alszom

hogy lehet úgy születni hogy közben alszol? nyilván egyszerű: nem szabad felébredni. pszt. erről az oh so quiet jut eszembe. persze így is kell meghalni. sőt, gondolom élni is így kell. annyira nem hiszek az ilyen mondatokban. mivel rímel, ideköltöm: nem hiszek az ilyen blogokban.

azt mondta tegnap a szandra, miközben hason feküdtünk a rózsák terén, hogy kellő szögben lefényképezzük a magyar katolikus szövetség (!) székházának homlokzatát, élén egy baszott nagy eus zászlóval (körülötte borostyán, hogy teljes legyen a képzavar), hogy neki úgy tűnik, mintha keserűbb lennék. hogy minden ugyanaz körülöttem (dehogy is, mondtam akkor) (és tényleg, mondanám most), csak én nem bírom már annyira (nyugodtabb vagyok, mondtam akkor) (fáradtabb vagyok, mondanám most), mosolyogtam meg minden, belesütött az optikába a nap, kisültek a képek.

ma viszont előjött ez megint. mocsárszagú konyhában ülünk, a történetet anyám meséli, én nézem magam a kávémban; odakint a tavasz, mit mondjak még. apámból indul a beszélgetés, mert közlöm anyámmal, amire rájöttem tegnap este, miközben apám, dugiban cigarettázott a tévé előtt, és én - istenem mennyit változunk - úgy tettem mintha nem vettem volna észre, (és ő úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy én úgy tettem mintha nem vettem volna észre) miszerint ha anyám meghal, nekünk végünk, apám nem törődik semmivel, se magával, se velem, igaza van, én nem törődök semmivel, ütöm a betűket, igazam van, kis életünk döcög, igazunk van, anyám mindennel törődik, csak magával nem, igaza van, csörömpölnek az edények a tavasz utca kettőben, aztán valahogyan a hibiszkusznál tartunk.

anyám mesél, én pedig figyelem, hol közönyösen, hol szakszerűen, előadásmódjában a szentimentalizmust, a tévé sorozatok dramaturgiáját, a nagy szavakat és a kis szavakat, próbálom kihámozni hogy mit akar ezzel mondani, míg rájövök, hogy - éppen mint én - csak mondani akarja. milyen fontos történet ez neki, erre gondolok most, ahogy megpróbálom leírni, meg arra hogy mennyi ilyen történet van; az effajta történeteket nem lehet leírni, lehet nem is szabad. kis életünk vak vágányra fut - hogy írjam le? ezek mi vagyunk. forduljatok el. de most anyám arról mesél, ami nem mi vagyunk.

a hibiszkuszról. merthogy az erzsitől kapta anyám a hibiszkuszt, az erzsitől, aki a munkatársa volt, mondta anyámnak, vigyázzon a hibiszkuszra, a padlásról szedte, anyámnál majd biztos jobb helyen lesz, csak aztán a hibiszkusz nem bírta a gyűrődést, meg apámat, meg a mocsárszagú konyhát, meg hogy anyám nem metszette meg, nagy zöld vödörben csendesen megadta magát a konyha sarkában. az erzsi meg nagyon jó fej nő volt, tüdő embóliája is volt, humora is volt, és titokban fotózott, fagyöngyöt faragott, anyám elő is ás egy csuhaj babát, egy síró öregnénit ábrázoló képet, egy gyöngysort, ez mind az erzsi volt, mondja.

anyám szerette, anyámnak több ilyen embert kellene szeretnie, mert az erzsi mindig mondta neki, hogy szarjon le mindent, menjen szinházba, internetezzen (!), csináljon bármit, csak éljen, anyám persze marad amilyen, de jó ha az ilyeneket mondják neki. azt is mondta neki az erzsi, egy napon, két éve, márciusban, hogy nem érzi jól magát, fáj a lába, meg kókadt, mondta neki anyám, hogy ne vegye komolyan, biztos klimaxol, meg az időjárás, jó, jó, mondta az erzsi, de akkor sem érzi jól magát, és még aznap éjjel meghalt.

látod így kell ezt csinálni, mondtam erre anyámnak, mert annyira nem értek hozzá, hogy ilyenkor mindig ilyeneket mondok. de nem ez a lényeg, hanem a hibiszkusz. most jön a szentimentális rész, amiben én nem hiszek: a hibiszkusz aznap feléledt. újjászületett, mondja anyám, mintha mi sem lenne természetesebb. a hibiszkusz azóta kivirágzott, jól érzi magát, virágja is van, gyereke, ahogy anyám mondja, kettő.

az erzsinek egy volt, egy kislány, aki autista gyanús, aludt, míg született, mondta róla az erzsi. meg egy férje. maradtak ketten. anyám szerint az erzsivel a jósnőkről beszélgettek a halála elötti napokban; hogy a jósnő azt mondta, hírtelen dolog fog vele történni. véletlenül meggazdagodsz, viccelődött anyám. anyám erről még azt is meséli, hogy a nagybátyám is elment jósnőhöz, az utolsó hónapokban, aki azt mondta neki, hogy hosszú könyvbe ne kezdjen bele (!) és vigyázzon magára, mert ártatlan emberekkel szúrhat ki. ilyen hülyeségeket is csak jósnő mondhat, mondta neki anyám, meg hogy látod zoli, fel fogsz futni valami járdára, aztán elütsz valakit, többet kellene aludnod. aztán a nagybátyám meghalt, kezét fogva egy fiatal nőnek, aki vele halt, úgy hogy nem tudott semmiről, mert aludt. fel se ébredt, az ébredésnél gyorsabb volt a halál.

azon gondolkozom jelent e ez nekem egyáltalán valamit. persze gondolkozhatnék azon is, hogy jelent e egyáltalán nekem valami valamit; az effajta kitekert mondatok ideje lassan lejár, érzem. a szandrának lenne igaza? ez a megkeseredés? vagy nyugalom? meghallgatom az ilyen történeteket, picit bele is élem magam, míg leírom, aztán elmúlik, maradok magam, fogy a kávém, fogy az igazam, kis életem döcög, amikor csak lehet, aludni kell. vagy már alszom?

az öreg zenész

amikor a fiatalember körülnézett, kétségbeesetten kutatva valami ismerős, érthető dolog után, meglátta az öreg zenészt. szinte világított a szórakozóhely füstös helységében, ami tele volt a fiatalemberhez hasonló korú nőkkel és férfiakkal. egy kusza, zavaros szerelmi viszonyból menekült ide, ahol találkozót remélt egy másik valószínűtlenül zavaros szerelmi viszonnyal.

a fiatalember egyetlen valódi társát, a hangszerét szorongatta, egy sokat megélt bőrtokban; megmagyarázhatatlan szerelem kötötte ehhez a tárgyhoz, amíg hangokat csalt ki belőle; együtt lélegzett vele ilyenkor, s ez a viszony egyszerre tette önzővé és önzetlenné. minden más alkalommal azonban inkább ijesztővé vált a kezében, mintegy kézzelfogható bizonyitéka annak, hogy mennyire nem tud mit kezdeni az őt körülvevő dolgokkal; az utóbbi időben a fiatalember inkább csak cipelte magával, mint egy bizonyítékképen, hogy van még valami, amihez köze van, de játszani nem nagyon tudott vele; a hangszer egyre többet hallgatott, a fiatalember pedig egyre többet beszélt, és néha, a józanság rideg pillanataiban pontosan érezte, hogy neki egyre kevésbé van mit mondani, azért beszél ennyit, a hangszerben pedig egyre gyűlik a mondanivaló, azért nem tudja megszólaltatni.

az öreg némán ült a sarokban, egyedül; mellette kemény, fekete tok, amiről a fiatalember azt gondolta, hangszer. mellé tette a sajátját, és leült az öreggel szemben; mosolygott magában, hogy lám, mégiscsak mindig van közünk valamihez, két zenész a zenétlen tömegben. az öreg csöndje és magánya elegáns volt és fenséges, ellentétben a fiatalemberével, aki, ettől még jobban összezavarodva, kínjában megpróbálta megtörni a kettőjük közti hallgatást, és beleüvöltött a szórakozóhely tomboló zajába.

- neharagudjon, leülhetek? - kérdezte a gyengék kedvességével.
- minek kérdezi, ha már leült? - mondta az öreg, oda sem nézve.
a fiatalember érezte, ahogy elönti az az ismerős érzés, amikor nem tudja mit kell mondani; de mivel azt hitte, mondani mindig muszáj valamit, nekiállt kérdezni, hogy ezzel is időt nyerjen:
- maga zenész?
- nem.
- és nem is játszik semmin?
az öreg végigmérte a fiatalembert, elmosolyodott és felállt.
- mindenki játszik valamin - mondta, miközben felöltözött.
- esetleg valakin - tette hozzá, és elment.

a fiatalember ekkor megöregedett.

a találkozás

a fiatalember meglátott egy kislányt, aki megszólalásig olyan volt, mint amilyen, egyik - elmúlhatatlanúl elmúlt - szerelme a régmúltból, lehetett ennyi idősen. ugyanaz a tükörkék szem, a mély, álmos tekintet, az a telt, makacs, gőgös száj, és a tiszta, aranyszőke haj, amely úgy fodrozódik, mint a tiszta, napfényben úszó hegyi patakok. a kislány lázas lehetett, homlokát megadóan nyomta a villamosüveghez, édesanyja kezét markolta, és le-lecsukódott a szeme, míg az öt évének minden erejével küzdött a fájdalommal, a villamossal, a várossal és az ébrenmaradással. a fiatalember végignézte, ahogy az üllőitől a blaháig elaludt, és ahogy a kislányt elöntötte az alvás békéje, úgy öntötte el őt is az érzés; ez az érzés olyan volt, mint a hirtelen jött hőség: megcsapta az ereje, végigfolyt a hátán, szédült és elzsibbadt tőle.

megint rádöbbent arra, hogy nélküle él. hiánya megtestesült és kézzelfogható lett, mintha felszállt volna melléjük a villamosra. az a fajta tétnélküli, elképzelhetetlen hiány, mint ahogy távoli, sosem látott tájak és boldogságok hiányozhatnak, amik pont a távoliságukkal és sosem látottságukkal égnek bele a szívbe; olyan fájóan és fuldoklóan költözött belé, ahogy elmúlt, lejárt szavatosságú álmok jönnek vissza váratlanul. ahogy az ember rádöbben, hogy nem lesz belőle jazz-énekes, masiniszta, vagy vadakat terelő juhász, és nem is lehet soha; hogy soha nem lehet más helyen élő másvalaki, vagy hogy nem lehet meg nem történnie annak, ami egyszer már megtörtént. nyilvánvaló, örök igazságokra döbben rá így az ember, mint amilyen "a föld forog", és mintha ezek soha máshogy nem is történhetnének.

ült előtte az elmúlt szerelem ötévesen, és vele szemben ott ült a fiatalember huszonötévesen, és a találkozás képtelensége velük utazott, amíg aztán a fiatalember a nyugatinál felállt és leszállt. úgy érezte, mintha percekig víz alá nyomta volna ez a találkozás, ez az érzés, ez az emlék; szinte félt lélegezni, hogy ne árassza el a tüdejét a rázúdúló hiány. a villamos megállójának korlátjába kapaszkodott, és érezte, ahogy a kislányban lévő láz helyet cserél benne, a dolgok megnagyobbodnak és elhalkultak, és a láz halk lüktetésével nézett az elinduló villamos ablaka után, a tekintete találkozott a kislányéval, aki, homlokát levéve az üvegről, minden erejét összeszedve szamárfület mutatott a fiúnak.

és ekkor a fiatalember megvilágosodott.

az erő

a fiatalember, - akiben a fiatalság birokra kelt az emberséggel, és hol az egyik, hol a másik kerekedett felül -, amikor kilátástalannak tűnő dolgait panaszolta a hozzá aktuálisan közelállóknak, gyakran kapta ezt a választ (inkább vigasztalásul, mint meggyőződésből):
'úgyis ki fogod bírni, mert te erős vagy'.

a fiatalember észrevette, hogy minél többet hallja ezt, annál gyengébbnek érzi magát; úgy tűnt neki, mintha a dolgok annál súlyosabban sötétültek volna, minél többet mondták neki ezt a kijelentést.

amikor mindezt elpanaszolta egy hozzá aktuálisan közelállónak - hogy ereje gyengül, és minél többet bizonygatják erejét, annál jobban gyengül, és hogy mindezt épp azoktól kapja, akiktől a legjobban várna erősítést, vagy legalább kegyelmet és hogy ettől még jobban gyengül, és nem vigasztalja az sem, hogy közben ez azoknak, akiktől ezt kapja, olyannak látszik, mintha ő erősödne, tehát még inkább ezt adják neki, és ha még egyszer azt hallja hogy ő ki fogja bírni, mert olyan erős, ő esküszik, most már aztán tényleg, összeesik és belehal - akkor a hozzá aktuálisan közelálló megértően bólogatva csak annyit mondott:
'de úgyis ki fogod bírni, mert te erős vagy'