awake the unkind

how you like to be remembered?

amikor ezt írom, már itt vagyok két hete. lehetne két év is; máshogy megy itt az idő. pedig múltak napok furcsán, abban a különös bágyadtságban, ami az utóbbi évemre, de talán az egész életemre jellemző: fásult fáradság ez, az az állapot, amikor nem az embertől történnek a dolgok, hanem az ember történik meg a dolgokkal; és ez nem ugyanaz. nem beszélek, de nem is hallgatok. ilyenkor minden egy kicsit távoli marad, még az egészen közeli dolgok is, amolyan félálom szerű bágyadtság; ilyenkor az ember egészen egyedül van, az álmaitól és a valóságtól egyaránt messze; ilyenkor az ember nem eszmél, csak érez, és ez ugye nem ugyanaz. kávék mérik a napjaimat, s ahogy keveredik bennük a tej, vagy ahogy állnak a fények; délelőtt ott a hátam mögött, délután meg valahol a lábam előtt; ilyenkor meg világít a laptop. vagy a hold, ugye. a gyerekektől csak még álomszerűbb lesz az egész, nem is mindig tudom hol kezdődnek ők és hol végződök én; hogy ők játszanak e velem, vagy én velük, és hinnéd e: ez sem ugyanaz. magammal is úgy vagyok, hogy amik fájnak, abba kapaszkodok: a fizikai fájdalom legalább megfogható valóság. émelygek, a gyomrom - nem vakbél! - szúr, a gerincem tép, a nyakam sajog; ezek a biztos pontjai kis világomnak. és az éhesség: folyamatosan éhes és fáradt vagyok, az előbbi tart ébren, az utóbbi altat el. szép gömbölyű most az élet, kerekített minden, mint valami gyerekszoba: nincsenek fájó sarkok, nem törik a fejem, csetlek, botlok, de puhára esek, és közben nagyra nőtt, felnőtt gondokat szopogatok. néha persze eszmélek, mint aki éjjel nagy álomból hirtelen riad; olyankor nem tudom pontosan hol vagyok, miért, de világosan látom hogy kivagyok, és miért; hidegek és tiszták lesznek a gondolataim, és kegyetlenül világosan látok; ijesztő és elviselhetetlen az élet olyankor, mint az igazság általában, de eddig mindig elringatott ez a hely; talán a gyerekek, talán a fák, talán a gondok; vagy hogy

deliver me from my enemies!

és magamról többet nem, ezért is hálás vagyok, hogy annyival többet kellene arról írni, ami nem én vagyok, mint arról, ami most vagyok. kispados cserejátékos most szinte minden, a pályán meg csak önkéntes vagyok, de figyelj, mesélek a mérkőzésről: ma van szombat, kedden jött egy nő, bocsánat lány - pattanásos, tizenhét körüli, gyorsan festett, miniszoknyás; kezében egy kislány. az övé, de neki most nem, nem megy. egy éves és hét hónapos, anita. van oltási könyve, a másik, fehér könyvet, az itteni egésségi kiskönyvet, nem találja. nyugodt kislány, megeszik mindent, a hátán a sebet látta orvos, az apajegy, nem kell törődni vele. ő most megy. zavart volt végig, kamaszosan szégyenkező; mintha valami nagyon tisztátalan dolgot kellett volna csinálnia, így vehet először tisztasági csomagot egy kislány. gyorsan távozott, mi azt hittük csak wcre megy; a számát megadta, de persze nem kapcsolható. az egyik nevelőnek másfél éves fia van, a másiknak meg az árvaháztól lett gyereke: kilenchónapos kicsit hoztak be tavaly, rajta maradt, megszokta, így lett anya, anyácska. mi legyen az anitával, ők nem vállalják, jó, akkor majd én. így lett kislányom nekem is, legalább annyira játékból, mint komolyan. éktelen büdös, halszagú ruhában maradt itt, legalább két számmal nagyobb cipőben, egy félig elrohadt cumisüveg, amit valószínűleg sose mostak ki, és egy olajos mackó társaságában, amit szorongatott; az anyja jó tanácsként annyit mondott, hogy ahhoz ragaszkodik. tudtam és akartam az anglia/írország után a kontrasztokat; de ugye, jó annak akinek nem árt az ami használ, jó annak, aki, amit akar, nem úgy kapja meg ahogy akarja; én akartam, de többet kaptam, mint amennyit akartam - ha erre gondolok, az jár a fejemben hogy vidi, volo domum redire:

i came, i saw, i want to go home.

a feneke véresre volt sebesedve, gondolom nem nagyon cseréltek rajta pelenkát, szétmarta mindenét. a hüvelynyílásnál ujjnyi fekély; a hátán az a bizonyos 'apajegy' egy golflabda nagyságú seb, bevarasodva. szerintem égés, remélem tévedek. a füle mögötti koszból ítélve fürdetni is ritkán. remegett és jó ha volt négy-öt kiló; egy év, hét hónaposan. a papírok szerint az utolsó oltását hét hónaposan kapta meg, tehát kettő hiányzik; az itteni orvos meg papírok nélkül sajnálja, de nem. menjünk be szeredára, szeredán majd megnézik, persze. megfürdettük, megetettük, így lett egy gyerekünk. így megy ez; aki megfogja, azé. az elején nagyon nehéz volt; az első napi kaját úgy ahogy van egy az egyben adta vissza, mintha nem lenne emésztése; talán nem állt be a gyomra. rázta magát, remegett és sírt, két nap múlva jött az első mosoly. kicsi fején olyan groteszkül hat a felnőtt arca, ráncos, és teljesen kerek, olyan vonásai vannak mint egy megvilágosodott buddhistának. én eddig kétszer bőgtem miatta: először az első nap, amikor lefektettük: annyira durva és képtelen, hogy a megan írországban is épp ekkora volt, mégis akkora a különbség köztük, hogy a világ végletessége ott akkor úgy fúródott belém, hogy bőgtem tőle, ahogy ő abbahagyta. hason alszik, lábait maga alá húzva, kezével takarva az arcát és a fülét; indiában a járdaszigeteken aludtak így emberek, minél több testrészüket védve ha rájuk lépnének; na de ez egy félkétéves kislány! annyira benne volt minden abban a mozdulatban, ahogy magához szorongatta a büdös maciját - három nap múlva tudtuk csak elvenni tőle -, és elkezdte elringatni magát, és olyan világosan beugrott a megan és a végigszenvedett éjszakák, kenőcsökkel, mesékkel, beszélő könyvekkel és babákkal, hogy kimentem, és amióta itt vagyok, először éreztem nagyon, hogy milyen kicsi vagyok. mellé bújva aludt csak el, lett róla fotó, tessék a kontraszt; gloucesterben az erika kicsije, a henriett aludt így mellettem, de az mennyire más volt; annak a képnek később azt a címet adtam hogy protection, és annyira adta magát most, utólag visszanézve is hogy ez meg

- no protection -

másodszor meg akkor, amikor kiment az udvarra a gyerekek közé; kiderült hogy nem tud lábra állni, egyrészt gondolom egész életében le volt téve valahova, aztán úgy elvolt, másrészt a lábai is gyengék; és ahogy kínlódva visongva kereste a járást a labda felé, hirtelen beötlött a kép, hogy kire hasonlít, mind az arca, mind a mozgása, a kis vékony végtagjai, az egész gyerek úgy ahogy van: a pinokkióra. és ott akkor, megint megnyílt az ég. kis pici fabábú, akit elhagyott a dzsepektó. a jó büdös kurva anyját az egész világnak. azóta is sír, nagyon más kommunikációja nincs; sír, zokog, ordít, hisztizik, vagy nevet, kacag, gurul a nevetéstől. szavakat semmit, csak hogy 'nem!' ez mondjuk fontos, neki van igaza. mindenre ezt mondja, ugye, milyen bölcsek a gyerekek; a helyében én se mondanék mást. vagy azt hogy 'tessék' azt szépen kiejti és eldobja ami épp a kezében van; és van még egy univerzális 'aduda' amit mindenre használ, aduda ha éhes, ha elege van, ha fáradt, ha nincs semmi baja, stb. ha sír, akkor meg úgy sír mint valami mérlegképes könyvelő sírhat nyolc óra irodai munka után: a juj, meg a jaj szócskákat variálva, könnyek nélkül, fülbántóan. ha zene szól, bármilyen zene, akár ha beatboxolok is neki, elkezd dülöngélni rá, mintha erre született volna; hihetetlen zenei hallása van, külön mókás volt látni, hogy a kintről beszűrődő diszkózenére is megpróbált mozogni, de aztán 'aduda!' mondta, és feladta a próbálkozást. a többiekkel nem nagyon tud mit kezdeni, egyedül a legnyugodtabb, eljátszik magával, elringatja magát, itt - ott elalszik, felkel, rázza magát; emlékszem én is ilyen voltam, egyedüli gyerek. csakhogy ez egy árvaház, itt törvények vannak; nem veheti fel mindig valaki, nem foglalkozhatnak vele, azt kell csinálnia amit a többinek; majd megszokja, mondják. lófaszt. addig is ül és üvölt. annyira ki lehet következtetni az eddigi életét minden mozdulatából; abból ahogy elfordul, ha ránéznek, abból ahogy szégyenlősen elmosolyodik, abból hogy minden hangos hangra összerezzen, összekuporodik, és elkezdi ringatni magát. viszont nincs érzengőség, ha hazavisszük, akkor oké, de egyébként ne szokjon meg minket, mi úgyis elmegyünk, ne szokjon meg mást se, más is elmegy, szokja meg az itteni életet, és ha kimész a szobából, hiába üvölti túl kétségbeesetten beth ortont, aki azt énekli a refréneben:

she cries your name...

anita. de még nem hallgat a nevére; majd egyszer. viszont megjött, és felébredtem tőle; vele kezdődött a nehéz korszak. eddig egy kicsit nyaralás szaga volt a dolognak, ráérős, itt ott kényelem is, sétálós, álmodozós, érzelgős; most sajnálom ezt az időt is, amit az írással töltök. harminc vendég, ugye, enniük kell, és jött még harminc; és közben itt ez a kicsi lány is. nevetségesen fáradt mindenki, és feszült; üvöltözések, összeütközések, személyes problémák cikáznak a levegőben, kierősödött a big brother jelenség. reggel reggelit csinálni, délben ebédet, este vacsorát, éjszaka fektetni, közben gyerekezni, pelenkázni, takarítani, a holnapra előkészülni, napi két pelenka van, ez a fejadag, ha ötször szarik is a gyerek; napi három étkezés van, naponta hússzor kapunk olyan beszólást, hogy menni kell ki, a fába rúgni, vagy a falba ütni ököllel, hogy fájjon, és hogy elmúljon, és hogy minden menjen tovább. gyűlnek a testemen a csípések, abból látom hogy telik az idő, és éjszaka annyira fáradt vagyok, hogy az már fáj, és csak ülök, és nézem a sötétet. de valahol mélyen nagyon jól esik ez a leterheltség; felébredtem, azt érzem hogy élek, a napok megtelnek valami furcsa súllyal, szarszag és gyerekzsivaj; és amikor átszakad az a határ, amit az ember bír, amikor érzed hogy ez már túl van azon, amire képes vagy, akkor minden lenyugszik, kisimul, békéssé válik a legnagyobb cirkusz közepette is, és a dolgok gépiessé, és maguktól érthetővé válnak. hajnali háromkor, amikor összeszarta a kanapét a kislány, szó nélkül, és gondolatok nélkül keresel wécé papírt, és jössz rá hogy nincs sehol az emeleten; és még csak nem is sajnálod magad, se szerencsétlennek, se hősnek nem érzed magad, jó minden úgy ahogy van, csak legyen valahol wécé papír. és amikor találsz a másodikon egy keveset, közben bal kezedben a sz*ros gyerek, akkor az a hülye érzésed van, hogy most megtudtál valamit a boldogságról. egyszer ettől függetlenül nagyon elszakadt minden, akkor úgy éreztem hogy másnap csomagolok, és megyek haza; aztán elszállt ez is, mint ahogy egy túlságosan felfújt lufi. megtanultam annak a jelentőségét is, hogy milyen fontos kimenni inni, vagy cigizni, vagy bármit csinálni, ami a napodon túl van; nem lehetsz olyan fáradt, hogy ne tudd magad megajándékozni valamivel, még akkor se, ha az, amit épp adsz magadnak, egyébként nem is esik annyira jól. ez maga a

'life in mono'

ape shall never kill ape

másszunk bele megint. most már nem erdőszéléről, irodából, kiharcoltam a kulcsot; tulajdonképpen folyamatosan net közelbe lennék így most, épp, ha; ha, ha ráérnék, haha. ugye. kezd kijönni hogy mivel számoltam el magam, de azzal legalább nagyon: nem hoztam a gyógyszereimet. nem anyám hibája, hiába mondom, nem mondhatom, csak beletartozik ez is; dráma volt, nem figyeltem, elfelejtettem. először azt hittem, a legnagyobb baj hogy a furulyámat hagytam otthon, de ez most azért így nagyobb; lassan négy napja egyre szarabbul vagyok. most amikor ezt írom, már mintha a láz is kopogtatna, már alig vártam. nem vettem ezt annyira komolyan, de így, gondolom hogy nem eszek rendesen, gyengült a szervezet is. ráadásul napi öt hat kávét ittam, mivel nekem a kávé elnyomja az éhességet, és kaja nem volt, kávé viszont igen; valami gyomor bajt okozhatott ez is. három napja szédelgek, nincs vérnyomásom, folyamatosan fáradt vagyok, hányinger is van, ájulás, és a nyakam; na a nyakamat hagyjuk. újra fáj a fogam (back in business) de amitől viszont most jól ijesztgetem magam, hogy a köldököm felett nyom valami; olyasmi érzés, mint amikor hánysz, vagy ilyesmi és marad egy ilyen savas valami a gyomrodban; igen ám ez viszont lejjebb van, attól félek hogy vakbél. és a nyakamat rá (sic) hogy ez még csak a kezdet. persze a román gyógyszereket nem ismerem, abból nem élünk meg; viszont van itt egy méhész valahol, tőle mézet kell majd szerezni, és elvileg svédcseppet is hoznak, kalciumot meg pezsgőtablettában kaptam, valamerre csak visz a víz.

apropó víz. voltunk pataknál - ami nem patak volt, hanem a volt volt; ez nem a fesztivál vigyázz; de nekem akárhogy is, patak marad, egész egyszerűen semmi folyós nincs benne, még úgyse, hogy hirtelen elmegy a lábad alól a talaj, olyan mélyedései vannak - csapatostul, az összes gyerek; és életem egyik legboldogabb napja volt; vagy ha egész nappal ne is túlozzunk, de pillanatai biztos. persze hogy be kellett menni mindenképpen; és én meg persze hogy hosszú nadrágban voltam. csúsztak a kövek, a patakon át egy híd; - függő híd, istenem mikor láttam én utoljára függő hidat - lehetett bele kapaszkodni. nyakamban fürtökben a gyerekek, táska, ing a hátamon, gondoltam simán átmegyünk, max ha bokáig fog érni a víz. a közepe fele egyszerre csak derékig, aztán majdnem mellig, a táskámban minden elázott; a fényképezőgép pont nem, mert valamelyik pöttöm vadul kattintgatott vele (lehet csinálok belőle egy albumot, elég kifejező képek lettek), de a pénz úgy ahogy van, a maradék magyar forint (hétszáz!), bankkártyák (nemcsak az angol llyod's vízálló vaze, hanem az otp junior is!), a maradék euró (az a cipőm!), és az összes lej. viszont a patak vs papírpénzek harcból egyértelműen a lej jött ki győztesen, én nem is hiszem el hogy a románoknak ennyire jó pénzük van, szinte teljesen vízálló. utána már úgyis mindegy alapon tökig bele a vízbe, minden gyerek kedvet kapott, és olyan féktelen pancsolás lett a vége, hogy ihaj. attól hogy hosszú farmerben és pólóban voltam (egyszerűen nem volt időm levenni) egyfajta kamaszos rosszalkodás érzésem lett, úgy éreztem magam mint egy gyerek, de ennek a közhelynek egész más távlataiban, mint eddig; fröcsköltünk, úsztunk, békát fogtunk, és én úgy felengedtem, mintha ez a patak több lenne egy puszta pataknál, mintha megelevenedtek volna ezek a lírai baromságok, miszerint hogy a patak elvitte az összes gondomat, lemosta rólam a múltamat, eláztatta a felnőttségemet, stb.

viszont annál inkább felnőtt voltam az elég hangzatos nevű háromszéki magyarok világtalálkozóján. azon dühöngtem és szomorkodtam, hogy mennyire egy elbaszott ember vagyok én; egyszerűen képtelen voltam máshogy nézni az egészre, mint valami durva szélsőjobboldali reklám propagandára, egyrészről; másrészről meg mint egy nagy kultúrgiccsre. hosszú hajú vad ősmagyarok rohangáltak körülöttem, pólójukon a régi nagymagyarország képével, kezükben zászlóval, és látszott rajtuk hogy nagyon komolyan veszik az egészet; ők voltak a viccesek. volt még pár szelíd tejbajszos családapa hozzátartozó családdal, magyar rendszámú nyugati autókból kiszálló békés, elhízott értelmiségiek, akiknek az isten tudja mit jelent már erdély, és ez az egész, nosztalgiát, kötelező kultúrtanítást a gyerekeknek, vagy csak affajta sznobizmust, hogy ők idejárnak, és nem a szigetre, ugye, rohadjon meg az összes kapitalista, de ne beszéljünk hülyeségeket. a standokon könyveket is lehetett kapni: 'orbán viktor húsz éve', 'ez a hazám én hazám - orbán viktor', 'szerda reggel: beszélgetések orbán viktorral' (ez utóbbi egyébként itt van mellettem, találtam egy példányt itt az irodában is; egészen humoros hogy itt valamiféle romantikus néphőst csináltak ebből a szerencsétlen vikiből, olyasféle lehet, mint nálunk otthon a kamaszlányoknak ákos: erkölcsi és életviteli példakép, távoli hős, aki néha leszáll az egekből, és mond valami faszságot a népnek. nem lennék meglepve ha a legtöbb magyar háztartásban megtalálnék legalább egyet ezekből a könyvekből; viszont utána beszélgettem erről egy helyi arccal, és ő azt mondja hogy nehogy azt higyjem; a népszavazás óta nagyon sokat csökkent a vikiréia, sőt, legutóbbi beszédére, itt tusnádfürdőn kábé háromszázan voltak csak kíváncsiak, pedig ingyen bor - röhej - is járt a hallgatóságnak), stb. aztán meglepően sok románnal találkoztam, jelegzetes spanyolos - cigányos arcuk, és erős szaguk egyértelművé tette őket; gondolom nekik a búcsú jelleg volt a lényeg, nekik mindegy mi, csak buli legyen, annyira meg tudnak magyarul, mint ahogy az itteni magyarok tudnak románul, tehát egy - egy. az is vicces szociál kép volt, hogy kint álltak a román gárdisták; katonai sátor, benne tévé (mtv bazdmeg, mtv, beyonce klipp dübörög közvetlenül őseink turisztikai játszótérré alakult nemezsátora mellett!), ők meg cigiztek, álltak, az arcuk olyan (lehet túlreagálom) mint annó az ss tiszteké lehetett, magyarul nem hajlandóak beszélni, lehet nem is tudnak (amikor az egyiket megkínáltam sörrel, nem értette, csak aztán a mozdulatot, és németül - danke - köszönte meg, erre én angolul mondtam hogy 'you're welcome' erre mindketten zavarba jöttünk). aztán a maradék pedig a tényleges erdélyiek, akiknek talán tényleg szólt volna ez a fesztivál, vagy mi; kicsit olyan érzésem volt velük kapcsolatban is, mintha hollókőn járnék, népi ruhás székely pásztorgyerekek, arcukon az a jellegzetes 'legyen már vége' arckifejezés, öreg székelyek pálinkával, sajtal, minden jóval, a faluk szekereken képviselték magukat, kirakva rá minden, amit az adott falu adhat; szalonna, pálinka, borvíz, ahol van, tej, kenyér, az ember szíve összeszorult; de ezek persze kiállított tárgyak, kis keszkenőn a paprika, úgy mint régen, isten tudja kinek bizonygatják hogy ezek még tényleg vannak. egy falusátorban osztogattak zsíros kenyeret ingyen; később amikor elkezdődött az istván a király, akkor ugyanitt már egy lej volt egy kenyér.

és hát az istván a király; mutogatta a duna tévé, élőben, isten tartsa meg a jó szokását, legalább figyelnek ránk, ugye. szerintem borzalmas volt, de ugye ott, akkor, öreg, frusztrált, rosszindulatú felnőtt voltam, nem nekem szólt az előadás. erőltetett, giccses-látványos nagyjelenetek; úgylátszik a sima istván a királyt már az erdélyiek is unják, így belemixelték (szó szerint) az attilát, és az árpád népét; bravó, bravó. látványos fasság volt az egész, ami különösen diszharmóniában volt az egész elvileges családi légkörrel, és főleg a helyszínnel; az a maskai óriáspincetető tényleg olyan, mintha megállt volna ott az idő, nekem szentségtörésnek és erőltetettnek tünt a nagy füstorgiák, fények, baromi nagy kivetítő, mint valami nagyszínpad. ráadásul túl hosszú is volt az egész, majd három óra, a kivetítőn már már kínosan giccses képek; naplementébe lovagoló hunok, magyar korona, mátyás (hogy a picsába jön ide mátyás király?), kisfiú magyarzászlóval, stb. én nem bírtam egyébként, szóval jellemzően úgy beszélek hogy ott sem voltam; lementünk inkább erdőn át a faluba, találtunk nyitva egy élelmiszerboltot, ott beszereztem sört és meggybefőttet, onnantól kezdve tőlem az egész történelem bekaphatja. sötétben másztunk dombot, csillagfény alatt; igazi ősi magyarok voltunk, ha nyíl lett volna nálam, biztos hátrafelé lőttem volna célba, így viszont boldog voltam hogy visszaértünk a végére; a többiek, az árvaház nagy lányai viszont ott álltak végig az első sorban, és az előadás végi vastapsnál felrohantak szörényihez, kaptak tőle puszit, akkora dolog volt ez nekik, hogy hazafele se aludtak a kocsiban, úgy ujjongtak tőle; az meg külön vicces, hogy amikor kérdeztem hogy tudod e milyen zenét szerzett szörényi, azt mondta rá a noémi, hogy persze, zongoradarabokat. naugye. ott volt egyébként bródi is, nem tudtam nem észrevenni hogy nem fogták meg egymás kezét; közéjük állítottak egy kislányt.

és ugye kislány; kislányokról, gyerekekről, és erről az egészről most kellene nekikezdeni írni, de most nem; majd holnap, hej ráérünk arra még. azt viszont muszáj megjegyezzem, mintegy kedvcsinálóként - kedv? - és ha már úgyis nyakig belemásztam a rosszindulatú boncolgatásokba, hogy a következő a helyzet: jön harminc (!) vendég, nyaralni (!!) táborozni, ide az otthonba; aztán most derült ki hogy nem úgy van az, majd jön még huszonnyolc (!!!) vendég szintén nyaralni (?!); a nagylányokat elvitték nyaralni (ez ilyen nyaralós időszak na) tehát segítség szinte semmi, itt a tíz kicsi gyerek (legnagyobb öt, legkisebb egyéves) harminc majd megint harminc emberre főzés, takarítás, szobákat megcsinálni stb; és az önkéntesek akik még itt voltak, befejezték a nyaralást (ugye), tehát a végeredmény: négy, várj megismétlem négy felnőtt (felnőtt? az egyik nevelő harmincegy éves és idegbeteg, de az idegbetegség szó legszorosabb értelmében; őt számoljuk hát felnőttnek. a másik nevelő 21 éves, és van egy másfél éves gyereke; az egyik önkéntes én lennék 25 évemmel; a szandra huszonhárom, és várjál itt van még a félbuzi - vagy tán egészen az? - papnövendék gyerek aki most végzi a líceumot, tehát 19; de valójában kiderült hogy húsz, mert vesztett egy évet) körülbelül nyolcvan emberre, akikből legalább hetven gyerek. és mindezek tetejében az otthon vezetője, a tibor, a szent, az isten elszánt embere, a gyerekek védelmezője, a lángpallosú apostol hol van? figyelj: nyaral. horvátországban. naugye.

in a state

na ott hagytam abba, hogy jó annak, akinek nem árt az ami használ. nekem viszont annál inkább, jó ha túlélem a sok hasznos dolgot, amit magam köré gyűjtök. hideg van, újramelegített kávét iszok és banánt (banana rouj romana!) eszek, talán ezzel magyarázható, hogy hajlamosnak érzem magam most a nagy érzésre, és túlkapásra; épp ezért megpróbálok tárgyilagos maradni, és szolid.

anyámmal való elválásról írni sincs kedvem, annál is inkább, mert ezzel is bevallanám magamnak hogy foglalkoztat; pedig igyekszem ezt eltitkolni, sőt, néha már kínosan nem gondolok rá, erőltetetten. viszont az megkönnyíti a dolgot, hogy apám lelépett reggel, mielőtt találkozni tudtam volna vele - azt hiszem apámtól meg kell tanuljam a szakításait - és a telefonom is - a dolce gabanával együtt, pedig arra de nagy szükségem lenne itt! - bennmaradt a kocsiban. egyetlen kommunikáció az internet, az meg nem igazán van; azt mondom hála istennek, míg azt gondolom, az ördög vigye el.

internetre két lehetőség van; az atya - a jóég tudja hogy valójában pap e, ellenszenves idióta figura, de róla talán majd később - irodája, amit az atya - továbbiakban: az atya - vadul és figyelmesen zár, mintha holmi titkai lennének ott, amiből én eddig csak azt találtam, hogy gyanúsan ért a számítógépekhez. kicsit perverz, ahogy egy elvilegi ferences (!) szerzetessel arról vitatkozunk, hogy milyenek a magyar és román router árak a fejlettebb országokhoz képest. szóval az atya irodájában van korlátlan - érdekesen szól a korlátlan kifejezés itt hargitában, de azt igértem magamnak hogy tárgyilagos leszek - net, ehhez viszont tőle kell kiharcolni a bejutási lehetőséget, ami meglehetősen kellemetlen és kényelmetlen.

a másik jóval romantikusabb: majd egy kilométerre egy három csillagos (!) szálló wireless internettel is rendelkezik, az egyetlen net a faluban; hudson (azt hiszem hudson, nem peterson; de lehet egyikse, valami ilyen idióta amerikai név) fenyők alatt, az erdőszélén, farönkön ülve nyomulhat az ember, míg le nem merül a laptop, körülötte zúg a havas; modern pásztorgyerek, baltát tölt le az internetről.

effajta romantikus szegénységet is vártam, kerekeskutas kis erdélyi falut, kisvasúttal, és padokon ülő bácsikkal, este maguktól hazataláló tehenekkel; el is mentünk ilyenek mellett, míg jöttünk, de tusnád nem ez: tusnádfürdő egyszerűen ronda. keveredve a csaucseszkó féle szocreál komunista maradványokkal, - például panelház az erdő szélén, a falu szélén, a falu közepén, tó mellett, talán még a tó alatt is, a fene tudja, hülyék voltak ezek; megjegyzem csaucseszkó (így írom a nevét?) rezidenciája itt van mellettünk, és az élet kifinomult humorával egy orosz (!) ügyvéd vette meg, most vadul felújítja - de ez a baj tusnádfürdővel: turista csalogató, fantáziátlan, modern amerika majmoló épületek, a már emlegetett panelokkal, szórványosan a megmaradt régi falu hangulata, ezekben főleg cigányok, vagy nagyon lepusztult román - magyarok élnek, akiket még nem láttam józanul; és a kilencvenes évek beton szállodái, amiknek csak az árait újították fel; száz lej egy éjszaka, és ez a legolcsóbb. ronda tusnádfürdő, bántóan sok az ember, főleg öregek, akik egészségesedni jönnek ide, meg középosztálybeli magyarok, románok és sok a svájci is; mulatságosan hat, ahogy sétálgatnak az árvaház előtt, melegítőben, méregdrága sportcipőben, fagyit majszolgatva a mezítlábas gyerekek között.

az árak nekik szólnak; drága minden de nagyon. öt lejért (!) vettem gesztenye pürét, amit lejártan hoztak magyarországról. tőlünk nem messze diszkó (ebből kettő is van!), lejárt, ámbár ahhoz képest meglepően igényes trance zenékkel, amik így, épp ettől hatnak még meglepőbben igénytelennek, hiszen jópárat még fel is ismerek közülük; tegnap leama & moor album szólt, felismertem agnelli & nelsont is, chicane-t, way out westet, gabirel & dresden is, az első deep dish album (azért a future of the future-re még most is táncoltam!), dj sakin, és társai; atb-t és dj tiestot viszont eddig még nem, pedig nem akarom elhinni, hogy ide nem jutott volna el, vagy ennyire igényesek lennének; gyanítom ez egy trance b*zi helyi műve, aki történetesen a diszkóban dolgozhat. sajnos délelőttől indul a puffogás, és néha terrorista gondolataim lesznek tőle, főleg amikor az ember áll és nézi a fákat, erre megszólal a nomansland.

van egy palacsintás néni, ő képviseli mindazt az erdélyi értékrendet és romantikát, amire vártam, és amire emlékeztem; ötven baniért eszméletlen finom palacsintákat gyárt nyolcvanhat évesen a pincéjében, napi tíz órát; az unokája történetesen sátánista, és punk, és az unokái kidobott pólóit viseli a néni. az az igazi erős, okos, kedves néni, úgy hívják: a nagymama, akinek olyan arca van, ami épp úgy lehet százötven is, mint hatvan; az embernek szinte úgy tetszik hogy az idő kikerülte őt, ahogy ott áll, kezében palacsinta, punk's not dead vagy hatszázhatvanhategészhatos pólóban. nem hisz se ördögben, se istenben, csak a palacsintákban; az unokája meg majd kinövi ha akarja, mondja mosolyogva. okos nő. van egy medvéje. fehér kutya, azt hiszem erre mondják azt hogy szelindek; tényleg akkor mint egy medve, egy olyan medve, aki feltette a best of bob marley lemezét, és nagyon csúnyán betépett, sörényt növesztett, és berasztásította. meg fogom interjúvolni a nénit, tele van történetekkel. eddig csak azt tudtam meg, hogy ötvenhat idején fiú ruhában járt, levágatta a haját, és kitömte a hasát hogy ne látszódjanak a mellei; az apját és a testvérét elvitték, egyedül volt a házban, és félt hogy megerőszakolják. csak azért volt nehéz a dolog, mert akkor már állapotos volt első gyerekével. életképek, amiket fel se tudunk fogni.

és ha már itt tartunk akkor a gyerekek. ennyi idő alatt már neve lett mindegyiknek, nem csak arca; hihetetlen emberek bujkálnak ezekben a kicsi testekben és egyszerű, könnyen felejthető nevekben. jellemző kép: a játszótérre kijött egy teljesen átlagos gyerek, gondolom magyarországról, vagy bukarestből, vagy az isten tudja, jól öltözött, nem túl kövér, jól táplált gyerek; és azon szörnyülködtünk, hogy hogy lehet ilyen kövér egy kisgyerek. akkor jöttem rá, hogy milyen hiányosságaik vannak az árvaháziaknak.

cipő az alig, ruha az alig, és főleg a foguk borzalmas. néhány pöttömről képtelenség megmondani a korát, négynek néz ki, ő kilencet mond, a többiek szerint hat, az anyjáról nem tudunk semmit, az öccse viszont hét. tetű és bolha is van bőven, főleg a bolháktól lehet ugrálni; de azt hittem ez jobban fog zavarni. vitamint szinte semmit nem kapnak, gyümölcsöt venni drága, adományként nem érkezik; egyébként is a kaja megromlik, vagy felfalnak mindent. fél virsli egy vacsora adag, van mit tanulni, és amíg pénzem van, az emberségemet bőven legyőzi az éhességem; kijárunk enni a boltba, szinte már szégyellem magam, olyanokat eszünk. de én bizony farkas éhes vagyok, az árvaház kajája meg azonkívül is hogy szar, az embernek olyan érzése van mintha szentséget törne.

az emberi képek egyébként durvák, erős kontúrúak, annyira hogy beszélni se érdemes róla. az elején még szívtam magamba a történeteket; a gyönyörű arcú kis kétéves dús hajú kislány, aki szemrebbenés nélkül hazudik, és belenyúl a zsebedbe; az anyja prostituált, ha hazamegy a kislány, pornófilmet nézet vele. vagy a tízéves tiszta arcú erdélyi szépség, aki két öccsével maradt itt; az anyja utálja őket. mint valami kis kotlós terelgeti az öccseit - a kisebbik csak másfél éves - eteti, itatja őket, két három nap után láttam rajta csak gyerek mozdulatokat, de azokat is olyan zavartan, esetlenül teszi, mint egy felnőtt, amikor gyerekeskedik. az ijedt pöttöm, akit az anyja ráejtett a tűzhelyre, és nincs bőr a hasán és a nemi szervén; a mindig tetves mókamester, akinek már éhen halt egy testvére, a sérült erőszakos kislány, aki nagyobbat harap, mint az a bizonyos szelindek tudna harapni; mind mögött bántóan megható, és kellően távoli történetek lapulnak, amiket az ember egy idő után valami áll szerényésggel el is felejt, ahogy meghallgatja.

ami viszont marad, és nem várt dolog számomra, egészen újfajta emberi kaland: azok az itteni emberek, a felnőttek. amolyan furcsa big brother jellegé vállt a dolog, az itt dolgozó 'hivatalosok' és 'önkéntesek' között. a vezetőt, az atyát, a főnököt, a ház vezetőjét én konkrétan utálom, de nagyon. amolyan kis patkány típus, teljesen jellegtelen arcával, régi szemüvegével, és azzal a hanghordozással, ami azoké, akik erőltetetten akarnak tanult, művelt embereknek látszani. sok dolga van, végül is ő itt a szent; ő felel az otthonért, gyűjti a gyerekeket, iskola igazgatónak jelölteti magát, és nyilván közben istennek is teljes körű embere. a valóság, amit én látok belőle, hogy egy fontoskodó kis pöcs üzletember; az árvaház fele amolyan szállóként üzemel - éljen a turizmus - amiből bejött pénz nagyon látványosan nem forog vissza a gyerekekhez, annál inkább, minél inkább utána számolunk a nyilvánvaló költségeknek: gáz, villany, víz, stb; az adományokat baromi szarul kezeli, paradicsom rohad meg, konzervek járnak le (pedig ahhoz évek kellenek!), a raktárkulcsot viszont nem adja ki a kezéből (isten fia miért nem bíz meg a többi isten fiában?). napokig eltűnik, nyilván ilyenkor a bokros teendőit végzi, aztán megjön, gátlástalanul és pofátlanul dolgoztatja az embereket, gyerekeket (az egyik kislányt nem engedte haza; mert volt még munka. persze ezt meg lehet érteni, és nincs kedvem most úgy leírni, kiszínezve, hogy érthető legyen hogy miért háborodtam fel rajta, de ott abban a pillanatban durva volt, az a lényeg), őmaga lófaszt se csinál, ami főleg az apró dolgok fényében nagyon kontrasztos. az a fajta, aki ha hivatalosan a főnököm lenne, valószínűleg nagyon jó főnök lenne, kihozna mindenkiből mindent, de úgy, hogy közben mindenki utálná, de még az ő főnökei is. azonban ami igazán felhúzott, az hogy véletlenül láttam a lakását, ami itt van az árvaház mellett, pesze gondosan zárja; (én meg gondosan benéztem) fáradt vagyok propagandisztikusan írni, de jólél, na, az a lényeg. vicces, ahogy hamburgert zabálva lóg a telefonon, és pattog, hogy mit hova tegyenek, és kevesli a pénzt, amit egyébként puszta szeretetből adnak neki.

erről nem akarok többet írni. igazából a többiekről se, pedig érdemes lenne. nagyon kihangsúlyosodik az ittlévő felnőttek személyisége, komolyan mondom, amolyan hátradőlős egész estés élmény csak őket nézni, akár gyerekek nélkül is. van itt kellemetlenül fontoskodó végzett pszichológus lány, aki mellesleg pr manager; sajnos össze is keveri a piárságot az önkéntességgel, de egyébként valahol mélyen biztos jó ember. szőke angyalszerű szent lány, aki alig húszéves, de már most pontosan tudja milyen emberhez fog férjhez menni: aki épp úgy hisz istenben mint ő; természetesen református lelkésznek készül, és egyértelmű hogy csak lelkészhez megy hozzá. hittanórákat tart majd, néha egy két bibliamagyarázatot férje oldalán, szorgalmasan szüli majd a gyerekeket - istennek tetsző dolog -, és kevergeti a levest - férjének tetsző dolog - aztán a végén felkapaszkodik majd a mennyekbe. meleg papnövendék, aki ráadásul idegesítően kezeli a melegségét; szélsőjobboldali kántor, aki egyébként segédmunkásként is dolgozott; gyönyörű szép latinovits szerű fiú, tizenkilenc éves pózoló, született hős, akinek minden mozdulata, még a legtitkosabb jósága is olyan mintha ötven kamera venné; borzalmasan rossz pedagógiai érzékkel rendelkező kiöregedett nyelvtantanár, aki a jóég tudja mit keresett itt; örökifjú, de frusztrált magányos nő, azon gondolkozom mi az agglegénynek (két gé?) a női megfelelője, az aggszűz hülyeség, mert volt már férje; fáradt vagyok gondolkozni. és persze az itteniek, a gyönyörű erdélyi nők, vékony, karcsú testel, és meleg, barna szemekkel, és olyan színű bőrrel, amilyen a görög istenek lehetett; ezekről aztán rendszeresen kiderül, hogy alig huszon egy két három évesek, és a gyerekek közül legalább az egy a sajátjuk.

vicces látni az erkölcsi, és szociális különbségeket is; mi pestiek tulajdonképpen folyton kritizálunk valamit, nagyon okosan, amiben általában igazunk is van; ezzel is palástolva az itteni életképességünket. tulajdonképpen azon kívül hogy vigyázunk a gyerekekre (amit szinte bárki megtehetne aki itt van) és valahogy pénzt és/vagy kaját szerzünk más értékünk itt nagyon nincs. hiába a művelt, okoskodó baromságaink, amivel pontosan látjuk, hogy milyen béna a vezető atya, hogy ez mit követ el, hogy azt miért nem oda kéne tenni, hogy amannak a szülei úgyis inni fognak - különösen a pszichológus lány durva sztereotípiái a legidegesítőbbek nekem - nagyon nem tudunk itt magunkkal mit kezdeni. jóságunk áll jóság, az egyik istennek próbál udvarolni vele, a harmadik magának, a negyedik a családja előle menekül, az ötödik pózól, a hatodiknak meg minden mindegy; de nincs meg bennünk az a józan derű és kézbesimuló élni tudás, ami az itteniek sajátja. fele annyit panaszkodnak, kétszer annyit csinálnak mint mi, és ha épp ugyanannyit is, az is kétszer annyinak tűnik; ők nem beszélnek választékosan, és nem dolgoznak ki hatékony terveket, nem törődnek a gazdasággal, politikával, egésségi normával, nem akarnak terápiát gyártani a gyerekeknek; ők reggelit, ebédet és vacsorát készítenek, és hugyos, sz*ros, bolhás, tetves ruhákat mosnak. pedig bárdolatlan, tanulatlan, kicsit egyszerű emberek ezek, főleg ha mély dolgokról van szó, akkor tűnik fel ez; de őket látom inkább szentnek, nem az atyát, főleg nem magunkat.

a hegyek; a hegyek. a hegyek azok a hegyek, és róluk meg ha lehetne is, nem érdemes elfogulatlanság nélkül írni. kétszer voltam eddig csak nagyobb túrán; a saskőnél, ahonnan belátni fél hargitát, és a szent anna tónál, ami meg majdnem húsz kilométer innen, meredek kapaszkodón. a fák betakarnak, a hegyek megnyugtatnak, a szelek elringatnak; erről tényleg nem lehet beszélni, erre a költészet való. nem hagynak gondolkozni az erdei utak, nem hagynak félni a fák, nem hagynak emlékezni a hegyek. kár hogy a településekbe már beköltözött kikaparhatatlanul a civilizáció, a globalizáció, az infláció, és a többi idióta ció végződésű baromság (pedig annó a vakációt hogy szerettük a suliban, nemigaz?) de a hegyeket békén hagyta; vad málna nő, és benne medve nyomok, amitől az ember jólesően összeborzong; legendákban lépked, néha énekel, hátha tényleg erre jár egy mackó, a távolságok egészen más köntöst kapnak (két óra járásföld, három óra járásföld) a fények megtörnek mint délután, valami babazsúron, ahol félig behúzták a függönyöket; a mohák, a tűlevelek, de még a kövek is puhák, mint a gyerekkor, és a ledőlt, halott fáktól pedig ünnepélyes, templomszerű lesz ez az egész. szinte fürdeni járok a fák közé. még nem tudom pontosan megfogalmazni, mi az amit megváltoztatnak bennem, és mi az, amit kitörölnek belőlem, de érzem hogy valamit megmozgatnak ott belül, mint ahogy az öregek érezhetik az itteni borvíz hatását; megjegyzem számomra ihatatlanul sz*r, olyan mintha vasúti síneket nyalogatnál; de fél románia ezért jár ide.

átúsztam a szent anna tavat; ez viszont fontos, személyes élmény, az előbb gondolkoztam rajta, hogy mennyivel jobban, mint ahogy az hiszem. két dolog miatt is; a pózólós nagyon szép gyerekkel vágtunk bele, egyszáll kisgatyába, és egészen biztos vagyok benne hogy amolyan rejtett rivalizálásból; de nem a lányoknak, inkább egymásnak akartuk megmutatni, mennyire f*sza gyerekek vagyunk. hideg volt a víz nagyon, tizenöt fokos, most néztem a román meterológia honlapján, aznap maximum tizenhat, tizenhét lehetett, de olyan erős, k*rvahideg szél fújt, hogy lehetett az akár tíz is. se én, se ő nem csináltuk volna végig, ha nem együtt vagyunk; így viszont muszáj volt végigjátszani ezt a gyerekes szkanderpárbajt, és talán épp a körülmények miatt, de egészen tiszta, és mély barátság lett belőle, mire kijöttünk. a tó másik felénél a víz már fekete volt, a fák miatt nem érte a nap, ott olyan hideg volt a víz, és úgy görcsöltünk - érdekes inkább ő mint én - hogy az már akár nem is volt játék. aztán egyszál pöcsben (sajnos szó szerint, a boxerből kikandikál az embernek, neki fecskéje volt; akaratomon kivül is felvilágosító szerepet játszottam egy kicsit szegény lányoknak) vissz*rohantunk a tóparton; nyolcszáz méter széltiben a tó, és körbefutottuk, az lehetett több, mint egy kilométer. ez azért fontos, mert a végén tényleg tapintható barátság lett belőle; mondjuk ő is marci, lehet azért, de ő marcell. furcsa mert egészen addig iszonyatosan frusztrált és zavart hogy ottvan; - annyival szebb és férfiasabb jelenség volt, hogy még a gyerekek mellett se tudtam mit kezdeni vele; idegesítően volt mind a kettő, túlzásba vitte mind a kettőt; láttam a lányokon, hogy ők is inkább így vannak vele, tényleg mintha valami latinovits reinkarnáció jött volna ide gyerekeket pesztrálni - de ezután a vasember próba után már olyanok voltunk, mintha közös háborúból jöttünk volna, kölcsönösen egymás életét mentve ezerszer. de ennél is fontosabb hogy megváltozott egy kicsit önmagammal való viszonyom: nem hittem volna hogy meg tudom csinálni. nyilván gyerkesen és kamaszosan felfújom ennek a jelentőségét, mintha valami nagy tettet vittem volna végbe, megmásztam volna a himaláját, vagy megöltem volna busht, vagy tudomisén; de akkor is egy napig legalább erősnek éreztem magam, és úgy éreztem hogy élek. mintha ez lenne az élet hogy az ember hideg vízben úszkál, és utána egyszál pöcsben rohangál; de bármilyen nevetséges is, utána egy napig bármit meg tudtam oldani, bárhova el tudtam volna jutni, minden vizsgán átmentem volna, és meghódítottam volna bármilyen nőt is (ha épp a sokkal szebb marci nem néz oda), és ez olyan érdekes és mély, és egy kicsit nevetséges élménnyé is tette az egészet, mintha egy pillanatig stalone lettem volna a roxy ötben.

naplóbejegyzés: a helyi diszkóban unkle szól: az in a state. nem voltam ott szigeten. itt a problémák olyan súlyosnak és valóságosnak látszanak; nincs mit enni, nincs mit dolgozni, nincs hol lakni, az ember szinte irigyli ezeket az embereket érte; hiszen itt vagyok én, kis hülye pöcs, és azt érzem épp most fájó bajomnak, hogy nem voltam unkle-n, a szigeten. a picsába is. kimegyek sétálni. abbahagyom. azt hittem hogy jó érzés lesz mindezt leírni, nézz oda, ez is olyan terápia; de ez a szám most jobban esik. akkor már megjegyzem ide is, hogy van új múm lemez. nevetséges, de ez tesz boldoggá, és az újramelegített kávém, meg a banán (banana rouj romana!). elbaszott marslakónak érzem magam, aki kicsit ügyetlenül, és illedelmesen próbál beilleszkedni, de ilyenkor kurvára nem zavar, amikor ilyen zene szól. ez lesz a címe is ennek a blognak.

jó annak, akinek nem árt ami használ

na majd egyszer írok erről is.

erdély.
tusnád.
fürdő.
gyerekek.
kenyér.
pénz.
peterson fenyők.
borvíz.
csík.
lépcsők.
papok.
tej.
átúsztam a szent anna tavat.

a vándor imája:

ne legyen időm
elrontani, ami jót
megtehettem itt.

(van új fodor ákos)