jó lesz nekünk, jó lesz nekünk, csak előbb lágyan tönkremegyünk. te se engem, én se téged.
álmaimban járatlan utakon járok, amik nem a szükség diadalívei alatt vezetnek el, hanem a szabadság korhadt, recsegő hajópadlóján keresztül, ami reggelre beszakad alattam, és aztán zuhanok csak, egész nap, mint akinek van hova esnie. mert van abban valami gúzsba kötő szabadság, hogy azon a napon arra ébredek, hogy ez a nap se jelent már semmit.
a combodat szétfeszíti a tavasz, és kirohan belőle az illatod, mint ahogy a kiscsikók, amikor lábra állnak, körbeszaladja a dolgokat, és közben beleakad mindenhova, ott marad mindenhol, én meg amerre megyek, megtalálom a nyomait. a város ezer szagából rakosgatlak össze, kócos kis sörénydarabjaid, elhagyogatod az illatod.
szétfeszíti őket a tavasz, én meg közéjük bújok, és ott vacogok, mert a télhez képest jóképű voltam, mondja az imre. belülről kívülre fázok, mint a lakótelepek, és olyan versek laknak bennem, amikre nem én rímelek. mióta nem fizetnek bennem lakbért, se ők, se a vágyak, kilakoltatás kellene, díjbeszedés, rendbeszedés, lélekmeszelés.
nem is emlékszem, volt-e ez valaha más, vagy mindig is ez volt, hogy így vágyok rád, átmászom, rám mosolyogsz, megfogsz, visszadobsz a palánkon, nézd, újra itt vagyok, nézd, újra ott vagyok, repülök, ciklikus, ősi játék ez, naptár, menstruáció, amolyan tánc-reakció.
miattad lettem jóba a szavakkal, és most veled csalom meg őket. szép, lassú, harangzúgáshoz hasonló könyörtelenséggel török össze magamban mindent, amiről érdemes lenne beszélni. kong a csönd, bong a csend, zengő rend.
mindened amid van, akkor van igazán, amikor tönkreteszed. királyok ősi vére ez; lefejeztetni, mindenkit, parancs a tiéd, nem a könyörület, ha más nem marad, a végére magad, uram, ha szolgád nincsen. naponta több órát foglalkoztam azzal az utóbbi időben, hogy ne maradjon belőlem semmi, amiért érdemes lenne önmagam maradni: mert nem ismerve rád, magamra se ismerek.
a tárcsázatlan hívásokat lehallgatja isten, hogy onnan tudja meg, hogy mi a szerelem. pedig hallgatni arany, olyan csillogó, nehéz, és kegyetlen. az arany a sárban is élettelen. annyira fókuszban van köztünk ez a teleobjektivitás, arany metszéspontban a szívünkkel, hogy észre sem vesszük, ahogy kiégünk egymás negatívjain; fehér foltok, elmosódott alakok vagyunk egymás csöndjein.
a szívem széle szamárfüles, mint a régi matekfüzeteké. a befejezetlen dolgok tudnak igazán fájni, néha olyan jó lenne odamenni ahhoz, amihez nem lehet odamenni, és azt mondani: 'bocsásd meg nekünk, hogy mindennap úgy élünk, mintha a halál nem létezne.'
a lila akác illatára táncolok, úgy várok, néha rágyújtok közben egy feszengésre; a tükrökben mindig félreolvasom magam.
egy kalandot őriz a formalin, túl a hús törékeny szobrain.
álmaimban járatlan utakon járok, amik nem a szükség diadalívei alatt vezetnek el, hanem a szabadság korhadt, recsegő hajópadlóján keresztül, ami reggelre beszakad alattam, és aztán zuhanok csak, egész nap, mint akinek van hova esnie. mert van abban valami gúzsba kötő szabadság, hogy azon a napon arra ébredek, hogy ez a nap se jelent már semmit.
a combodat szétfeszíti a tavasz, és kirohan belőle az illatod, mint ahogy a kiscsikók, amikor lábra állnak, körbeszaladja a dolgokat, és közben beleakad mindenhova, ott marad mindenhol, én meg amerre megyek, megtalálom a nyomait. a város ezer szagából rakosgatlak össze, kócos kis sörénydarabjaid, elhagyogatod az illatod.
szétfeszíti őket a tavasz, én meg közéjük bújok, és ott vacogok, mert a télhez képest jóképű voltam, mondja az imre. belülről kívülre fázok, mint a lakótelepek, és olyan versek laknak bennem, amikre nem én rímelek. mióta nem fizetnek bennem lakbért, se ők, se a vágyak, kilakoltatás kellene, díjbeszedés, rendbeszedés, lélekmeszelés.
nem is emlékszem, volt-e ez valaha más, vagy mindig is ez volt, hogy így vágyok rád, átmászom, rám mosolyogsz, megfogsz, visszadobsz a palánkon, nézd, újra itt vagyok, nézd, újra ott vagyok, repülök, ciklikus, ősi játék ez, naptár, menstruáció, amolyan tánc-reakció.
miattad lettem jóba a szavakkal, és most veled csalom meg őket. szép, lassú, harangzúgáshoz hasonló könyörtelenséggel török össze magamban mindent, amiről érdemes lenne beszélni. kong a csönd, bong a csend, zengő rend.
mindened amid van, akkor van igazán, amikor tönkreteszed. királyok ősi vére ez; lefejeztetni, mindenkit, parancs a tiéd, nem a könyörület, ha más nem marad, a végére magad, uram, ha szolgád nincsen. naponta több órát foglalkoztam azzal az utóbbi időben, hogy ne maradjon belőlem semmi, amiért érdemes lenne önmagam maradni: mert nem ismerve rád, magamra se ismerek.
a tárcsázatlan hívásokat lehallgatja isten, hogy onnan tudja meg, hogy mi a szerelem. pedig hallgatni arany, olyan csillogó, nehéz, és kegyetlen. az arany a sárban is élettelen. annyira fókuszban van köztünk ez a teleobjektivitás, arany metszéspontban a szívünkkel, hogy észre sem vesszük, ahogy kiégünk egymás negatívjain; fehér foltok, elmosódott alakok vagyunk egymás csöndjein.
a szívem széle szamárfüles, mint a régi matekfüzeteké. a befejezetlen dolgok tudnak igazán fájni, néha olyan jó lenne odamenni ahhoz, amihez nem lehet odamenni, és azt mondani: 'bocsásd meg nekünk, hogy mindennap úgy élünk, mintha a halál nem létezne.'
a lila akác illatára táncolok, úgy várok, néha rágyújtok közben egy feszengésre; a tükrökben mindig félreolvasom magam.
egy kalandot őriz a formalin, túl a hús törékeny szobrain.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése