2010. szeptember 26., vasárnap

kilenc

1)
(...) a nyár még el se múlt
én ősszel szoktam új szerelmet kapni

mikor már nincs meleg
s én újra dúlt
vagyok,
komoly szerelmek érdekelnek

szívfájdítók, betölthetetlenek,
egy jó arasszal magasabbak nálam,

koncertre járnak, s a mellük kerek
(nádasdy)


2)
az első lehetséges reakció persze, törölni mindent, levágni a csápjaidat, amik kígyóznak belőled a monitorra, mert be vagy kötve te is a hálóba, a vágyad a rendszer tagja, a vágyaidat a rendszer mozgatja, hány féleképpen, hány névvel kötöttek már gúzsba, levágni mindet, hátha jön valami üresség, mint egy üresen hagyott fehér reklámtábla, amelyen a felület ismét bérelhető, mintha függetlenedhetnél attól, aki nincs, ahogy kinőnek újra, mintha te irányíthatnád őket, mielőtt elburjánzanak, mintha te választhatnád meg hogy mire vágyj, hogy hova tartozz, hogy mi legyen az, ami nincs, ami nem is lesz soha.


3)
mondjuk hogy felülsz egy buszra, mert jobbat nem tudsz, mondjuk hogy arra megy, amerre kell, mert jobbat nem tud, mondjuk hogy teljes árúval mész, mert a sofőr jobbat nem tud, persze te tudnál, de ahhoz diák kell, mondjuk hogy az autópályán megy, mert jobbat nem tud, a tescónál jön le róla, mert jobbat annál se tud, te nézel ki az ablakon, mert jobbat nem tudsz, és már az öregek otthonát is elhagyjátok, amikor rájössz hogy hol jártok, és akkor már késő, elfordulni is minek, jön a panda bisztró, majd az elsuhanó fák között a dobbanásnyi rémület, megtörtént, ennyi, nem változott semmi, a városban, ami nem a tied, a múltban, ami nem a tied, a busz átmegy a hévmegállón, és megáll, mert jobbat nem tud, ennyi, ülsz, és mire elindul a busz, visszafalazod a múltat, a várossal, a fákkal, a fák között a dobbanásnyi rémülettel, visszavarrod arcodra a mosolyodat, mert jobbat nem tudsz, hát várod a megérkezést, nincs semmi, csak a jelen, mondjuk mert jobbat nem tudok.


4)
jobbat nem tudsz akkor sem, amikor felmész a lépcsőkön, kinyitja az ajtót, és azt mondja amit már akkor is tudtál, amikor ott sercegett a kezed alatt a teste, két pontatlan mozdulat között a dobbanásnyi rémület, az a gyönyörű, tökéletesen ismeretlen test, ami akkor sem volt a tiéd, amikor mindenestül a tiéd lehetett volna, a ritmusa, a bőrből kiáramló pára, amitől reggelenként só íz volt a nyelved alatt, két révület között a dobbanásnyi rémület, erre gondoltál amikor ott voltál mindenhol, erre, hogy nem a tiéd, teljesen mindegy hogy valakié e, vagy csak önmagáé, mint a testek általában, de nem a tiéd, nincs közöd hozzá, mint amikor hullámok nyaldossák a lábadat, még sem tartozol a tengerhez, vágysz rá, iszonytatóan, elképesztően vágysz rá, ahogyan csak a szárazföldről lehet, de ott állsz, lábadat nyaldossa a hullám, és nincs tovább, tehát két hullámverés között a dobbanásnyi rémület, mint amikor kinyitja az ajtót, és elmondja azt, amit akkor is tudtál már, amikor kinyitotta az ajtót, csak távolról hallgatod, mint ahogy szobából hallgatja az ember az esőt, és persze megérted, mint ahogy az ember megért mindent, ami tőle független, szabad, és érthetetlen, mint például meleg szobából nézve az eső, olyan jó fej vagy, ezt a szót használja, mint a telefonos kisasszonyok az ügyfélszolgálatokon, amikor az ügyfelekről beszélnek, olyan jó fej vagy, persze te is beszélsz valamit, teljesen mindegy hogy mit, de két pontos érvelés között a dobbanásnyi rémület,


5)
hogy már nem lehet nem megtalálni azt, amit megtaláltál már, nem lehet elveszíteni sem azt, amit elveszítettél már, erre gondolsz, amikor udvariasan távozol, lemész a lépcsőkön, amiket nem fogsz többet megmászni már, leereszkedsz a három nap távoli, ablakok zárta mélyére, és csak amikor leérsz a tömbház szagú tömbház félig bebetonozott udvarára, és felnézel az emeletre, valami mástól tanult mozdulattal, talán egy színházban láttad, igen, teátrálisan, ami annyira önmagába vágó, ha épp nem nézi senki, és akkor elindulnál, de két lépés között ott a dobbanásnyi rémület, az emeleten hallott szavak, mint a tengerfenékre a kő, akkor süllyednek le az aljára, és hirtelen ott a súly, a három nap megtörtént súlya, amitől egyszerre csak mozdulni sem tudsz, a végtelenül hullámzó meg nem történt dolgok között a három nap súlya, amitől te is süllyedni kezdesz, a tömbház szagú tömbház félig bebetonozott udvarán, lesüllyedsz a három nap fenekére, tudod hogy minden csoda csak három napig tart, és a három nap mélyén valami elképesztő távolság van, a három nap távolsága két emeletben, minden megtörtént dolog távolsága pár lépcsőben, minden megtörténhetett volna távolsága pár pontos érvelésben, két test távolsága pár másnak szánt mozdulatban, amiktől a lelki élet hal testi halált, és ebben a halálban ott van a vágyaid és a lehetőségeid közötti távolság, mindez benne van a három napban, az összes elkövetkezendő benne van ebben a háromban, az összes dolog távolsága, amiket megérinthettél, hogy akármi volt, és lesz akármi, nem lehet meg nem találni azt, ami megtaláltatott, akármi lett, és úgy ahogy, és ettől mozdulni sem tudsz, csak maradsz félőrülten, bebetonozva, egy tömbház szagú tömbház félig bebetonozott udvarán.


6)
a rémület, ami szeretet. mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett. a szeretet, ami nem szerelem. és a szerelem, amiben nincsen szeretet. főnevek, amikből csak úgy szabadna igét csinálnunk, ha belehalunk. engedjenek játszani az e, r, sz betűkkel. eresz. eressz. a rémület, ami kizökkent a begyakorlott félelmeidből. egész életedben tanultál félni, mint a nyúl futni, hogy aztán odakerüljön az útra, hogy aztán odakerülj valami honlapra, és mozdulni se tudjon, hogy aztán mozdulni se tudj, a minden eddiginél borzalmasabb, minden eddiginél gyönyörűbb idegen testtől, ami fénylik és ragyog, aztán majd összetör. a szerelem nem a gyöngék birodalma,
nem ö s s z e e g y e z t e t h e t ő
azzal, aki nincs. nem tudsz annyira elgyöngülni, hogy ne szeress, így ez lesz benned az, aki van. odakint eső kopog az ereszen. egész életedben tanultál szeretni, aztán mégsem a lelkét tépted ki, csak rossz helyen simogattad. te vagy az a nyúl, aki fényről álmodtál, fekete, ázott mezőkön, fényről, ami mindenhonnan jön, és beborít. te vagy az a nyúl, aki ott áll a fekete ázott betonon, szemben azzal a vakítóan gyönyörű, képtelen hangú, szagú, elviselhetetlenül idegen borzalommal, és ahogy ott áll az, aki te vagy, bebetonozva a fényszórók csapdájában, igen, én azt hiszem, hogy az a nyúl ott, egy pillanatra még félni is elfelejthet, mert ezt az egészet úgy ahogy van, mindent egyben,
- itt egy olyan szónak kellene állnia, amivel nem szabad játszanom többé -


7)
mástól lopott mondatokba burkolózva ülsz egy parkban, szívvel az ég felé, és hallgatod hogy milyen iszonyú halkan hullanak a levelek. a földre hullt angyalokat reggelre összesöprik, és kis dombokat raknak ki belőlük, amikbe majd beleugrálnak a gyerekek. azt mondta ő, hogy túl szentimentális vagy, mert folyamatosan becézted azt, ami nincs; de hát mi mást tehettél volna. iszonyú halkan hullanak ezek a kurva levelek. fennhangon megnevezed hát mindegyiket.


8)
mit mondhattam volna? hogy egy szentimentális közhely szeretnék lenni a szádban?
(simon márton)


9)
azt, hogy állandóan vesztesz, azt azért nem tudod megszokni, mert állandóan győzni akarsz. azt, hogy állandóan győzni akarsz, azt persze megszoktad már, de így meg azt nem tudod megszokni, hogy állandóan vesztesz. igaz, lehetne fordítva is; azt, hogy állandóan vesztesz, megszokhattad volna már, de akkor meg azt nem tudnád megszokni, hogy mégis állandóan győzni akarsz.
nem ö s s z e e g y e z t e t h e t ő;
az ilyen szavakba úgyis beletörik a nyelved, és tovább sántikál a következőre. a következő szó legyen a: csönd.


() a dőlt betűs részek somlyó györgy mondatai. sorrendben: mese a hídról, gnóma, mese arról, ki hogyan szeret. egy nem dőlt betűs mondat viszont bartis atilláé, de azt dafke nem mondom meg melyik. pedig a lázár apokrifekből van, ha éppen tudni akarod.


2 megjegyzés:

Névtelen írta...

voltál már valaha szerelmes? rettenetes, nem? sebezhetővé tesz. felnyitja a mellkasod, felnyitja a szívedet, és ezért bárki beléd hatolhat és összekuszálhat mindent. védelmet építesz, egy egész páncélzatot hordasz magadon, hogy biztosan ne bánthasson senki, aztán egy idióta, semmivel sem különb egy másik idiótánál, bevonul a te buta kis életedbe… egy darabot adsz nekik magadból. nem kérik tőled. valami egészen elképesztően jelentéktelen dolgot tesznek, például rád mosolyognak, aztán az életed már nem is a tiéd többé. a szerelem túszokat ejt. beléd fúrja magát. széttép belülről és magadra hagy sírni a sötétben, és az olyan egyszerű mondatok, minthogy „talán csak barátok lehetnénk” üvegszilánkká változnak és utat fúrnak a szívedbe. és ez fáj. nem csak képzeletben. nem csak a fejben. ez egy lélekölő, egy igazi beléd-hatolok-és-darabokra-téplek fájdalom. utálom a szerelmet. - neil gaiman

AnitA írta...

meghalni nem, méltósággal csak élni lehet -
- meg kell érni Arra, Rá, Aki, Majd, Akkor, Ott, Ahogy... -
- méltósággal