szögletes

„ki szeret, s párra nem találhat, oly hontalan, mint amilyen gyámoltalan a szükségét végző vadállat" ez a mondat kurvajó, attilának a szavai szétszóródtak amikor elment a vonattal, és azóta mint a hókirálynő meséjében a tükör szilánkjai, szállingóznak a levegőben, és belefúródnak a szívbe, szembe, agyba, fülbe, szájba.
de jó hogy meghalt ez az attila, így bármikor beszélgethetek vele, ihaj csuhaj mi már sose halunk meg.
tekerek az utcán, és közben veszekszek vele;
és aki nem szeret? az olyan gyilkos, pontos, kíméletlen, embertelen, mint a vadász, aki becélozza a szükségét végző vadállatot? vagy olyan okos, erős, életképes, mint az a vadállat, ami kivárja a másik vadállat gyámoltalanságát?
engem az zavar most a legjobban, hogy ha meghalnék is, rád gondolnék utoljára. ennél nem ismerek nagyobb gyámoltalanságot. szükség ez is, de milyen? te lősz, pontosan, meg szépen, ahogy a csillag jár az égen, míg én a szükségemet végzem, vagyis szeretek basszameg, lősz, megölsz, és még rád is gondolok közben, borzasztó. elmész te a picsába, mondanám, ha mondhatnám, de minek, kinek. ha most meghalnék, valószínűleg ez lenne az utolsó szavam. ezekből is látszik, hogy mostanában semmiképpen nem szabad meghalni, elegem van ezekből a gyámoltalan érzelgősségekből.
a szavakból is elegem van, szép, keményre csiszolt vágószerszám mindegyik. az se jó, hogy elhasználódnak, mint a kés, amelyikkel követ akarsz vágni, nem kenyeret; ha azt mondtam, fáradt vagyok, ezelőtt, valamikor, nem marad szavam arra, ami most vagyok, ha azt mondtam, fáj, akkor nem marad szavam erre, hát még arra, ami jön, ha már kicsinek használtam azt a szót hogy szeretek, gyűlölök, utálok, nem bírom, akarom, élek, halok, műanyag játék kardokként, képzelt mese ellenfelek ellen; mi a fenét csináljak most, szerencsétlen kis játékfegyvereimmel ellenetek, nők, istenek, helyzetek?
panaszkodok, mint egy gyerek. gyermekké tettél, hiába sarazott össze ez a nyúlós, langyos, torz takonytél. kurvasokat vagyok gyerekek között, ez főleg akkor válik kézzelfoghatóvá, amikor kilépek közülük, fáradtan, öregen, felnőttként, és már az ajtóban rájövök, hogy pont úgy viselkedek, mint ők.
ha az idő folyó, én beledobálnám a dolgaimat, aztán leülnék a partjára, és nézném ahogy elviszi őket a sodrás, nem ugornék utánuk. ha az idő folyó, nézném ahogy elsodor az ár, de nem ugornék utánad. ha az idő folyó, árral szemben úsznék, míg meg nem fulladnék. ha az idő folyó, akkor a szerelem csónak, basszameg.
azt álmodtam, hogy ülünk a konyhában, rajtad semmi, csak egy kötény, sütsz, én írok, aztán elkészülünk vele mindketten; én eléd rakok egy füzetnyi csöndet, te pedig egy tányér titkot. jól lakunk mind ketten, jóllakunk mind a ketten.
csak maradjon meg ez a csend, mondod, de melyik csend, annyi féle csend van, az a csend, ami teletölti a papírt, a monitort, vagy az a csend, ami éjszaka rám száll, mint valami finom takaró, pókháló, aztán szép lassan szakad, hasad, bejön a szomszéd, a város, a villamos, a repülő, az ajtó nyikorgás, a verebek, a galambok, a múlt, a gondok, a halál. annyiféle csend van, mint ahány féle hang.
sokszor ülök az éjszaka közepén, és hallom, ahogy korog a szívem. etess, nézd, éhezem, takarj be, fázom, stb. hallgatom, ahogy a huzat átjár a házon. sok sebből vérzik, ami van, és sok csendből hallgat, ami nincs.
amit én csinálok, az téged feljogosít arra, amit csinálsz, ami engem arra késztet, hogy azt csináljam, amit csinálok, amitől te azt csinálod, amit csinálsz, ami miatt én ezt csinálom, és ettől te ezt csinálod. szép, ismétlődő, önmagába forgó páros tánc. szögesdrótok táncolják ezt a táncot, egyre szűkülő körben. középen meg dobog valami, de mi?
te? vagy én? vagy a gyerekkorom? vagy a gyerekkorod? a múlt? a jelen? de mi? valami szív, valaminek a szíve, de minek? nekünk? három szívünk van, és abból kettő dolgozik, hogy otthagyja a harmadikat, ott középen, a szögesdrót tangóban? az ott középen, ami egyszerre van, és nincs, ami egyszerre vérzik, és egyszerre hallgat?
akkor kell abbahagyni az írást, amikor megjönnek a kérdőjelek, és kizavarnak mindenki mást. látod, most is arra eszmélek, hogy amerre nézek, mindenütt kérdőjelek. a gerincem, ha látnád, azt a mozdulatot, ahogy próbálok felkiáltójellé erősödni minden reggel; a gerincemet ha látnád, hova néznél, ha látnád?
nagyon szeretnék aludni. szeretném ha odafekhetnék, amibe bele alszod a jó dolgokat; a takaród repedéseibe, és elindulhatnék benne, messze, világot látni, mint egy mese. nagyon szeretném, ha lenne egy mesém; és nem csak én lennék benne. egy mese, ami nem arról szól, hogy nincs mese. és hullámzik, nem ilyen szögletes mint ez.

fák és madarak

megint hideg van, nem nosztalgiázom, csak szomorú vagyok, még mindig, bár már nem tudom hogy tényleg szomorú vagyok-e, vagy csak én így vagyok boldog, az biztos, hogy szokták mondani, hogy az ember szíve repül, bizonyos pillanatokban, például ha fiatal, vagy ha mondjuk ír, vagy szeret, vagy ha tudja végre merre, szóval repül, pedig én azt gondolom, most már, hogy az ember szíve valószínűleg mégiscsak inkább a fákhoz, és nem a madarakhoz van közelebb,
- még ha a fák és a madarak valószínűleg közelebb vannak egymáshoz, mint ahogy az ember gondolná, és nem csak a fészkek miatt, -
hiába szeretnénk annyit reptetni, gyökér nélkül azt hiszem a szív kiszárad, vagy legalábbis megkeményedik, vagy még inkább, valami olyasmi tulajdonságot vesz fel, amire nem lehet mondani hogy rossz, de semmiképpen sem jó, annál például biztosan nem jobb, mint aki ezer vágyról lemondva, gyökeret eresztve csak egy vágynak jár a végére,
mert van abban valami, amit az öregek tudtak, hogy fogod magad, férjül - feleségül mész valakihez még akkor, amikor erre megvan a fiatal bolondságod, erőd, hülyeséged, akármid, és aztán egy életen keresztül megismered az övét, és ő a tiedet; persze sok lemondással, meg minden szarral jár, és biztos sokszor baromi nehéz, és kimaradsz is mindenféléből, de ez fordítva is igaz, a sok reptetéstől az ember szíve földig hajló fűzfává öregszik, aminek sátorszerű koronájában elbújhatnak a gyerekek, én nagyon szeretem a fűzfákat, lehet azért mert szomorú vagyok, de még inkább a földig hajlás miatt, alapvetően súly kérdése az egész,
én valamiért, ezt bezzeg leírnám, de nem tudom leírni, hogy miért, elég sok súlyt kapkodtam magamra, biztos volt ebben egyfajta hiúság is, hogy miért is ne, hiszen biztos sokat bírok, idenézzetek, én nagyon sokat bírok, még ezt is, meg azt is, meg őt is, meg téged is, csakhogy ezeket nem tudja az ember levenni, a bőröd alá nőnek, mint aljas pattanások, és olyanok mint a szivacs, lassan megtelnek, és egyre nehezebbek lesznek, és már mozdulni se tudok, amíg te,
te bőrig vetkőzöl, és tovább, szeretem elképzelni, ahogy vetkőzöl, a bőrödig, és talán tovább, bár nem tudom hogy érdemes e tovább, hogy igazán ott kezdődik e, az, amit keresek, vagy pont a bőrödön végződik, amihez még közöm van, mert nem értek a húshoz, de ahhoz se, amit a hús takar, sajnos a vetkőzéshez se, pedig ezt például jó lenne, valami nyugodt, okos, mindenhonnan jövő, céltalan szerelembe feloldani,
- olyan szerelembe, amitől voltaképpen irtózom, mert felgyújtaná fa szívemet, leégetné az erdőimet, megpörkölné nemlétező gyökereimet, olyan szerelembe, ami nincs is, mert nem merem eléggé akarni hogy legyen -
hogy ne csak a kurva bőrig vetkőzzek már egyszer, hanem tovább, mondjuk ezekig a szivacsokig, amik kirajzolódnak a szívemen, mint valami kigyúrt csávón az izompóló, vagy még inkább, mint valami öregnéni arcán az idő, olyan az én szívem is, és mostanra meg már, még ha ugrálnék is örömömbe, már csak billegek a lábaimon, elegánsan, frakkban, mint valami pingvin, a vegytiszta hidegben, óvatosan vagyok boldog, boldogságom csillog és csikorog, mint a jégtáblák, és megrémülök, ha felolvasztja valami nyár, úgyis lassabban boldogulok már, a hátam is jobban hajlik,
újra, mint a fa, meg a madár, közelebb vagyok a földhöz, mint a repüléshez, ez persze ismét csak szomorú, bár ki tudja, talán a madarak is sírnak néha, hogy már megint repülniük kell, vagy főleg, ha zuhanniuk, fene tudja nem álmodik e egy madár arról, hogy úgy, mint egy fa, csak áll, és sose mozdul, ami nem biztos hogy így szomorú, még ha maga a tény, az állás, és sose mozdulás, a repülés szempontjából szomorú;
viszont fordítva is igaz, lehet hogy egy fáról nézve, az örökké állás, és sose mozdulás szempontjából meg az szomorú dolog, hogy ezek a tollasok mindig csak repülnek, csak repülnek, aztán egyszer csak nem repülnek, akkor már mindegy, és olyan hamar elmúlik az egész, egy fa életében olyan rövid idő egy madár, azt hiszem,
az oviban lebasztak, nagy, csúnya, ronda felnőttek, akiknek diplomájuk van arról, hogy felnőttek, lebasztak, hogy nem szabad annyira bízni a gyerekekben, amennyire én megbízok bennük, mert hogy a felelősség az enyém, a rendőrség, mondták, a rendőrség, nem a gyereket fogja elvinni, hanem engem, mondták, és csúnyák voltak amikor ezt mondták, mindezt azért, mert a játszótéren hagytam hogy kipróbálják, sőt, én magam mutattam nekik, ennél a résznél direkt felemelték a kezüket, feddően, ők, akik fölöttem vannak, mert papírjuk van arról is, hogy fölöttem legyenek,
- a felnőtteknek mindenről papírjuk van, mégis csak ritkán firkálják őket rendesen össze -
hogy milyen az, amikor kinyitod a kezed, és rohansz becsukott szemmel, tiszta erőből, vagy forogsz, én mindig elképzelem ilyenkor, hogy mit fogok látni amikor majd kinyitom a szemem, mint a medencében, megnézed hova érkezel, beúszol a víz alá, csak úszol, úszol, és elképzeled merre járhatsz, és a képzeleted akkor is működik, amikor a tüdőd már nem, levegőd sincs, semmid, feljössz, és persze egész máshol jársz, én sose azt látom amit eltervezek, túlúszok, túlfutok, elesek, megfulladok,
igen, veszélyes móka ez, mint a prodigy klipben, vagy abban a hülye spanyol filmben, amikor bekötött szemű emberek rohannak át az erdőn, én nem értek a repüléshez, több közöm van a fákhoz, mégis így élek azt hiszem, ilyen becsukott szemű erdőn átrohanás szerűen, vagy mint a gyerekek, becsukott szemmel forogva a játszótéren, míg a szívem, amikor épp van,
csak áll, és kérgesedik, mint egy szomorú fűz, mozdulatlan, csak a föld jön hozzá közelebb, egyre közelebb, és közben hol dédelgeti, becézgeti, hol éhezteti és kiveti, kapaszkodó után kutató gyökereit,
nem tudok befejezni semmit, ezért szoktam keretbe rakni a dolgokat, tehát jöhetne az hogy nem nosztalgiázom, csak hideg van, stb., de inkább vesszővel, hátha így lesz vége hogy,

farsang

mosolyogjatok rám
basszameg
összeházasodtam a csúnya beszéddel
mintha tudnám merre menjek
pedig
szavakat akartam cserélni veled
mint a kártyajátékban
van egy lap, amitől át kell adnod a melletted ülőnek a
paklidat
de van olyan lap is, amivel kiválaszthatsz egy játékost
és vele cseréled ki a paklidat
valahogy így
odamennék hozzád az utcán
nem szólnék semmit
de cserélnünk kellene
és te az én szavaimmal mondanád amit mondasz
és én a te száddal hallgatnék
basszameg
boldogságot kellene osztani a tereken a rászorulóknak
mert a csönd halott
és a szomorúság feltámadtatik a hetedik napon
minden napon
gyere menjünk, öljük meg a szomorúságot
vágjuk le mind a hét fejét
enyém a keserűség!
egyébként is

nem a szavaid szépek, hanem ahogy elképzelem őket:
ahogy az ittsincs, ottsincs dolgokból szitállak ki téged és aztán csak
moshatom, moshatom le rólad, amit rádcsókol az idő

mégis rémesek a rímek és
üres a fülhallgatóm
mint a szavaim
olyan fáradt vagyok nem írni
úgy kellene ahogy a képek
ráfeszülnek a falakra
nem tudok semmit
egy ideje irigylem a szögeket
ha én tudnék úgy megtartani valamit
olyan mozdulatlan
ha engem verne be valamibe valami
úgy
vagy így
gyertek nevessünk!
hova lett a bohóc belőlem
keressük keressük
nevessük legalább azt hogy keressük
úgy szeretnék már boldoggá tenni valakit
de úgy látszik még mindig nincs
elég nyomorúság ahhoz körülöttem
hogy a boldogság elszabaduljon belőlem
és megrészegedjen tőle valaki
mint a kiskutya a tavasztól
körberohanja az udvart
de holnap is nap lesz
meg holnapután is
ezért öregszek
ilyen kopottan mint
a bohócon a smink
pedig nem vagyok híve a dolgok befejezésének
basszameg