nem foglak látni többé
egy tengert kell kiinnom
felöltöztetnem az eget
arcod már megnyeri a fákat
s másfél évezredig
keresem vérszomjas
tárgyak között nevetésed
nem foglak látni többé
a holdat kell leszednem
a teret s még más tereket
kell elhelyezzem ereimben
térdeid a folyók alatt gurulnak
kulcscsontjaid sziklafalak
bőre alatt feszülnek
nem foglak látni többé
ez a halál amit be kell csapnom
ez a bolygó mit meg kell marnom
hiányadta ezer fogammal
(un adieu)
repedést látsz az értelem szívén.
határozatlan gyolcs tekintet az esőben.
egy vers, túl gyenge, hogy
szavait visszatartsa.
az árnyak közt egy akasztófaárnyék.
tengerparton egy fül figyel
a világmindenség csendé fagyott szavára.
minden éjjel az ismeretlent öleled;
minden reggel a megismerhetetlent.
(une cassure au coueur de la raison)
határozatlan gyolcs tekintet az esőben.
egy vers, túl gyenge, hogy
szavait visszatartsa.
az árnyak közt egy akasztófaárnyék.
tengerparton egy fül figyel
a világmindenség csendé fagyott szavára.
minden éjjel az ismeretlent öleled;
minden reggel a megismerhetetlent.
(une cassure au coueur de la raison)
térded elmondta a fák születését.
a macskavérű út felfalta szemedet.
a szállodában egy kisgyerek hajadat
zenének nézte. hány napnak adtad a
bársony bőrű hajnal könnyű kezét?
eltévedtek az utasok. mihelyt
kigyúlt a vállad: már az óceánok
némán követtek. néha őrület
voltál: virág, kagylók fontak körül.
a harmatcseppek szád ízeiről vitáztak.
(ton genou racontait la naissance des arbres)
szavaim nélkül, meséim nélkül
névtelen volnék,
mint egy elveszett csók,
mint egy arc, melyről a tekintetet letépték.
ők segítenek nekem,
hogy megzavarjalak, s talán hogy megmozgassalak:
mindegyik vers után
jobban megosztod örömeimet:
ezeket a játékos halakat, melyek
április harmatában könnyedén repülnek –
és bánataimat:
ezeket a molyhos juharfákat, melyek kiszakadnak a földből,
mihelyt elkapja őket a szél.
így hát lassan megértesz,
és mert megértesz, azért adsz nekem
nevet.
(le nom)
névtelen volnék,
mint egy elveszett csók,
mint egy arc, melyről a tekintetet letépték.
ők segítenek nekem,
hogy megzavarjalak, s talán hogy megmozgassalak:
mindegyik vers után
jobban megosztod örömeimet:
ezeket a játékos halakat, melyek
április harmatában könnyedén repülnek –
és bánataimat:
ezeket a molyhos juharfákat, melyek kiszakadnak a földből,
mihelyt elkapja őket a szél.
így hát lassan megértesz,
és mert megértesz, azért adsz nekem
nevet.
(le nom)
sokan azért írnak, hogy becsapják a halált.
én az életnek írok,
de nem tudom, hogy az én életemnek, vagy a tiednek
vagy egy öreg fa életének-e,
kit már egy gyenge szélroham megöl.
sokan dicsőségvágyból írnak.
de én: hogy örömet szerezzek s nem tudom:
az én zavaros kedvem
vagy a te átlátszó kedved látja-e hasznát annak, amit írok,
vagy egy féreg, kit lehetetlen megérteni.
sokan azért írnak, hogy tisztán lássanak -
de én titkokat írok,
s gondolom, a ti dolgotok szememre hányni,
hogy nincs igazam,
ahogy a kőnek nincs igaza abban, hogy kő,
ahogy a rigónak nincs igaza abban, hogy madár,
ahogy a szélnek nincs igaza abban, hogy szél.
(pourquoi écrire)
én az életnek írok,
de nem tudom, hogy az én életemnek, vagy a tiednek
vagy egy öreg fa életének-e,
kit már egy gyenge szélroham megöl.
sokan dicsőségvágyból írnak.
de én: hogy örömet szerezzek s nem tudom:
az én zavaros kedvem
vagy a te átlátszó kedved látja-e hasznát annak, amit írok,
vagy egy féreg, kit lehetetlen megérteni.
sokan azért írnak, hogy tisztán lássanak -
de én titkokat írok,
s gondolom, a ti dolgotok szememre hányni,
hogy nincs igazam,
ahogy a kőnek nincs igaza abban, hogy kő,
ahogy a rigónak nincs igaza abban, hogy madár,
ahogy a szélnek nincs igaza abban, hogy szél.
(pourquoi écrire)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése