fák és madarak

megint hideg van, nem nosztalgiázom, csak szomorú vagyok, még mindig, bár már nem tudom hogy tényleg szomorú vagyok-e, vagy csak én így vagyok boldog, az biztos, hogy szokták mondani, hogy az ember szíve repül, bizonyos pillanatokban, például ha fiatal, vagy ha mondjuk ír, vagy szeret, vagy ha tudja végre merre, szóval repül, pedig én azt gondolom, most már, hogy az ember szíve valószínűleg mégiscsak inkább a fákhoz, és nem a madarakhoz van közelebb,
- még ha a fák és a madarak valószínűleg közelebb vannak egymáshoz, mint ahogy az ember gondolná, és nem csak a fészkek miatt, -
hiába szeretnénk annyit reptetni, gyökér nélkül azt hiszem a szív kiszárad, vagy legalábbis megkeményedik, vagy még inkább, valami olyasmi tulajdonságot vesz fel, amire nem lehet mondani hogy rossz, de semmiképpen sem jó, annál például biztosan nem jobb, mint aki ezer vágyról lemondva, gyökeret eresztve csak egy vágynak jár a végére,
mert van abban valami, amit az öregek tudtak, hogy fogod magad, férjül - feleségül mész valakihez még akkor, amikor erre megvan a fiatal bolondságod, erőd, hülyeséged, akármid, és aztán egy életen keresztül megismered az övét, és ő a tiedet; persze sok lemondással, meg minden szarral jár, és biztos sokszor baromi nehéz, és kimaradsz is mindenféléből, de ez fordítva is igaz, a sok reptetéstől az ember szíve földig hajló fűzfává öregszik, aminek sátorszerű koronájában elbújhatnak a gyerekek, én nagyon szeretem a fűzfákat, lehet azért mert szomorú vagyok, de még inkább a földig hajlás miatt, alapvetően súly kérdése az egész,
én valamiért, ezt bezzeg leírnám, de nem tudom leírni, hogy miért, elég sok súlyt kapkodtam magamra, biztos volt ebben egyfajta hiúság is, hogy miért is ne, hiszen biztos sokat bírok, idenézzetek, én nagyon sokat bírok, még ezt is, meg azt is, meg őt is, meg téged is, csakhogy ezeket nem tudja az ember levenni, a bőröd alá nőnek, mint aljas pattanások, és olyanok mint a szivacs, lassan megtelnek, és egyre nehezebbek lesznek, és már mozdulni se tudok, amíg te,
te bőrig vetkőzöl, és tovább, szeretem elképzelni, ahogy vetkőzöl, a bőrödig, és talán tovább, bár nem tudom hogy érdemes e tovább, hogy igazán ott kezdődik e, az, amit keresek, vagy pont a bőrödön végződik, amihez még közöm van, mert nem értek a húshoz, de ahhoz se, amit a hús takar, sajnos a vetkőzéshez se, pedig ezt például jó lenne, valami nyugodt, okos, mindenhonnan jövő, céltalan szerelembe feloldani,
- olyan szerelembe, amitől voltaképpen irtózom, mert felgyújtaná fa szívemet, leégetné az erdőimet, megpörkölné nemlétező gyökereimet, olyan szerelembe, ami nincs is, mert nem merem eléggé akarni hogy legyen -
hogy ne csak a kurva bőrig vetkőzzek már egyszer, hanem tovább, mondjuk ezekig a szivacsokig, amik kirajzolódnak a szívemen, mint valami kigyúrt csávón az izompóló, vagy még inkább, mint valami öregnéni arcán az idő, olyan az én szívem is, és mostanra meg már, még ha ugrálnék is örömömbe, már csak billegek a lábaimon, elegánsan, frakkban, mint valami pingvin, a vegytiszta hidegben, óvatosan vagyok boldog, boldogságom csillog és csikorog, mint a jégtáblák, és megrémülök, ha felolvasztja valami nyár, úgyis lassabban boldogulok már, a hátam is jobban hajlik,
újra, mint a fa, meg a madár, közelebb vagyok a földhöz, mint a repüléshez, ez persze ismét csak szomorú, bár ki tudja, talán a madarak is sírnak néha, hogy már megint repülniük kell, vagy főleg, ha zuhanniuk, fene tudja nem álmodik e egy madár arról, hogy úgy, mint egy fa, csak áll, és sose mozdul, ami nem biztos hogy így szomorú, még ha maga a tény, az állás, és sose mozdulás, a repülés szempontjából szomorú;
viszont fordítva is igaz, lehet hogy egy fáról nézve, az örökké állás, és sose mozdulás szempontjából meg az szomorú dolog, hogy ezek a tollasok mindig csak repülnek, csak repülnek, aztán egyszer csak nem repülnek, akkor már mindegy, és olyan hamar elmúlik az egész, egy fa életében olyan rövid idő egy madár, azt hiszem,
az oviban lebasztak, nagy, csúnya, ronda felnőttek, akiknek diplomájuk van arról, hogy felnőttek, lebasztak, hogy nem szabad annyira bízni a gyerekekben, amennyire én megbízok bennük, mert hogy a felelősség az enyém, a rendőrség, mondták, a rendőrség, nem a gyereket fogja elvinni, hanem engem, mondták, és csúnyák voltak amikor ezt mondták, mindezt azért, mert a játszótéren hagytam hogy kipróbálják, sőt, én magam mutattam nekik, ennél a résznél direkt felemelték a kezüket, feddően, ők, akik fölöttem vannak, mert papírjuk van arról is, hogy fölöttem legyenek,
- a felnőtteknek mindenről papírjuk van, mégis csak ritkán firkálják őket rendesen össze -
hogy milyen az, amikor kinyitod a kezed, és rohansz becsukott szemmel, tiszta erőből, vagy forogsz, én mindig elképzelem ilyenkor, hogy mit fogok látni amikor majd kinyitom a szemem, mint a medencében, megnézed hova érkezel, beúszol a víz alá, csak úszol, úszol, és elképzeled merre járhatsz, és a képzeleted akkor is működik, amikor a tüdőd már nem, levegőd sincs, semmid, feljössz, és persze egész máshol jársz, én sose azt látom amit eltervezek, túlúszok, túlfutok, elesek, megfulladok,
igen, veszélyes móka ez, mint a prodigy klipben, vagy abban a hülye spanyol filmben, amikor bekötött szemű emberek rohannak át az erdőn, én nem értek a repüléshez, több közöm van a fákhoz, mégis így élek azt hiszem, ilyen becsukott szemű erdőn átrohanás szerűen, vagy mint a gyerekek, becsukott szemmel forogva a játszótéren, míg a szívem, amikor épp van,
csak áll, és kérgesedik, mint egy szomorú fűz, mozdulatlan, csak a föld jön hozzá közelebb, egyre közelebb, és közben hol dédelgeti, becézgeti, hol éhezteti és kiveti, kapaszkodó után kutató gyökereit,
nem tudok befejezni semmit, ezért szoktam keretbe rakni a dolgokat, tehát jöhetne az hogy nem nosztalgiázom, csak hideg van, stb., de inkább vesszővel, hátha így lesz vége hogy,