bliss

a bliss aligha találhatott volna jobb nevet magának: valóban tömör gyönyör, amit a zenével művelnek, 'a legjobb dolog ami történhet a hallójáratunkkal', mondhatnám, ha én is pofátlanul sok pénzt kapnék az ilyen könnyen megjegyezhető mondatokért valami kereskedelmi csatornától, de hát ez sajnos nincs így.

az történt, hogy egy dán (steffen aaskoven) és egy norvég, (marc-george andersen), két 'hideges' ember összefutott egy melegből jött afrikaival (tchando), kerestek még egy selymes hangú, melegséget hozó sudár lányt (alexandra hammnede), és elkezdtek hangzó anyagokat gyártani. mindenki hozta magával ami tud: a lágy női simogató hang, a jazzes-sanzonos-drámai hangszerelés, az elektronikus-dubbos hangzás, az afrikai ének és ritmusok, ebből valami olyan egyveleg jött ki, amitől az arra fogékony lelkek elkezdtek repülni, de legalábbis 'blissesedni'. a real ibiza 3 néven mozgó válogatáson figyelhetett fel rájuk a nagyérdemű, és kenneth bager is, aki a negyedik résztől vitte tovább a vállán a sorozatot, felesleges pénzét pedig egy elég figyelemre méltó labelre, a szintén nagyon találó 'music for dreams'-ra költötte, a megjelöléshez illő, álom zenék kiadására. náluk ért földet a bliss, mindjárt egy debütáló lemezzel, az afterlife-vel, amit aztán később töröltek, és második lemezként adták ki újra.

quiet letters. (music for dreams 03)
a bliss második, vagyis az első lemeze, megint zseniális, 'quiet letters' (csendes levelek, ha nem beszélsz újbeszélül) címmel jelent meg, most már bizony jó két éve, a buddhától nagyon messze lévő, de üzletileg nagyon ügyes ravin szerint mindjárt az év lemezeként. itt az történt, hogy találkoztak a kiadójuk másik nagy üdvöskéjével, a banzai republical, akik elkezdtek belepofátlankodni az afterlife számaiba, és ez annyira jól esett mindenkinek, hogy pár új számmal karöltve kiadták lemezként. az eredmény zseniális.

már rögtön az elején vagy szerelmes lesz a tisztelt hallgató, vagy egész más lelkiállapot miatt kiveszi a lemezt: éteri, fájdalmas szépségű a 'sleep will come', szívszakadós hegedűkkel, amit aztán jellegzetes banzais ritmus fejel meg, ringatózás, szeretkezés, amit akarsz. a filmzene hangulat végig megmarad, mint ahogy a tangóharmonika is, és a republicos dub-cinek. három új vokálos számot kap a zero 7-es énekesnő, sophie barker, a filozófikus 'breathe'-t, a szomorú downtempós 'right here', vagy a személyes kedvenc, a 'don't look back' (ilyet duruzsol a fülünkbe, azt mondja ne kérdőjelezd meg azt amit érzel, azért érzed hogy ne értsd meg, és ne nézz vissza rá, ha már nem érzed, de megérted, várd azt amikor újra érzed..'). itt vannak a régi számok új köntösben is; a bliss igazán megismételhetetlent az ilyenekben ad, mint a real ibizás 'song for olabi' fuvolás-kongás álmodását, a 'dunia' visszafogott, mégis dinamikus ritmusát, vagy
a 'manvantara' harmonika szólóját, ami több mint figyelemre méltó, annál is inkább, mert alatta iszonyatosan jó, akár deep house-nek is nevezhető alap dobog. az eredeti énekesnőnek adott két gyönyörűség, a kissing, és a wish you were here pedig az, amitől könnyezve mosolyoghatunk; pillanatra sem giccses, mégis szívszorítóan szép, nagyívű dallamvezetés, harmonika, cselló, szaxofon, és ezek mellé pedig egy pontosan olyan ritmus, amitől elmúlnak a gondok és kisimulnak a ráncok. szerintem kötelező.

afterlife (music for dreams 05)
az első, vagyis a második lemezt idén adták ki. maradt a kicsit félreérthető 'afterlife' cím, amit a borítón meg is magyaráznak, hogy az afrikai sámánok nevezik így azt az állapotot, amikor csúnyán betépve öreg isteneikkel tivornyáznak. az eredeti afterlife fennmaradó számaiba ezúttal nem nyúltak bele; a herbert és bonobo remixekkel is turbózott 'long life', a vigasztaló, erosen word beütésű 'if heaven closes', vagy a gyönyörű szerelmes dal, a 'remember my name', és a két
énektelen, amiben angolul nem, afrikaiul annál jobban magyaráznak; a dunia testvére a 'suns of afterlife' és a ritmustalan altató, az 'arapapa'. vannak új számok is, a nyitó 'lento' a sleep will come
hangulatát hozza kicsit halványabban vissza, aztán az album szerintem legjobb száma, a 'lost soul - new mix', aminek programozásán a főnök keneth és a banzai republic dolgoztak, meg is látszik rajta. eve dowell feldolgozás ez, az eredeti olyasmi mint a vodafone zenéjeként megismert aidemus cucca volt, mindez gyönyörű, szétszabdalt, okos dub- break ritmussal. próbálkoznak itt is uptempoval, a 'moon of langa' már igazi, kicsit minimálos deep house, a szokott afrikai jódlizással.

kicsit érződik az afterlife-n, hogy nincs benne annyi törődés, mint a quiet lettersen, az új számok nem viszik el hátukon a lemezt, viszont aki nem ismeri az eredeti afterlife-t (és van olyan aki ismeri?) annak legalább akkora élmény lesz, mint a csendes levelek.

a bliss gyógyszer. az a fajta chill out, ami tényleg out, kimegyünk bőven a szobából, hol a norvég fjordokon szánkózunk, hol afrikában rezeg a levegő, hol párizs fényeiben csókolózunk. és az a fajta downtempo, amitől nem feltétlen alszunk el; pont az a kellemes tempójú (a dán tempó ugye) és hangulatú számokat kapunk, amik legalább annyira izgalmasak, mint amennyire nyugtatóak. támpontoknak a gotan projectet lehetne mondani, de csak a visszatérő harmonika miatt, meg még a ghostland neve ugrik be, ők csináltak hasonló hangulatú zenét, de lehetne mondani persze a zero 7-et, vagy akár morriconét is.

mindannyiunknak van élet-filmje, mindenkinél mozog a kép; és ehhez mindenkinek van kísérő zene is, ami meghatározó, ami jelen van, még azoknál is, azt mondják, akiknél egyébként hang nincs. szerintem most a téli jelenetekhez aligha találhatnánk jobbat mint a bliss zenéje; szállingózó hóesésben, friss fehérben taposva közben bliss-et hallgatni, higgyetek nekem, ez tényleg az egyik legjobb dolog ami történhet velünk ezen a télen.

slovo - nommo

slovo - nommo

kép, tölt, kód: machlo

"dogonban a yoruba és más nyugat afrikai hagyományokban él ez a szó hogy 'nommo' - azoknak a dolgoknak, erőknek, módoknak a megnevezése, amik emberen felül állnak, ami megnevezhetetlen, megoldhatatlan, amire nincs más szó. amikor az űrutazásról meséltek nekik, sehogy nem értették: belemenni a nommoba, ennek nincs semmi értelme. az ottani emberek két részre osztják a világot: az egyik fele, amiben élnek, amin dolgoznak, ami művelnek, és amire vigyáznak, a másik a nommo, amit tisztelnek, de nem törődnek velük; az az istenek dolga" magyarázzák a címet az első oldalon. egyébként már a borítókép is zavarba ejtő; dario mitideri kifejező és felkavaró képén jó sokáig rajta marad az ember szeme, és elég jól kifejezi hogy mi vár ránk az elkövetkező egy órában. a slovo dave randall gyermeke, azé a dave randallé, akit a faithless családból ismerhet a b.közönség, ő gitározott olyan jókat vasárnap este nyolckor.

(megjegyzem, talán ezért volt annyira kurva jó a második hitetlen lemez, és ezt nem tudta az utána jövő kettő: a másodikon még ott volt a hippi catto is, aki azóta 1 giant leap feleként váltja meg a világot, dobolt a matthy fedőnevű arc, aki azóta skinny néven csinál jobbnál jobb zenéket, és randall is beleszólt még a számokba, ami azért meg is látszik a végeredményen; mellesleg ő jegyzi az akkor még átlag angol lányként éldegélő didó énekével karöltve a beszédes című 'az ő gomblyukában' számot, ami nekem bizony nagy kedvencem)

randall kvalitásában (juhuj milyen szó), érzékenységében és tehetségében jóval több volt, mint hogy egy lassan mainstream atyaúristenné növő zenekar háttérgitárosa legyen, és ezen a lemezen rendesen ki is éli magát. politikai, világfájdalmú lemez ez, elsőre, és utolsóra is nitin sawhney neve ugrik be mint legközelebbi támpont. az album alapvetően két fajta számokra osztható: egyik ez a kultúrákat összevonó, figyelemfelhívó, elgondolkoztató, nagy témákkal foglalkozó szerzemények, a másik fele pedig összebújós, érzelmes, emberi kapcsolatos, szeretkezős számok.

az első típusból kapunk mindent mint a piacon: van itt afrikai jazz-blues, salif keita női változatával (saaba), hallhatunk gospellel kevert 4/4 alapú fenékrázást, amire stílszerűen new yorki rapper rappel egy fiúról aki belezúgott halle berrybe (frank & harry), egy erősen mike oldfieldre hajazó gitározást (21 today) amiben felsorolják azokat az országokat, ahol az amerikaiak bombáztak (!), marokkói éneket és charlie chaplin monológot egy jazz legenda élő dobszólójával keverve (di wneg sane - itt azért már eldobod az agyad) egy kurdish nyelvű költeményt szavaló kurdisht, amit a háttérben angolra fordít egy nő, arról hogy az ember mennyire utálja a saját hangját, amikor a legfontosabb dolgokról beszél (voice), acid jazz alapú guerillai szabadságharcosok zaját portugál énekkel átszövő angol utcafilozófus-raper dalt (hound dog), vagy akár afrikai dobokra a világbéke egyszerű eléréséről szövegelő mc-t (back to peace).

nekem ez túl sok. itt pont az a visszafogottság hiányzik, amitől nitin sawhney annyira zseniális, túl sűrű az egész, nem mászik be az ember fülébe, túlságosan erőltetett, nem dallamos, pedig izgalom van bőven, ritmusváltások, szájbox, szkrecsek, rézfúvósok, erre rájön randall szinte állandóan jelenlevő gitárjátéka, és az okos ügyes elektronika, mégis néhol már már zavaró ez az egyveleg, nem annyira szerethető, ettől függetlenül zenei utazásnak kitűnő, azokért a percekért pedig kimondottan érdemes, amikor hagyják érvényesülni a szintén a faithlessből kirángatott ritmusművészt, sudhát, félelmetesen jó váltásai vannak.

a másik típus viszont nemcsak hogy megmenti a lemezt, de egyenesen felejthetetlenné teszi. itt végre nem akar a randall bácsi világot váltani, egyszerű dalok, gyönyörűek, szerelemről, csalódásról, emberekről, magányról, a már emlegetett faithless szám a hem of his garment továbbgondolt vonalán fekvő számok. magányos férfi bánatai ezek, olyan hangokkal előadva, mint a tiestóval is kurválkodó kristy hawkshaw, akinek egyébként ebben a zenei környezetben jóval többet ad a hangja, vagy az izlandi csalogány, emilliana torrini. egy vonósokon nyugvó nagyon nagyon szép, már már éteri dal páros (a killing me, illetve a whisper, annyira jó szöveggel, hogy az ember esze áll meg) mellett ott a nitinszerű tévébetétekkel kezdődő webbles fall, emilliana hangjával, ami már miatta is nagyon szerethető, kedves aranyos, nem lehet eleget meghallgatni. van itt még szájbox alapú downtempo-two step , ilyet is nitintől lehet tanulni (come down) és a záró én kis különbejáratúm, a sertao blues. ez utóbbi szerintem a lemez csúcspontja: blues gitárszólókkal, dubbosra hangszerelt, two step-r'n'b alapú gyönyörű dal, amire az egy dolog hogy kristy nagyszerű refrént énekel, de körübelül egy percnél bejön egy olyan alap, mint a mr-oizó fat beatja, nahát ettől már aztán tényleg nem lehet mást csinálni, mint feltekerni a hangerőt, és csendben megőrülni.