amikor a fiatalember körülnézett, kétségbeesetten kutatva valami ismerős, érthető dolog után, meglátta az öreg zenészt. szinte világított a szórakozóhely füstös helységében, ami tele volt a fiatalemberhez hasonló korú nőkkel és férfiakkal. egy kusza, zavaros szerelmi viszonyból menekült ide, ahol találkozót remélt egy másik valószínűtlenül zavaros szerelmi viszonnyal.
a fiatalember egyetlen valódi társát, a hangszerét szorongatta, egy sokat megélt bőrtokban; megmagyarázhatatlan szerelem kötötte ehhez a tárgyhoz, amíg hangokat csalt ki belőle; együtt lélegzett vele ilyenkor, s ez a viszony egyszerre tette önzővé és önzetlenné. minden más alkalommal azonban inkább ijesztővé vált a kezében, mintegy kézzelfogható bizonyitéka annak, hogy mennyire nem tud mit kezdeni az őt körülvevő dolgokkal; az utóbbi időben a fiatalember inkább csak cipelte magával, mint egy bizonyítékképen, hogy van még valami, amihez köze van, de játszani nem nagyon tudott vele; a hangszer egyre többet hallgatott, a fiatalember pedig egyre többet beszélt, és néha, a józanság rideg pillanataiban pontosan érezte, hogy neki egyre kevésbé van mit mondani, azért beszél ennyit, a hangszerben pedig egyre gyűlik a mondanivaló, azért nem tudja megszólaltatni.
az öreg némán ült a sarokban, egyedül; mellette kemény, fekete tok, amiről a fiatalember azt gondolta, hangszer. mellé tette a sajátját, és leült az öreggel szemben; mosolygott magában, hogy lám, mégiscsak mindig van közünk valamihez, két zenész a zenétlen tömegben. az öreg csöndje és magánya elegáns volt és fenséges, ellentétben a fiatalemberével, aki, ettől még jobban összezavarodva, kínjában megpróbálta megtörni a kettőjük közti hallgatást, és beleüvöltött a szórakozóhely tomboló zajába.
- neharagudjon, leülhetek? - kérdezte a gyengék kedvességével.
- minek kérdezi, ha már leült? - mondta az öreg, oda sem nézve.
a fiatalember érezte, ahogy elönti az az ismerős érzés, amikor nem tudja mit kell mondani; de mivel azt hitte, mondani mindig muszáj valamit, nekiállt kérdezni, hogy ezzel is időt nyerjen:
- maga zenész?
- nem.
- és nem is játszik semmin?
az öreg végigmérte a fiatalembert, elmosolyodott és felállt.
- mindenki játszik valamin - mondta, miközben felöltözött.
- esetleg valakin - tette hozzá, és elment.
a fiatalember ekkor megöregedett.
a fiatalember egyetlen valódi társát, a hangszerét szorongatta, egy sokat megélt bőrtokban; megmagyarázhatatlan szerelem kötötte ehhez a tárgyhoz, amíg hangokat csalt ki belőle; együtt lélegzett vele ilyenkor, s ez a viszony egyszerre tette önzővé és önzetlenné. minden más alkalommal azonban inkább ijesztővé vált a kezében, mintegy kézzelfogható bizonyitéka annak, hogy mennyire nem tud mit kezdeni az őt körülvevő dolgokkal; az utóbbi időben a fiatalember inkább csak cipelte magával, mint egy bizonyítékképen, hogy van még valami, amihez köze van, de játszani nem nagyon tudott vele; a hangszer egyre többet hallgatott, a fiatalember pedig egyre többet beszélt, és néha, a józanság rideg pillanataiban pontosan érezte, hogy neki egyre kevésbé van mit mondani, azért beszél ennyit, a hangszerben pedig egyre gyűlik a mondanivaló, azért nem tudja megszólaltatni.
az öreg némán ült a sarokban, egyedül; mellette kemény, fekete tok, amiről a fiatalember azt gondolta, hangszer. mellé tette a sajátját, és leült az öreggel szemben; mosolygott magában, hogy lám, mégiscsak mindig van közünk valamihez, két zenész a zenétlen tömegben. az öreg csöndje és magánya elegáns volt és fenséges, ellentétben a fiatalemberével, aki, ettől még jobban összezavarodva, kínjában megpróbálta megtörni a kettőjük közti hallgatást, és beleüvöltött a szórakozóhely tomboló zajába.
- neharagudjon, leülhetek? - kérdezte a gyengék kedvességével.
- minek kérdezi, ha már leült? - mondta az öreg, oda sem nézve.
a fiatalember érezte, ahogy elönti az az ismerős érzés, amikor nem tudja mit kell mondani; de mivel azt hitte, mondani mindig muszáj valamit, nekiállt kérdezni, hogy ezzel is időt nyerjen:
- maga zenész?
- nem.
- és nem is játszik semmin?
az öreg végigmérte a fiatalembert, elmosolyodott és felállt.
- mindenki játszik valamin - mondta, miközben felöltözött.
- esetleg valakin - tette hozzá, és elment.
a fiatalember ekkor megöregedett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése