rosszfelé úszol testvérem

egyszerűbb egy új füzetet nyitni, mint a régit befejezni.
átlátszik az előző oldalról a múlt idő.

azon gondolkozom, hány dologgal lehetek még így? itt van ez a blog; már rég újat kellett volna kezdeni. ha új a szövőszék, új a fonal, akkor nem kell a múltat kibogozni.
egyre nagyobb erővel követel belőlem az egyszerűség. régen, amikor még nem ez volt a volt, azt hittem, az egyszerűség nem az én asztalom. 'hogy irigylem az egyszerű embereket' mondtam én, a művész, pár százalék őszinteség, több százalék fölényességgel, annak biztos tudatában, hogy én pont azért vágyok annyira az egyszerűségre, mert sose kaphatom majd meg, csak nézhetem messziről, mint mózes az ígéret földjét.

és újabban már azon kapom magam, hogy azért hallgatok, mert egyszerűbb, mint mondani valamit. régen úgy gondoltam, addig be nem áll a szám, míg elég okos nem leszek, hogy legyen miről hallgassak, és akkor majd a hallgatásom bölcs, és meleg lesz, mint a gyerekkorom öregjeié. nem nőttem volna fel szégyenemben, ha tudom, hogy nem a bölcsesség fog megtanítani majd hallgatni, hanem az egyszerűség.
az ígéret földje ijesztő tud lenni, ha épp rajta állsz.
egyszerű ez.

a tehetség pedig erotikusabb, ha elvesztegetik.
ezzel nyugtatom magam, csitt, kicsi egó, aludj el szépen.

közben hosszú nadrágban úszom át a balatont, mert nincs nálam más, így az első kilométer után a térdhajlatban annyira bevág az anyag, hogy érzem, ahogy fűrészeli a húst; és van még hátra négy. mennyivel egyszerűbb önmagunk fizikai legyőzése, mint a szellemi, ezen gondolkozom, míg egyre jobban fáj, és körülöttem egyre több az ember. biztos, hogy annyira pozitív cél a rekordok állandó döntögetése, a teljesítőképességünk folyamatos kitolása?, kérdezem az előttem merülő válltól, aki alighanem most pisilt bele a balatonba. ágyékszagú békében úszunk, hugymeleg körülöttünk a nyár, ami mögötted van, nem jön eléd már. ha mégis, hát rosszfelé úszol testvérem.

célba venni már nem marad idő

mikor célba veszel, egy bólintással
összefoglalom, mit tanultam
eddig az önzésről,
aztán megdőlök egy kicsit,

és felnyögök mint egy vászonzsák
(krusovszky - shoot)

hosszú ideje most először voltam úgy, hogy alig vártam hogy írhassak; de korai és túl nagy optimizmus lenne ezt egyből a gyógyulásnak elkönyvelni. az irodalommal való kétes viszonyom is egész kellemes élményekkel gazdagodott az utóbbi időben, és ennek nagyrészt a könyvfesztivál, illetve az azzal kapcsolatos programok az okai. maga a vörösmarty tér, és az a borzasztó pénzszagú valami, ami ott van, inkább undorra, mint lelkesedésre ad okot, többször éreztem úgy, mintha a karácsonyi giccs vásár nyári megfelelőjében lennék, és nem csak a helyszín miatt. tudom hogy minden pénz, a könyvek is, de ezt akkor is nehéz megszokni, mint ahogy részemről az ulpius ház és a az agave típusú kiadók nyomulását is, aminek kínosan olyan érzete van, mint amit a nagy zenekiadók nyomtak a boldog kilencvenes években, ti. hogy még a kedvenceimet is képesek úgy tálalni, hogy rosszul vagyok tőle. de nem ezért kezdtem írni, személyes nyavalygások és fikázások helyett volt egy elképesztően kellemes élményem a fesztiválon, mégpedig máté angi dedikálása. oldalakat tudnék megtölteni máté angi iránti rajongásommal, az esztertől sok jó dolgot kaptam, de ez volt az egyik legnagyobb ajándék, hogy megismertetett a volt egyszer-rel; anno még itt is volt, igaz szavak nélkül.

viszont máté angi mint jelenség is önmagában választ adott valamire, amit nem is tudtam volna megkérdezni. ott ült abban az elképesztő forgatagban, harsogó nagyszínpad, okoskodások, nagy tudású írástudók mindenütt; kinézete alapján egy fiatalos, csinos nő, de volt benne valami olyan nyugalom, ami két szó után letaglózott, pedig nem mondott semmit, csak hogy üljek már le. és a szavaiban ott van kolozsvár, és mindaz, amit szeretek erdélyben; szinte éreztem azt az illatot az elnyújtott ékezeteitől, amit annyira szeretek romániában, meg azt a hangulatot, ami talán már nincs is, csak a mesében. nem tudom hogy van e értelme az életnek, de szappanbuborékot fújni, és meséket olvasni biztosan van, főleg ha azok olyan mesék, mint amiket máté angi ír; ráadásul abban is megnyugodtam, hogy nem, nem tudok akkorára nőni, és annyira megkeseredni, hogy ha találkozok egy ilyen emberrel, aki úgy van itt, hogy közben ennyire nincs itt, akkor ne váljak tőle én is kisgyerekké, igazi, nem menekülő - erőltetett kisgyerekké, aki kacag, és rácsodálkozik még az olyanokra is, hogy jé, nincs is meg már minden fogam.

ez még egy közhelyes, de számomra nagy felismeréssel járt, miszerint hiába hiszek az ön hatalmában, és hiába tudom, hogy egyedül kell megharcoljam magam, mégiscsak nagyon számít, hogy milyen emberekkel találkozok. az viszont tény, hogy ezek a találkozások nem idő függőek; egyetlen pillanat is elég. egy pillantás a metrón, egy visszanézés, amíg vezet az autópályán, egy mozdulat, amíg előtted áll a sorban. és még csak nem is szerelemről beszélek. inkább csak feloldásról. mint ha egy kurvanagy léggömbök lennének az ember hátán ezek a dolgok, amiket egyszer csak odamegy valaki, valaki gyerek, felnőtt-gyerek, és kidurrantja. puff, máris könnyebb minden, nem kell ezt olyan komolyan lenni. máskor meg úgy durran ki, hogy viszi vele a végtagunkat, érzékelésünket, jövőnket, olyankor meg van a döbbenet, hogy mégiscsak komolyan kellene ezt venni.

krusovszky dénes is dedikált a vörösmartyn, innen a kezdő idézettel való összefüggés, róla majd egyszer vagy sokat, vagy semmit, nem is tudok mit kezdeni vele, az új kötete inkább zavar, de amikor nem, akkor pofára ejt, ma viszont sikerült megszerezni az első kötetét, ami gyönyörű, és baromi nehéz megszerezni. az utána jövőt, az elromlani milyent itt is emlegettem már, talán többször is, ha tehetném, kötelezővé tenném, ráadásul fent van ingyen a honlapján.

még mindig irodalom, de már ismerősebb terep, a nyitott műhely, rakovszky zsuzsa verseit összegyűjtő 'vissza az időben' kötettel foglalkozó est. ezt a kötetet is emlegettem már, sőt rakovszkyt többször is, van pár olyan verse, amiket nem is tudtam, hogy megszerettem, csak egyszerűen nem tudtam őket elfelejteni.  szabó t. anna, a 'fénytudó' kérdezett, ami, bármennyire is szeretem annát, mint költőt is, meg mint jelenséget, inkább káoszba fulladt, a kérdezőnek tíz percet beszélni, és aztán értelmezhetetlen kérdést feltenni szerintem megengedhetetlen, ilyenkor derül ki, hogy mennyire fontos is egy moderátor. ráadásul a költő beszélget költővel effektus is inkább feszengésre ad okot, mint izgalomra; túl nagyokat akar kérdezni, túl sokat, rakvoszky pedig csendes derűvel és mosolygással elképesztően jókat és egyszerűeket válaszol, a róla alkotott képem is megnőtt és megerősödött. de nem ez a lényeg; volt ott egy színésznő, aki szintén volt már itt is (nem hittem volna hogy ennyit fogok ma visszafele nézni, főleg nem ide) mégha nem is név szerint, ő volt az egyetlen (nem egyetlen, ebben nagyot tévedtem, dévai balázs is 'hivatalos' színész, mégha úgy is néz ki, mintha még mindig huszonéves lenne, a lányok nagy örömére gondolom) felnőtt színész az east balkánban, varga anikó. ő olvasott fel verseket, és valami elképesztően rosszul, nem is értem, hogy engedhet meg egy aktív színésznő magának ilyet, hogy egy versen belül legalább ötször tévedjen, és úgy olvasson fel, mintha most látná először a szöveget. arról nem is beszélve, hogy rakovszky versei iszonyatosan erős képekkel átitatott jelenések, amiket vagy nagyon jól vagy sehogy nem érdemes felolvasni.

viszont. még így is mellbe vágott egy vers, amiről eddig nem tudtam. nagyon szeretem ezt a visszaút az időbent, úgy vagyok vele mint kántor péter megtanulni élni-jével, hogy sose tudnám kiolvasni, csak bele, bele lapozgatni, mint ahogy a kedvenc kávézójába tér be-be az ember; csak ülök, és örülök hogy a kezemben van a könyv, így viszont mindig vannak meglepetések. például ezt a verset se olvastam, vagy ha igen, valahogy nem fogtam fel, most pedig még ennek az anikónak az értékelhetetlenül gyenge 'előadásában' is akkorát ütött, hogy felgyülemlett egy csomó minden, és amíg hazafele bicikliztem, egyszerűen kiszóródott, mint amikor amikor összecsapsz egy túlságosan megtelt porzsákot; mindenfelé szállt belőlem az, ami kimondhatatlanul fáj, és mégse olyan nagy gond; az anna, igen basszameg, ezzel az egész versel főleg az anna, még az elején úgy voltam vele hogy el kéne küldenem neki, de aztán ez a minek, csakhogy most először könnyed és gyönyörű volt ez a minek; nem lehet csak egy szálat kihúzni, nézz oda, ki hitte volna, pedig elvileg tudnom kellett volna mindig is. és így tovább, a többit se, az imrés borzalmat, az elmúlt egy év gennyessé növekedett valamiét, és mindazt a nyomorult harminc évet, aminek a végén itt biciklizek, és sehonnan tartok sehová, mégis jó érzés leülni, és blogot írni minderről.

elképesztő, hogy ösztönösen még mindig inkább azzal foglalkoznék, hogy zuhanjak fölfele, vissza, valami csak innen, az elmúlás után nézve olyan édesbús múltba, és tennék helyre mindent, csókot, tetettet, befőttet, ahelyett hogy; igen, ide nincs jelzőm, se szavam, se okom. hiszen nincs is jelen, csak múlt álöltözetben.

és még egy utolsó élményt, aminek megint nincs értelme, most mégse baj ez se. az amerikai úton találtunk egy cukrászdát, a közepén, az a neve hogy cukrászda, és elképesztően jól esett most ez is, ahogy a nagy, vastag fák, gyerekkorom kórház félelmeiből ismerősek, az a vihar utáni nyár szag, és a székek, meg a fagylaltkodó fagylaltok, és mindaz a kis zug, ami kihúzott a városból egy pillanatra, amíg kanalaztad a sütidet; megint, ma másodjára írom le ezt a baromságot, hogy nem tudom hogy miért érdemes élni, de az effajta cukrászdákért, amiknek az a nevük hogy cukrászda, és nem valami hangzatos baromság, amik egyszerűen csak sütit és fagylaltot adnak, és narancssárgába úszó délutánokat, azokért biztosan érdemes élni. meg a tejszínhabokért. az egyik sarokban a három közül ült egy néni, és beszélt; nagyon nagyon öreg volt, az öregsége olyan ünnepélyessé tette, hogy öröm volt ránézni. az idő beszélt belőle, először nem is akartam figyelni arra hogy mit mond, csak arra, ahogy mondja; a szavakat úgy ejtette ki, mintha nagyon vigyázna rájuk, a nagymamám törölgette így a porcelánjait, de lehet hogy sose történt ilyen, csak én emlékszem így rá; a mondatok között messze nézett, látszott hogy nem annak mondja, akinek mondja, csak úgy, mert van mit mondania. talán rakovszky miatt is, de akkor még nem voltam ennyire a hatása alatt, mindenesetre ott volt az idő, mint amikor valakin látszik hogy valamit képvisel, így kitörölhetetlenül, ott volt az idő a néni körül, de nem tudnám most pontosabban megmagyarázni, azt hiszem nem is kell. az ujja, a keze, azt viszont le kellene írni, de azt se tudom igazán; olvastam és talán használtam is már azt a kifejezést, hogy olyan a keze, mint a papír, az amerikai szépségben van ez talán?, hát olyan, mint az átlátszó zsírpapír, gyerekkorom legszebb rajzait azzal másoltam, és az erek rajta, mint ahogy az amazonast képzelem, fölülről, az összes mellékfolyóival. radnótiról mesélt, amikor jobban odafigyeltem, akkor vettem észre hogy a mosolygó nő nem a lánya lehet, vagy unokája, hanem inkább valamiféle riporter, fel is vette amit a néni mondott; arról mesélt, hogy őt is radnótival hurcolták el, de hogy menekült meg. lágerekről és gettókról beszélt, és halálokról, még egyszer, már a kávémat ittam, és indultam, de megütött, ahogy mosolyogva mondta, hogy aranyom, én már nem nagyon tudok olyanról beszélni, aki ne halt volna meg. azon gondolkoztam, míg fogyott a sütemény a tálcámról, hogy egyrészről mennyire keveset tudok én, és hogy mennyire nem úszom meg ezt a tudást máshogy, mint hogy élnem kell, amíg bele nem döglök; nem lehet ezeket továbbadni a következő nemzedéknek, nincs mese, egy háborút, egy halált nem lehet megtanítani, ahhoz ott kell lenni; és épp ezért, ott, abban a kellemes amerikai úti jólétben, amiben kávéztam, hirtelen émelyítőnek tűnt ez a képtelenség, hogy vannak még ilyen nénik, meg egyáltalán, van múlt, és mégis vannak idióta barmok, amik nem is olyan messze letagadják a holokausztot, fröcsköl belőlük az antiszemitizmus és a gyűlölködés, buta és rasszista igazságokra teszik fel minden sértődöttségüket, és ami a legrosszabb, és egyben a leggyönyörűbb az egészben; hogy nem, nem tanultunk semmit, semmiből, és nem is fogunk soha, így a tudásnak mindig értéke lesz, amióta leszakadt arról a rohadt fáról még a legelején, és épp ezért mindig értéktelen is lesz, mert kollektív nincs tudás, ha van is, nem ment meg minket semmitől, de még ha meg is ment, magunktól semmiképpen sem. nem akarok még jobban összevissza lenni, mert egy csomó mindent gondoltam és éreztem akkor, és ebből mostanra már alig maradt meg valami, de mindenesetre a lényeg valami ilyesmi.

és hogy olyannal fejezzem be, aminek van értelme; itt az a bizonyos vers. ez a link olvasható, ez a videó meg itt mindjárt többé kevésbé olvasható, és elvileg hallgatható is, bár a végeredmény inkább zavaros, mint jó.

mindenki vár

mindenki kivár.
mindenki vár.
mindenki kit vár?
mindenki.

nincs is nyár, csak a szaga. nincs is hiány, csak a nyara.
néha egyszerűen csak ma van, és már nem tegnap; néha egyszerűen csak érzed a dolgokat, mint az ebédet, régen, délben, amikor anyád becsukta a szobaajtót, hogy ne menjen be a szobádba a káposztaszag. ilyenkor mindent lehet, mindenkit lehet, ilyenkor a semmi se baj, és a valami se semmi. bezzeg máskor, a tegnap nem akar tegnap lenni, marad, marad, úgy kell magadról lekaparni, és a dolgok is vannak, de minek, mint a mekiben a kajaszag, éhes is leszel tőle, a gyomrod is menekülne előle, nem jó ez sehogyse.
hiányzik az írás, mint valami megbántott lány; újra kellene mondani egy két dolgot, hogy ne így maradjon bennünk az elválás. aztán menjen, felőlem, legyen boldog, így igen. de rágondolva megbotlani, se magamnak, se neki meg nem bocsájtani, így nem.
hol igen, hol nem. mindenki vár.

lenne pár dolog, amit el kéne írni. nem le, csak el; hogy ne legyen ilyen fontos; hogy ne legyen ilyen 'háteznemfontos'.

például a margitszigeten ülsz, néha a margitszigeten is ülsz, van hogy ilyen egyszerűen elvegyülsz te is. de most sírsz, szemedben zöldek a könnyek, mert a fákat nézed, amíg sírsz, és azt, ahogy a fák megértően leveleznek veled. és amíg ott sírsz, az egyik margitszigeti padon, amelyik mintha csak azért lenne ott, hogy valaki sírjon rajta, zöldbe borul minden, zöld lesz a zöld, és zöld lesz a nem zöld is, és akármerre fordulsz az elzöldül; amíg nagyon sírsz, mindegy ez is, de aztán, már csak megszokásból is, megpróbálsz rájönni, hogy hogy lehet az, ami nem lehet; nem is látsz már addigra, csak zöldet.

kiderül hogy egy hernyó esett a fáról a szemedre, pont a szemedbe, olyan magasról biztos azt hitte, kicsi tó. és most ott billeg a tenyereden, és hernyóskodik, összegyűrődik, majd kisimul, közben néz rád azzal a képtelen fejével, amiről azt se tudni, hogy a helyén van e, vagy pont a hátra került; nézd rád, és annyira nem érti, nem érti a tenyeret, a sírást, a margitszigetet, az életet, téged. és olyan komikus ez a homorító semmit nem értés, aki csak tovább akar menni, ez a 'nekem ehhez semmi közöm' arrébb kúszás, hogy elmosolyodsz, leteszed a hernyót a földre, hagy zöldüljön tovább, de aztán csak sírsz tovább. jóval később, amikor még mindig vannak könnyek, megjelenik megint a hernyó, felmászik a kabátodon, az öledbe pottyan, és úgy nekiáll tekergőzni, kéjelegni, hogy már az istennek se tudsz tovább sírni; muszáj kacagni. a hernyó is, mintha tudná, bukfencet vet, és riszálja magát. néha úgy kell sírni, hogy közben muszáj kacagni.
de ez igazából nem fontos, pont azért akartam beszélni róla.

harminc éves lettem én, meglepetés e bejegyzés.
micsoda blogot írtál te, huszonkilenc? 

unalmas.

megfelelés, mindig csak a meg, és a felelés. képtelen voltam egy rohadt szót is leírni anélkül, hogy ne akarjak megfelelni. vagy csak felelni. vagy csak meg. sári, imre, imre, tamás, anna, zsófi, tóbiás!

nevek csak, semmi más.

máskor meg nincs is kérdés, se meg, se mínusz, csak jön az, ami máskor nem, és kiölel.

mint amikor leöntöd az ágyad málnaszörppel, és belefekszel.
úgysincs nyár, csak a szaga.

nincs is hiány. csak évek, és szakok. egyszer úgyis megfordul a világ.
erre vár mindenki.

vár mindenki.

kivár.

sál / leltár

tavaszi sál:
nincs blogom, de van életem. van életem, de nincs humorom. nincs humorom, de van élettapasztalatom. van élettapasztalatom, de nincsenek barátaim. nincsenek barátaim, de van némi pénzem. van némi pénzem, de nincs művészetem. nincs művészetem, de van életem; és van életem, de nincs blogom.

tavaszi leltár:
gyűlnek a kilométerek, és fogynak akik szeretnek. az előbbit az okostelefonom gps-e méri, dejó neki, belekarcolhatod az utad a városba; a másodikat nem méri senki, pedig nem lenne rossz egy érzelmi dolgokat mérő gps; felkarcolhatod az érzéseid valami szívtáj térképre. másnak térkép lenne e táj, ő legalább tudná mi merre; én már nagyon csúnyán elvesztem benne.

teénők

'írj egyes szám harmadik személyben, hacsak nincs egy erősen megkülönböztethető egyes szám első személyű elbeszélői hang, amely ellenállíthatatlanul kínálja magát'

jonathan franzen megmondja a frankót. 

pisilni, szeretni, meghalni úgyis csak e/1-ben tudsz, írj hát ő róla te. minden róla szól, úgyis, még én is; de én arról írok, aki magamnak néha egy per kettő, de mégsem te vagy már.

képzavar, a kép zavar, zavarja őt, mint ahogy az éjszakák is, a felszínen alszik csak, felületesen, készenléti módban, mint egy úgy felejtett. egy ideje megengedi magának azt a luxust, zavarja a rend, a rendetlenség rendje, zavarja ez az átható, szemérmetlen tavasz szag, mintha a világ nyitott öle illatozna felé minden reggel: be, ki, hatolás. zavarja, hogy zavarja ez, hogy mintha a világ lenne illetlen, vagy ő, de nem passzol ez a komor sokat látottság, ez a borostás búskomorság a tavaszhoz, ő meg mintha nem tudna mást felmutatni; ahogy a világ se sokat, csak egyszer volt szagokat, feleslegesen szép lányokat, rohanó időt, és egyre közömbösebb másokat.úgy múlnak az ismerősök, mint az idő, és mit számít már ez; ha madarat tolláról, hát ő már megkopasztotta magát, vánkost csinált belőlük, ha rosszul mozdul, hullanak ki belőle a tollak.

zavarja a csend, natessék, az isten kilencmillárd nevéből pont ez, az, aki nincs; zavarja, hogy sosincs csend, és mégis, mintha állandóan csend lenne, egy pillanatra belehall, ha figyel, aztán meg már majd belehal, hogy hallja újra, de az már csak a zaj, meg a baj.

ilyen kitekert mondatok szegélyzik, ha beszél is.

csak a só és a citrom, az üres poháron.

zavarja ez a sok zavar, olyan bágyadt derengő mind, sehol egy igazi baj, zavarja hogy a maga suta módján valószínűleg ez már a boldogság, megint, így csöndesebben, szőrösebben, öregebben; egyre több a jó ez így, és egyre kevésbé jó az így.

én viszont szarok minderre, látod. már megint blogot írok, és istentelenkedem. méghozzá meken, de jó nekem, jó lenne az almára poénokat vagy rímeket találni, de minek. akkor legalább a billentyűket jó lenne megtalálni, elvitte steve magával a zárójeleimet! azt remélem, amit te, hogy azért boldogabb fickó vagyok én ennél a blognál, nézz ide, látod, vigyor is van, meg foghíj. ő arról akart volna írni, én tudom, csak nem sikerült neki, hogy így van valami zavart érzése nap nap után, tudod, ismered?, amikor kinyitod az ablakot, és szép az idő, de pont ez a baj; nem nagy baj, csak épp akkora, hogy feljogosítson valamire, mondjuk hogy otthon maradj. zavar ez? és zavarja, hogy illene, sőt, tulajdonképpen praktikus lenne folyamatosan boldognak lennie, már csak a lányok miatt is, meg a szex miatt, tudod, a szex, nahát, az is de unalmas, de legalább rákeresnek a gogulban, és kiadja nekik ezt a szegény blogot. nesztek a szex, ez kell mindenkinek, ezt keresitek. ahelyett hogy szomorkodnátok itt egy kicsit, - velem? velünk? hányan is vagyunk?, - egyébként szomorúan szexelni attól tartok ragályos és maradandó életforma. szóval erről akar írni ő, csak nem tud írni ő, pedig már attól is jobban érezné magát, ha ilyenformán annyi értelme lenne ennek az egész zavarodott ide oda kapkodásának, hogy közben írhatna tőle, belőle, róla, ha legalább szavakban össze állna valamivé ez a bizonyos borostás búskomorság, vagy komor sokat látottság; mert már nem póz ez, tényleg nem, olyan mint a kólában a karamell, ez nem póz, csak igazán nincs helyette más, ebből van sok, ez működik. persze kokain kellene, ezt ő is tudja, ahhoz viszont beszari és gyáva. úgy ragaszkodik a valósághoz, mintha lenne miről álmodnia pedig:

úgy tűnik hogy az ész sem váltja be hosszú távon a hozzá fűzött reményeket. önmagába harap, hülye kígyó, egyes esetekben csak gyíkocska, végig gondol, tovább gondol, szétgondol, rájön, szétszed, és összerak; ha elég buta hozzá, sose veszi észre, hogy ez csak homokozó, játék, óriás, szétszakít, játszik. megoldani nem, és kioldani se képes vele semmit. a hit szintén nem az igazi, főleg ha egyszer már lecseréled az észre; hinni csak ész nélkül szabadna, vakon, mint az éjszakai lepkék, de az ész hiú állat, és ha egyszer magadra kented, újra kikövetel magának. gondolkozva, okosan hinni meg olyan mint zokniban szeretkezni; bizonyos körökben biztosan trendi, de én csak elálmosodok tőle. mi van még? a szerelem? ti úgy lesztek szerelmesek, ahogy konditerembe megy a gyenge ember; mintha szívizom munka lenne, érzelmi gyúrás. vagy mint a vadász, aki úgy tölti meg a fegyverét, hogy tudja hogy valahogy úgyis lőni fog vele. mást nem mellé, vagy a semmibe. te meg úgy vagy a szerelemmel, mint a meggyes befőttekkel; akkor tudod csak, mennyire szuverén, ha nincs belőle több már a polcon. és egyébként is, a szerelem se megoldás, mert luxus, mint minden, ami nincs; az alá pedig az kell először, ami van, hogy ne essen vissza a semmibe. szóval akkor mivan még? állítólag a haza. én nem tudom; csak azt, hogy nem vagyok még elég öreg, vagy hontalan hozzá. egyre többet van az a kaparó érzés, mint a száraz köhögés az éjszaka közepén, hogy el kéne innen menni, mert mintha máshol máshogy kellene szenvedni; legalább ne így, ne ilyen fölöslegesen. 

de a zavar, az nem csak a politika, a pénz, meg a múlt; sőt, pont az az igazi zavar, hogy ezek csak alibik. hová mehetnék addig? folyton csak értekezem. egyperegyben megyek aludni, egyperháromban álmodok, egyperkettőt ébredek. többperegyet szeretek. és csak többperkettőt értek meg, attól félek. így megy ez. annyit írtam arról már úgyis, hogy félek.

(egy ideje megengedi magának azt a luxust, hogy nem ír, akkor se, ha lenne miért, most meg azt a luxust engedem meg neki, hogy írjon, akkor is, ha nem biztos hogy írni kellene; arról a péntekről például, amikor még nem volt ennyire nyár, de már tavasz volt, könyvfesztivál volt, sjón rajzolt neki egy pandát, sári ült a fűbe, a szatyorba az új máté angi és az utolsó krusovszky dénes, egyszóval minden a helyén, épp éttermet keresett a közelbe, szép dolog a szép kártya, de még szebb, ha valaki beváltja, és akkor, ott a mamutok háta mögött szembe jött vele a misi, és ezzel együtt mindaz amit ez jelentett; szembe jött az egész pécs, és az az év, a misi mint mindig jól öltözött volt, vékony öltöny, lezser nadrág, kutyát sétáltatott, napszemüveg, fagyi: vonzó, izgalmas fiatal, minden lány álma; és ő látta rajta azt is, amit a lányok majd csak akkor ha jobban ismerik, a kézzel csinált csellókat, a félbehagyott orvosi egyetemet, a sosem kibomoló, de mindig újranyíló ötleteket, az örök, és végletesen lusta álmodozásokat, amik feljogosítják hogy úgy legyen folyamatosan valaki, hogy közben maradhat kényelmes senki; és az elbaszott szerelmeket, amikből úgy jött ki a misi, ügyesen egyensúlyozva, mint a szörfös a hullámokból: csak még szexibb lett tőle. megbeszélték, hogy örülnek hogy találkoztak, pedig egyikőjük se örült úgy igazán, és mindkettő a múlttól feszengett inkább, mint a későbbi találkozások jövőjétől, pedig azt is megbeszélték hogy majd elmennek itt pesten sakkozni, holott mind a ketten tudták, hogy ebben az a legmegnyugtatóbb, hogy nem fog rá sor kerülni. aztán tovább ment a misi, ő pedig hirtelen, ott az utcán, a misi jólöltözöttségétől, ruganyos modorától, a kutyájától, vagy a fagyijától, talán mindezektől egyszerre, de meglátta magát, mint annó annál az asztalnál, amikor játszottak, megállás nélkül játszottak, és ő sose tudott nyerni, nem is volt ez opció, nem is a játék öröméért játszottak, csak mintha nem tudtak volna máshogy beszélgetni, vagy ez lett volna a közös nyelv, a misi precízen, és könyörtelenül játszott, mintha már akkor operálni készült volna, ő pedig valami masszív reménytelenséggel, aminek mindig ugyanaz lett a vége, de mindig újrakezdte, mintha ez is egyfajta technika lenne, vagy művészet, vagy sportteljesítmény; és ott, a millenáris sarkán, ahogy nézte a távolodó öltönyt, és a hozzá divatosan kapcsolódó kutyát és fagylaltot, hirtelen elöntötte a szégyen, talán a szégyen, bár lenne rá jobb szó is; a szégyen, hogy milyen ligában is akart ő játszani, és milyen játékot; hogy talán ott megy, ami mindig is szeretett volna lenni, a kézzel faragott csellók és éveken át szerelmes barátnők felé; talán ott megy, aki sose lehetett volna, mégis elhitte, ezek szerint, egyszer, rég, bemesélte magának észrevétlenül, hogy ő is ugyanabba a klubba tartozik? vagy talán így is volt? egy dologban volt biztos, hogy most ő leül, és ír erről valamit, de aztán mire oda jutott, abban sem volt biztos, hogy történt e egyáltalán valami, és ha igen, ő benne volt e, mint ahogy nem biztos ebben azóta se, történjék épp bármi, mondjuk most épp egy vihar.)

félelem és reszketés a bringaúton

mit tagadjam, miért ne tagadjam, félek. félekélek félrefélek. félrekeféizé. újabban gyakran rémálmodozom; azt játszom, ahogy tekerek valahonnét valahová, hogy megpróbálom becsapni azt, amit úgyse lehet; elképzelem, melyik úton jöhet az az autó, ami majd el fog ütni, és lehetek akármilyen óvatos, úgyis el fog ütni, vagy én fogom elütni őt, lehet akármilyen óvatos, ha kettőn áll a vásár, hát hány emberben fekszik a forgalom? szóval találkozunk, és az fájni fog, nekem majdnem biztosan, vagy valamimnek, valakimnek, tehát direkt másfele megyek; kikerülöm a főutat, bemegyek egy kisutcába, megállok egy fa alatt, egy ritmusnyit - zöldre váltásnyit várok, hagy menjen tovább a sors, és én majd a háta mögött elsettenkedem. igen ám, de mivan ha pont ezzel érem el, hogy pont mondjuk kovács jenő, állásából elbocsájtott tampongyáros (az emancipált nők kevesebbet menstruálnak, ezt olvastam valahol) életében először reggel nem borotválkozik, feleségét se puszilja meg, nem gondol a tamponokra, semmire, hanem a sarki kocsmában megiszik egy kesergőt, és miután félig végignézte a meccset, amit még sose nézett végig, beleül a nem feltűnően leharcolt állapotban lévő szuzukijába, amit a hitelek békés éldegélése idején vásárolt hitelre, és még mindig nem teljesen az övé, de már olyan mindegy, mint ahogy az is, hogy az egyik győr melletti minőség ellenőr nem ellenőrizte rendesen a huzalozást, mert élettársa megcsalta pár nappal azelőtt egy hentessel, és emiatt az autó indexe nem működik rendesen, illetve nem mindig, de hát mi az, ami mindig működik manapság, a keserűn kívül, szóval megy jenő a szuzukijával, és; és mivel a meccset félig végignézte, pont négy perccel kerülnénk el egymást, én már mondjuk a szentlélek tér közelében rohangálnék, békésen, még az is lehet hogy a bringaúton, pedig de utálom, ő meg hajtana le az árpád hídról, mondjuk, de mivel megálltam az előbb egy fa alatt, beszívva azt a jellegzetes buda illatot, amit pesten is lehet érezni, csak ott másnak hívják, mivel megálltam, pont mellette megyek, nézd meg, kirakja jenő az indexet, mert egy tampongyáras pontos munkavégzéshez és betartandó szabályokhoz szokott, elvégre hova lenne a világ, ha pont egy tampongyáras figyelmetlenül csinálná a munkáját, és, szóval ebbe belegondolni is rossz, tehát jenő becsületesen kiteszi az indexet, nem rajta múlik, talán még nem is a győr környéki minőségellenőrön, hanem azon a cafkán, aki pont egy hentessel, hát ebbe bele kell őrülni, de legalábbis az indexnek nem működni, én mindezekről nem tudván mennék tovább egyenesen, nem látom a hentest, a győr környéki minőségellenőrt, a nem működő indexet, a válság hatását a tamponokra, jenő meg azt nem látja hogy én nem látom, és máris találkozunk.
ha egyszer lesz egy saját hűtőm, felírom majd rá, hogy ami nem öl meg, az megerősít; azok alapján, amilyen kajákat esélyesen a hűtőmbe fogok rakni, és ameddig ott fogom őket hagyni előreláthatólag, ez egy igen hasznos bölcsesség lesz az ajtaján.
egyébként meg hülyeség az egész, tudom én, hogy nem egy tampongyáras, hanem egy taxis fog végezni velem, és a taxisok is tudják ezt; úgy néznek rám, mintha már várnának.
a sors amúgyis kapja be.
az önként menőt vezeti, a menni nem akarót vonszolja; a félre állót megbírságolja.
a sors nem igazán demokratikus, hiába törjük magunkat.
ettől függetlenül, mindig olyan nagy fáktól félt a kicsi fejszém, hogy most nem is tudom hogy büszke legyek e magamra, vagy megijedjek ettől is, hogy nézd, mintha már csak ennyi félni valóm lenne; az autósok. ráadásul a halállal való napi kokedálásom is elég vicces hogy mindössze ennyire koncentrálódik, hogy ne üssenek el, semmi betegség, szerelem, szex, vagy rock'n'roll. a drog mindig is kimaradt, ez volt az egyéni választásom a lapok közül, mert:
'aki nem maga választ, annak nincs saját sorsa sem'
natessék.

lányokban

jaj, marci, marci, nem a frankót kéne megmondani,
hanem valami halkabbat:

például ahogy a becsapódástól hullik a vakolat, 

ahogy mállik szét a barátság

ahogy felgyűrődik a szeretet, és nyomni kezd

amikor dallamok helyett görcsbe rándul

amit énekelnék neked

- egyre jobban hasonlítok a hasonlataimra -

arcom néma kirakat, rendezés alatt

számon megrepedt az üvegmosoly

nagy csend a csend, ahogy így ordítok, szelíden,
mint ahogy a függöny szabadul az ablakon át
nem a szél
már nem is a leszakadás

csak a fosz-
lányokban maradás