, basszameg, csak annyit érnének, csak annyit, hogy nem a szívbe, faszt, már elnézést, nem a szívbe, a szívben annyi minden van, hanem mondjuk a testbe, végig a vállad mellett a pánton, a domborulaton, körbesimogatva amibe lehet kapaszkodni, aztán lejjebb, a hason, csíkot hagyva, majd még lejjebb, és ott körbe, mélyre, vissza, körbe, másik irányban, lassan, felgyorsulva, lelassulva, a szélét, aztán megkeresve azt, aztán otthagyva azt, aztán megint megtalálva azt, igen, közhely ez is, közhely szótárban vajon mi lenne a kifejezés erre, szóval hogy igen, csak annyit érnének a szavaim, mint a nyelv, ami kimondja őket, nem feltétlen a magam nyelvére gondolok, legalább annyi megfogható, és sicc, hiszen ez se megfogható, de mégis, annyi m-e-g-f-o-g-h-a-t-ó- haszna lenne a nyelvemnek, hogy egy pillanatra ne gondolj semmire, semmire, még arra se, hogy nem gondolsz semmire, hanem hogy szétnyílj mint egy virág, és egyszerre minden legyél, és semmi, és közben ívbe feszülj, a szád úgy nyíljon szét, mint ami már semmit nem tud mondani; csak annyi haszna lenne a szavaimnak, mint egy szájnak a nyakadon.
arra gondolok minden hajnalon, vajon kinek a szája lesz a nyakadon?
mintha nem is neked írnám, hanem a blogomba. mintha nem is a blogomba írnám, hanem neked.
az első szó olyan mint én.
az első szó olyan mint valami telefonhívás, amit sose vesznek fel; búg, búg, amíg aztán nem kapcsolható. az utolsó szó rohan érte, de késve rántja fel a kagylót; már csak búg, búg, nincs, ami kapcsolható.
ha az első szó vagyok én, akkor te vagy az utolsó.
most jönne az, hogy az utolsó szó olyan, mint. az utolsó szó talán épp olyan. olyan mint, mint mondd meg te milyen.
mondj hasonlatot arra, amikor megszakad a szív. mondj hasonlatot arra, amikor nem szakad meg. mondj hasonlatot arra, amikor történik valami; és mondj arra is, amikor nem. mondd ki azt, ami nincs.

látod, most se írtam a semmiről.
csak nem hiszek el semmit magamnak.

fürdőhab csend

száguldás a soha fel nem épülő dolgok között

szóval azt írtam utoljára hogy a fáradság.
betűket vetni nem nagy fáradtság.
a fáradságról írtam utoljára, ahányszor írok, mindig olyan, mintha utoljára.
például egy kép alá:
annyi történt, hogy a dolgok megváltoztak, én pedig nem, ezt írtam. szeretném megfordítani, úgy szeretném megfordítani, én mindent szeretnék megfordítani, pedig a homokórát megfordítani, hajaj.
te pedig azt írtad hogy having smarter babies, igen ez egy xploding plastic szám, szeretem, szereted. nem akarlak idehozni, basszameg, csak túl erős a fáradság, hogy melléd gondoljak, mint az autóversenyzős videojátékoknál, mesélted hogy ő még kisfiú, és xboxozik, igen, én még életemben nem játszottam xboxszal, de mégis milyen ügyetlenül szerettelek, te jó isten, mennyire máshogy kellett volna mindent, te úristen, nem ilyen gyorsan, mint ahogy ő, amikor xboxozik, és vannak ezek az autós játékok, ötszázzal mennek a szép grafikájú városban, neonfények, fasza kocsik, fasza zene, és jön szembe a forgalom, autóbusz, teherautó, lehet szlalomozni, egyre durvább, az út közepén szembe jön egy repülő, az adrenalin pörög, mint a sebességmérő, és csak kerülgetni, kerülgetni, egyre gyorsabban mész, egyre többet kerülgetni, azt se tudod melyik gomb a fék, kanyar ív, szembe jön vonat, hajó, tank, ufó, isten tudja, kerülgetni, aztán ötszázzal frontálisan neki valami civilnek, házfalnak, szembe forgalomnak, szépen leanimált ütközés, bitek repülnek szerteszét, a játéknak sosincs vége, a mai játékoknak sosincs vége, lehet újrakezdeni, ma már mindent újra lehet kezdeni, így vagyok én is, ezerrel nyomom a gázt, nem érek rá érezni se, munka, beszéd, zene, írás, munka, szöveg, írás, zene, és a kávék, a kávé a nitró, de jó lenne ha tudnád miről beszélek, kérdezd meg tőle, a kávék, amiktől gyorsabban álmodok, mint a kávé és cigarettában, (3:59!) vuum, csak úgy zúgnak, ha megkérdezik hogy miről álmodtam, bakker, nincs időm elmondani, szóval a kávék, igen meg az élet, ez az élet, és közben adrenalin az egekben, mert kerülgetnem kell, megyek egyenesen, mint egy autópálya, tövig nyomom a gázt, hajam lobog, és basszameg, egyszerre csak ott vagy, kapom félre a kormányt, gondolok melléd, elhúzok melletted, veszem a kanyart, megint ott vagy, jézusom mi a szar ez, utolsó pillanatban elkapom a kormányt, csikorog az elme, vigyorog az ágy, mond mi lenne, hajaj.
annyi történt, hogy én megváltoztam, a dolgok nem.

szép kiskert az én életem
sebek nőnek rajta
virágozzanak csak nélkülem
amíg fekszem itt az avarba'

salala. azon kapom magam, hogy megint kíváncsi vagyok, mindentől függetlenül kíváncsi vagyok, ahogy a mostani korszak?-, időszak?-, állapot?-, fennálló rend?-, - kérek karácsonyra egy szinonima szótárt -, hogyan fog szétbomlani, milyen érdekes ez nem, hogy borzadok tőle, a bomlástól, örök szerelemre, ezeréves békeországra, békésen együtt hancúrozó bárányra és oroszlánra vágyok valahol, mint mindenki, mégsem tudok nem oda nézni, amikor meglátom a szakadást, az elkerülhetetlen véget, mint pulóverben a feslést, el se tudom kapni a fejem, kíméletlenül vizsgálom, mint valami áltudományt, okuláréban, fehér köpenyben, doktor nagy, a jelenség vizsgálata, igen, úgy képzelem, mint a baleseteknél, amikor az emberek megállnak, nem tudnak nem odanézni, pedig oszlani kéne, mert nincs itt kérem semmi látnivaló, ott fekszik valaki, aki nem ők, ó igen, ezt nézni kell, mert nem ők, vér is van, meg szirénák, meg üveg, ez az urbanizáció, majd minden balesetben ott csillognak azok az apró gyémántok, az út szélén kis tömeg, lehet róla beszélni, csevegni, szörnyülködni, sopánkodni, mindenről, ami hála istennek, így milyen gyönyörű hogy nem ők, én úgy képzelem, hogy ott állok, közöttetek, és nézem ezt az ütközést, ahogy megint szilánkokra török, alkatrészeire hull a munka, az ovi, a gyerekek, a zene, az otthon, a bicikli, a célok, a család, üvegszilánk nem lesz, se sziréna, tömeg se lesz, talán mind elfordultok ti, nincs itt semmi látnivaló, én viszont ott állok majd, közöttetek, arccal a pusztulás felé, okuláré a szememen, kis füzetem a kezemben, és jegyzetelek majd, aprólékosan, pontosan;
- kapkod, már megint kapkod, pontatlan, ügyetlen, kapkod
- kapaszkodik, görcsösen kapaszkodik, túl erősen, nem jó, törik
- nem néz szembe a problémával, menekül, fél megoldásokba menekül
- hazudik,
- csal,
- lop,
- paráználkodik,
a pokolba fogok jutni, tőgázzal, míg téged kerülgetlek, szép grafikájú, látványos pokolba, az utolsó kilométereknél vöröslő láva mellett suhanok majd, meg kénkő potyog a betonra, és a patás ördög inti majd le a versenyt vasvillával, jézusom segíts, abbahagyom.
igen tudom.
ez is fáradság.
pedig betűket vetni nem nagy fáradtság.
volt egy plakát a millenárison annó, arra sokat gondolok, egy építkezés volt rajta, toronydaru, félig felépített ház, munkagépek, palakerítés, homokdomb. alatta a szöveg, nem emlékszem pontosan, sajnos, valószínűleg szebben volt megfogalmazva, de valami ilyesmi hogy:
azt hiszed, az építkezés a változást jelenti a városokban, holott az építkezés az egyetlen, ami állandó a városokban.
tuti nem így volt, sokkal szebben, mindegy, fáradt vagyok most faragni rajta. azt hiszem, hogy a múló szerelmek és mámoros napok jelentik a változást, a vágyaim, korszakaim építkezései jelentik a változást, nagy toronydarukkal emellek fel, ejtelek le, töröm magamat össze, alapozok újra, betonozok megint, holott, ó istenem bassza meg a kurva élet, holott nincs is más, csak ez, ez az állandó, ez az állandó építkezés, ez a sose fel nem épülő toronyház, ez állandó, ez örök, ez vagyok én, elakadva az emeletek között, bontásra ítélt álmok között, hiába írok, a betűk a munkagépek, óriási acélgolyót formázok belőlük, láncon, meglendíti a kar, neki a keményre vágyott, izzadt falaimnak, törjön, omoljon, épüljön, én meg csak írok, a fáradságról írok, nem nagy fáradtság, csak az zavar, hogy ahányszor írok, az mindig olyan, mintha utoljára.