szeretnél továbbmenni, de összeáll

ha már elindultál szerencsét próbálni,
sőt már úton is vagy, mondjuk éppen
a margit híd budai hídfőjénél,
lent a bunkerszerű aluljáróban,
és villamossal szeretnél tovább menni,
mehetsz budára, de ott a lépcsőfeljáróban
egy hétrét görnyedt öregasszony nyútja a kezét,
és ha nem adsz neki egy százast, rossz napod lesz.
viszont ha pestre akarsz menni, semmi akadálya,
mehetsz pestre, de ott a lépcsőfeljáróban
egy hétrét görnyedt öregasszony nyújtja a kezét,
és ha nem adsz neki egy százast, rossz napod lesz.
persze mehetsz gyalog is, az egészséges,
bár épp zuhog az eső, fröcskölnek a kocsik,
úgyhogy feltehetően rossz napod lesz.
ráadásul ha mégis villamossal mész,
és eljutsz baj nélkül a megálllódig,
ott már vár egy hétrét görnyedt öregasszony,
szakasztott mása az előbbieknek,
és ha nem adsz neki egy százast - de ezt már tudod.
csak hogy honnan van ennyi egyforma öregasszony,
ennyi 'szerencséd hogy öreganyádnak szólítottál',
bár nem szólítottad őket sehogyan se,
azt nem tudod. csak azt hogy rossz napod lesz.



(szeretnél továbbmenni)

persze sírni lenne jó megint, bizonyítva, hogy egyáltalán történik valami, hogy mégiscsak valamiféle értelme van, ha másnem a sírás, ha ló nincs, jók a könnyek is, anyámtól el, sírás és ajtóbecsapódás, és elötte majdnem egy órányi csönd, amiben elhangzott minden, megint, amitől sírni lenne jó, és amitől persze megint nem fogok sírni, sőt, írni is egyre kevésbé, valahogy tűnnek el ezek bennem, a tévé közben üvölt, mint akire nem figyel senki, pedig ha mondana valamit, ha mutatna valamit, innen el, persze, de merre, jéghegyeket látok magam elött, talpig behúzott csuhás eszkimókat, 'antarktiszi hósivatagba' persze, és ott mi lenne, ökölbe szorul a jég is, de a tévé csak azt énekelte, hogy ne sírj kislány, mondja, ne sírj kislány, minden május tovaszáll, meg az aranyeső, a jó büdös k*rva anyátokat, persze itt se írhatok nyugodtan, anyám olvassa, pont hát ellene ne, de ha olvassa, akkor már hátha itt, annyira olyan mint egy k*b*szott háború az egész, lövedkékek csapódnak, orvoshoz kellene mennie, orvoshoz kellene mennem, ha lenne orvos, nagy színes bevehető pirulákról álmodom, ami meggyógyít minket; ezek csak szavak, szavak, iszonyatosan fáradt vagyok megint, meghalni lenne jó, de már az se, régen egy ilyen után irány a sínek, hiszen hogy az istenbe viseljem el hogy 'rossz' vagyok, miközben nem is vagyok rossz, vagy hogy ő - anyám, most nem nőkről van szó - rossz, miközben nyilván nem is rossz, régen még a sínek fele, hogy történjen valami, aztán persze sosem semmi, nincs benned elég gerinc b*zdmeg, meghalni sincs erőd, mindig popper jut eszembe, az öngyilkosok hét szabálya, bosszúból ne, talán nem is bosszú lett volna, mindenesetre akkor legalább az irány megvolt, most csak becsapódik az ajtó, utána sötétség és közöny; hatszáz forintért ülök a vonaton, és nem alatta, hatszázért, a kalauz, az a b*zi, az a k*rva, az a f*sz, az, aki nyilván teljes értékű ember, nagyszerű szerető, jó apa, és minta polgár, tehát a kalauz, úgy fogadott, már az ajtóban, hogy van e nálad pénz, különben fel se szállhatsz b*zdmeg, így megy ez, párszor játszottam már ellene, persze muszáj volt, persze ő nem karitatív szervezet, hatszáz forint, hartyántól nyugatiig, kedvezmény nincs, k*rva gyurcsány, nyilván nem ő tehet róla, a kedvezményeim egyébként is mire föl, diákom nincs, öreg nem vagyok, zilált családi állapotra nem jár, az utolsó ezresemből elvettek hatszázat, adjuk meg a mávnak ami a mávé, s cserébe itt ülök ezen a sz*ron, és megy a laptop, persze pénzem nincs, de gizda vagyok, laptoppal a vonaton, csak el tudnék innen menni, hatszáz forint, ezer, kétezer, ötszázezer, vigyenek el valahova, annyira bőgni lenne jó, régen biztos előjött volna, elbasztad az életed, elbasztad anyádat, e l b a s z t a d, úristen hogy mi lett anyámból, mint valami idióta hóhér egy poe novellában, lángoló pallosok feszengenek mindenütt a lakásban, az ember kapkodja a nyakát előlük, szavak csapódnak földbe, mint valami bombázásnál, drezda, így megy ez, oda adtam annak a pankának az album leaf lemezemet, és nem adta vissza a boritóját, nagyon szép lány, megteheti, így megy ez, lógtam vonaton, és a kata fizette a kávét, persze megtehetem, mi, és aztán anyám szavai a levegőben, hogy aki tesz értem valamit, mondja ő, azt baszom ki, és akkor mutat a fruzsira, ő, az én anyám, aki aztán annyit tud rólam, a fruzsiról, és egyébként is, hogy ihaj, de pont az igazságtalanságban fáj a legjobban, a lehetséges igazság, csak el innen, már megint leegyszerűsödik minden, így érezheti magát a fogságba ejtett állat, amikor nyílik a kalitka, nesze neked irodalmi hasonlat, gyerünk, itt mindent lehet, szóval csak el innen, majd jó lesz, beér a vonat - hatszáz forint - immánál alszom, persze majd ott, aztán pécs, hold,vagy lóf*sz, szerbia vagy lóf*sz, erdély, el innen, majd erdélyben, majd valahol jó lesz, nyíljanak szét a tengerek, mózes, igéret földje, isten f*sza, annyira fáradt vagyok, és kicsi, popszámokat hallgattam eddig, amiben ilyeneket énekelt a nő - nicola hichock - hogy annyira kicsinek tűnsz, mondja nekem a fülemben, míg futok a vonat után, na ne mond b*zdmeg, gyere búj bele a szívembe, énekli tovább, a jó büdös k*rva anyád, kijön e még ma más belőled marci, most maradni ember, méltóság, végülis, anyádnak igaza van, ahogy neked is, az igazatokkal ölitek meg egymást, neki kórházba kellene mennie, tényleg, szakemberhez, valakihez, aki mindenféle drogokkal kioldja ezt a csomót, neked meg dolgoznod, tanulnod, élned kellene, előre, elvtársak, n e b a z d e l, lebeg a pallos, előre b*zdmeg, előre, vizsgák, papírok, fizetés emelések, áthelyezések, isten f*sza, kijön e még belőled más marci?; és ha nem, ki fog téged szeretni, na most jön ez, ez egy másik popszám, és ha anyádnak van igaza, és aki szeret, azt baszod ki, és mindez, nézd meg, hatszáz forintért jöttél már öt megállót - veresen vagyunk - teleírtál majd egy képernyőt, és most állj meg és nézd meg; milyen kicsi dolog ez is, régen fújtad volna nagyobbra: a sinek, ugye, a sinek, vagy valami más, mondjuk a drog, valami menekülés persze, jó volt sírni ugye, hogy egyáltalán történt valami, hogy mégiscsak afféle értelme van, most is az lenne jó, milyen kicsi dolog ez, te, anyád, a vonat, a kalauz, a hatszáz forint, egyáltalán, gyűlöljük egymást, pedig, édes istenem milyen érzés lehetett ez, akkor amikor tényleg történt valami, amikor nem szavak, hanem ólmok röpködtek, ki nyugodott ott meg, mennyi igazság lehetett a golyókban, a pusztításban, elment mellettem a kalauz, rámnézett, a laptopra, vicsorba torzult az arca, gyűlöl, ránéztem, megvetően, gyűlölöm, hát ennyi, de b*zdmeg anyámmal is csak ennyi, mondom, értelmesen, a hangom a baja, a hangnem ahogy mondom, én is ezt kértem ki a kalauztól - 'neharagudjon' - mondtam, fölényesen, hiszen tudtam hogy úgyis fizetni fogok - 'neharagudjon, de sűrgősen váltson hangnemet, egy utassal beszél, honnan tudja' - mondtam, a kérdés is hazugság, hiszen pontosan tudtam hogy honnan tudja - 'honnan tudja hogy nincs jegyem, és hogy nincs e nálam pénz megvenni a jegyet, túllépi a hatáskörét' és igazam van persze, hogy a f*szomba beszél velem, kis b*zi kalauz, és igaza van persze, hát ennyi az egész, nem hallok meg semmit, amíg így beszélsz, mondja anyám, és igaza van, nem adsz lehetőséget máshogy beszélni velem, mondom és igazam van; hát ennyi az egész, jobbról golyók, balról golyók, isten ha van, hogy röhöghet rajtunk, persze nyilván nincs ő se, eltalálta valami golyó, ott volt drezdánál, hirosimánál, vagy csak valami kis, már a pillanatban elfelejtett pillanatnál, amikor épp valaki rombolta a másikat, hétszáz forintért vettem a kávét a pankának, hogy végig hallgathassam hogy mi változik meg négy év alatt, két ember között, akik szeretik egymást, popszámok ezek is, négy év b*zdmeg, négy év, az a csávó is jó csávó, az immának tetszik, elkezdtek lőni egymásra, amíg beszélt a panka, hétszáz forintért, az istenit neki, néztem ahogy az alsó ajkán ott a fuvola nyoma, olyan mintha lenne egy belső, eldugott mosolya; milyen lehet ez a száj amikor szeretkezik, erre gondoltam én is persze, mintha ez lenne a férfiasság egyetlen képviselete, meg arra hogy mit láthat mindebből most a barátja, négy év után; már megérkeztek a szekrények, amikor elkezdtek lőni egymásra, annyira banális, tulajdonképpen minden szerelem olyan nevetségesen banális, a kata, istenem a kata, ők három év után, és születni akar, és temetni, mármint szerelmet, minden elmúlás banális, popszámok, 'papír lett a könyvekből / a zenéből meg zaj' mondja a phoeniksz, legalább az nem minősül popnak, te magad sem minősülsz popnak marci, de mire föl; reggel láttam egy fiút, olyan volt, mint ahogy hiún azt képzelem, hogy én lehettem volna; jólöltözött, jómegjelenésű - ! - fiatalember, azafajta, akire az anyukák boldogan néznek, mert nem tudják, hogy ez is a szexre gondol, miközben a lányuk száját nézi, nem a leadandó indexre; annyira átlagos volt ez a fiú, olyan nagyon jól átlagos, semmi baj nem volt vele, mint sting régi számaival, a russiansal, vagy a fields of goldal, jó, kellemes, banális, de a zenéből zaj lett ugye marci, te indusztriális b*zi; és még panaszkodni se, csak csordogál ki belőlem ez a frusztrált kétségbeesés, és még szavaim sincsenek rá; szereztem, ez a legjobb szó rá, ma egy kántor péter kötetet, végülis jó lesz ez is menekülni, lóstaféta, magvető, nem olyan régi, az elejére is beszúrok egyet, és ide a végére:

nem hittem volna, hogy majd ilyen messze elmész.
maradt egy bádogdobozban egy régi zsebkés,
meg az órád, ami már nem jár, meg az a só-
nehéz, hűséges harapófogó,
meg a cserépfalvi-féle csendes don. ez elég.
schubert esz-dúr triója (d.929) k*rva szép!
az andante con moto. lateiner zongorázik,
piatigorsky a csellós, heifetz hegedül:
mint egy 1965-ben készített kád víz,
ami nem folyik el és ki se hűl.


(összeáll)

mi késztet élni

anyám a tükör előtt ritkuló, sárgásfehér haját bontogatja, arcán csorog a víz, majd letörli, csak előbb elájul, szeme magasba pillant hírtelen, megdől, kapok utána, ölelném, már késő, lecsúszunk a mosógép mellé, a fésű koppan a kádban, fogkefe, protézis, hajtű és minden, amit még utoljára elér a kezével, nincs semmi baj, mondom szinte megkönnyebbülve, hogy ezen is túl vagyunk, rámbukik a feje, máshol jár, törülközők, száradó lepedő, fehérnemű hull ránk, erőt gyűjtök és közönyt. ülünk a beton vízfoltjaiban, két embrió, fél négyzetméter a világ a kagyló alatt, most kéne meghalni.

csepeg, szivárog ránk a víz, rozsdás tócsa gyűl alánk, most be kell vonszolnom ezt a hatvan kilónyi ötven évet az ágyig, itt mégsem halhat meg a felmosórongy, hipó, mosópor, elhullott hajszál, mindenféle kosz és használt borotvapengék között, fel kellene állni. a tükörben semmitmondó arc, kezdetben, hónapokkal ezelőtt még rémület és kapkodás, a karját rángattam mint a falusi kútnak, vizes ruha, víz, szívtáji dörzsölés, most már nem. anyámat nézem ebben az összegyűrt tartásban, a mosógép és a kád mellé szorulva, lélegzik. egyik papucsa a folyosón esik le a lábáról, másik fekete csíkot húz maga után ahogy a hóna alá nyúlva zihálok vele a szobáig, ott az ajtóban már nem bírom tovább, pihenni kell, ő picit magához térve kapál a kezével, mászna valamerre négykézláb, valami életbe, a rémálmok, az éjszakai és nappali látomások nyöszörgő félöntudatába, várj egy kicsit, szólók lihegve, lábát eligazítom, el ne törjön, mindjárt megyünk. karján, térdein ütésnyomok a zuhanástól, a sáros hálóing alig takarja, tragikus és szemérmetlen romlottság, nyúl fel a levegőbe, menjünk. az ágyban már arca van, elestem, mondja, homlokán arcán kihűlt verejték, el, mondom én is, és nem gondolok semmire.

a lakás minden pontján elestünk már, a folyosón, mikor a vécébe kísértem, aztán ott is, mikor felállt, mikor leült, a mosdóban kézmosás előtt, után, a konyhában, zsófi lábasait elsodorva, az ablaknál, máskor csak vissza az ágyba, kis tányérjáról csorgott az alig megpiszkált paprikás leves paplonon, lepedőn, könyvek hullottak a polcokról, broch, canderas, mándy, büszke díjaim rézplakettjei szanaszét (bölöniből kettő is), örök égő bányászlámpa az asztalról, a tévé csak hanyatt dőlt, mint aki nevet, úgy is maradt, neki mindegy, a helyet fogja csak, nappal meg ülünk, beszélgetnénk, de inkább várunk. a szobában már minden szétdúlva, nem rakok vissza semmit, most már minden ott marad, ahová esett, csak arrébb rúgom, ha láb elé kerül. a függöny letépett, rongyolt vitorlái mellett nézzük, hogy kopasz fákat cibál kint a szél, néha besüt a nap, máskor eső veri a repedt üveget, az asztalon elhasznált fecskendők, ampullatörmelék, végbélkúp, az ágy mögé canaletto festménye roppant, drezda, az ágy alatt lavór, ha hányni kell, epét, nyálat. a telefon még működik, törött házban apró csörrenéseit anyám hallja meg ha! valaki jön! belesusogok hátha, de már sípol is vagy elnézést kérnek. az ajtó is nyitva, résében szakadt pulóver, ne csengessenek, de nem jön már senki, zsófi is egyre ritkábban, idegesebben, csak a huzat halk szirénája riaszt, vagy a lépcsőházi lárma, lábdobogás, valahol rádió szól.

de hogy mi késztet élni, így vagy másként, azt én sem tudom. egyszer már mintha tudtam volna. kis életem fut, hervadásba hull, énekli anyám, tovább nem tudja. és mi késztet meghalni majd?

nomád próza

ha szeretsz valakit, szabadítsd fel! egyszerű ez.
ha szeretsz valakit, rúgdald a köveket hazafelé, és másszál fára. autók között fuss át az úton; csukott szemmel táncolj lámpafényben, ha szeretsz valakit.
ha szeretsz valakit, írj róla blogot. írd le szépen: 'ma, kettőezerhét június hatodikán, este kilencóra hatperckor, (utc/gmt +1) szeretek valakit. egyszerű ez!'
ha szeretsz valakit, küld el a picsába. és írj arról is blogot: 'szeretek valakit; de elküldtem a picsába. mondtam neki: menj már a picsába. istenem nagyon szeretem!'
ha szeretsz valakit, játsszál neki lehangolt zongorán felemelő dalokat. hadd hallja, milyen szeretni valakit!
ha szeretsz valakit, etesd a semmivel; szájába tegyél ízes falatokat, és ha már ráharapna, húzd ki gyorsan azt! hadd tudja meg, milyen ízű szeretni valakit.
ha szeretsz valakit, rejsd el őt frissen sült kenyérben. magad ásd el aztán puha földbe, és szúrj bele keresztet, arra írd rá: 'itt fekszek mert szeretek valakit'.
ha szeretsz valakit, eregesd a szélnek; meleg levegő emelje föl, vihar csapja földhöz; rövid zsinóron rángassák az elemek! tudja meg, milyen érzés szeretni valakit!
ha szeretsz valakit, harapd össze nyelved; felejts el beszélni, csak zokogj mint az újszülöttek. ordíts, toporzékolj, csinálj magad alá; úgy mond el mindenkinek, hogy szeretsz valakit.
ha szeretsz valakit, az lassan múljon el benned, mint a régi képek. nézegesd, gyűrögesd míg fakulnak a színek; s őrizd meg jól a keretét. emlék maradjon az is, amire nem lehet emlékezni.
ha szeretsz valakit, ültesd forró vízbe, és húzd ki a dugót! teste forróból merevedjen hidegre! bőrén repedezzen a hiány; kádban száradjon ki minden reménye, hadd érezze, milyen volt szeretni valakit.

-

ha nem szeretsz többé, szabadulj fel! egyszerű ez. szabadságod kössön gúzsba!
ha nem szeretsz többé, írj róla verset, készíts róla képet. szedd rímekbe, színezd gyönyörűre; legyen művészeted, hogy nem szeretsz többé.
ha nem szeretsz többé, gratulálj az elmúlásnak; legjobb haverokként mulassatok, sose jöjjön el érted.
fogaidat tedd üvegpohárba! szerveidet rakd el formalinba; üveg szekrény őrizze meg részleteid!
ha nem szeretsz többé, tőgázzal szaladj betonfalnak; s aztán rükvercből saját magadnak. csikorogva forogj körbe - körbe, füstöljön az aszfalt utánad! hadd lássák, milyen az, ha nem szeretsz többé.
ha nem szeretsz többé, bárányok kergessenek! angyalok vájják beléd körmüket, szentek átkozzanak!
s te maradj szép, és sérthetlen, örökkön örökké.
ha nem szeretsz többé, meztelenül rohangálj az utcán, melledet verd ököllel, és üvölts az égre, had hallják hogy nem szeretsz többé.
ha nem szeretsz többé, maradjon kezedben a virág, amit megszagolsz! szakadjon a lap, amit kihajtasz; törjön össze, amit tenyeredbe rejtesz! sírjon fel, kit simogatsz! féljenek tőled, ha már nem szeretsz többé.
ha nem szeretsz többé, vessz el, mikor hazaérnél; sikítson füledbe a csend, lábadból szökjön el a mozdulat!
ha nem szeretsz többé, süljön ki a szemed! ragadjon el az halál; lovak vágtázzanak rajtad, fű ne nőjön utánad, tapossa el emlékedet nagy sereg!
ha nem szeretsz többé, forduljanak el tőled az istenek; se mennyed, se poklod ne legyen, ha nem szeretsz többé.
ha nem szeretsz többé, szeressen mindaz, akit nem szeretsz; szeressék benned azt, ami soha sem lehetsz!
ha nem szeretsz többé, szeressen az, aki miatt nem szeretsz többé; szeressen akkor, amikor már nem szeretsz többé.

(russ freeman 'the wind'-jére, keith jarrett előadásában)

az angyal a részletekben lakik (petri)

te ébredtél már szerelemre?

ha a baglyok mindent látnak, hova bújnak önmaguk elől?

grekova: 'mije fáj?'
palatov: 'az egész palatov'.

ez messze túl van a hétköznapin, (...).

annyira kiszámíthatóak a szövegeid.

ha ott feküdnék melletted, nem ott lenne a fejem.

a csillagok is kézenfogva járnak.
ez a gyerekkor.

de hogy mi késztet élni?

asszondja: 'ebben a kapcsolatban az érzelmek és az értelem egyaránt szerephez jut, egyensúlyt teremt'
b*zdmeg már a csillagok se tudják miről beszélnek.

szép napot nagy márton! milyen ember vagy? mi vár rád a napokban? összeillesz a pároddal?
már három asztroikred van! kattints ide ha többet szeretnél róluk tudni.

fú. fű. ezaz! fűb*zdmeg.

(...) eddig gondolkozás nélkül rávágtam volna hogy kék...de fehérváron amikor mész a platánfák alatt, és délután van; az a kedvenc színem.

báb.

hajlamos vagy túlzásokra az érzelmi gondoskodásban?
az ér hogy ölni tudnék?

világítson szeméremrésed!
clitoris peccata mundi!

akkor végülis te nem az én kurvám leszel?

segédigével tagadunk.

mond kis kócós, voltál te már nővel?

hát akkor írj egyes szám harmadik személyben; így biztonságban érezheted magad.
inkább írok többesszám harmadik személyben, úgy mindketten megússzuk.

'azt mondtuk, ha te sz*rsz vízaknára, az semmi, de ha a vízakna sz*r le téged, azt sose mosod le'
róza néni bólint: 'ez igaz'

olyan illata van mint a régi fényképeknek.

vedd tudomásul, hogy szerelemgyerek vagy.
ugyan. hát ki nem az?

szerinted a prérifarkas szerelmes a gyalogkakukba?
lehet fordítva. de valami biztos van köztük.

a kukából folyamatosan jött a sz*rszag, és az ablakot ki-ki vágta a szél.
itt minden, én is, olyan iszonyatosan normális.

uram, fogadja köszönetünket odaadó freudozásáért.

szeretnék pipacsos tapétát egy fém keretben a szobám falára: ilyet

hát te teljesen hülye vagy? nem látod hogy már rég nincs itt?!

azt hiszem részeg vagyok.
talán magas alkoholtartalmú a labteched.

nekem a kedvencem amikor nagyapám azt mondja, hogy: 'prücök, ide adnád a sót?'
pedig a só mindig közelebb van őhozzá, mint hozzám... de szeretem ezt a mondatot mert olyan lassan mondja.

állísd be az órádat a szíved szerint.

a pelenkáknak semmi köze nincs a szerelemhez!

'szabadság, szerda van / szerelmes a lakás / elment a szépszemű, de / itt maradt a változás'

saru.

'dehát soha nem vagy egyedül!'
'á. ezt a szöveget valami nagyon magányos ember találhatta ki.'

olyan érzés volt...olyan érzés volt mint...mondjuk, tarsd lenyomva a dé hangot a zongorán, és várd meg amíg elhalkul. valami ilyesmi.

(...)a méhek tájékozódási képességét támadja meg; a dolgozó nem képes vissza találni többet a kasba, csak repül, repül, végkimerülésig. a királynő és a bábok csak várják, várják, amíg éhen nem halnak (...) ha kihalnak a méhek, kipusztulnak a növények, és az emberiségnek is vége.

ő: én megsértődöm, de te ne tedd.
én: csak semmi érzelgősség.

sosem értettem a kemény drogok lényegét, hülyeség, árt az egésségnek, csináljunk inkább gyereket, kábé ugyanaz a hatás.

ha egyéb zavaró konstellációk nincsenek, úgy élhetnek együtt, mint galambok, békességben, szeretetben.

bakker, innentől kezdve ha meglátok egy darut, már mindig a szex fog eszembe jutni?

- kulcsszavak: hold a rákban; szeretet, gyengédség, gondoskodás, érzelmi gazdagság.
- útmutatás: bőségesen elhalmoznak szeretettel és gondoskodással. élvezd, anélkül, hogy elveszítenéd függetlenségedet.
- megerősítés: hálásan és szabadon élvezem az együttlétet xy(!)-nal. vállalom igényeimet.

bárcsak átlátszanék.

i came to your party, dressed as a shadow.

(...) van tőlük még egy vicces lemezem, spanyol író olvassa fel a novelláját, közben alázenélnek; ez jó lenne, csak egy mukkot nem értek belőle, így mindig mosolygok tőle, pedig lehet hogy nem is vicces a szöveg.

- én vasalás közben mindig az univerzum titkain gondolkozok. szerintem k*rva filozófikus dolog a vasalás.
éppen ezért azt hiszem nem is tudok vasalni.
- hát én nem tudom mit gondolok vasalás közben. csak élvezem ahogy eltűnnek a ráncok a felsőről, nadrágról. 1 órát szívesen vasalok bármikor, de aztán már nem mert melegem lesz és az nem tetszik.

irodalmi hűbazdmeg

mese a jogokról

költészet segíts te küzdenünk a titkosabbakért, a mindnyájunknak csak külön külön kiküzdhetőkért, a számtalan megnevezhetetlenért és gazdátlanért, például a szeretés jogáért, amelyet a legádázabb hatalomtól, azoktól kell keservesen kicsikarnunk, akiket szeretünk.

(somlyó györgy: mesék könyve)

- verset kell írjál marci.
- de nem tudok.
- dehogynem, menni fog, gyerünk!
- de nem megy értsd már meg!
- na figyelj ott egy fa. látod?
- igen, az ott egy fa.
- na ezaz. írd le szépen: ott egy fa.
- ott van egy fa. és akkor?
- hát ez már majdnem egy vers. gyerünk marci, muszáj!
- jó. ott egy fa. de...de basszus mit mondjak még?
- valamit nem tudom. na.
- ott egy fa...de én itt vagyok.
- ezaz ezaz na látod.
- dehát ez nem vers.
- dehogynem. ez a modern irodalom. f*sza. de figyelj ez nem elég.
- én mondtam.
- nyugi. legyenek benne ilyen alapvető szavak.
- mik az alapvető szavak?
- hát mint a hold, csillagok, angyalok, zuhanás, ég, meg ilyenek.
- megvan!
- na?
- 'ott egy fa
de én itt vagyok
innen látszik ahogy ágaival az ég felé
onnan látszik ahogy zuhanok a föld felé
ő a fa
én még én sem vagyok
itt nincsenek angyalok.
ezt látja a hold és ezt látják a csillagok.'
- na. micsoda forma. micsoda rejtett mondanivaló.
- lóf*szt.
- persze. de az nem baj. most már mássz le szépen és menjél aludni.

így? megy? ez?

ma bementem egy charity shopba, csak úgy megszokásból, erre ezt találtam:



a maxit. tíz píért. kábé ötven forint. ilyenkor hol vagy vankó kata?
de nem erről akartam írni.
pedig most lenne miről írni.
érdekes dolog ez; azt hiszem a blogírásnak az esetek legnagyobb részében az égegyadta világon semmi értelme nincs. maszturbálás; magadon könnyítesz, és magadat nyugtatod meg, hogy van ott valami, ahol attól félsz hogy nincs semmi. a pillanataidban. hogy bebizonyítsd magadnak, hogy te ott vagy a saját pillanataidban. az ember fejtegetheti magának (magának! magának?) (attól még hogy néz valaki, miközben magadat birizgálod, még nem lesz közösülés, nemigaz?) (de maszturbálni is jobb, ha nem vagy egyedül, sőt...) (erről a fanni jutott eszembe) (de se a szexről se a fanniról nem akartam írni) (zárójeleket se akartam használni, csak mondom) a kis gondolatait, nagy ecset vonássokkal kiemelheti azokat, amiket később olyan pontosan meg fog tudni számolni, és amik közül, még így leírva is, sok eltűnik, anélkül hogy lett volna: a pillanatait. és ez könnyű, és néha még üdítő is. de amikor tényleg történik valami (nem mintha valaha is történne valami, avagy pont fordítva; van e olyan hogy nem történik valami) nem is nagyon tudok mit írni. nézzük favágó stílusban:
- megvettem a laptopot
- de másnap kirúgtak
- április elsejéig vagyok tehát itt
- tizenhetedikére van egy repülőjegy amit még nem foglaltam le
- de tartozok a fruzsinak
- tehát valahol dolgoznom kéne hogy meg tudjam adni neki
- a pöttömök sírnak hogy elmegyek, én sírok hogy itthagyom a pöttömöket
ennyi. oszoljunk kérem, nincs itt semmi látnivaló. mit mondjak többet? meg minek? inkább hallgassunk zenét:



érdekes ez a torrinis dolog is; annó hogy szerettem ezt a számot, meg az egész halászember nője albumot, aztán mégis nagyon régen nem vettem elő. de véletlenül (mert a morcostekintetűlánynak akartam megmutatni hogy varró danit azt nagyon) felmentem a fullra, és ott megint csak véletlenül (vagy minden véletlen, vagy semmi sem az, istenem török sándor, de jó lenne ha lennél) belebotlottam a xiam írásába erről a számról. és nemcsak hogy a xiam jól ír (és szép is, de hogy mi a fenének, miért kell ezt mindig így túlzásba vinni, komolyan mondom elegem van a szép nőkből) de miatta újra elővettem ezt a lemezt, és eléggé meghatározóvá vált az utóbbi napokban. aztán kirúgtak. elindultam a napfényes úton, nemigaz?
miközben ezeket a hülyeségeket írom, a katica rámprivizett, hogy mikor jövök. we don't talk (hallgasd meg, bár úgyse tudod, nekem legalábbis nem sikerült megszerezni: örtz: we don't talk), már régóta; de most jól esett.
így megy ez.
a laptopról kéne írni, az már úgyse jelent semmit. kipipált vágy a katalógusból. igazából szerintem magamnak se merem bevallani mennyire örülök neki.

másnap felkeltem, ők azt mondták, én arra azt mondtam, erre ők azt mondták, erre én azt mondtam, erre ők azt, én amazt, majd ők ezt, én meg ezt, és ez lett. konkrétabban megint elkezdődött a baszogatás, az áram miatt, a net miatt, a takarítás miatt, aztán valahogy szóba jött a summer, és én megmondtam hogy szerintem mi a baj, meg ilyenek, meg azt is hogy szerintem miért nem fairok velem szemben, és a summerel szemben sem, erre meg ők azt mondták hogy ez van, meg kell szokni, én meg akkor hogy én elmegyek, ők meg hogy jó.
természetesen nem ezt akartam.
egész biztos vagyok benne hogy ők se ezt akarták.
így megy ez.
nem is tudom hogy akkor nincs e nagyobb baj, ha az van amit az ember akar. mindenesetre persze there goes the fear again (doves - ezt simán meg tudod hallgatni); félek rendesen, most már legalább van mitől. és persze megint nem csak magammal basztam ki, hanem a fruzsival is; nem tudom mikor érem el már azt a luxus szintjét az életnek, hogy csak a saját fütyimet lengetem a csalán előtt. ámbár a saját fütyijével meg megint csak maszturbálni tud az ember, itt van a kutya elásva.
mókus van elásva; meghalt a kismókus a kerítés mögül. szerintem a macska bántotta, ámbár azt nem értem miért nem ette meg; mindenesetre nem jött jól hogy a henriett találta meg. úgy éreztem hogy most először találkozott a halállal. először ő is, ahogy illik, azt hitte hogy 'it just sleep' de aztán maga a died szó nem is hatotta meg, csak amikor felfogta azt hogy 'forever'. akkor aztán neki a sírásnak. a gyerekek annyira szépen tudnak végletesek lenni. örökké szeretni foglak, - mondta nekem a summer -, soha nem akarok senkit hogy vigyázzon rám, csak téged; és ezt valahogy úgy, hogy bár tudom, hogy a következő csokinál már apadnak a könnyek, és nyár elejére már nem is biztos hogy emlékezni fog rám, mégis valahogy szép. és; mit ad isten, igaz.
apám szájából szép volt az igaz, mondta attila a dunánál; az én apám, az én apám mit fog mondani ha hazamegyek.
annyira okosakat biztos nem, mint a hold; ehe:
'mindennek meg van az értelme' mondta. elmehet a picsába. utána meg ilyet mutat megint;

'amikor ítéletet alkotunk egy számunkra kedvezőnek tűnő eseményről - mondta chan chu -, ne felejtsük el, hogy ítéletünk nem egyszerűen viszonylagos, ami a dolog és a köztünk lévő képzetes teret próbálja meg valamilyen, a pillanatnyi célhoz szabott mértékegységgel bemérni, hanem egyenesen semmi, amelynek a valós értéke legfeljebb annyi, hogy egy adott pillanatot sikerül valamivel kitölteni: és ha egy adott pillanatot sikerül valamivel kitölteni, ez nem is kevés. és tökéletesen mindegy, hogy ránk nézve kedvezőnek vagy kedvezőtlennek ítéljük meg az eseményt, a lényeg, hogy a pillanatot sikerült megragadnunk. ennélfogva - tette hozzá végül - nem árt nem elfelejtenünk, hogy nagyjából ugyanazt jelenti siker és kudarc, csőd és haszon, megdicsőülés vagy elkárhozás'
(amikor)

túl sokat beszélek a holdról.
így megy ez.
megismertem még valakit; ő is szép. kívül belül.
így megy ez.
azt tervezem hogy április elsején elmegyek innen, de valahogy a fruzsi nélkül kéne; pedig szegény, mennyit néztem le magamban magam előtt, pedig most látom hogy mennyivel több mint én. csöndesen, mosolyogva fogadta mindezt, örül hogy hazamegyünk, és 'reméli' hogy meg tudom neki adni a pénzét. hát még én. és nem is miatta: magam miatt. azért kéne a fruzsi nélkül menni, mert londonban megint valami squadot kellene keresni, vagy valami foglalt házat tizenhetedikéig; de őt nem akarom ilyen helyekre vinni. és dolgozni. valami undorító melót kéne csinálni, csak fizessenek. nem olyan régen még azt mondtam valakinek, hogy gyerekekkel van értelme foglalkozni, mást nem vagyok hajlandó csinálni; most a mégoly kevés is elég tudna lenni. így megy ez.a viktor persze rögtön jött hogy csempészünk gombát, és akkor megvan a pénz egy út alatt. elegem van a viktorból is; furcsa lesz őt megint látni.
az új korszak, amit éreztem nem olyan régen, itt e sorok között, hogy máshogy állnak a csillagok, meg ilyenek, itt van; minden költőiséget nélkülözően itt van, egyszerűen itt van, semmi nem úgy lesz mint rég, és punktum.
álmomban már pécsen söröztem a holdal. álmomban vonatot késtem le a flamyval. álmomban kiskutyákat vásároltam a veronikával. álmomban nyugodt voltam, bölcs és derűs, és nem álmodtam semmit.
így megy ez.
anyám meg fent van a wiwen. mi jöhet még?
így megy ez.

bárányok hallgatnak

'fancsikó és pinta fölravatalozta az anyámat. én az ablaknál ültem, egy hokedlin, és az ablaküveget néztem, meg a mögötte felnyúló fákat. ősz volt, és a fák csupasz keze a felhőket érintette. a szemem szerkezetét figyeltem, azt, ahogy a rövidről a hosszúra vált: az üvegről és a legyekről a fekete fára és verébre. pinta, az alkalomhoz illően, tornacipőjének megmondhatatlan színű fűzőjét kicserélte kifejezetten feketére. a klottnadrág, mivel fekete volt, maradt, a tornatrikó is, persze. fancsikó a szokott frakkban igazgatta a terítőt anyámon. az igazi az lett volna, ha látom is a szememet, amint kihúzzák előle az ablakos képet, és elé tolják a fás képet. pintát kértem meg, jöjjön, nézze a szememet. pinta vigyorogva fölém hajolt, és azt mondta, hogy nem is könnyes.
– persze hogy nem, hülye. – pinta megsértődött, és visszament segíteni fancsikónak, aki épp anyám legkedvesebb mondatait gyűjtötte össze a levegőből, és fektette anyám vékony teste mellé.
apám a felnőttszobában ült, a barna karosszékben, szótlanul. odaléptem hozzá, és kezemet a vállára tettem.
– ne búsulj, öreg. majd járkálunk, és fölszedünk mindenféle lányokat.
– gondolod? – nézett föl apám. – gondolod, menni fog?
– hát hogyafenébe-neis – és kicsit elpirultam. náthás voltam, csöpögött az orrom.
– van egy zsebkendőd? – biztattam az apámat.
– tessék, parancsolj. – kotorászni kezdett a zsebében. – kissé elhasznált, parancsolj.
– na, akkor indulunk? – kérdeztem.
– hová? – a zsebkendőt gyömöszölte vissza.
– hová hová? hát a lányokhoz! föl-föl, kedves barátom.'

(esterházy: fancsikó és pinta - a könnyekkel áztatott szivacs)

------

nagy sűrű csöndek jönnek a hegyek felől, és nekem a faszom kivan velük, látni lehet a csöndet, látni, mert az a fajta csönd ez, ami inkább látható, mint hallható, hiszen zaj folyamatosan van, vadászgépek zúgnak gyakran, mint valami hajókürt, a tenger jut eszembe róluk, és nem a halál, meg a bombázás, drezda, irak, és a háború, és én a tengerre vágyok, ahányszor elhúznak felettem, nem az égbe már, ott ők jobb helyen vannak, ők, a repülők, és amikor jönnek, a csend széttörik, és elgurul, mint az a kislány tegnap, mert amíg magyarországon repültek a tojások, addig itt a repülők, ugye, de nem ez a lényeg, hanem red noise nap volt tegnap, a bohócok napja, én folyamatosan otthonra gondoltam, a ruhámra, talán megvan még, megígérte a panni hogy vigyáz rá, ámbár én is ígértem sok mindent a panninak, és hát ugye, a pető intézetre gondoltam, és arra a szagra, amikor végigmentünk minden nap azon a folyosón, nem is tudom miből tevődött össze az a szag, folyosó szag, a tipikus kórház szagból egy kicsi, a tisztaság szaga, a felmosószer, és a csempék hideg szaga, a félelem szaga, a jócsalád szag, és a piritósok szaga, és még a gyerekek és a halál szaga összekeveredve, de volt ott még valami, nem tudom felidézni a szagot, minden egyes érzékszervemnek meg kellene tanulnia emlékezni, a kezem sem emlékszik jól a k*rva életbe, mennyi helyen megérintettem azt a lányt például, és nem emlékszem rendesen a tapintásra, a flamynak is a hajára, benne volt a kezemben az érintése, de most nem tudom hová lett, felejt a kezem, a lábam is, de az orrom is, csak közhelyekben emlékezek, ott a pető intézetből is közhelyekre gondoltam tegnap, meg hogy azt mondta nekem az öreg dezső, hogy ha bohócok vagyunk, sírni kell hamarabb megtanuljunk, hogy tudjuk min nevetünk, és tegnap olyan régen már, megint magamra vehettem volna a ruhát, és az orrot, mert a piros orr nap a szegényeké, a komédiásoké, akik járják körbe ezt a hülye szigetet ezen a napon, és gyűjtenek, a gyerekeknek, ugye, meg a sérülteknek, de ez az év most afrikáról szólt, van abban tényleg valami k*rva komikus, hogy piros orrat kell húznia egy angol hülyének, és hülyéskednie komoly emberek között, hogy azok komolyan vegyék, hogy mindeközben kis néger gyerekek tűnnek el, anélkül hogy lettek volna, azok a gyerekek, akiknek egyébként a megmentése is azt jelentené, hogy idejönnek erre a szigetre, és elmennek a tescoba dolgozni, legjobb esetben, rosszabb esetben pucolni az egyetemen a szart, ugye ugye, és ez még nem is rasszizmus, de én most ebbe nem megyek bele, túl nagy a világ nekem, elég nekem a piros orr, és hogy feltehettem volna a maszkot újra, az egyik nő hivatalos sminkes, ámbár nem értette, hogy hogy lehet az, hogy mi otthon magyarországon magunknak sminkelünk, hogy az nem lehet olyan jó, hülye ez, nálunk hol engedheti meg egy bohóc magának, hogy hivatásos sminkessel sminkeltessen, kíváncsi lettem volna egyébként a sminkére, tud e annyit mint az enyém?; de nem mertem, és nem tudtam elmagyarázni, nem tudok elég jól angolul, de itt vagyok, és nem tudok elég jól magyarul se, hogy kimondjam hogy pontosan miért, de attól féltem, valahogy, hogy elbőgöm magam, széles vigyorral az arcomon, odafestett vigyorral, egész nap bennem volt a bőgés, nagy komoly, mulya gyereknek éreztem magam, és jól esett volna bőgni, úgy igazán, ahogy nem tudom mikor fogok tudni már végre, túl messze vagyok én ahhoz hogy igazán sírjak, vagy túl közel, az isten tudja, mondanám hogy bőgessen már meg valaki végre, de nem így megy ez, nem is ment sehogy, elmúlt a pirosorros nap, és én még csak piros orrt se tettem fel, viszont annyira beteg vagyok, hogy a percenkénti papírzsebkendő használat gondolom színezi az orromat, és a gyerekek kaptak az állam bácsitól, aki szépen eljött bohócformájában, és nekem erről is csak olyan hülye gondolataim támadtak, hogy nézd meg, itt az igazi politika, nagy cipő és csíkos nadrág, festett mosoly, és ugrabugrálás, nagy segreesések, és aztán művigyorgás, ahogy illik, a gyerekek kacagtak, pedig béna volt a srác szerintem, harminc körül lehetett, állami bohóc b*zdmeg, na mindegy, és mindenki kapott charity pocketet, juj minek írok angolul, na mindegy, és üveg golyó is volt többek között, olyan furcsa üveg golyó, más mint az otthoni, amiben hullámok vannak, de üveg golyó, és az egyik kislány kis batyuba csomagolta őket, sarahnak hívják, sára, lesz egy sára lányom, azt hiszem, ámbár annyi női nevet szeretek már, hogy sok lányomnak kell lennie, de nem ez a lényeg, parkinson kórja van, a keze rángatózik, harcol vele mindig, hol ő irányít, hol a betegség, néztem ahogy a kis batyuba csomagolta az üveg golyókat, de aztán egy pillanatra elvesztette a kontrolt, a keze elkezdett rángatózni, és leejtette a batyut, az nagy csattanással ért a földre, és szét gurult mindenhova az a rengeteg üveg golyó, annyira szeretnék erre a pillanatra is emlékezni, szemmel, kézzel mindennel, a fényre a szobában, délután volt, az arcára, ahogy először bosszúság, hogy leejtette, aztán ijedtség a csattanás miatt, utána meg csodálkozás ahogy elkezdtek gurulni a golyók, azután meg valamiféle gyönyör, hogy ez játék, és már szaladt is utánuk, ez jutott eszembe a repülőkről, és a csöndről, így csattan, és gurul szét a csönd körülöttem is, amikor jönnek, mindenki össze szarja magát tőlük, a kutyák megpróbálják elásni magukat a betonba, a macskák szőre megnő, és elrohannak, lucky - a nyúl - bogyókat gyárt, és nekirohan a ketrecének, a lovak is megugranak, csak a bárányok nem, én még ilyen hülye állatokat nem láttam, békésen legelésznek, a fejük se mozdul meg, ott húz el felettük anglia teljes fegyverzete, gondolom én, rémálmok, és kisfiús álmok, volt idő amikor pilóta akartam lenni, annyira természetellenes hangjuk van, hogy muszáj lenne félni tőle, de nem, én arra gondolok, hogy a csendhez a bárányok értenek a legjobban, merthogy süketek, anyám erre azt mondta hogy 'nagy cucc, mindenki tudja hogy a bárányok hallgatnak', és állítólag ez egy bibliai idézet, mondja ő szerinte világosan le van írva a bibliában, az ószövetségben méghozzá, ezzel a szóhasználattal hogy a-bárányok-hallgatnak, mert hogy ő onnan ismeri, én mondtam neki hogy ez egy jodi foster film anyu, hát azt ő nem tudja, de a bibliában biztos, ilyenkor szeretem anyámat, tényleg nem látta a bárányok hallgatnakat, és még azt se érti, hogy miért csodálkozom azon, hogy hogy a fenébe tudott úgy felnőni hogy nem látja a bárányok hallgatnakat, abban az időben, ámbár én vagyok kicsi, mit tudok én azokról az időkről, nagyjából annyit, mint amennyit anyám tudhat ezekről az időkről, amikor elhúznak felettem a vadászgépek, már hogy unom, egy héten három - négy napig gyakorlatoznak, aztán egy hét kuss, olyankor a hegyek felől nagy csöndek jönnek, olyan csöndek, amik hallatszanak akkor is, ha bömböltetem az ipodot a fülemben, ha porszívózok, ha tányért csörgetek, ha veszekszem a jasperrel, amiért mindig pókember ruhában akar menni az iskolába, pedig valahol neki van igaza, talán pókember ruhában nekem is könnyebb lenne magam felé menni, mert én úgy félek ettől a csöndtől, magamat látom benne, és a hiányaimat, és a faszom kivan velük, a nagy sűrű csöndekkel amik jönnek a hegyek felől.

------

'én vagyok a szupermen. a gonosz nagy ellenfele. én harcolok a jóért, az igazért. szupermen, szuper erőkkel, a szuper jó a gonosz erők ellen. én mindig szupermen akartam lenni.

amikor kisfiú voltam, tűzoltó akartam lenni; belefutni a lángokba a szuper sisakomban, pumpálni a vizet és harcolni a tűz ellen. forró lángok és az ördögi füst, de legyőzném őket és a jó embereket kiszabadítanám a hatalmas baltámmal.

mindig szerettem volna, ha anyám büszke rám. ő az én szupernőm.

orvos akartam lenni. harcolni az elmúlás ellen minden tudásommal, hogy anyám örökké éljen. segíteni mindenkin, aki rosszul érzi magát.

és rendőr is akartam lenni. kék egyenruhában berakni a rossz embereket a dutyiba, vigyázni a rendre az utcán. elkapni a banditákat a szuper autómmal, és lelőni őket a pisztolyommal.

szerettem volna jó ember lenni, mint az apám. egy jó ember, aki vigyáz a családjára; feleségére és gyerekére. munka után mindig hazajönni, és újságot olvasni. házat építeni vidéken, és horgászni járni.

most már semmim sincsen; igen, a feleségem nem szeret többé, de van ilyen. van még terv a tarsolyomban, hogy szerezhetném meg őket. igen, én vagyok a szupermen. harcolok a rossz ellen.

egy nap, majd elrepülök, mint a lepke, magasra az égbe; és talán megérinthetem a napot'.

(husky rescue: the good man)