kiragozlak magamból
mintha rajtam múlna.
mintha te lennél az ajtó
de én vagyok a kulcsa.
ragonként téplek,
betűzlek ki. mintha
egy hangszer lennél
aminek nem maradt húrja:
így kong üresen ez az én.
ez a ragozatlan élet.
meg az igék, amikben
már nem talállak téged.
csak a szerelem veszteseit.
eddig miért nem láttam őket;
ahogy minden éjszaka ott fent
remélnek és égnek.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése