a semmiről volt már?

a dolgok lejönnek a mozgólépcsőn, és metróra szállnak, tudod, már régen a föld alatt történik minden. például a semmi. mert ott állsz, átszállsz, és kurvára nem történik semmi. majd jön a metró, öt perc. a valósággal az a baj, hogy nincs hozzá háttérzene / a kérdés, hogy átérzed-e, ez fasza, aha, akkezdetphia, de mivan akkor, amikor épp van hozzá háttérzene, ott búg a füledbe, csak épp valóság nincs hozzá, semmi, nem tudod megszokni, hogy élsz, hogy kilátsz a fejedből, hogy lejössz a lépcsőn, hogy metróra vársz, hogy ez te vagy, hogy nem lépsz kettőt oldalra, és nem leszel valami más, nem tudod megszokni, hogy mindezt még mindig végig tudod gondolni, és az ilyen gondolatokból kapaszkodsz ki mindig valaki másokkal, nevekkel, arcokkal, mellekkel, vonalakkal, szagokkal, másokkal, akik nem te vagy, ezt se tudod megszokni, igazából a zenén kívül semmit nem tudsz megszokni, mint ahogy azt se, hogy nem akkor történik valami, amikor kellene. mondjuk épp akkor, amikor van hozzá háttérzene. kínodba számot váltasz, de az se nyugtat meg, szép, modern, nyugati ember vagy, előkapod hát a telefonodat, a dolgok közül, amik lejöttek veled a mozgólépcsőn, kikeresed az egyiket, kiválasztod, másik gombot nyomsz, rámész a törlésre, kapcsolat törlése, biztosan törölni akarja, a középső az igen, a többi a nem, nahát, több nem van, mint igen. és aztán csak állsz, és nézed. ha megnyomnád, történne valami? megy a zene, abban bezzeg vannak érzések, történhetne már valami. ez a valóság, ez a szám? sose értettél a számokhoz, mi a fasz ez, ki ez, arra gondolsz, össze kéne adni. istenadta tehetséged, hogy semmilyen számra nem emlékszel, egyet kivéve a kurvaéletbe, ha megnyomod a gombot, annyi, mondhatni, történt valami. például semmi. ennek már régen annyi, minek van akkor itt a telefonba? lerövidítetted nagy okosan, már csak egy kezdőbetű, bár lehetne mondjuk kérdőjel is. már a telefonod se vesz komolyan, elhalványul, nem nyomsz meg semmit, visszarakod a zsebedbe, megjön a metró, belelépsz a zsebébe, a kapucnidtól csak cipőket látsz, elmentek a fenébe, te is, a dolgok is, meg a cipők is. kurvára nem történik semmi.
meg kéne szoknod már, hogy élsz.
ha meg majd történik valami, visítani fogsz, figyeld meg, hogy érezd, hogy élsz.
mint valami disznóvágás, kicsi voltál, és azt mondták, azért visít, mert élni akar, erre te azt kérdezted, akkor máskor miért nem visít, mert akkor nem törődik azzal hogy él, csak zabál, mondták, és te még kicsi voltál ahhoz, hogy ne azon gondolkodj, hogy mit mondtak, hanem azon, hogy miért mondták ezt.
meg kéne szoknod már, hogy nem akkor, és attól vannak a dolgok, ahogy azt te szeretnéd.
helyre kéne rakni a dolgokat.
a dolgok a helyükön vannak - csak a helyek nincsenek a helyükön, meg chan chu.
például a hó, ott állsz, meztelenül a hóban, havazik, feletted hegyek, alattad hegyek, benned is hegyek. és a hó. akármerre mész, a lábad alatt ott csikorog a hó hallgatása. feletted hegyek, alattad hegyek, a hegyeken fenyő, a fenyőkön hó. benned hó, alattad hó, fölötted hó. olyan megnyugtató a hó. a hegyek is nagyon durvák, szemben van egy völgy, azt esténként ilyen párás felhő borítja, az ember szinte látni véli, ahogy ledöcög a hegyről, és hallgatag lábain belesétál a csönd. ilyenkor forralt tej illatát is érzel hozzá, hasonlítanak egymásra. te meztelenül állsz, hullik rád a hó, de olyan forró mindened, hogy hallod, ahogy elolvad rajtad a hó hallgatása. épp a szaunából jöttél ki ugyanis. negyed óra, ennyi is elég ahhoz, hogy aztán amíg meztelenül hullik rád a hó, úgy érezd, történt valami. ha legalább egészségesebb lennél. vagy megnőtt volna a férfiasságod. vagy pontos adatok jelennének meg, hogy amíg odabent izzadtál, x millió ember szeretkezett, x millió halt meg, és x millió született, visítva, mint aki még élni akar. odabent azon gondolkoztál, hogy mi történik a szerelemmel, mármint, hogy mi lenne, ha lenne a szerelemnek geometriája, persze erre nem a geometria lenne a legjobb szó, de te nem tudod máshogy megnevezni, annyira idegesít téged, hogy milyen elképesztően sokat kéne tudnod már ahhoz is, hogy csak megnevezd a dolgaidat, és akkor még lófaszt nem tudsz róluk, csak helyesen hívnád őket. a te nyelveden, és akkor még csak ezután jön, hogy megtanuld a többi nyelvet, hiszen ki beszéli rajtad kívül a te nyelvedet? az mi, amikor a nap felmegy az égen, és lemegy? nem geometria, hanem? az az ív. ott ültél, izzadtál, és arra gondoltál hogy erről blogot kéne írnod, de miről, és eleve mennyire undorító szó már az, hogy blog, még ha ez pont olyan nyelven is van, amit mindenki beszél. szóval a nap, ahogy olvadsz ott a hóban, a nap, igen, ahogy felmegy, meg lemegy, ami itt lemegy, az ott felmegy, mintha a szerelem is lehetne ilyen, a sötétedő szerelmek átforognának, és máshol pont akkor kezdenének derengeni, igen mint a naplementék, meg a napfelkelték, tudod, te egy gyáva alak vagy, mindig is jobban szeretted a napfelkeltéket, meg a naplementéket, mint a déli kánikulát, pedig a szerelemben biztos ez az utóbbi a legjobb. az viszont jól hangzik hogy a szerelem geometriája, zuhanyzás közben ki is mondtad hangosan, amikor egy nagydarab szőke osztrák zuhanyzott veled, mondtad hangosan hogy a szerelem geometriája, kérdezte hogy was, mondtad neki hogy hát a szerelem geometriája, erre mondta hogy dutch vagy mi, németül kérdezte hogy sprichst du deutsch, erre te angolul mondtad hogy just this fuckin' english, erre röhögtetek, és zuhanyoztatok tovább, ez bájos. aztán most meg ott állsz gőzölögve, és hallgatsz, mint a hó. mi a fenét mondanál? és kinek? ott állsz, és most bezzeg nincs zene, csak a hó hallgatása, a valósággal az is baj, ha van hozzá háttérzene, mert dallama van a hónak is. a bőrödnek is. a csöndnek is. a szerelem geometriájának is. volt egy látássérült barátod, épp a vonatra szálltatok fel, amikor azt mondta, hogy a vakságnak dallama van, dallama a sötétségnek, kár hogy nem hallják az emberek. nesze neked, akkor is meg kellett volna állni a világnak, vagy legalább a vonatnak, vagy valami, de semmi. mint ahogy most is, szökik belőled a meleg, elmúlik, ahogy a bőrödön a hópelyhek, csikorog a lábad alatt a hó, visszamész a szaunába, nem történt semmi, még látod, ahogy lehajtott fejjel elszöknek körüled a hegyek, nem történt semmi, dejó, lesz miről írnod.
blogot!
levelet.
szószedetet.
jegyzetet.
novellát.
irodalmi alkotást.
cikket.
erotikus történetet.
ezaz. mint az álmaid. tulajdonképpen iszonyú erotikus a semmi. ahogy ott állsz, jó ez a nyelv, amit beszélsz, mindenféle értelemben lehet állni, állsz, vagy ülsz, vagy fekszel, és semmi, semmi, csak elmúlik a semmi. gyönyörű. jó lenne ilyenektől felizgulni. vagy már attól, hogy élsz.
meg kéne szoknod már hogy élsz, nem így rácsodálkozni, mint a nőkre, vagy a fotocellás ajtókra, amikor kinyílnak előtted.
így mondta az imre:
'a nő éppolyan csoda számomra, mint az önműködő ajtó. hálás vagyok, ha kinyílik előttem, és nem kérdezősködöm túl sokat'.
te bezzeg annál többet.
például, hogy mi lesz?
mi lenne? szenvedélyes viszonyod a semmivel, vajon hová fajul? valami születik már végre belőle, valami ilyesmi, mint mondjuk ez, valami ilyen semmi?
mikor élek már annyit, hogy végre egyszer azt álmodjam, amit akarok?
erre biztos azt mondanád, nem szereted, ha a blogomba teszem fel ezeket a kérdéseket, hogy mi van, mi lesz, mi volna, meg egyáltalán. ha ezt mondanád, erre én azt mondanám, hogy én se szeretem, de hát most mondd meg, mi mást tehetnék?
bárcsak tényleg ilyen egyszerű lennék.
most mondd meg.

vvv

valami van valahol megint. mindenesetre írnom kell tőle. fura odakint, most mintha furább lenne, mint idebent. egy nő pénzt kért, akkor vettem észre, hogy valami van valahol, megint, mert megálltam, pedig, elmondta hogy harmincból él, válaszoltam neki, pedig, tudja hogy van ez, mondtam neki, az ember csak magát látja, mondtam neki, pedig, aztán az összes aprómat odaadtam neki, volt köztük kétszázas is, pedig nem is tudtam hogy ennyi apróm van, valami van valahol megint, például apró, nem szabadott volna visszanézzek rá, mert akkor már nem volt az valami valahol, hanem a szokott helyén, sehol, ezért észrevettem hogy festve van a haja, honnan van pénze hajfestékre, meg egyébként is, talán nem szabadott volna ennyit adnom neki, legfőképpen nem szabadna ezen gondolkozni, ilyenekre gondolni, sehol semmi, csak én vagyok valahol.

arrébb öreg nénik ülnek a kávézó előtt, kint az asztaloknál ebben a képtelen januári tavaszban, az egyik úgy néz, mint aki nem is látni akar már; arca az a fajta ráncos csecsemő arc, amit úgy szeretek az öregeknél, mert milyen szép az, akit nem kísért a szépség. én sört iszom, és írok. előttem újra összerakva a múlt, gratulálok, kezdhetjük elcseszni megint.

például valahol vagyok, valami van megint. egy szoba, ott ülök. érzem ahogy elpárologsz belőlem, és a szoba megtelik az elvesztett szerelem illatával. mintha egyszerre lenne május és ősz. pedig még él a tél.

megint máshol vagyok, igaz, majdnem ugyanott. zuhanyozni kéne. vagy zuhanni. az előbbi megoldható, a másik megoldaná. ahol most vagyok, onnan mindkettő csak két lépés. lassan egy éve nem vagyok képes kiolvasni egy könyvet. minden könyv olyan, mintha tükörbe néznék. volt amikor, egész máshol, posztert ragasztottam a tükörre. a rambót. igaz, ritkán néztem benne magam.

most jó lenne, ha emlékeznénk arra, amikor még a dolgoknak mese ízük volt, mint azoknak a csókoknak, amiket nem csókoltunk el; amikor még nem tudtuk, hogy az élet olyan, hogy végül mindenhova elérünk majd, amit mutogattak nekünk; mint valami prospektus az utazási irodánál, amin szépen fényképezve ott van, ahova el kell, ahova érdemes, és ahova el lehet jutnunk; mindenhova, az öregségbe, a szerelembe, a csalódásba, a boldogságba, a veszteségbe, a veszítésbe, a nyerésbe, az elmenésbe, mindenhova. és ismerős mind, mert mutatták már, és szóltak is, hogy hova menjünk, hova ne, hol érdemes maradni, mindent pontosan megmondtak előre, persze, csak éppen mi nem tudunk kezdeni vele addig semmit, amíg benne nem vagyunk: mint ahogy mondják, hogy hideg a pireneusokról jövő északi szél, de fogalmad sincs arról, hogy mi ez a hideg, amíg ott nem állsz, és a kabátodon nem elég a gomb; jó úgy olvasni, egy meleg szobában, hogy tudod, a pireneusok ott van, te meg itt vagy, a valóságod, puha, zárható szobavalóság, és minden ami azon túl van, az egész csak annyira fontos, mint azok a dolgok, amikhez semmi közöd nincs, például hogy megint meghaltak hárman hajnalban, fekete zsákok fekszenek a fényképeken, körülöttük piros ruhás mentősök, vagy mint a pireneusok, a grand canyon, az indiánok, az óceán, és a karnevál velencében;

mindez van, mindez érdekelhet, mindez szép, vagy ronda, vagy szörnyű, vagy gyönyörű, akármi, de még nem te vagy. aztán ott állsz, és nincs elég gomb, és az te vagy, és nincs más, és hiába ismered a jelenséget, hiába olvastál róla, ugyanaz, de mégis más, mert ott vagy. és ahogy élsz, ugyanígy jársz, tudod, mert olvastad, láttad, mutatták, hogy kiszárad a szív, hogy az igazán fontos dolgokat nem tudod a kezedbe venni, hogy a fájdalom minden végeredményt átszámol, hogy van hogy fogalmad sincs hol vagy, és minek, hogy elveszítesz magadból dolgokat, hogy van olyan öröm, és fájdalom, ami annyira sok, hogy egyszerűen kicsordul belőled, és elönt mindent, ami körülötted van; és még annyi megnevezhetetlenül sok megnevezhetetlen dolog, amit ha lenne értelme, úgy is lehetne hívni hogy az élet. és aztán ott vagy, már nem a képet nézed, hanem te vagy a kép, ott vagy kiszáradva, kézbevehetetlenül, boldogan, elveszve, összetörten, és minden annyira ismerős, annyira felháborítóan ismerős, és akik körülötted élnek, mind mutatták már ezeket, figyelmeztetőleg áll az ujjuk, mint az idegenvezetőnek, amikor megmondja, hogy ne állj oda, mert összetöröd, mindenkinek mindenben borzalmasan igaza van, és mégis, nem lehet őket igazán komolyan venni, amíg ők nem lesznek te, és nem vigasztal az se, hogy őbelőlük is sok van abból, amire ők azt mondanák: te.

bár belőlem is sok van abból, ami te vagy, te mégis azt mondanád rám, hogy én. néha úgy érzem, ilyenkor tulajdonképpen megölsz. akárhogy is, jó lenne tudni, van e isten. vagy hogy van e igaz szerelem. vagy például örök ifjúság. de engem az is érdekelne, vannak e még valahol indiánok. olyan állatos nevű, ordibáló, tisztán élő, szép bronztestű indiánok. van e valami, itt valahol. nem is merek már kérdezni, pontok lettek a kérdőjelekből, vesszők a felkiáltójelekből. miért vagyok én mindig sehol? csak akkor nem, ha írok róla.

megfogadtam, idén nem adok címet semminek

egy kalitka elindult madarat keresni
(kafka)

este van, hideg, ő bundában, de mindene hideg, egy hatalmas bőröndöt húz maga után, mint egy szekeret, a bőrönd kereken gurul, úgy kattognak a kerekek, mint a vonatok, egyszerre mozdony, ló, mégis minden hideg. új év van, régi utca, régi bőrönd, ismerős helyzet, tulajdonképpen új helyzet.
igyekszik nem sírni.
a bőröndbe benne van minden, amije van, borzalmas, hogy az embernek mindene belefér egy bőröndbe; volt már ilyen, ismerős helyzet, azóta az évek nőttek, meg a bőrönd is valamennyit, régebben kisebb bőrönd is elég lett volna. benne van minden, csak épp a minden hiányzik belőle, így aztán nincs benne semmi, semmi olyan, ami miatt már megint benne van mindene egy bőröndbe, és megy, húzza, megy, húzzák.
miért ilyen nehéz minden?
miért ilyen nehéz, ha semmi?
és ez a kurva bőrönd miért ilyen nehéz, ha nincs benne tulajdonképpen semmi?
igyekszik nem sírni.
olyan mintha most változna valami, hiszen azért megy, húzza végig az utcán, húzzák végig az utcán, ő a bőröndöt, a bőrönd őt, lovak, szekerek, vonatok, mindez azért a hideg téli éjszakában, mert most változik valami. végig megy az utcán, de nem változik semmi. felcipeli a bőröndöt a villamosra, de minden ugyanaz.
új év van, új jövő, semmi sem ugyanaz.
a bőrönd tartalma átkerül a)-ból b)-be, és ettől lesz más minden! csak a semmi marad semmi.
igyekszik nem sírni.
tavaly is ugyanez volt; minden ugyanaz maradt, ő meg igyekezett nem sírni.
bundában nem lehet sírni. harmincévesen nem lehet sírni. ha sokszor megtörténik ugyanaz, már nem érdemes sírni. kesztyűben se lehet sírni; le kell venni, megkeresni a zsebkendőt, szemet törölni, vissza venni a kesztyűt, nem érdemes. egyáltalán, hidegben nem nagyon szabadna sírni.

a villamos sárga csíkja lassan elpárolog a pupillámról. úgy állok itt, olyan bizonytalan alakban, mint a szmog. nem várok rád, mert akkor nem jössz; de ha megszűnök várni, nem vagyok. tudod, most belém lő a szél, kovbojost játszunk, a sarkon elvetődöm. nem felejtlek el.
(imre írogat ilyeneket a keret klubba)

- van az a tanulságos szöveg, hogy gyújtsd fel a lakásod, és amit ki tudsz menteni a tűzből, arra volt igazán szükséged. aztán amikor a kimentett dolgokkal megint berendezkedtél, gyújtsd fel megint, de most nagyobb lánggal; amit ki tudtál menteni, az volt igazán fontos. és így tovább, míg végül egy dolog marad csak; nézzük csak meg, mi is az?
(én nem bírom ki, hagy kérdezzek hülyeségeket; levél? ruha? emlék? mandulás csoki? részemről tuti hogy egy panda, de melyik?)
aztán jön a szabadság; azt az egyet, ami megmaradt, azt is gyújtsd fel. mennyi tűzzel jár a szabadság basszameg -

nyikorog a bőrönd, nehéz mint egy megrakott szekér; húzzák, húzzák a szabadság felé. volt egyszer egy jövő; tavaly még volt jövő. talán jövőre megint lesz. a) pontból költözik a szabadság b) pontba, csak ne lenne ez ilyen kurva nehéz. valahol jó lenne már sírni. a villamoson nem lehet. csikorog a hideg, jó lenne nem arra gondolni, hogy ez a szabadság mennyire fáj most; de serclikre szaggatják a gondolatok. megáll, és elképzeli, ahogy ott állna egy baromi nagy bőrönd, benne a sok kiló semmi; ő pedig serclikre szakadva ott keringene körülötte, szabadon, súlytalanul, míg a szél össze nem söpörné, mint a földre hullt álmokat.
jó lenne hinni abban, hogy ami felé húzza, ami felé húzzák, az nem ugyanaz, mint amiből húzza, mint amiből húzzák. jó lenne hinni hogy a jövő folyamatosan jelen van, a folyamatos jelenben, és a múlt pedig folyamatosan múlik, átveszi a helyét ami jön, és mindig múlik valami, és mindig jön valami, ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek, miért ilyen baromi nehéz ez?

fogadd nyitottsággal ami történik veled
(raffi)

- a hit nem a dolgokat változtatja meg, hanem azt, ahogy a dolgokat nézed, tehát hinni a szebb jövőben nem azért jó, mert attól a jövő tényleg szép lesz, hanem azért, mert szépnek fogod látni, ugyanazt, ami történne veled hittől függetlenül, a hit tehát amolyan gyönyörű fájdalomcsillapító, ami nem meggyógyít, csak nem érzed azt, ami van annyira, amennyire van, csakhogy, minél jobban fáj, annál fontosabb, hogy ha meggyógyulni nem is, csak ne érezd már annyira, ebben is hinni kell, azt mondják a legtöbb fájdalomcsillapító a legnagyobb hatásfokkal a placebo miatt hat, mármint hogy tudod róla, hogy az fájdalomcsillapító, honnan a picsából kell hitet szerezni, egy patika kellene, ahol lehetne vény nélkül hitet szerezni, patika helyett van isten, nő, ígéretek, szavak, annyi mindenbe lehetne hinni basszameg, körülötted keringenek a lehetőségek, hogy higgyél bennük, mintha amikor fáj a fejed minden dolog fájdalomcsillapítóvá változna, kis tabletták, pirulák, csak be kellene venni őket -

csakhogy te nem akarsz fájdalomcsillapítókon élni mi? milyen erős is vagy? meddig bírod ki gyógyszer nélkül? még hány évig? mert nem múlik, a fájdalom nem múlik, csak körbesétál; hol itt fáj, hol ott fáj, aztán visszajön, kopogtat, bejön, és rád kacsint; na hol vannak a tabletták nagy fiú? egészen elképesztő egyébként, hogy lehet fájdalom nélkül élni, olyasmi, mint az állatkertben a rács mögött a majmok, alig van különbség, kezük van, meg lábuk, de mégis, valahol egészen elképesztő, emberek felkelnek, lefeküdnek, szeretik egymást, nem szeretik egymást, és közben nem fáj semmijük, milyen lehet úgy szeretkezni, hogy utána nem jelent az semmit, hogy épp nem fáj semmi, hiszen máskor sem fáj semmi, borzalmas, még belegondolni is, hogy mik vannak.

már emlékszem, emlékszem mi volt tegnap
emlékszem hogy sírtál, könnyeid hogy folytak
mikor a ránk tapadt sok piszkot mostad

'így nem lehet élni ahogy én élek', mondja a bőröndnek, miközben lezuhannak a villamosról. a bőröndben hallgat a semmi, de válaszol a minden; 'mégis élsz, tehát még így is lehet élni' , igen, még így is. erre senki nem mond semmit, az utca zúg, rohannak körülöttük a kivilágított változások.

semmi sem ugyanaz; miért olyan ismerős hát minden?

- megfogadtam, idén nem sírok többet. megfogadtam idén nem ártok magamnak. megfogadtam, idén másoknak se ártok. megfogadtam, idén okosabb leszek, a szívemre csak akkor hallgatok ha nem mond hülyeségeket. megfogadtam, idén mindent elfelejtek, ami nem idei. megfogadtam, idén nem halok bele semmibe -

igyekszem sírni, de nem tudok; arcomra fagyott, aki vagyok, és senkit nem találok, pedig ilyen hidegben egy madár megfagyhat kalitka nélkül.