szögletes

„ki szeret, s párra nem találhat, oly hontalan, mint amilyen gyámoltalan a szükségét végző vadállat" ez a mondat kurvajó, attilának a szavai szétszóródtak amikor elment a vonattal, és azóta mint a hókirálynő meséjében a tükör szilánkjai, szállingóznak a levegőben, és belefúródnak a szívbe, szembe, agyba, fülbe, szájba.
de jó hogy meghalt ez az attila, így bármikor beszélgethetek vele, ihaj csuhaj mi már sose halunk meg.
tekerek az utcán, és közben veszekszek vele;
és aki nem szeret? az olyan gyilkos, pontos, kíméletlen, embertelen, mint a vadász, aki becélozza a szükségét végző vadállatot? vagy olyan okos, erős, életképes, mint az a vadállat, ami kivárja a másik vadállat gyámoltalanságát?
engem az zavar most a legjobban, hogy ha meghalnék is, rád gondolnék utoljára. ennél nem ismerek nagyobb gyámoltalanságot. szükség ez is, de milyen? te lősz, pontosan, meg szépen, ahogy a csillag jár az égen, míg én a szükségemet végzem, vagyis szeretek basszameg, lősz, megölsz, és még rád is gondolok közben, borzasztó. elmész te a picsába, mondanám, ha mondhatnám, de minek, kinek. ha most meghalnék, valószínűleg ez lenne az utolsó szavam. ezekből is látszik, hogy mostanában semmiképpen nem szabad meghalni, elegem van ezekből a gyámoltalan érzelgősségekből.
a szavakból is elegem van, szép, keményre csiszolt vágószerszám mindegyik. az se jó, hogy elhasználódnak, mint a kés, amelyikkel követ akarsz vágni, nem kenyeret; ha azt mondtam, fáradt vagyok, ezelőtt, valamikor, nem marad szavam arra, ami most vagyok, ha azt mondtam, fáj, akkor nem marad szavam erre, hát még arra, ami jön, ha már kicsinek használtam azt a szót hogy szeretek, gyűlölök, utálok, nem bírom, akarom, élek, halok, műanyag játék kardokként, képzelt mese ellenfelek ellen; mi a fenét csináljak most, szerencsétlen kis játékfegyvereimmel ellenetek, nők, istenek, helyzetek?
panaszkodok, mint egy gyerek. gyermekké tettél, hiába sarazott össze ez a nyúlós, langyos, torz takonytél. kurvasokat vagyok gyerekek között, ez főleg akkor válik kézzelfoghatóvá, amikor kilépek közülük, fáradtan, öregen, felnőttként, és már az ajtóban rájövök, hogy pont úgy viselkedek, mint ők.
ha az idő folyó, én beledobálnám a dolgaimat, aztán leülnék a partjára, és nézném ahogy elviszi őket a sodrás, nem ugornék utánuk. ha az idő folyó, nézném ahogy elsodor az ár, de nem ugornék utánad. ha az idő folyó, árral szemben úsznék, míg meg nem fulladnék. ha az idő folyó, akkor a szerelem csónak, basszameg.
azt álmodtam, hogy ülünk a konyhában, rajtad semmi, csak egy kötény, sütsz, én írok, aztán elkészülünk vele mindketten; én eléd rakok egy füzetnyi csöndet, te pedig egy tányér titkot. jól lakunk mind ketten, jóllakunk mind a ketten.
csak maradjon meg ez a csend, mondod, de melyik csend, annyi féle csend van, az a csend, ami teletölti a papírt, a monitort, vagy az a csend, ami éjszaka rám száll, mint valami finom takaró, pókháló, aztán szép lassan szakad, hasad, bejön a szomszéd, a város, a villamos, a repülő, az ajtó nyikorgás, a verebek, a galambok, a múlt, a gondok, a halál. annyiféle csend van, mint ahány féle hang.
sokszor ülök az éjszaka közepén, és hallom, ahogy korog a szívem. etess, nézd, éhezem, takarj be, fázom, stb. hallgatom, ahogy a huzat átjár a házon. sok sebből vérzik, ami van, és sok csendből hallgat, ami nincs.
amit én csinálok, az téged feljogosít arra, amit csinálsz, ami engem arra késztet, hogy azt csináljam, amit csinálok, amitől te azt csinálod, amit csinálsz, ami miatt én ezt csinálom, és ettől te ezt csinálod. szép, ismétlődő, önmagába forgó páros tánc. szögesdrótok táncolják ezt a táncot, egyre szűkülő körben. középen meg dobog valami, de mi?
te? vagy én? vagy a gyerekkorom? vagy a gyerekkorod? a múlt? a jelen? de mi? valami szív, valaminek a szíve, de minek? nekünk? három szívünk van, és abból kettő dolgozik, hogy otthagyja a harmadikat, ott középen, a szögesdrót tangóban? az ott középen, ami egyszerre van, és nincs, ami egyszerre vérzik, és egyszerre hallgat?
akkor kell abbahagyni az írást, amikor megjönnek a kérdőjelek, és kizavarnak mindenki mást. látod, most is arra eszmélek, hogy amerre nézek, mindenütt kérdőjelek. a gerincem, ha látnád, azt a mozdulatot, ahogy próbálok felkiáltójellé erősödni minden reggel; a gerincemet ha látnád, hova néznél, ha látnád?
nagyon szeretnék aludni. szeretném ha odafekhetnék, amibe bele alszod a jó dolgokat; a takaród repedéseibe, és elindulhatnék benne, messze, világot látni, mint egy mese. nagyon szeretném, ha lenne egy mesém; és nem csak én lennék benne. egy mese, ami nem arról szól, hogy nincs mese. és hullámzik, nem ilyen szögletes mint ez.