2011. július 7., csütörtök

ha folyton megérkezem

elindultam megkeresni magamat, de sehol sem találtam, pedig még a cirkusz mögött is jártam, az állatkert és a vidámpark között azon a keskeny úton, ahol a gyökerek úgy jönnek ki a földből, mintha jelentenének valamit. ott a híd alatt sem voltam, a szemétdomboknál, ahol egyszer elégett egy ember, és később se, az üvegszilánkoktól szikrázó viskóknál, ahol leprások élnek, és akármit csinálsz, a kutyájuk nem ugat meg, csak néz, mint aki látott már ilyet.

aztán megtaláltam magam egy dalban, ott voltam néhány szóban, meg a cimbalomban, azt hittem hát minden rendben, megnyugodtam.
a szerelem, szólt a dal, úgysem marad, keskeny hídon elém szalad, korhadt palló, nincsen vége, fölrepülünk mind az égbe.

ott fent, fent az égben vesztettem el magam azután, délután, a játszótéren, ahol a felhők felnőtteké váltak, pedig olvastam egy verset, amiben akkor még én voltam az hogy
'gondolatok mázsáit ringatom, míg a játszóterek felhőkké válnak'.
hintáztak az esőcseppek, és azt hittem, a vihar majd eltűnik a homokozóban, formáztam neki várat, ástam alagutat; de a csúszdán csúszott ki az idő, elment kisdömperen, csak álltam, és amíg az eget néztem, mindent elvesztettem.

később mondani akartam valakinek valamit, kerestem a szavakat, de nem találtam rájuk; valami egyszerű hazugságot akartam mondani, talán hogy minden rendben, és akkor, a nyelvem alatt találtam meg megint magam, a fogaim között, a nyál, a csók, a hangok alatt. mindent kiadtam, amit a számmal lehetett, de akármit csináltam, amit találtam, az ott maradt a nyelvem alatt. íze volt, mint a bánatnak, és szétterült bennem, mint a folyók, ha áradni vágynak.

máshogy lett szép, ami mindenhogy szép, szürke őszök táncoltak a nyárban, és jól esett hogy fáztam. már este lett, mire újra eszembe jutott félni; kinyitottam a szám, hogy megnyugtassam magam, de nem volt már ott semmi. kerestem a zsebre vágott szomorúságaiban, amik csilingelnek ha lépek, mint az üveggolyók; és kerestem a lefolyóban maradt hajakban, és a sehová se nyíló ablakokban a wc fölött, ahonnan néha érezni lehet a jövőt. kerestem a földszinti öregnéni szigorú arcában, aki úgy őrzi a virágait, mint ahogy én a veszteségeimet; és kerestem az újramelegített kávémban, az olajfoltos fekete halálban, ami életben tart, ha másnak vagyok ébren.

elfáradtam. egy kicsit még szkanderoztunk a keserűséggel, minden este edzem magam, hogy az izmaim készen álljanak az elengedésre; és aztán persze rátaláltam megint. igazán elveszteni talán csak azt lehet, amit megtalálsz mindenben. amikor elkezdtem ezt írni, és elindult ujjam hegyéről a szó, abban ott voltam én. elindultam megkeresni magam, írtam, és megtaláltam benne magam, írom, megnyugodtam, belefeküdtem az írásba, mint egy puha ölelésbe, csak írtam, csak írtam, a dalról, az égről, a szavakról, csak a szokásosról,

a végére aztán azt is leírtam hogy elfáradtam; és tényleg. és ahogy elfáradtam megint, elvesztettem megint, és ez már így marad; hiába dőlök bele ebbe a sorba, mint egy késbe, nem én vagyok a szavak az ujjaim végén, nem én vagyok ez a mondat, sem az előző, vagy a következő, nem én vagyok a pontos vessző, akit mint családtagot próbálok beprotezsálni minden mondatomba, tűrjék már el, hagy legyen dolga, nem én vagyok a helyesírási hiba, nem én vagyok a túlzás, az elhallgatás, a dráma, a nyavalygás, ez az egész, amire rábökhetne már végre valaki, és elnevezhetné művészetnek, de nem én vagyok, nem is én voltam, meg kell tanuljak végre már valami másról is írni, mert az, amiről írok, amiről elkezdtem írni, amit elindultam megkeresni, az nincs, nem is volt, és nem is lesz soha.


1 megjegyzés:

Névtelen írta...

hahaha, végre