három októberi

oké, próbáljuk meg. pontos fényképezés, vaku nélkül, nincs autó, se fókusz, ahogy sikerül, életlenül. itt ülök. ez egy bolt. fázom. ez gyakori tevékenységem, fázok, mint ahogy te is fázol, ő is fázik, mindannyian testvéreim vagytok, ti, akik nem tudtok normálisan öltözködni. idióták rövidnadrágban, lányok világító köldökökkel.

reggel nyolckor, kilenckor, késésben, amikor kigurulok az utcára, a szemem azt csinálja amit kell; könnyezik, nem látok tőle, kalimpálok, embereket majd' elgázolok. ilyenkor arra gondolok, hogy ez a napom fénypontja; őszinte, tiszta. mintha fájna, miközben tekerek, és folyik a könnyem - nem hülyeség a napszemüveg mégsem - számba veszem, min kellene most épp sírnom, ne vesszen már kárba a tevékenység. mindenkit megsirattam már az elmúlt reggeleken, mindenkit, halottakat, élőket, függetleneket, függőket, téged is, őt is, engem is.

egy időben féltem attól, hogy nem lesz több könnyem; az embernek elfogynak az ilyen dolgai, mármint nem szabad sokat szomorúnak lenni, nagyon sokat, pazarlóan szomorúnak lenni például, tudod, mert elfogy a szomorúságod, kopott lesz és elhasznált, mint azok a korbársony nadrágok, amiket szeretek. és egy idő után ki is lyukad, főleg ha mindig ugyanarra használod, tehát vigyázni kell vele, be kellene osztani, olyan kurva fiatalok vagyunk még, lófaszt se tudunk az életről, tudod, nem tudhatjuk hogy mennyi kell, meddig, és mire. persze nem is kell tudni, nem erről van szó, csak érdemes beosztani, én azt hiszem, én például mennyit szerettem, kicsit pazaroltam is belőle, talán már alig maradt, néha azt hiszem. vagy mennyit féltem, te jó isten, mi lesz ha ott leszek majd, isten tudja mikor, és hol, és szükségem lenne majd még egy kis félelemre, mert mondjuk nagyon aktuális lesz, például ott fog velem szemben állni a halál, vagy ami még félelmetesebb, az élet maga, vagy a jó isten, vagy a gázszámlás, teljesen mindegy, szóval félnem kellene majd, és nem fogok tudni már úgy igazán, úgy istenigazán, jóízűen félni, ahogy egyébként anno annyiszor, mekkorákat féltem basszameg! szóval hogy ezeket be kéne osztani, és az persze rendben van, hogy ez a bizonyos felnőttkor, - jelentsen bármit is ez a felfele jelző, szóvicc nélkül mondhatnám hogy inkább lenőtt, mint a hajfesték -, és ez azzal jár, hogy kopik, múlik, más néven, jobb esetben érik. mindaz, ami egykor voltál, de azért azt hiszem ennek mégiscsak fejadagja van, mint a könnyeknek, mert a nagybátyám temetésén, ott, ahol tényleg kellett volna, annyira oda illett volna, és jól is esett volna az egész, szóval ott, ott nem sikerült sírnom, és megijedtem, hogy miért nem, hiszen én tudtam hogy sírok, de nem jött az a jól ismert, úgy szeretett meleg vonal, ami végig ér az arcodon, nyomot húzva maga után, mint egy szerelmes mozdulat. nem jött, és aztán persze volt olyan, amikor jött. volt amikor magától is, persze, de az az igazság, hogy nagyon kevésszer fordult elő azóta, hogy úgy igazán, ahogy szerettem volna, hogy a könnyeim azt jelentették volna, vagy akkor, nem tudom hogy mondjam, hogy mondjam e ezt egyáltalán, aztán mivel egyre kevésbé voltak a könnyek azok, amiknek szántam őket, valahogy leszoktam róluk, a sírásról nem, száraz, önsajnáltató rázkódásba gyakran kergettem magam. megnyugtatásként, persze, még egészen a mostani időkben is. egyszer láttam egy lányt, olyan volt a haja hátulról mint neked, azt hittem, ezért elfordultam, gyáván, ahogy szoktam, és amikor elfordultam, az üveg kirakat tükröződéséből megláttam hogy nem te vagy, és ez volt az például, amitől aztán ott az utcán, attól hogy nem te vagy, pedig az jobban fájt volna ha te vagy, ez ilyen érthetetlen, érthető -, de a könnyek, azok nem jöttek akkor sem, meg az egész sírással való viszonyom megöregedett, kiégett, csalódottá vált, mint valami rossz házasság, és ezért féltem attól egy időben, hogy nem fogok többet tudni sírni, és ezért megnyugtató tudod, reggelente, hogy a koránkelős csípős október ilyen egyszerűen visszahozza a gyerekkoromat.

tehát van már egy kép. csináljunk egy másikat, az szép színes, mint a meséskönyvek, a rekesz szűk, éles a táj. a játszótéren vagyok, és nézem a fákat. végre látom az őszt, sok ősz volt mostanában, ami elment mellettem, lehullott úgy, hogy nem néztem oda, nem néztem fel, nem néztem bele; most viszont van időm rá, idegesítően, szerethetően, őrjítően sok időm van nézni a fákat. úgy hullanak a levelek, mint a tél, miközben úgy süt rajtuk át a fény, mint a tavasz, és a földön maradt napsugarak meg úgy táncolnak, mint a nyár, igen, ez van ezen a képen, szentimentális, giccs, de szétszakítja a szívemet. nagyon sokat találkozunk mostanában, én és a fák, mindenféle fák, platánfák, juharfák, gesztenyefák, úristen milyen szép tud lenni egy juharlevél, te, olyan mintája és annyi színe van, hogy benne van egy egész élet. egy regény, hogy mást ne mondjak. de nem ezzel van a baj, hanem azzal, amit nem látsz a képen, ha áll, ezért kell, hogy megmozgassam; azzal a sebességgel, és azzal a csenddel, amivel hullanak a levelek. ebbe a kettőbe belehasad a szívem. őrjítő, őrjítően szép, borzalmas, nagyszerű, hogy lófaszt se tudok az életről, lófaszt se, de ott állok a játszótéren, majd harminc évesen, és körülöttem a gyerekzsivajtól független, néma csöndben, mint a hó, lassan, és könyörtelenül hullanak a levelek. pontos, éles képet ígértem, így nézd meg színeket, a leveleket, de ennyi, más nincs a képen, nem tudom ez mit jelent. nem tudom hogy jelent e valamit, hogy fáj ez a csönd, hogy fáj ez a sebesség, az elmúlásnak ez a pontos, szélfútta, őrjítő tempója, ami se nem lassú igazán, se nem gyors, van benne valami a vizekből, meg még több az egekből, a felhőknek van ilyen mozgásuk, meg a hullámnak, ami végül halakra bomlik; nem tudom jelent e ez valamit, hogy nekem ez ennyit jelent, hogy megint jelent valamit; de úgy hullik szét a jelenem, mint a fákról a levelek, aztán itt állok csupaszon, télben, és csak belül, nagyon belül marad valami örökzöldem.

van egy könnyezős biciklis, egy fát néző őszi képünk, és íme a harmadik, a fáradtság. az arcba maródó fáradtság, amelyik letépi vonásaidról a szépítő lehetőségeket, mint valami sav, és könyörtelenül megmutatja azt, amilyennek magad se hiszed magadat. a puha, könyörületes fáradtság, ami mint egy anya, betakar, melenget, és nem hagyja hogy bármi mással foglalkozz rajta kívül; nem enged emlékezni, gondolkozni, érezni, csak visz, visz az ágy felé. és a kegyetlen fáradtság, ami egy szadista rohadékká változtat; a zsarnokok, hatalmasok, diktátorok fáradtsága, akik túl fáradtak ahhoz, hogy kilépjenek önön szemétségükből; akik azt mondják hogy vesszen, ahelyett hogy azt mondanák hogy maradjon, a fáradtság, ami téged is ilyenné változtat, és úgy mondasz ki dolgokat, hogy az azt jelentse vesszen, pedig azt is jelenthetné, hogy maradjon, a fáradtság, ami nem enged se lopni, se hazudni, magadnak se, - annyira fárasztó soha nem hazudni magadnak! -, -annyira fárasztó mindig hazudni magadnak! -, a fáradtság, ami kimondat veled olyan dolgokat, amiket egyébként eltakarnál, betakarnál, melengetnél még, ami könyörtelenné tesz, és nem tudod azt mondani a másiknak se, amit kellene mondani, hanem azt tudod csak mondani, ami van, vagy épp azt, ami nincs, a fáradtság, ami megakadályoz abban, hogy ezt ennél jobban, és szebben magyarázzam, a fáradtság, ami nem engedi ezt az egészet tovább írni.

simon márton - dalok a magasföldszintről

most, hogy elég volt, hogy eleget bántottalak,
és nagyjából biztos vagyok benne, többé
nem mondod hogy szeretsz - bár legutóbb még
mindig olyan érzés volt, mint az a néhány év előtti
gerinc-injekció -, most kezdtem el nyugodtan
gondolkodni. erről az egészről. például arról
a versről, a legelsőről, amit rólad - mintha nem
is én írtam volna. porcelán volt a címe, egyedül
ültem benne reggel, miután veled álmodtam.
ez utóbbi talán igaz lehetett - azóta is gyakran
megálmodlak -, a többi valószínű, csak kedves
hazugság volt. például a vers szerint - emlékszem -
teáztam, pedig valójában sose szerettem teázni,
bár ezt mindig sajnáltam - az olyan elegáns. ezek
jártak a fejemben. meg hogy a tévedés az volt, hogy
nem írni kellett volna erről, mert - most úgy látom -
az idő elmesélhetetlen. őszintébb lett volna
megformázni valamiből, őszintébb lenne most is,
mondjuk, tényleg porcelánból.
lehetnénk az a csorba bögre, odavágott hamutartó.
mennyit bántottalak. egy vascsővel szétvert mosdó,
csempe, vécécsésze. vagy lehetnék egy ún. nipp.
gusztustalan giccs, bár értékes. pásztorlányka,
pásztorfiúcska vízparton. megkopott aranyozás, egy emlék
semmiről, érzelgés tárgya, dísz, leendő hulladék.
a talpán pedig, mert megfordíthatnád, ha még érdekelne,
ennyi: csak törni tudok, szökni nem.
(porcelán 42 old.)

ha már mondod, úgy mond ahogy mondani érdemes, bármit is jelentsen ez. valószínűleg jobb nem mondani, és talán a legjobb úgy élni, hogy nincs mit mondani, esetleg úgy, hogy nem kell mondani; de ezek most teljesen lényegtelenek. annyi minden lényegtelen, persze hogy dalolni akarsz arról, ami nem. hogyan lehetne verset írni arról például, hogy letiltottál azon a webkettős hülyeségen? hiszen 'te jól tudod, a költő sose lódit: az igazat mondd, ne csak a valódit', nesze neked, bármit is jelentsen ez. tulajdonképpen megérkeztünk simon márton magasföldszintjére. szép, fiatal költő, nagy lány kedvenc lehet, kár hogy olyan trendi japán szakra jár. ettől függetlenül egy ideje bennem volt nagyon ez a kötet, és még mindig ott van egy kicsit, pedig már itt van a kezemben. karcsú, de jó szaga van, és a borító képet készítő többi képe is jó. azt mondja kemény istván a kötet oldalán, hogy 'inkább tűnnek nagyon szomorú, és nagyon pontos blogbejegyzéseknek'. mármint a versek. lehet ezért; nem pont a szomorúság miatt; nem pont a pontosság miatt; és nem pont a blog miatt. tegnap épp erről beszéltem - megint? - valakinek, hogy mi az istenért ír az ember blogot. rengeteg oka van, de ezek most teljesen lényegtelenek. viszont ez a pontos szomorúság, ez igen, ennek dallama van, ha jól pengeted, szépen rezeg, figyeled, hallgatod, lejátszod, amik történnek benne, azok történetesen te vagy, vagy te lehetnél, bár igaz, lehetne más is. de van hangja, és ez megnyugtató. vagy csöndje. annyi minden nem történik, persze hogy örülsz neki, ha az, ami igen, az leírható. dalolható. ezért érdemes néhány verset elolvasni, mert megnyugtató, hogy ennek, -ami nem te vagy, de lehetnél, vagy nem lehetnél, de lennél, vagy nem lennél, de vagy - van valami dallama. kimondható. ülsz a szobában, nincs semmi, besüt a nap. elhagytak, elhagytad, annyi minden lényegtelen, talán az is, hogy megszakad a szíved. de ezt le lehet úgy írni, hogy repüljön, és megtöltse a teret, hogy lecsukódás után is bent maradjon a szemben, mint a beégett fotók a gépben:

mindegy mi tölt be, tenyeret milyen mell,
milyen mélység, milyen mély levegő,
mindegy miről hallgatsz és kihez
beszélsz álmodban, nem hallja;

nyugodj meg, és mintha valami sokkal
fontosabbra várnál, várd a reggelt,
fordulj a fal felé, csak képzeld azt, hogy
alszol, mint a beégett fotók a gépben

felejtve - egyébként strand, mosoly,
erdőszél, erdő.
(elalvás előtt - 33 old.)

és ki ne számolta volna már ki, ugyanígy az ágyon ülve, hogy: ha kivonlak magamból, a semmi marad (háromnegyed négy, 31 old.)? jó vastag, több rétegű ízei vannak simon márton mondatainak, jól lehet lakni velük. szavakból néha sok van, van ahol azt érzem hogy lenyomják azt, amit el akar mondani velük, dehát első kötet, tisztulni fog ez. nagyon tetszik, hogy nem is akar verset csinálni a versekből, valahogy maguk lesznek azok, ha, mint például, az és ez kettő-ben (35. old), vagy a teendőkben (15 old.) nagyon ritkán rugaszkodik el attól, ami van, ettől a pontos, szomorú fényképezéstől, de nekem nagyon tetszik, ha igen, szerintem lehetne bátrabb is, mint a kalandjátékos véletlenül jó:

a játék lényege egyszerű, be vagy zárva. csak át kell
kutatnod a helyet, ahová. amit találsz, annak segítségével
jutsz ki. keress mindenhol, jegyezz meg mindent.
például, ha a földön talált hajtűt bedugod a konnektorba
és ettől zárlatos lesz, vörösen kigyullad egy pótlámpa,
és ebben a fényben megjelenik a falon egy szó, amit ha beírsz
az asztalon várakozó laptopba, akkor kapsz egy számsort válaszképp.
egy dátumot, amivel kinyílik az ajtó számzára.
és már kint is vagy. ilyet játszunk, a gép előtt fekve, kijutóst,
egyiket a másik után, egész éjszaka, a neten, mindjárt fél öt.
ma békén hagyjuk a sötét, zárlatos szobákat egymásban,
ma véletlenül boldogok vagyunk. ha elég lenne a plafonra
felnézni, mert már ott a dátum, ma eloltanám a lámpát,
még ne lássam. most olyan, mintha ezek nem is mi lennénk.
mit mondasz majd erről. mit mondhatnék. megjegyeztem mindent,
bár a valóságban úgyse jó semmire. reggel lesz mindjárt,
hét múlt, csak tél van, ez még a miénk,
látod, kereshetsz bárhol, a sötétség voltam, most múlok el.
(véletlenül jó - 14 old.)

a kötet másik legerősebb pontja nekem az akit én halványkék, talán mert ott találkoztam a legjobban önmagammal, miközben épp találkozok a fiúval, aki pont olyan, persze, és ehhez nem lehet hozzá szokni, ahhoz igen, hogy az ember szerelmeit előbb - utóbb megbasszák bizonyos igazán gyönyörű estéken. érdekes egyébként, hogy az elmúlt szerelem egy kicsit talán túl hangsúlyos a kötetben, ha lehet ilyet mondani, és persze lehet, de minek; viszont olyan hangon szólal meg, hogy az ember akaratlanul is úgy képzeli, hogy ez egy szerelem, mármint hogy mind az a szerelem, és ez igen jól esik, főleg hogy a kötetet végiglapozgatva szép lassan mintha már testet is öltene ez a bizonyos szerelem, amiről majdnem mindent megtudunk, úgy, hogy semmit nem tudunk igazából róla, csak azt, hogy elmúlt. pedig vannak többen is a kötetben, petri, cseh tamás, józsef attila, pilinszky, radnóti, kosztolányi, és igen, anya is, meg az apa, és a szív szútra (tévedni legalább - 28 old). belőlük lehetne több, de lesz is, én azt hiszem, legalábbis én most úgy látom - tévedjek! - hogy még az elmúlás is elmúlik, vagyis a következő elmúlásnak már csak kopott, nyomda szaga van, mint a fénymásolóban felejtett másolatnak. hogy miért maradt ott, azt gyakran elfelejtem, mert mennyiszer van az, hogy valamit kéne látnom, de már nem tudom, / és a felejtés nem visszacserélhető (világos égre néz, 39 old.)

a csöndnek hat szarva van

a csöndnek hat szarva van, ezért a lelkedbe szúr, amikor az inged alá rejted, ezzel fogom kezdeni, mondtam, elég szürreális e, szerinted, kérdeztem, gúnyosan perszéztél, bio kölest ettél, és rácsaptál a kezemre, amikor venni akartam belőle. nem tudom mindez számít e, nem tudom mi számít egyáltalán, az például, hogy egy köles bio e.
tehát a csöndnek hat szarva van, ezért szúr a lelkedbe, amikor az inged alá rejted, bár neked nincs is inged, persze hogy magamról beszélek, már megint. néha azt hiszem, ez a blog arról szól, hogy ki vagyok én; néha úgy tűnik mégis, hogy inkább arról szól, hogy ki vagy te, bárki is legyél te, vagy te vagy e már te, vagy még nem is te vagy, de te leszel, vagy te voltál, te maradsz, vagy jössz, szóval hogy erről, de valószínűleg nem szól egyikről se, pontosan, csak van, mint ahogy a dolgok se szólnak pontosan semmiről, csak vannak.
nincs a csöndnek szarva, de mégis szúr, amikor az ingem alá rejtem, hogy maradjon már végre csöndben, ott mélyen, a melegben, erre szúr, és megfagyaszt. ilyenkor megfogom a telefonom, hogy beszéljek hozzád, csak előtte nem tárcsázok számot, pedig tudom a számod; tudod, ezek szeánszok.
mint az álmaim, ma például azt álmodtam hogy veszekedtünk, mert pókhálóból készült függőágyat hoztál magaddal, és valami tök üres, bútorozatlan helyen akartunk lakni, és mondtam hogy egy függőágyban nem lehet ketten aludni. aztán megmutattad hogy lehet, az szép volt, még előtte veszekedtünk, az erkély pedig olyan volt, hogy fel lehetett liftezni vele a tetőre. azt magyaráztam hogy nem akarok olyan ágyban aludni, amibe beleragadnak a legyek, erre te szúnyoghálót raktál fel, amit valamilyen szoknyádból csináltál, és azt is vetted magadra, én vágtam ki ollóval, valami szabás izét, a mellbimbódat lehetett benne látni, érdekes álmomban ez engem zavart, téged nem, pedig most biztos nem így lenne, igaz álmomban meleg is volt.
ezt azért is írom ide, mert azt mondtad hogy az álmaimból világot lehetne építeni. én nem értek az építészethez, de egyszer álmodtam arról, hogy fogom a kezed, csókolózunk és simogatlak, és a házak, hogy ne zavarjanak, arrébb mennek, és ott állunk az üres betonon, a lámpák fénye alatt, és a szemünk addig mehetne, amíg nem hívjuk vissza, de én mégis csak téged nézlek, és álmomban te is engem. igen, álmomban mindig úgy szeretsz, ahogy én szeretnélek téged, ha te úgy szeretnél, ahogy álmomban szeretsz.
de örülök ennek is, sokáig azt hittem, másról se fogok tudni álmodni, csak mindig arról, például valamelyik éjszaka megint, és azóta se tudok másra gondolni, mint hogy a kifeszített utcalámpák, amik annak idején a tűzoltó utcában megmozgatták a szemeteseket, amiket a kórház ablakából láttam, és ezért azt hittem hogy éjszaka, amikor senki nem látja, akkor a dolgok igenis mozogni kezdenek, a kukák, a házak, a fák, főleg a fák, igen a fák, amiket úgy mozgat a szél, ahogy te jársz, azzal a félig őz, félig nyírfa járásoddal, ahogy megfeszül a nyakad, mint az ágak, mint a tavasz, szóval hogy azóta se tudok másra gondolni, mint hogy felettünk hintáznak az utcalámpák, kihalt nagyváros ebben a kihalt világban, sehol senki, pedig akkor a házak még a helyükön voltak, egy kombi mini morrisunk van, tudod én nagyon szeretnék egy kurva minimorrist, pedig még autót se akarok, de az mindegy, kombi az fontos, az ív miatt, arccal előre álltunk be vele, most vesszük ki a csomagtartóból a dolgokat, amikor nekedesek, ráfeszítlek a hátulsó csomagtartóra, mondom, felettünk ringanak az utcalámpák, szám a nyakadon, kezem az arcodon, fésű a hajadon, természetesen szoknya van rajtad, a csókodnak az az észvesztő ígéret íze van, én szétnyitlak, igen, egyszerűen, és álmomban te is egyszerű vagy, és hagyod magad, mintha az enyém lennél mindennél fogva, most épp a fenekednél fogva, elveszek benned, vagy te bennem, mindegy, szám a nyakadon, kezem a bimbódon, úristen, bizsereg a tenyerem, ha erre gondolok, és ringunk, az utca közepén, ringunk egymásban, ahogy felettünk az utcalámpa, a hajad beborítja a minit, engem, az utcát, az egész kurva kihalt nagyvárost, én beborítalak téged, minket meg az utcalámpa meg az úristen felette, ringunk, ahogy a szél mozgatja a fényt, úgy mozgok benned, te meg úgy mozogsz, ahogy a fák, üvölteni se kell, csendbe maradni se, mert az arcodba felejtem majd magam, és közben szól az a szám.
melyik szám, mikor melyik szám, melyik az a szám, az hagyján, ki vagy te, látod, mégiscsak erről kéne szólnia ennek a hülye blognak, de így lesz ilyen szemérmetlenül személyes, ilyen mindent kitakaró, szarkavaró, lélektakaró, mert nem tudom hogy ki vagy te, és ha épp tudom is, olyankor te meg te nem tudod hogy ki vagyok én, látod itt a baj.
a csöndnek hat szarva van, kilógnak az ingem alól, pedig moziban ülünk, a dolgok, meg a világ ott villognak a vásznon, mennek a maguk megszokott vonalán, rólunk szól a film, lepereg előttünk az élet, én mégsem arra nézek, hanem a csöndet figyelem, ahogy birizgálja a nyakadat, hajadat. jó lenne megszólalni, de sajnos egyre jobban tudom, hogy mire nincsenek szavak.
például az emlékezésre; olyan mint a kavics a cipőmben. járok, kelek, egyszerre csak odakerül valahogy, nem törődöm vele, de bök, járok, kelek, de meg kell állni, annyira bök, aztán megállok, kiveszem, nézegetem, milyen kis dolog ez, nézd meg, egy kavics. csinálom a dolgomat, járok, kelek, aztán valamiről eszembejut, ott marad, nem törődöm vele, járok kelek, de basszameg, meg kell állni, mert szúr, isten tudja hány szarva van, de szúr, járni, mozdulni nem lehet tőle, pedig milyen kis dolog mindig, egy arc, egy illat, egy hajszál, egy ív, egy mondat, egy konyha, egy kinyíló ajtó, egy fénycsík a redőnyön át, egy első eső, egy utolsó eső, egy hozzá hasonló hajviselet, egy fénykép, egy perc, egy élet, egy járdaszegély, egy biciklinyereg, milyen kis dolog mindig, ahogy nézegetem, olyan kis dolognak tűnik az emlékezet.
kavics vagy a cipőmben, te rohadt kurva, pedig nincs nálad szebb dolog, látod, egyre jobban tanulom, hogy mire nincsenek szavak.
a csendnek hat szarva van, mind a hattal olyanokat mond, amiket nem jó hallani, hát az ingem alá rejtem, ott gitározik, verset szaval, ordibál, tényeket mond, és mellébeszél, meg hallgat, a kurva anyját, mégis csak az a legfélelmetesebb, amikor a csend hallgat, olyankor hallom azt amit hallgat, és félek a haláltól. félek a haláltól, ezt ellenpontozni kellene, annyi mindent kellene, az én ritka betegségeimnek nyugalom kellene, ó igen, egyensúly kellene. súlypontok. vagyis papírzsiráfok.
egy férfit ismertem, akinek a szeretője beült egy gyorsétterembe, kazahsztánban, mert nem bírta az ottani kaját, és felrobbant, az étteremmel, meg az öngyilkos világmegváltóval együtt. a férfi mérnök, de azt hiszem ez most mindegy; azt mesélte, hogy amikor megtudta, végigjárta az összes könyvesboltot origami könyvért, hogy megtanulja, hogy kell zsiráfot hajtogatni. csak két nap szabadságra volt szüksége, és pár kiló papírra. azt mondta, a zsiráf volt az egyensúly, hogy ne veszítse el a józan eszét. aztán elkezdett gyászolni, mindezt úgy, hogy a családja ne tudja meg; embertelen lehetett. zsiráfokat hajtogatott otthon is. a temetésen teleszórta az üres sírt - a testet persze nem hozták haza - zsiráfokkal. később is volt zsiráf a virágok között, egy darabig ellenőriztem, mert szerettem ezt a történetet, meg akartam írni. akkoriban még szerettem az elvont történeteket, azóta már tudom hogy ez sem elvont, csak emberi. mint ahogy az is, hogy ugyanez az ember azóta se tudja úgy szeretni a feleségét, ahogy, mégis, más értelemben még jobban, azt mondja, ő sose fog tudni elválni. nem akartam ilyen mélyen belemenni, mindenesetre.
a csöndnek hat szarva van, mégsem hajtogat velük papírzsiráfot, nem vasalja ki az ingemet, és nem törli ki az emlékeimet, csak a lelkembe szúr. jó mélyre szúr, szép zene lenne ez, ha zene lenne, hát hallgatom, hagyom. van, amikor örülök hogy ilyen puha lelkem van, hogy ennyi minden szúródik bele, mert néha úgy képzelem, odaadom neked egyszer majd ezt az egészet, mint egy tűpárnát, te kihúzogatod belőle a beleszúródottakat, és kötögetni fogsz belőlük valami meleget, télire. néha nem képzelem sehogy, csak tudom. de legtöbbször nem képzelek, és nem tudok semmit, csak baromságokat írok, hogy megnyugtassam magam, hogy megnyugtassalak: olyanokat, mint hogy a csendnek hat szarva van, ezért a lelkedbe szúr, ha az inged alá rejted, igen, ez legalább olyan szürreális, mint a biokölesed, jó nagy baromság, hát ezzel fogom kezdeni, az ilyenek úgyse számítanak, egyáltalán.