háromórási ötperces - annimal collective

animal collective: summertime clothes ep & merriweather post pavillon lp.

tegnap kérdezték hogy 'lesz e olyan még hogy jól leszel?' hülye kérdés, mégis majdnem mai a válasz.

az milyen már, hogy ezt nem nyáron, és nem veled, pedig nyáron kellett volna, és veled, mégis levanszarva, a ház oldala meg azért is ki lesz rúgva?

ezek a háromórási ötperces boldogságrohamok.
a videó egyébként kurvaszar, erre egy rakás óvodást kellett volna összecsődíteni, akik hátrafelé mennek denszelve a nagykörúton, forgalmi dugót meg káoszt okozva, a kamera meg hol őket, hol a pofára esett csőcseléket mutatja. voálá!

fogalmam sincs, hogy mért vagyok boldog, de addig gyorsan leírom, míg el nem múlik. fogalmam sincs, hogy miért vagyok szomorú attól, hogy boldog vagyok, és hogy ennek az egésznek még mindig mi az isten köze van hozzád, és hogy az is lehet, hogy te ezt már rég ismered, és mással, és nyáron, és a ruhádat is látta, és hogy nincs már közöm hozzá, se ahhoz hogy ismered, se ahhoz hogy nem, és hogy meddig fog ez tartani, hogy mindig mindenben, és soha semmiben, és változik, és dobog, kitágul és összeszűkül, és ősz van, és fingom nincs, milyen volt a nyári ruhád, melyiket vetted fel, kinek, és hol, és ennek a számnak annyira szar az alapja, hogy az már valami kurvajó, tisztára a nyolcvanas évek, akkor voltam kisfiú!, forgattam a kulcscsomómat a madzagon, és aztán kilőttem, fennragadt egy fán, és nem tudtam hazamenni, és azt se tudom, hogy a picsába jutott ez eszembe, és egyáltalán mi ez az egész, és miért van minden úgy, ahogy van, és most épp azt se tudom, hogy miért is nem jó, hogy így van, ahogy van, és hogy miért tetszik éppen most, három órakor ez a szám, amire tuti azt mondtam volna máskor, máshol, máshogyan, hogy miazistenezaszar, és mi az ami van, és mi az ami múlik, és miért van, és miért múlik, és áááá most én ezt kurváranemfogomtúlbonyolítani.

nagylevegő. mindjárt mennem kell.

viszont, mivel ez egy 'blog', mivel ez egy 'zenei blog' (muhaha), mivel nem mondhatom el senkinek (?), ezért elmondom mindenkinek, ezért figyelj, bár kurvára nem írok róla semmi okosat, mert erről minek (MINEK!), ellenben megtették mások, ellenben jól megosztom, mert hogy az csúnya dolog. tehát:
itt a maxi, van rajta analóg legó (!) miksz:

itt meg az album, fingom nincs milyen minőség, egyébként sincs fingom semmiről, de ez most kurvára nem zavar:
nna, megyek a fenébe, kurvára el vagyok késve, bár mi úgyis mindig mindenről, ugye.

piros mezők meg hülye létrák

alakulok, de tényleg, már van amikor 'jól' vagyok mármint a 'rosszul'hoz képest, csak mindig visszaesek, tudod, az megvan az az ezeréves társasjáték, ami kék volt, bűn ronda, volt rajta talán vonat, meg űrhajósok, de arra emlékszek a legjobban, hogy ilyen hülye létrák voltak, kis piros a mező, amire ha ráléptél, estél vissza (!) a létrán harminc helyet, ez ilyen ide oda csúszkálós cucc volt, a cél előtt volt egy nagyon szemét, az visszatett majdnem a közepére, na így vagyok én is, csesszemeg, előre három mezőt, aztán bele valami hülyeségbe, és vissza tízet, csak az lehet a baj, hogy mindig egyeseket dobok tudod, így minden kurva mezőre rálépek, az istennek se ugrok át semmit, szépen döcögök előre, ezzel a kockával mintha mást se lehetne dobni, aztán naná hogy beleesek ezekbe a szemét mezőkbe, és mehetek vissza, szadista játék ez, persze azon a bűn ronda ezeréves társasjátékon nem csak szívatások voltak, hanem jófejségek is, beelőzted a fél mezőnyt ha jó helyre léptél, az volt talán a vonat, ez végül is így lenne fair, azonban az én társasjátékomon, mintha csak visszafelé menő létrák lennének, előre sose, de biztos ez csak az én tökéletesen (?) melankolikus személyiségem látatja velem,

holott én papíron elvileg népszerű (?!) szangvinikus vagyok, 'úgy csináljuk, hogy mulatságos legyen' meg minden, én ezt se értem, aminek a sok okos teszt tesz, az persze elképzelhetetlen hogy egyszerűen csak marci lennék, a marciság minden fasságával és nem fasságával együtt, bár mostanában egy szakajtónyi marcit megismertem, az egyikük fodrász, és szerintem meleg, de ezt már emlegettem, kicsit kiábrándultam a marcikból, mármint abból, hogy úgy látszik bárkit elneveznek manapság marcinak, hát még az én időmben, a mostani marcikból egyik se mai gyerek, ez az egyetlen közös bennünk a nevünk mellett, de hát nem lehet mindent mindenhez hasonlítani, ez az én fennmaradó nagy bajom, ez a hülye állandó 'kevés vagyok érzés', mindenki úr a maga szemétdombján, de nekem is szakosodnom kellett volna már valamire, mert még itt a betűk között, sem érzem teljesnek, egésznek magam, nemhogy biztonságban, pedig ez aztán a szemétdomb, a szeretés, az kellett volna a szakmám legyen, csak nem úgy megy az, ahogy azt a marcika elképzeli, kis romantikusan, hogy szerethet valakit, az ige teljességében, csak úgy, önmagáért, ez már nem szerelem csókolom, ez már fölötte, alatta, meg közötte van, 'pusztán' szeretni, mint a kondáslegény a mesében a malacait, nem azért mert jó, mert szép, mert okos, mert van, mert nincs, mert megkapható, mert nem kapható meg, csak egyszerűen szeretni,

de jaj de kurva nehéz ez bazdmeg, nem hogy őt, de basszus a saját anyámat, vagy legalább az orrom melletti szemölcsöt, amit remélem sose vesztek el, mert így tudom hogy merre van jobbra, jó lenne az egész fölött lenni már, szárnyakat növeszteni, és felszállni innen a picsába, valami háztetőre, és onnan nézni vissza ezekre a sáros szarokra, vágyra, ragaszkodásra, megbocsájtásra, büszkeségre, akár még istenre, a szerelemre, sőt az egész rohadt életre, a halálról nem is beszélve, onnan aztán már lehetne szárnycsattogtatva nagyot mondani, ha már úgyis 'szart se érnek a szavak', így aztán egyenlőre baszhatom ha 'jól' vagyok, itt a sárban, pontosan annyit ér mint amikor 'rosszul', csak nem érzem olyan szarul magam tőle, szóval megyek szépen előre, aztán esek vissza, éjszaka, cseszdmeg, főleg éjszaka, hazafele, és még mindig, valami megmagyarázhatatlan baromság miatt, a blahánál ott a sárga templom mellett (?), éjfél után, ott csúszok vissza, azt a mező a hülye lámpáktól tökre pirosít, ki kéne kerülnöm, bár végkép nem értem miért pont ott, nem köt oda semmi, de egyébként is létrák, azok ott vannak mindenhol, kockásra csiszolom a seggem a sok visszacsúszkálástól, a vonatok meg még mindig nem visznek sehová, ellenben az űrhajósokban azért bízhatok, mostmár mintha rémlene hogy volt azon a fránya társasjátékon valami rakéta is, na az lesz a megoldás, de addigra szereznem kell egy új dobókockát, mert nyilván abban van a hiba, nem a marciságban, lettem volna bár fodrász, hiszen úgyis 'she had well conditioned hair / was beautiful but nothing really was there':

iVers

iVers*
avagy egy padavan i**-rodalma (muhaha!)

öleli, ahol éri, aztán elengedi,
ilyenkor érzi az erőt, mint egy jedi,
már majdnem megvan, de elveszíti,
mert aztán persze az meg nem keresi,
jön a bú, a bosszú, azt emlegeti,
meg a lábaközte vágy, az terelgeti.

hát lehet magadat újra össze szedegetni,
más tükrében igazgatni, nézegetni,
ami nincs, abból is valamit csipegetni
ha ez van, hát ezt kell szeretni,
és nem szenvedni, keseregni,
kerüljön már végre a pont végére egy i!

* szerinted is szponzorálhatna az apple?
**azért érzed. jézusom. és még az angol I-vel nem is viccelődtem, lehet mindjárt nekifogok. szerinted az (b)irodalom visszavág?

teltkarcsú fenék

én csak azt csodálom, hogy ez nem is olyan szar, mint amilyennek kinéz. karcsú az a lány. persze hogy nem hal meg bújába. csak máma mi? lófaszt; négy hónapja. négy hónap. tudod mennyi négy hónap? négy hónap, és még mindig, és már megint, és újra, és újra nem, olyan ez mint egy megállt világ körüli utazás, amikor hirtelen azt veszed észre, hogy egy ideje már mindig ugyanoda érkezel, és ugyanonnan indulsz, hiába hol a nyelv más, hol a táj, de ha balra fordulsz annál a saroknál, ugyanazt a kaput fogod látni, mint amit láttál máshol, és ettől persze az a borzongató, bár nyilván alaptalan érzésed támad, hogy ez már így fog menni, mindig és mindenhol. van e szánalmasabb egy utazónál, aki nem utazik sehova? ez a szánalom, ez is bazdmeg, nincs, ha meg onnan nézed, persze hogy van. most nem fogom visszafogni magam, hanem veszek egy nagylevegőt, kiborulok, le alá az összes szarnak, amiről nem akartam írni, mert minek, és nem akartam belegondolni mert minek. nem olyan mély az talán, egy levegővel még vissza is jövök.

egyébként se lehet buszon írni, mert belenéznek az emberbe. ugyanúgy meg kell szokni, mint a vetkőzést. bazdmeg ez vagyok én, és most írni fogok, ha idenézel, ha nem, és ezeket fogom írni, mert ez van bennem, be lehet kapni. hasonlót érezhet a teltkarcsú nő a strandon. röhögjetek tökéletesek. szokták ilyenkor kérdezni, hogy hogy hogy nem szégyelli magát, miért nincs benne szemérem, stb. ha szebb lenne, lenne. ó a szépség, hogy rohadjon meg, akit elcsúfít a szépség, az más. ha nem baromságokat írnék, elraknám, olvasnék, megvárnám míg írhatok. de így, mint a teltkarcsú nő, ez van bazdmeg, ez is van, szokjátok, ha idenéztek.

szeretek a gonz0val beszélgetni, főleg mert nem lehet vele. sose mond hülyeséget, egyáltalán ritkán mond valamit, és borzasztóan kiegyensúlyozottnak tűnik. ezzel azt hozza ki belőlem, hogy folyamatosan baromságokat beszélek neki, idegesítő kérdéseim vannak mint egy óvodásnak (az mp3 vágó programmal mp3-akat lehet vágni?). így eshetett, hogy tegnap ilyet kérdeztem tőle, hogy meddig tart szerinte egy ember 'rossz korszaka'. erre aztmondta: 'embere válogatja'. mire megkérdeztem hogy szerinte van olyan hogy rossz korszak? erre ő: 'nézőpont kérdése'. és így tovább. imádok a gonz0val beszélgetni.

és itt a möbiusz, fehérvár, és az újabb önmagukból kikelt, átváltozó dolgok, mint a basquiatban, amikor a lány reggel arra ébredt, hogy a fickó átfestette a falán a képeit, mert szerinte így jobban néznek ki, a piros ruhájára fehér csíkot húzott, a szemeket kihúzta, stb, stb, ráadásul ezzel szegény basquiat elvileg csak jót akart, önmagát festette rájuk, és ha minden igaz, a lánynak éppen ez az önmaga kellett, hiszen azért bújt vele ágyba, és hát mi a faszt vár az ember, ha a graffiti királyát engedi be a szobájába, oké csakhogy baromi nehéz elengedni ezt, persze 'meg lehet szokni mindent', de megszeretni azt hiszem mégse, és az a lány azt a kurva ruhát valószínűleg pirosan szerette meg, nem a fehér csíkkal, mint ahogy fehérvárt, és ezt a kurva möbiuszt is én úgy szerettem meg, ahogy soha többet nem kapom meg, és ezért csak veszteségérzésem van, ha találkozok vele, ezt persze nyilván meg lehet szokni, el is lehet fogadni, csakhogy én nagyon félek megtanulni ezt a baromságot, hogy mindent meg kell érteni, meg kell szokni, és el kell fogadni, mert ahányszor megszokok, megértek, és elfogadok dolgokat, annyiszor temetek is, a temetésnek abban az értelmében, amikor mintha hivatalosan is ki lenne mondva valakiről, hogy halott, és az nem vigasztal, hogy az halott már, ígyis, úgyis, de én például ordítani tudtam volna a zoli temetésén, hogy legalább ne csináljátok ezt, ne asszisztáljatok hozzá, hagyjátok a picsába, minek kimondani, minek szertartani, és azóta se voltam hajlandó kimenni a temetőbe, ez ilyen gyerekes baromság, és semmi köze a möbiuszhoz, egyébként se kell mindig nagyot mondani, és egyébként is, ha bele is csavarodok, akkor is bele fogja verni a saját szaromba az orromat az élet, mint a tisztátalan kismacskáknak, hogy megtanuljam már végre, hogy nem, a dolgok nem jelentenek semmit, csak vannak, fehérvár egy város, mőbiusz egy kávézó, a tavaly, az egy dátum, az idén, az egy folyamat, a szerelem egy érzés, a veszteség szükségszerű, az élet pedig nem habostorta, ennél többet aztán nem is kell mondani, lehet oszolni, azt csókolom.

asszondják hogy az a szenvedélyes ember, aki nem hajlandó beletörődni a szenvedésbe. aztakutya. mostanában gyakran kapom ezt: hogy mégis mit vártál?, meg minek? (óje, minek!), és persze itt kellene 'rendezett körülmények között' megmagyarázni legalábbis magamnak, hogy mégis mit, és minek, mert azt valahogy senki nem tudja elfogadni, még én sem, hogy semmit, és semminek. pedig így van, tehát ez nem szenvedély, én nem a szenvedésemet akarom lekaparni magamról, hanem a kétségbeesést, ami mint lázas testre a celofán, rámtapad, és izzadok tőle, csurognak le rólam a gondolataim, a vágyaim, és úgy gyűrődik rám, hogy a levegőbe kapkodok tőle, hogy leszakítsam magamról, mint valami idióta akinek papírja van róla. megyek az utcán, és ha elfelejtem elfelejteni azt, amit el kellene felejteni, akkor gyakran a levegőbe bokszolok, vagy felugrok, rúgok, kaparok, ettől nagy ívben kerülnek a társadalom hasznos tagjai. és most megint itt a mőbiuszban. minek jössz ide, ha tudod hogy fájni fog? minek kínozod magad? ó bazdmeg, minek (hohó, minek!), mert nem vagyok szenvedélyes ember, vagy mert épp hogy az vagyok, a kívánt rész aktuálisan aláhuzandó, arról meg nem is beszélve, hogy ti bazdmeg, ti talán nem kínozzátok magatokat, a bevásárlóközpontokkal, a tévétekkel, a dobozba (ma már ez se doboz; flatron bazdmeg, sík, mint a puszta!) zárt, sosem volt, mégis valós világok bámulásával, az iskolákkal, az újabb és újabb vizsgáitokkal, a felejtésetekkel, és a büszkeségetekkel, 'engem már nem érdekel, nem érdemli meg', naja, az érdemeitekkel, az okosan felépített jövőtökkel, a heti egy sörötökkel, füvetekkel, mindenféle kultúrhelyekre zárt szórakozásotokkal, és annyira szívesen sorolnám még, hogy kínozzam magam, mert igen, én kínzom magam, sőt bazdmeg még blogot is írok róla, pedig nem erről kéne, faszt mutogatom magam, és máris megérkeztünk a teltkarcsú nő esetéhez.

asszondják a harcosok klubjában, hogy ahhoz, hogy elérd a mélypontot, el kell engedned mindent. sajnos úgy alakult, hogy mostanában másfélszer láttam. naja. apa kezdő alpinistája vagyok, és nem merem levágni magam a kötélről. a vágyakat hogy a picsába engeded el tyler a kurva anyád, te is csak ki vagy találva. idenézzetek, ti, akiknek örömet okoz, hogy igazatok van: nem tudom elengedni. tessék; nincsen igazam. idenézzetek, ti, akik ezt vártátok: megszívtam. idenézzetek, ti, akiket már nem érdekel: engem még érdekel. idenézzetek, szépek, jók, ügyesek: ronda vagyok, szar és szerencsétlen. és nem, nem elégülök ki, hogy leírom ezeket a fasságokat. ehelyett itt ülök, és úgy tekingetek körbe, mintha várnék valamit. nem nem őt. faszt. nem is mást. minden csak időzítés és stílusérzék kérdése. a kettőből várok valamelyikre. hogy egyszercsak megváltozik majd ez az egész, és nem ilyen keserű, felesleges önmagyarázás lesz belőle, hanem mondjuk irodalom. mert ez nem az, ez lófasz. ott ültünk a temetőbe, be volt csicsentve, amikor azt mondta, hogy a blogod az művészet bazdmeg. nemsokkal később mondta azt, hogy ő sose fog elhagyni bazdmeg. a könnyű mondatok temetője. micsoda cím. irigylem, ahogy az oravecz kijött ebből; ő irodalmat csinált belőle. iszonyatosan tetszik az a mondata, hogy 'a dolgok mögé képzelt dolgoktól nem látva magukat a dolgokat'; hát erre várok most. hogy legalább lássam a dolgokat, mert most alig látok valamit. a kurva irodalom, elvileg a nők fogyasztják, a férfiak meg csinálják; mint jónás tamás. ez a másik, ami állandóan jár bennem, a rendet teszek; keresztül szeretem magam rajtad, megbüntetem magam valami finomsággal, ne gyűlöljem már magam ennyire hiába. naja. hozzák mindjárt a kávét; ezt eszi a keserűség reggelire. a teltkarcsú nő körbenéz; vannak még rajta kívül is hasonló adottságú nők a strandon. annak például orbitálisan nagy a segge. naja. csak neki legalább jól áll. egyébként se kell mindennek nagy feneket keríteni.

message to bears: departures

(nézesd meg a képet az egereddel)

most kint ülök, és fázom, úgy fázom, ahogy már régen nem fáztam; őszt fázom, így nyáron nem lehet fázni, ez az a fajta összehúzós fázás, amitől összemennek odabent a dolgok, hogy ne fázzanak annyira. bután hangzik, de szeretem ezt a fázást, így, ahogy most, így szeretek fázni. van ebben valami meleg, ahogy az emberben ilyenkor előkerülnek a dolgok, helyére kerülnek, mert már csak nappal lehet széthúzni nagyon, de ilyenkorra már össze kell fogni, hogy ne jöjjön be a hideg.

máskor annyit félek, hogy nem találom el a dolgokat, hogy nem vagyok jókor, jóhelyen, nem jóval, nem jól, annyi minden lehetne máshogy, máskor odabent hasogat a hiány, máskor meleg van, de most itt ősz van, és nincs semmi baj, mert a fülemben a medvéknek szóló üzenet szól, és ez valami kibaszott gyönyörű zene, és most épp érzem, hogy nem kell mindig mindent eltalálni, nem baj ha elmennek mellettem a dolgok, futok az erdőben, összefolynak, mint a fák, összefolytok, mint a fák, és, és,

running through the woodland

(először csak bizonytalanul lépkedsz a fák között, puhán az avarban, aztán minden lépéssel könnyebb leszel egy kicsit, hátad mögött marad minden, felszabadulsz, lélegzel, mélyre, nagyot lélegzel, megtelsz élettel, a fákkal, az erdővel, egyre könnyebben lépsz, és észre se veszed, de már futsz, -1:10!- rohansz, körülötted egybefolynak a fák, és szabad vagy, gyönyörűen, ordítanivalóan szabad, jóhelyen vagy végre, minden a helyére kerül, minden megnyugtatóan a helyére kerül -2:17-, és már nem valami elől futsz, nem valami miatt futsz, csak futsz, rohansz, egybefolynak a fák, belefolysz te is, és ez olyan érzést ad, mintha repülnél, -3:07- széttárod a karod, és kirohansz az erdőből, lerogysz a fűbe, nyugszik a lélegzeted, -4:17-, és tudod, hogy mögötted minden, minden a helyére került végre)

és ez még csak az első szám! jerome alexandernek hívják az úriembert, aki ilyen zenét csinál, ráadásul angol, sőt, oxfordi. két párszázas példányszámú ep után (amin megtalálod a megtaláltalak, biztonságban vagyot!) ez az első albuma. a halott pilóták kiadónál jelent meg, akiknek a többi kiadványait is érdemes figyelemmel kísérni, egyenlőre ötszáz, számozott (!) példányban. és gyönyörű. ezt persze olyan kevésnek tűnik, ez a szó, így, hogy gyönyörű, egyszerűen gyönyörű, de ez tényleg az, ráadásul ha jókor hallgatod, a gyönyörű gyönyörűen tovább gyűrűzik, és valami olyasmi lesz belőle, amire már nem tudok szót, de ha ott vagy, akkor érzed, hallod. pedig tulajdonképpen olyan egyszerű ez az egész. gitárszőnyeg, pengetett, szelíd gitárszőnyeg, könnyűen, és vonósok, nehezen, súlyosan, és köztük elszórva egy kis elektronika. máskor meg beszél a zongora, hallgatja a gordonka. néhol dúdol az emberi hang. ezekre csupa csúnya szót mondana egy szaki: folk, sőt, ahogy most divatos, folktronica, ambient, experimental, vagy a halálom, a neo-classical.

nem valami eredeti egyik kompenens sem, és ahonnan a fiatalember jön, onnan már jöttek páran; innen hozza a telet a library tapes, a színeket ólafur arnalds, a fényeket peter broderick, a hegyeket a dollboy, a tábortüzet a gravenhurst, a képeslapokat a max richter, a hullámokat a phelan sheppard, a hajnalokat a colleen, az árnyékokat a manyfingers, és még sorolhatnám. de ami megkapó az ő zenéjében, az az egyszerűség, és egy olyan hihetetlenül kimunkált, levélhullató melankólia, ami bőven a már emlegetett 'nagyok' közé viszi a message to bearst, sőt, nemegyszer föléjük is emelkedik.

mindegyik szám mestermunka, bár még ezek közül is ki lehet emelni a hope elképesztően szépen erősödő vonósait, a már emlegetett kezdő running through the woodland lendületét, a snowdonia szinte négynegyedes lüktetését, vagy a pretend to forget egymásba feledkező harmóniáit. meg az at the top of this hill gyerekzsivaját, miközben hallgatod, ott repülsz a dombokon a gyerekek között.

persze jönnek a barom közhelyek. hogy jó lenne, ha ilyen lenne az élet. hogy ennek a srácnak milyen szép lehet az élet. hogy jó lenne így élni. de annyi fa van körülöttem, és működik a fülhallgatóm is; és nem baj ha elmennek mellettem néha a dolgok. nem baj ha veszítünk, ha fázunk, ha basszameg, ilyen zenéket hallgathatunk. ha meg mégis baj lenne, biztos hogy találunk egy működő fülhallgatót, és mehetünk vele futni, futni, rohanni az erdőbe.

persze az az igazi, ha a májszpész oldaláról rendelt pólóban tesszük mindezt.

más

asszonta a Jó Tanács a minap: 'írjál másról'.
nohát. egyszerű ez. azt persze nem mondta a Jó Tanács, hogy pontosan mi ez, ki ez a más, így improvizálok, de, legalább írok, méghozzá 'másról'. wow.

asziszed (< a helyesírás ellenőrző azt mondja erre: aszepszised; azért érzed) a másságról fogok mi? fenéket. voltál felvonulni? asszondják (ebből meg asszonyságot akar csinálni a kis okos) az okosak, hogy azért kell heteróként is buzifelvonulásra járni (tulajdonképpen csúnya szó ez a buzi, de sokkal jobb érzés kimondani, mint a fent héjazó homoszexuálist, vagy az álszent 'meleget') mert hogy ezzel azt mutatod, hogy téged nem zavar, ha más meleg, az viszont baromira zavar, ha más nem hagyja hogy más meleg legyen. érted. nesze neked másság, az előző mondat tele van mással. és te hol vagy? azért volt egy utam (sőt, később kettő) pécs és budapest között egy meleg kalauzzal, jegy nélkül, tudnék mesélni. meg volt egy meleg kamionsofőr is, arról is, bár nem lenne egy szép történet.

vagy várjál, van itt jobb, lopják a kukoricát, ez nagyon tetszik, de nemcsak hogy úgy lopják a kukoricát, hogy nincs is kukorica, hanem a dávidanyu mesélte, hogy még a nem létező kukoricájukat (a kukorica éppen létezik, csak nem az övék) is úgy adják el, hogy közbe megtömik az alját szalmával. képzeld, ezzel milliókat lehet kaszálni. képzeld, ezt úgy hívják hogy 'fehérgalléros bűnözés'. bár aki fehér gallérban kukoricát pakol, legyen az az ő kukoricája, vagy a másé, azt megnézem, nekem biztos gyanús lenne. overálban, munkásruhában bezzeg sose fognék gyanút. várj, a kukoricázni szóviccet még el se sütöttem, csesszemeg (helyesírás ellenőrző szerint: Csesztreng, még ott se voltam) , majd legközelebb.

olyan is van, hogy a bkv fejesei tök sokat keresnek. nahát. amikor már nem is keresnek, mert kirúgták őket, akkor még többet keresnek, háthát. engem is felvehetnének a bkvhez, szakmai tapasztalatom szembeötlő, idestova tíz éve nincs bérletem! se bérelt helyem, stb, de ezt már tudod. ha felvennének egyébként, akkor kapnék ingyen bérletet, és így oda lenne a tehetségem, ez benne a rákfene.

lehet ezeket mind tudod, mi? biztos nézel tévét. indexelsz. újságot, nahát. az megvan, hogy valamelyik barom ingyenes budapesti újságban egy tizenkét éves lányka nyilatkozik arról, hogy mekkora szar ez a fránya margit híd ujjongás, és ezt a kislányt úgy hívják hogy Kiss Sydney Olimpia? azért ez durva nem? gyereket akarok bakker, ó istenem, egy egész szakajtónyit, lesz Mohácsi Rallym, meg Berlin Olimpiám, meg Téli Játékom, meg ilyenek. az első fiam meg igazi faszagyerek lenne, és úgy hívnák Sport Extrém. bár mostanában tuti izlandi neveket adnék a gyereke(i)mnek, arnalds, meg lófi, meg jóhan, jónsi, meg ilyen hosszú ékezetes, kimondhatatlan gejzírneveket.

képzeld, lopják a bicikliket. az enyém meglett, mert húsz méterrel arrébb a barmok elkezdték reszelni (!) az u-záramat, már legalább másfél milliméternél tartottak, amikor én meg elkezdtem ordítani. a Jó Tanácstól egy puchot vittek el, mert az nosztalgia, és a régiség mostanában gizda, a vili szomszédjától meg valami csilivili lengőhajót. olyan sztorikat is hallottam, hogy a korvin tetőről úgy lopják a bicikliket, hogy nem kerül le a lépcsőn, tehát valószínűleg valamelyik csapos benne van. olyan sztorit is hallottam, hogy azért kell bejelenteni a rendőrségen, ha már nincs bringád, mert hivatalosan pesten, évente mindössze ötven biciklit lopnak el, mert mindenki szarik bejelenteni, mert minek. így viszont a rendőrség nem csinál semmit. innen látszik hogy a rendőröknek nincs biciklijük, a fejeseknek legalábbis biztos nem, vagy ha igen, olyan szar, hogy a kutya se tolja el, vagy olyan záruk van, hogy azt csak robbantani lehet, vagy esetleg külön járőrök őrzik. valahol hiba van az biztos.

nahát mennyi sztorit hall az ember, ha nem magára figyel, nézz oda. tényleg, capa könyve jó, a kiállítás jó, csak sok, és egy magára valamit adó magyar lánynak igenis capába kéne belezúgnia, mert ez a csávó hihetetlen sármőr (minden tiszteletem a Helyes Írás Ellenőrzőé, de ő erre azt mondaná smárőr, nekem az mintha kicsit más lenne) volt, tiszta james bond, a cigi mindig balra lóg a szájában, a jobb kezében vagy nőt, vagy martint tartott, és úgy vigyorgott, mint a bogárt, ráadásul ágyba vitte bergmant, nahát. humora is volt a fickónak, nem mellesleg fényképezni is tudott, én nem értem mi kell még. sokkal jobb, mint ezek a hülye idolok, és a szövege is jobb, mint kisstibinek, akármit is mondtok. még jó hogy nem vagyok magyar lány.

erről jut eszembe, elolvastam az új palahniukot, és azt hittem hogy írok majd róla, de látod, eddig nem. ez már csak azért is nagy dolog (mármint nem hogy nem írok róla, hanem hogy legalább elolvastam), mert baromira nem tudok olvasni mostanában, ezen is kínkeservesen rágódtam végig, pedig nem is olyan rossz, mint amennyire elsőre, ilyen dombos-lejtős, az elején szar, semmi kedved, a közepén aztán átlendülsz, és gurulsz a végére, bár a végén azért csak kiderül, hogy mégse volt akkora szám, mint amilyennek a közepéről tűnt. zenéről is kéne írjak, úgy hiányzik innen a zene, de majd, na, most már mindent. jönnek a mások.

erről meg a davidoff kávé jut eszembe, ez az egyik legnagyobb frusztrációm az utóbbi időben, kérlek szépen a davidoff kávé szar, legalább annyira, mint amennyire drága, de az benne a legszarabb, hogy még nem is olyan ihatatlanul szar, mint amilyen a veresi állomás talponálló kávéja, hogy abban az a jó, hogy borzalom, hanem buzisan szar; se íze, se szaga, se karaktere, ilyen kis nyúlós, nyálas izé, mint azok a csíkos inges, szűkfarmergatyás látens melegek, akik tuti ott vannak a pachában, meg ilyen helyeken, zörgős zenét hallgatnak, de a tiestó már nekik is gagyi, akiknek a ruhatárából el tudnék utazni jó messzire, és akik annyira ízlésesek és megcsináltak, hogy legszívesebben bezavarnád őket egy homokozóba (!), várat építeni. érted. egyébként, képzeld, levágta a hajam egy pont ilyen. és most figyelj: marcinak hívták. a szerencsétlen. van barátnője, asszondja, de szerintem tuti hiba van valahol a dologban. na ő például ekte az, akiről nekem kellett mostan írni; 'más'. naja, szinte mindenki, innen nézve.

szeptember

nincs mit mondanom.
és még ezt is kurva nehezen tudom elmondani.

először csak ennyit írt. én azt néztem, hogy olyan mintha a lépcsőházból hullanának a levelek. aztán persze mégis elkezdte, de kitöröltem a többit.

a levelekről úgyse mondott semmit.