csempehideg

a csönd karcsú vizein hajóztam épp, amikor elkezdted mondani hogy volt valami osztálytársad, akinek van egy bátyja, huszonhárom éves, de már megházasodott, elvett egy tizenkilenc éves lányt, nem igazán figyeltem, tudod, engem nem érdekel más boldogsága, csak a sajátom, bár azt is tudod, hogy máskor a sajátom sem érdekel, viszont másén szívesen elidőzöm, például amikor szárítod a hajad, olyankor szívesen nézem a hullámokat, amikkel betöltöd a fürdőszobát, olyankor bárki lehetnél, tudod nincs arcod, csak hajad, olyankor bárki lehetnék, aki ott ül, ringatózik a csend vizein, figyeli azt az ősi mozdulatot, ahogy a törülközőt csavarod a hajad köré, és közben magyarázol valamiről, tulajdonképpen teljesen mindegy hogy miről, kényszeresen mondasz el mindig dolgokat, én pedig messziről figyelek rájuk, ahonnét nem is igazán az számít hogy miről beszélsz, talán csak a hangod, ami ilyenkor olyan mint a hajad, betölti a fürdőszobát, és bárki hangja lehetne, bárkié, aki épp arról beszél, hogy

valami osztálytársának a bátyja már huszonhárom évesen megházasodott, azon mosolygok magamban, hogy mit akarsz ezzel, a lány tizenkilenc éves, mindig fiúkról és lányokról mesélsz nekem, azt hiszed már itt elkezdődik mások boldogsága, ugye, egy fiú, meg egy lány, mintha belőlünk pont ez hiányozna, akikről mesélsz, már milyen fiatalon házasok, nahát, mit akarsz ezzel, aztán arról beszélsz hogy képzeljem, a lány a fürdőkádban filmet nézett, hülye ötlet, de ez tetszik, a kép, szép, karcsú testet képzelek, fürdőhabbal, a kádon keresztbe ilyen kis asztal, azon a laptop, valami vígjáték, sorozat, lányregény, laptop reklám, tuti apple, fehér laptop, a fehér fürdőszobában, fehér habbal, fehér bőrrel, lustán képzelődöm amíg beszélsz, a lány kiszól a fiúnak meséled, hogy le fog merülni a laptop, hozza be az aksit, nahát, akkor nem lehet apple, tudod az sose merül le, elmosolygok magamon, melletted megtanultam úgy egyedül lenni, ahogy nélküled nem tudnék sose, nem is tudom hogy szeretem e ezt, vagy szabadulnék tőle, vagy inkább annyira valós, hogy nem is tudok vele mit kezdeni, mint ahogy veled se, a fürdőszobában szétfolyó hajaddal és hangoddal se, mindenütt ott vannak, hányszor rád akartam szólni hogy ne hagyd ott a hajad mindenhol,

hányszor rád akartam szólni, hogy ne beszélj már ilyenkor mindig, ha véletlenül egy légtérben vagyunk a fürdőszobában, nyugodtan szeretnék wczni, vagy csak öregedni a tükör előtt, teljesen mindegy, de máris elindul a hajad és a hangod felém, mint ahogy most is, és mi a fenét kezdjek ezzel, valami lány, akinek már férje van, aki behozza neki a laptop aksiját a fürdőszobába, micsoda luxus, fürdőkádban filmet nézni, nekünk még kádunk sincs, bezzeg laptopunk, az embereknek hamarabb van laptopjuk mint fürdőkádjuk, ilyenekre gondolok, meg ahogy lustán belenyújtózik a fantáziám abba, amit mondasz, mások fürdőhabos boldogságába, ahogy mellé képzelem, hogy mennyire szerethetik egymást, hogy még a házasságuk is működik, tuti az összes iskolát rendesen fogják elvégezni, jó munkájuk és szép gyerekük lesz, és mire annyi idősek lesznek mint én, már sokkal többet fognak a bölcsen és okosan szeretésről tudni mint én, tulajdonképpen nem is érdekel ez az egész, valami osztálytársad bátyja, mit kezdjek én ezzel, most lusta vagyok mindarra, ami rajtam túl van, mert ami rajtam túl van, talán az vagyok én, talán az vagyok én, ahogy szárítod a hajad, turbánként felcsavarva a törölközőt ahogy nekem még sose sikerült, az arcodat matatod a tükör előtt, nézem ahogy öregszel, és már csak a hólyagomra akarok gondolni, meg arra, hogy menj már ki, had wczek nyugodtan, elképesztő hogy ennyire nem ismerjük egymást, hogy ennyi idő után még azt sem tudod, hogy szeretek egyedül pisilni,

ha ezt elmondanám, talán bizalom kérdést csinálnál belőle, vagy presztízst , mint ahogy abból is, ha kimondanám amire gondolok, hogy nem érdekel az osztálytársad bátyjának a házassága, pedig már mondod is tovább, hogy a fiú behozza a laptop aksiját, bedugja az áramba, itt gondolok először arra, hogy lehet hogy nem a mások boldogságáról beszélsz most, mert a töltő vége beesik a vízbe, a lányt elkezdi rázni az áram, a fiú segíteni akar, ki akarja húzni, de a feszültség a csempéhez vágja, úristen mi a szarról beszélsz, a csend lassú vizei felkavarodnak, hánykolódni kezdek, hányingerem van, a fiút hozzávágja a feszültség a csempéhez, elveszti az eszméletét, nem lehet tudni hogy pontosan mennyi ideig nem tud magáról, addig a lányt rázza a kádban az áram, a fantáziám menekülne abból amit mondasz, de túl gyorsan jött a fordulat, képtelen vagyok elfordulni a látványtól, ahogy az a fehér test, a fehér kádban, a fehér, de hát látod te is, azt hiszem, látod te is a habokat, azokat a szemérmetlen, lehetetlen mozdulatokat, ahogy tehetetlenül vonaglik valakinek a boldogsága a habokban, aztán a fiú visszanyeri az eszméletét, addigra már persze késő, ennél a résznél az arcomat nézed a tükörben, mégis, mire vagy kíváncsi, hogy megvisel e más borzalma, hogy erre bezzeg figyelek e, hogy így érdekel e már a történeted,

mintha tudnád hogy amit most mesélsz, abban benne van mindaz, ami rajtam túl van, mindaz ami én vagyok, én vagyok az a fiú, félájultan a fürdőszoba kövén, aki feláll, megpróbálja újraéleszteni a lányt, meséled, és egy pillanatra sikerül, egy pillanatra, a lány ránéz, és azt mondja, hogy minden rendben lesz, igen, hallom ahogy mondja, mi mást mondhatna, minden rendben lesz, de ő most meg fog halni, viszont nagyon szereti, egy pillanatra visszajön minden, amivel ilyeneket lehet mondani, a szív, az agy, a házasság, a boldogság, úristen, semmit nem tudok az életről, én csak wczni szerettem volna, de ő most meg fog halni, és meghal, és ott tartja a fiú a kezében, a fürdőszoba kövén, a nedves sötétben, én úgy képzelem, hogy a bús picsába lehet megőrizni a józan észt ilyenkor, egyáltalán bármit, és meg kell e őrizni bármit is ilyenkor, a pillanatot, a szívet, az agyat, a házasságot, a boldogságot, egy pillanatnyi huszonhárom éves öröklétet a fürdőszoba kövön, úristen, ezt hangosan mondom, ahányszor magamon túl találom magam, mindig istent emlegetem, pedig ilyenkor tudom is hogy mit beszélek, erre te elhallgatsz, nézel a tükörből, mint aki vár valamit, mi az istent akarsz, eltorzult arccal nézek rád, te elfordulsz, pedig

hirtelen borzasztóan érdekelsz, hogy mire gondolhatsz most, miért mondtad el, pont most, itt a fürdőszobában, miben láthatod bennük magunkat, hogy hova tenném a józan eszem, ha kiderülne, minden elképesztő borzalomból kilépve, a fürdőszoba kövén, hogy tényleg van olyan hogy nincsen semmi baj, és hogy szeretsz, aztán ennyi, ahol nem lenne senki más, csak mi, ahova nem férne be annyi ember boldogsága, vagy nyomorúsága, mint most a miénkbe, ahogy elhallgatsz, kimész az ajtón, és én ott maradok egyedül, képzeletben még félig ott az áramtalan sötét fürdőszobában, ölemben egy pillanattal, valaki más pillanatával, aki rajtam túl van, aki most én vagyok, akibe örökre beleégette az áram azt, amire én innen vágyok, azt, amin keresztül onnan pontosan látnám, hogy minden egyes mozdulatban mennyire benne van a halál, és én mégis mennyiszer nem figyeltem rád, úristen, milyen kibaszott sokszor nem figyeltem rád, ahogy betöltötted a hangoddal a fürdőszobát, ezért, és nem az összes többiért üvöltenék, ott a hideg fekete kövön, üvöltenék, míg a józan ész a csenddel együtt forogna párat, aztán eltűnne a lefolyóban.

kilenc

1)
(...) a nyár még el se múlt
én ősszel szoktam új szerelmet kapni
mikor már nincs meleg
s én újra dúlt vagyok,
komoly szerelmek érdekelnek
szívfájdítók, betölthetetlenek,
egy jó arasszal magasabbak nálam,
koncertre járnak, s a mellük kerek

(nádasdy)

2)
az első lehetséges reakció persze, törölni mindent, levágni a csápjaidat, amik kígyóznak belőled a monitorra, mert be vagy kötve te is a hálóba, a vágyad a rendszer tagja, a vágyaidat a rendszer mozgatja, hány féleképpen, hány névvel kötöttek már gúzsba, levágni mindet, hátha jön valami üresség, mint egy üresen hagyott fehér reklámtábla, amelyen a felület ismét bérelhető, mintha függetlenedhetnél attól, aki nincs, ahogy kinőnek újra, mintha te irányíthatnád őket, mielőtt elburjánzanak, mintha te választhatnád meg hogy mire vágyj, hogy hova tartozz, hogy mi legyen az, ami nincs, ami nem is lesz soha.


3)
mondjuk hogy felülsz egy buszra, mert jobbat nem tudsz, mondjuk hogy arra megy, amerre kell, mert jobbat nem tud, mondjuk hogy teljes árúval mész, mert a sofőr jobbat nem tud, persze te tudnál, de ahhoz diák kell, mondjuk hogy az autópályán megy, mert jobbat nem tud, a tescónál jön le róla, mert jobbat annál se tud, te nézel ki az ablakon, mert jobbat nem tudsz, és már az öregek otthonát is elhagyjátok, amikor rájössz hogy hol jártok, és akkor már késő, elfordulni is minek, jön a panda bisztró, majd az elsuhanó fák között a dobbanásnyi rémület, megtörtént, ennyi, nem változott semmi, a városban, ami nem a tied, a múltban, ami nem a tied, a busz átmegy a hévmegállón, és megáll, mert jobbat nem tud, ennyi, ülsz, és mire elindul a busz, visszafalazod a múltat, a várossal, a fákkal, a fák között a dobbanásnyi rémülettel, visszavarrod arcodra a mosolyodat, mert jobbat nem tudsz, hát várod a megérkezést, nincs semmi, csak a jelen, mondjuk mert jobbat nem tudok.

4)

jobbat nem tudsz akkor sem, amikor felmész a lépcsőkön, kinyitja az ajtót, és azt mondja amit már akkor is tudtál, amikor ott sercegett a kezed alatt a teste, két pontatlan mozdulat között a dobbanásnyi rémület, az a gyönyörű, tökéletesen ismeretlen test, ami akkor sem volt a tiéd, amikor mindenestül a tiéd lehetett volna, a ritmusa, a bőrből kiáramló pára, amitől reggelenként só íz volt a nyelved alatt, két révület között a dobbanásnyi rémület, erre gondoltál amikor ott voltál mindenhol, erre, hogy nem a tiéd, teljesen mindegy hogy valakié e, vagy csak önmagáé, mint a testek általában, de nem a tiéd, nincs közöd hozzá, mint amikor hullámok nyaldossák a lábadat, még sem tartozol a tengerhez, vágysz rá, iszonytatóan, elképesztően vágysz rá, ahogyan csak a szárazföldről lehet, de ott állsz, lábadat nyaldossa a hullám, és nincs tovább, tehát két hullámverés között a dobbanásnyi rémület, mint amikor kinyitja az ajtót, és elmondja azt, amit akkor is tudtál már, amikor kinyitotta az ajtót, csak távolról hallgatod, mint ahogy szobából hallgatja az ember az esőt, és persze megérted, mint ahogy az ember megért mindent, ami tőle független, szabad, és érthetetlen, mint például meleg szobából nézve az eső, olyan jó fej vagy, ezt a szót használja, mint a telefonos kisasszonyok az ügyfélszolgálatokon, amikor az ügyfelekről beszélnek, olyan jó fej vagy, persze te is beszélsz valamit, teljesen mindegy hogy mit, de két pontos érvelés között a dobbanásnyi rémület,

5)

hogy már nem lehet nem megtalálni azt, amit megtaláltál már, nem lehet elveszíteni sem azt, amit elveszítettél már, erre gondolsz, amikor udvariasan távozol, lemész a lépcsőkön, amiket nem fogsz többet megmászni már, leereszkedsz a három nap távoli, ablakok zárta mélyére, és csak amikor leérsz a tömbház szagú tömbház félig bebetonozott udvarára, és felnézel az emeletre, valami mástól tanult mozdulattal, talán egy színházban láttad, igen, teátrálisan, ami annyira önmagába vágó, ha épp nem nézi senki, és akkor elindulnál, de két lépés között ott a dobbanásnyi rémület, az emeleten hallott szavak, mint a tengerfenékre a kő, akkor süllyednek le az aljára, és hirtelen ott a súly, a három nap megtörtént súlya, amitől egyszerre csak mozdulni sem tudsz, a végtelenül hullámzó meg nem történt dolgok között a három nap súlya, amitől te is süllyedni kezdesz, a tömbház szagú tömbház félig bebetonozott udvarán, lesüllyedsz a három nap fenekére, tudod hogy minden csoda csak három napig tart, és a három nap mélyén valami elképesztő távolság van, a három nap távolsága két emeletben, minden megtörtént dolog távolsága pár lépcsőben, minden megtörténhetett volna távolsága pár pontos érvelésben, két test távolsága pár másnak szánt mozdulatban, amiktől a lelki élet hal testi halált, és ebben a halálban ott van a vágyaid és a lehetőségeid közötti távolság, mindez benne van a három napban, az összes elkövetkezendő benne van ebben a háromban, az összes dolog távolsága, amiket megérinthettél, hogy akármi volt, és lesz akármi, nem lehet meg nem találni azt, ami megtaláltatott, akármi lett, és úgy ahogy, és ettől mozdulni sem tudsz, csak maradsz félőrülten, bebetonozva, egy tömbház szagú tömbház félig bebetonozott udvarán.


6)
a rémület, ami szeretet. mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett. a szeretet, ami nem szerelem. és a szerelem, amiben nincsen szeretet. főnevek, amikből csak úgy szabadna igét csinálnunk, ha belehalunk. engedjenek játszani az e, r, sz betűkkel. eresz. eressz. a rémület, ami kizökkent a begyakorlott félelmeidből. egész életedben tanultál félni, mint a nyúl futni, hogy aztán odakerüljön az útra, hogy aztán odakerülj valami honlapra, és mozdulni se tudjon, hogy aztán mozdulni se tudj, a minden eddiginél borzalmasabb, minden eddiginél gyönyörűbb idegen testtől, ami fénylik és ragyog, aztán majd összetör. a szerelem nem a gyöngék birodalma,
nem ö s s z e e g y e z t e t h e t ő
azzal, aki nincs. nem tudsz annyira elgyöngülni, hogy ne szeress, így ez lesz benned az, aki van. odakint eső kopog az ereszen. egész életedben tanultál szeretni, aztán mégsem a lelkét tépted ki, csak rossz helyen simogattad. te vagy az a nyúl, aki fényről álmodtál, fekete, ázott mezőkön, fényről, ami mindenhonnan jön, és beborít. te vagy az a nyúl, aki ott áll a fekete ázott betonon, szemben azzal a vakítóan gyönyörű, képtelen hangú, szagú, elviselhetetlenül idegen borzalommal, és ahogy ott áll az, aki te vagy, bebetonozva a fényszórók csapdájában, igen, én azt hiszem, hogy az a nyúl ott, egy pillanatra még félni is elfelejthet, mert ezt az egészet úgy ahogy van, mindent egyben,
- itt egy olyan szónak kellene állnia, amivel nem szabad játszanom többé -


7)

mástól lopott mondatokba burkolózva ülsz egy parkban, szívvel az ég felé, és hallgatod hogy milyen iszonyú halkan hullanak a levelek. a földre hullt angyalokat reggelre összesöprik, és kis dombokat raknak ki belőlük, amikbe majd beleugrálnak a gyerekek. azt mondta ő, hogy túl szentimentális vagy, mert folyamatosan becézted azt, ami nincs; de hát mi mást tehettél volna. iszonyú halkan hullanak ezek a kurva levelek. fennhangon megnevezed hát mindegyiket.

8)

mit mondhattam volna? hogy egy szentimentális közhely szeretnék lenni a szádban?
(simon márton)

9)

azt, hogy állandóan vesztesz, azt azért nem tudod megszokni, mert állandóan győzni akarsz. azt, hogy állandóan győzni akarsz, azt persze megszoktad már, de így meg azt nem tudod megszokni, hogy állandóan vesztesz. igaz, lehetne fordítva is; azt, hogy állandóan vesztesz, megszokhattad volna már, de akkor meg azt nem tudnád megszokni, hogy mégis állandóan győzni akarsz.
nem ö s s z e e g y e z t e t h e t ő;
az ilyen szavakba úgyis beletörik a nyelved, és tovább sántikál a következőre. a következő szó legyen a: csönd.

() a dőlt betűs részek somlyó györgy mondatai. sorrendben: mese a hídról, gnóma, mese arról, ki hogyan szeret. egy nem dőlt betűs mondat viszont bartis atilláé, de azt dafke nem mondom meg melyik. pedig a lázár apokrifekből van, ha éppen tudni akarod.

ugyanoda állj

kifosztott tekintetemben állsz.
lakatlan arcom tanácstalan.
szépséged elbizonytalanít
akár az árvaság.
csordultig telik veled a szoba.
súlyukat vesztik a tárgyak.
hiánytalanul helyükre
állnak a kellékek.
mindent takarsz.
minden olyan mögötted van
mögéd szorul-kényszerül.
ablakra tapad a harangozás.
minden zaj zörej kívül marad.
éppen hogy csak sejteni lehet
a formába szorult vázát az asztalon.
alaktalan üvegtálon hártyavékony por
csak a tegnapi gyümölcs helye ragyog.
kényelmetlen vagyok magamnak;
sehová nem illek.
szobormozdulatlanságomban
foglyul esnek a pillanat hieroglifái.
mindent rögzítek.
nem mozdulok.
exponálom.
hogy holnap ugyanakkor
és ugyanoda állj.

papp für jános: pillanat (másként)

te, én, meg persze mindenki

sztorizok, zenélek, aztán megyek. jó lenne már igazi nagymenőnek lenni, izomból, érzéketlenül csinálni, ha esik, ha fúj, jó sztorikat, jó zenéket nyomni, aztán műsoridő végével lelépni. london, szitáló eső, de a frizura még mindig tart; budapest, őrület, nyitott szemű, hétköznapi őrület, vérző szívű csönd, félálomban lebegő játszóterek, de a frizura tökéletes. egyébként se poénkodok ezzel, kopaszodok, basszameg. cserébe sztorizok. hogyan kezdjünk egy hetet, avagy marcibácsi újabb ne csináld ezt az oviban rovata. most öt perccel a hivatalos munkaidő kezdete előtt pattanok nyeregbe, ezerrel végig a deákon, bajcsy, a szó szoros értelmében két visszapillantó tükörbe kapaszkodok, dudálnak, az autósok meg akarnak bahajjaj, teljesen szétcseszett első felnivel berobbanok az oviba. lépcsőház a bejáró előtt ugye, olyan régóta járok már ide, hogy változtak a dolgok; régen enyém volt az egyetlen bicikli lezárva a lépcsőfordulóba, most már valamelyik lakó is egésségeskedik, leszorultam a pincelejáró elé, oda zárom le. izzadt vagyok, kapkodok, fülemben banzájozik a zene, amit majd mindjárt, a kezem viszont reszket, meg egyébként is, lehetnél e még ennél szerencsétlenebb marci; mint hogy kiejted a kezedből a kulcsot, a pincelejáró lépcsője és a fal között kürtő, azt gerendák takarják, a kulcs végigcsúszik a gerendákon. te röhögsz, egy darabig mindenen röhögsz persze, hogy lehetnék ennél szerencsétlenebb, röhögsz, aztán már meg is látod a választ, a kulcs csúszik, a gerendák között rés, az egyik résbe mintha pont beférne, naná hogy arra csúszik, jézusom, ugranál utána, de már hiába, azt hallod ahogy leér. nincs sok mindened, de amid van, azt az a kulcs nyitja, zárja. megpróbálod felfeszíteni, visszapattan, üti a kezed, vérzik; a por meg pont az arcodba, a pólódra. úgy mész be véresen, porosan, koszosan, mintha kitört volna valamilyen háború. külön poén hogy a honvédség volt épületében vagyunk. aztán gondnok nénit megkeresni, gondnok nénivel odamenni, és kiderül hogy oda persze nem lehet bemenni. de van egy óvópince, ahol ő még életében nem volt, mert oda sose kellett bemenni, ott nézzük meg, elemlámpa nincs, az ovinak sincs, mi a fenének lenne egy ovinak elemlápája, az elsőn lakó jófej öregbácsinak bezzeg van, ami, mint a filmeken, pont akkor merül le, amikor belépsz. marci bácsi óvópince országban, patkányok a lábam alatt, legalábbis remélem hogy azok voltak, aztán lehasalva partvisnyéllel elkezdeni szenvedni, de nem sikerül az istennek se; míg végül az elsőn lakó jófej öregbácsinak volt egy hűtőmágnese (!), amit partvisnyélre celluxozva (cellux bezzeg minden óvodában van) adja a helyes megoldást; olyan kurva erős volt az a hülye hűtőmágnes (valami orosz szöveg volt rajta, a bácsi szerint az oroszok csinálják a legjobb hűtőmágneseket) hogy ki lehetett húzni vele a kulcsot. hogyan késsünk munkaidőn belül egy órát, hogyan legyünk tök koszosak (persze amikor talpig izésen jövök kifele, és reménykedek hogy nem vesz észre senki, míg találok valami másik pólót, naná hogy egy raklap anyuka jön éppen ki, ma volt a befizetés), és hogyan nézessük teljesen hülyének magunkat a munkatársainkkal; amennyiben ilyen területen való felkészülést igényelsz, keresd meg marcibácsit, lehengerlő referenciái vannak. a picsába is.

na és akkor mindenhez tegyünk be zenét. pedronak hívják, pedig james rutledge az igazi neve. mindent csinál egy csomó néven, filmzenél, remixel, ambient úszásokat tart, de a pedro ruhában four tetet játszik. ha szeretted a négytet rounds című lemezét, esetleg a minden elasztikust, de főleg a pause-t, akkor tetszeni fog ez is; ellenben ha a four tet rosszalkodása már feszegette a füled határait, akkor ne próbálkozz ezzel se. egy csintalan rossz kölyök ül a doboknál, fújja a szaxofont, tekergeti a potikat, nyomkodja a szintit, amennyiben éppen égnek álló hajjal, a kormányra ragadva ezerrel vágsz bele a szembejövő forgalomba, akkor kitűnő választás aláfestő zenének ez, vagy ha éppen kulcsokat ásnál ki mindenféle mélységekből, azonban nehéz nap utáni ellazuláshoz nem biztos hogy a legjobb ötlet. pedig szép is tud lenni, ha akar, ezen a lemezen főleg a záró lassan, ami hű marad a címéhez, vagy a beszédes című hope is happines, de inkább táncol, kavarog, és ütöget, és úgy szétszedi a gondolataidat, hogy olyanokra is tudsz gondolni, amire nem is gondolnál. nekem nagy kedvencem a második i am keeping up, (amint mentés máskéntel ki is tudsz próbálni) ami megint csak pont olyan mint a címe, a gurgulázó szintifutamokra meg kell őrülni, a ritmusképet meg valami haragosod fején ledobolni. rossz, neveletlen gyerek tehát ez a pedro, pedig ha viselkedne, azt lehetne rá mondani hogy folktronica, ami annyira gyönyörű egybemixelt szó, hogy öröm leírni, így azonban inkább a fejet lehet csóválni, hogy hát ez, ez, meg talán lehet egy kicsit neheztelni, hogy ennyit talán nem kellett volna a másik rosszfiútól, a four tettől lopni, meg egyébként is, de egy bolond százat csinál, én meg amúgy se vagyok normális. nem csak a four tet mutatott rossz (jó) példát ennek a pedrónak, az egyik szám tiszta múm, (nothing but pebbles) van itt a prefuse 73 széteséséből is, a tunng tábortüzes őrületéből, de hangulatra még a lemon jellyt is meghívhatná a szülinapi bulijába. a fenébe is, úgyis itt az ősz, ősszel meg mindig ott van a fák között a bármi megtörténhet melankóliájából; na valahol ez is az, csak közben a füled ketté áll, a lábad meg keresztbe. az ovival is voltunk almát szedni, tanúsíthatom hogy tényleg olyan különbség van piros és zöld alma között, mint ahogy azt itt hallhatod. tessék egy kicsit megőrülni, ha meg most nem megy, tedd el akkora, amikor összesöprik majd a leveleket, és nagy kupacokba rakják; berakod ezt az albumot a füledbe, nekiindulsz ugrálni, és rohanni az utcaseprő bácsik elől. az ovi előtti részt viszont hagyd ki, a gondnoknéninek így is jövök eggyel.

egy kisgyerek hajadat zenének nézte

nem foglak látni többé
egy tengert kell kiinnom
felöltöztetnem az eget
arcod már megnyeri a fákat
s másfél évezredig
keresem vérszomjas
tárgyak között nevetésed
nem foglak látni többé
a holdat kell leszednem
a teret s még más tereket
kell elhelyezzem ereimben
térdeid a folyók alatt gurulnak
kulcscsontjaid sziklafalak
bőre alatt feszülnek
nem foglak látni többé
ez a halál amit be kell csapnom
ez a bolygó mit meg kell marnom
hiányadta ezer fogammal
(un adieu)

repedést látsz az értelem szívén.
határozatlan gyolcs tekintet az esőben.
egy vers, túl gyenge, hogy
szavait visszatartsa.
az árnyak közt egy akasztófaárnyék.
tengerparton egy fül figyel
a világmindenség csendé fagyott szavára.
minden éjjel az ismeretlent öleled;
minden reggel a megismerhetetlent.
(une cassure au coueur de la raison)

térded elmondta a fák születését.
a macskavérű út felfalta szemedet.
a szállodában egy kisgyerek hajadat
zenének nézte. hány napnak adtad a
bársony bőrű hajnal könnyű kezét?
eltévedtek az utasok. mihelyt
kigyúlt a vállad: már az óceánok
némán követtek. néha őrület
voltál: virág, kagylók fontak körül.
a harmatcseppek szád ízeiről vitáztak.
(ton genou racontait la naissance des arbres)

szavaim nélkül, meséim nélkül
névtelen volnék,
mint egy elveszett csók,
mint egy arc, melyről a tekintetet letépték.
ők segítenek nekem,
hogy megzavarjalak, s talán hogy megmozgassalak:
mindegyik vers után
jobban megosztod örömeimet:
ezeket a játékos halakat, melyek
április harmatában könnyedén repülnek –
és bánataimat:
ezeket a molyhos juharfákat, melyek kiszakadnak a földből,
mihelyt elkapja őket a szél.
így hát lassan megértesz,
és mert megértesz, azért adsz nekem
nevet.
(le nom)

sokan azért írnak, hogy becsapják a halált.
én az életnek írok,
de nem tudom, hogy az én életemnek, vagy a tiednek
vagy egy öreg fa életének-e,
kit már egy gyenge szélroham megöl.
sokan dicsőségvágyból írnak.
de én: hogy örömet szerezzek s nem tudom:
az én zavaros kedvem
vagy a te átlátszó kedved látja-e hasznát annak, amit írok,
vagy egy féreg, kit lehetetlen megérteni.
sokan azért írnak, hogy tisztán lássanak -
de én titkokat írok,
s gondolom, a ti dolgotok szememre hányni,
hogy nincs igazam,
ahogy a kőnek nincs igaza abban, hogy kő,
ahogy a rigónak nincs igaza abban, hogy madár,
ahogy a szélnek nincs igaza abban, hogy szél.
(pourquoi écrire)

alain bosquet: álomgyár
(képes géza fordításai)

hova lettek a baglyok?