a fiatalember meglátott egy kislányt, aki megszólalásig olyan volt, mint amilyen, egyik - elmúlhatatlanúl elmúlt - szerelme a régmúltból, lehetett ennyi idősen. ugyanaz a tükörkék szem, a mély, álmos tekintet, az a telt, makacs, gőgös száj, és a tiszta, aranyszőke haj, amely úgy fodrozódik, mint a tiszta, napfényben úszó hegyi patakok. a kislány lázas lehetett, homlokát megadóan nyomta a villamosüveghez, édesanyja kezét markolta, és le-lecsukódott a szeme, míg az öt évének minden erejével küzdött a fájdalommal, a villamossal, a várossal és az ébrenmaradással. a fiatalember végignézte, ahogy az üllőitől a blaháig elaludt, és ahogy a kislányt elöntötte az alvás békéje, úgy öntötte el őt is az érzés; ez az érzés olyan volt, mint a hirtelen jött hőség: megcsapta az ereje, végigfolyt a hátán, szédült és elzsibbadt tőle.
megint rádöbbent arra, hogy nélküle él. hiánya megtestesült és kézzelfogható lett, mintha felszállt volna melléjük a villamosra. az a fajta tétnélküli, elképzelhetetlen hiány, mint ahogy távoli, sosem látott tájak és boldogságok hiányozhatnak, amik pont a távoliságukkal és sosem látottságukkal égnek bele a szívbe; olyan fájóan és fuldoklóan költözött belé, ahogy elmúlt, lejárt szavatosságú álmok jönnek vissza váratlanul. ahogy az ember rádöbben, hogy nem lesz belőle jazz-énekes, masiniszta, vagy vadakat terelő juhász, és nem is lehet soha; hogy soha nem lehet más helyen élő másvalaki, vagy hogy nem lehet meg nem történnie annak, ami egyszer már megtörtént. nyilvánvaló, örök igazságokra döbben rá így az ember, mint amilyen "a föld forog", és mintha ezek soha máshogy nem is történhetnének.
ült előtte az elmúlt szerelem ötévesen, és vele szemben ott ült a fiatalember huszonötévesen, és a találkozás képtelensége velük utazott, amíg aztán a fiatalember a nyugatinál felállt és leszállt. úgy érezte, mintha percekig víz alá nyomta volna ez a találkozás, ez az érzés, ez az emlék; szinte félt lélegezni, hogy ne árassza el a tüdejét a rázúdúló hiány. a villamos megállójának korlátjába kapaszkodott, és érezte, ahogy a kislányban lévő láz helyet cserél benne, a dolgok megnagyobbodnak és elhalkultak, és a láz halk lüktetésével nézett az elinduló villamos ablaka után, a tekintete találkozott a kislányéval, aki, homlokát levéve az üvegről, minden erejét összeszedve szamárfület mutatott a fiúnak.
és ekkor a fiatalember megvilágosodott.
megint rádöbbent arra, hogy nélküle él. hiánya megtestesült és kézzelfogható lett, mintha felszállt volna melléjük a villamosra. az a fajta tétnélküli, elképzelhetetlen hiány, mint ahogy távoli, sosem látott tájak és boldogságok hiányozhatnak, amik pont a távoliságukkal és sosem látottságukkal égnek bele a szívbe; olyan fájóan és fuldoklóan költözött belé, ahogy elmúlt, lejárt szavatosságú álmok jönnek vissza váratlanul. ahogy az ember rádöbben, hogy nem lesz belőle jazz-énekes, masiniszta, vagy vadakat terelő juhász, és nem is lehet soha; hogy soha nem lehet más helyen élő másvalaki, vagy hogy nem lehet meg nem történnie annak, ami egyszer már megtörtént. nyilvánvaló, örök igazságokra döbben rá így az ember, mint amilyen "a föld forog", és mintha ezek soha máshogy nem is történhetnének.
ült előtte az elmúlt szerelem ötévesen, és vele szemben ott ült a fiatalember huszonötévesen, és a találkozás képtelensége velük utazott, amíg aztán a fiatalember a nyugatinál felállt és leszállt. úgy érezte, mintha percekig víz alá nyomta volna ez a találkozás, ez az érzés, ez az emlék; szinte félt lélegezni, hogy ne árassza el a tüdejét a rázúdúló hiány. a villamos megállójának korlátjába kapaszkodott, és érezte, ahogy a kislányban lévő láz helyet cserél benne, a dolgok megnagyobbodnak és elhalkultak, és a láz halk lüktetésével nézett az elinduló villamos ablaka után, a tekintete találkozott a kislányéval, aki, homlokát levéve az üvegről, minden erejét összeszedve szamárfület mutatott a fiúnak.
és ekkor a fiatalember megvilágosodott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése