hogy lehet úgy születni hogy közben alszol? nyilván egyszerű: nem szabad felébredni. pszt. erről az oh so quiet jut eszembe. persze így is kell meghalni. sőt, gondolom élni is így kell. annyira nem hiszek az ilyen mondatokban. mivel rímel, ideköltöm: nem hiszek az ilyen blogokban.
azt mondta tegnap a szandra, miközben hason feküdtünk a rózsák terén, hogy kellő szögben lefényképezzük a magyar katolikus szövetség (!) székházának homlokzatát, élén egy baszott nagy eus zászlóval (körülötte borostyán, hogy teljes legyen a képzavar), hogy neki úgy tűnik, mintha keserűbb lennék. hogy minden ugyanaz körülöttem (dehogy is, mondtam akkor) (és tényleg, mondanám most), csak én nem bírom már annyira (nyugodtabb vagyok, mondtam akkor) (fáradtabb vagyok, mondanám most), mosolyogtam meg minden, belesütött az optikába a nap, kisültek a képek.
ma viszont előjött ez megint. mocsárszagú konyhában ülünk, a történetet anyám meséli, én nézem magam a kávémban; odakint a tavasz, mit mondjak még. apámból indul a beszélgetés, mert közlöm anyámmal, amire rájöttem tegnap este, miközben apám, dugiban cigarettázott a tévé előtt, és én - istenem mennyit változunk - úgy tettem mintha nem vettem volna észre, (és ő úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy én úgy tettem mintha nem vettem volna észre) miszerint ha anyám meghal, nekünk végünk, apám nem törődik semmivel, se magával, se velem, igaza van, én nem törődök semmivel, ütöm a betűket, igazam van, kis életünk döcög, igazunk van, anyám mindennel törődik, csak magával nem, igaza van, csörömpölnek az edények a tavasz utca kettőben, aztán valahogyan a hibiszkusznál tartunk.
anyám mesél, én pedig figyelem, hol közönyösen, hol szakszerűen, előadásmódjában a szentimentalizmust, a tévé sorozatok dramaturgiáját, a nagy szavakat és a kis szavakat, próbálom kihámozni hogy mit akar ezzel mondani, míg rájövök, hogy - éppen mint én - csak mondani akarja. milyen fontos történet ez neki, erre gondolok most, ahogy megpróbálom leírni, meg arra hogy mennyi ilyen történet van; az effajta történeteket nem lehet leírni, lehet nem is szabad. kis életünk vak vágányra fut - hogy írjam le? ezek mi vagyunk. forduljatok el. de most anyám arról mesél, ami nem mi vagyunk.
a hibiszkuszról. merthogy az erzsitől kapta anyám a hibiszkuszt, az erzsitől, aki a munkatársa volt, mondta anyámnak, vigyázzon a hibiszkuszra, a padlásról szedte, anyámnál majd biztos jobb helyen lesz, csak aztán a hibiszkusz nem bírta a gyűrődést, meg apámat, meg a mocsárszagú konyhát, meg hogy anyám nem metszette meg, nagy zöld vödörben csendesen megadta magát a konyha sarkában. az erzsi meg nagyon jó fej nő volt, tüdő embóliája is volt, humora is volt, és titokban fotózott, fagyöngyöt faragott, anyám elő is ás egy csuhaj babát, egy síró öregnénit ábrázoló képet, egy gyöngysort, ez mind az erzsi volt, mondja.
anyám szerette, anyámnak több ilyen embert kellene szeretnie, mert az erzsi mindig mondta neki, hogy szarjon le mindent, menjen szinházba, internetezzen (!), csináljon bármit, csak éljen, anyám persze marad amilyen, de jó ha az ilyeneket mondják neki. azt is mondta neki az erzsi, egy napon, két éve, márciusban, hogy nem érzi jól magát, fáj a lába, meg kókadt, mondta neki anyám, hogy ne vegye komolyan, biztos klimaxol, meg az időjárás, jó, jó, mondta az erzsi, de akkor sem érzi jól magát, és még aznap éjjel meghalt.
látod így kell ezt csinálni, mondtam erre anyámnak, mert annyira nem értek hozzá, hogy ilyenkor mindig ilyeneket mondok. de nem ez a lényeg, hanem a hibiszkusz. most jön a szentimentális rész, amiben én nem hiszek: a hibiszkusz aznap feléledt. újjászületett, mondja anyám, mintha mi sem lenne természetesebb. a hibiszkusz azóta kivirágzott, jól érzi magát, virágja is van, gyereke, ahogy anyám mondja, kettő.
az erzsinek egy volt, egy kislány, aki autista gyanús, aludt, míg született, mondta róla az erzsi. meg egy férje. maradtak ketten. anyám szerint az erzsivel a jósnőkről beszélgettek a halála elötti napokban; hogy a jósnő azt mondta, hírtelen dolog fog vele történni. véletlenül meggazdagodsz, viccelődött anyám. anyám erről még azt is meséli, hogy a nagybátyám is elment jósnőhöz, az utolsó hónapokban, aki azt mondta neki, hogy hosszú könyvbe ne kezdjen bele (!) és vigyázzon magára, mert ártatlan emberekkel szúrhat ki. ilyen hülyeségeket is csak jósnő mondhat, mondta neki anyám, meg hogy látod zoli, fel fogsz futni valami járdára, aztán elütsz valakit, többet kellene aludnod. aztán a nagybátyám meghalt, kezét fogva egy fiatal nőnek, aki vele halt, úgy hogy nem tudott semmiről, mert aludt. fel se ébredt, az ébredésnél gyorsabb volt a halál.
azon gondolkozom jelent e ez nekem egyáltalán valamit. persze gondolkozhatnék azon is, hogy jelent e egyáltalán nekem valami valamit; az effajta kitekert mondatok ideje lassan lejár, érzem. a szandrának lenne igaza? ez a megkeseredés? vagy nyugalom? meghallgatom az ilyen történeteket, picit bele is élem magam, míg leírom, aztán elmúlik, maradok magam, fogy a kávém, fogy az igazam, kis életem döcög, amikor csak lehet, aludni kell. vagy már alszom?
azt mondta tegnap a szandra, miközben hason feküdtünk a rózsák terén, hogy kellő szögben lefényképezzük a magyar katolikus szövetség (!) székházának homlokzatát, élén egy baszott nagy eus zászlóval (körülötte borostyán, hogy teljes legyen a képzavar), hogy neki úgy tűnik, mintha keserűbb lennék. hogy minden ugyanaz körülöttem (dehogy is, mondtam akkor) (és tényleg, mondanám most), csak én nem bírom már annyira (nyugodtabb vagyok, mondtam akkor) (fáradtabb vagyok, mondanám most), mosolyogtam meg minden, belesütött az optikába a nap, kisültek a képek.
ma viszont előjött ez megint. mocsárszagú konyhában ülünk, a történetet anyám meséli, én nézem magam a kávémban; odakint a tavasz, mit mondjak még. apámból indul a beszélgetés, mert közlöm anyámmal, amire rájöttem tegnap este, miközben apám, dugiban cigarettázott a tévé előtt, és én - istenem mennyit változunk - úgy tettem mintha nem vettem volna észre, (és ő úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy én úgy tettem mintha nem vettem volna észre) miszerint ha anyám meghal, nekünk végünk, apám nem törődik semmivel, se magával, se velem, igaza van, én nem törődök semmivel, ütöm a betűket, igazam van, kis életünk döcög, igazunk van, anyám mindennel törődik, csak magával nem, igaza van, csörömpölnek az edények a tavasz utca kettőben, aztán valahogyan a hibiszkusznál tartunk.
anyám mesél, én pedig figyelem, hol közönyösen, hol szakszerűen, előadásmódjában a szentimentalizmust, a tévé sorozatok dramaturgiáját, a nagy szavakat és a kis szavakat, próbálom kihámozni hogy mit akar ezzel mondani, míg rájövök, hogy - éppen mint én - csak mondani akarja. milyen fontos történet ez neki, erre gondolok most, ahogy megpróbálom leírni, meg arra hogy mennyi ilyen történet van; az effajta történeteket nem lehet leírni, lehet nem is szabad. kis életünk vak vágányra fut - hogy írjam le? ezek mi vagyunk. forduljatok el. de most anyám arról mesél, ami nem mi vagyunk.
a hibiszkuszról. merthogy az erzsitől kapta anyám a hibiszkuszt, az erzsitől, aki a munkatársa volt, mondta anyámnak, vigyázzon a hibiszkuszra, a padlásról szedte, anyámnál majd biztos jobb helyen lesz, csak aztán a hibiszkusz nem bírta a gyűrődést, meg apámat, meg a mocsárszagú konyhát, meg hogy anyám nem metszette meg, nagy zöld vödörben csendesen megadta magát a konyha sarkában. az erzsi meg nagyon jó fej nő volt, tüdő embóliája is volt, humora is volt, és titokban fotózott, fagyöngyöt faragott, anyám elő is ás egy csuhaj babát, egy síró öregnénit ábrázoló képet, egy gyöngysort, ez mind az erzsi volt, mondja.
anyám szerette, anyámnak több ilyen embert kellene szeretnie, mert az erzsi mindig mondta neki, hogy szarjon le mindent, menjen szinházba, internetezzen (!), csináljon bármit, csak éljen, anyám persze marad amilyen, de jó ha az ilyeneket mondják neki. azt is mondta neki az erzsi, egy napon, két éve, márciusban, hogy nem érzi jól magát, fáj a lába, meg kókadt, mondta neki anyám, hogy ne vegye komolyan, biztos klimaxol, meg az időjárás, jó, jó, mondta az erzsi, de akkor sem érzi jól magát, és még aznap éjjel meghalt.
látod így kell ezt csinálni, mondtam erre anyámnak, mert annyira nem értek hozzá, hogy ilyenkor mindig ilyeneket mondok. de nem ez a lényeg, hanem a hibiszkusz. most jön a szentimentális rész, amiben én nem hiszek: a hibiszkusz aznap feléledt. újjászületett, mondja anyám, mintha mi sem lenne természetesebb. a hibiszkusz azóta kivirágzott, jól érzi magát, virágja is van, gyereke, ahogy anyám mondja, kettő.
az erzsinek egy volt, egy kislány, aki autista gyanús, aludt, míg született, mondta róla az erzsi. meg egy férje. maradtak ketten. anyám szerint az erzsivel a jósnőkről beszélgettek a halála elötti napokban; hogy a jósnő azt mondta, hírtelen dolog fog vele történni. véletlenül meggazdagodsz, viccelődött anyám. anyám erről még azt is meséli, hogy a nagybátyám is elment jósnőhöz, az utolsó hónapokban, aki azt mondta neki, hogy hosszú könyvbe ne kezdjen bele (!) és vigyázzon magára, mert ártatlan emberekkel szúrhat ki. ilyen hülyeségeket is csak jósnő mondhat, mondta neki anyám, meg hogy látod zoli, fel fogsz futni valami járdára, aztán elütsz valakit, többet kellene aludnod. aztán a nagybátyám meghalt, kezét fogva egy fiatal nőnek, aki vele halt, úgy hogy nem tudott semmiről, mert aludt. fel se ébredt, az ébredésnél gyorsabb volt a halál.
azon gondolkozom jelent e ez nekem egyáltalán valamit. persze gondolkozhatnék azon is, hogy jelent e egyáltalán nekem valami valamit; az effajta kitekert mondatok ideje lassan lejár, érzem. a szandrának lenne igaza? ez a megkeseredés? vagy nyugalom? meghallgatom az ilyen történeteket, picit bele is élem magam, míg leírom, aztán elmúlik, maradok magam, fogy a kávém, fogy az igazam, kis életem döcög, amikor csak lehet, aludni kell. vagy már alszom?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése