ez megsütötte

ez elment vadászni,
ez meglőtte,
ez hazavitte,
ez megsütötte,
és ez az icike-picike mind megette!

tudod te milyen az hogy izzik a tenyered? mert én nem; viszont hogy milyen amikor izzik az ujjad azt most egészen konkrétan. kórházban vagyok, reggel balesetem volt, az ujjam, nyílt ficam. a ficamot helyre rakták, de a seb nagy, a kesztyű szétszakadt, az anyag szálai bent maradtak a sebben. az elfertőzés esélye nagy, a legrosszabb ha elvesztem az ujjam, ennek a lehetőségét még hétvégéig nem lehet kizárni, addig derül ki, hogy a testem hogy reagál arra a szúrós kis műanyag csőre, amit beledugtak, és amin keresztül antibiotikumot meg valamilyen hülye latin nevű izét pumpálnak belém. azt kellene írnom, hogy erre az ujjatlanságra gondolni se merek, de valójában épp ellenkezőleg, másra se tudok gondolni.

akkor annyi a zenének, az írásnak, meg mire való még egy gyűrűs ujj? persze dráma, dráma, dráma, nem kell ezt annyira komolyan venni, még annyi előnyöm is lehet a dologból, hogy ha nincs hova rakni a gyűrűt, akkor dafke nem is házasodok. persze kínkeserv ez is, nem tudok igazán viccet csinálni ebből a helyzetből, márpedig úgy tűnik, hogy sok személyiségemből az egyik a bohóc, töketlen, kétbalkezes - sicc! most aztán szó szerint - bánatos figura, aki próbál úgy csinálni, mintha hivatalból menne ez neki, s választott munkája, nem sorsa mindez; kis buzi, senki nem hisz neki, de neki legalább - kellő távolságból - jól áll. a másik viszont egy istenverte ripacs, egy álköltő, valójában egy rossz dráma színész, aki azt hiszi, hogy a drámázás az önzés szertartása, amikor szentélyeket lehet építeni a saját nyomorunknak.

a helyzet sajnos ez utóbbinak kedvez, szegény bohóc nem tud mit kezdeni a vénákból kilógó csövekkel, a gyémántként szikrázó fájdalommal, vagy akár az odakint tomboló széllel, akinek mintha beutalója lenne ide a balesetibe, úgy jár-kél itt, és úgy mozgatja az ablaktáblákat, hogy néha olyan érzésem van, mintha egy mindjárt szétmálló hajóban lennék, odakint a mátyás tér felől jövő füst a tenger, a múló idő a süllyedés, és a fájdalom, meg ez az egész csak egy lázas álom, ami elmúlik, ha leúszok az aljára. máskor meg olyan a szél mintha nagyon gyorsan mennénk valahová, s a mátyás téri füst ilyenkor valami hósivatag, amin keresztül száguld a kórház. ezekből nehéz viccet csinálni, mint ahogy a bunkó éjszakai nővérből is, vagy pár emelettel lejjebb a sürgősségiből, ahol semmi nem rejti el, hogy mégiscsak mennyire törékeny ez a város.

de a drámatagozat is zavarban van, mert itt a dráma annyira a hétköznap része, mint az odakint fújó szél. itt nem lehet színpadra vinni a félelmet, a szenvedést, itt a csonkolódás sem különleges, mégcsak nem is nagy dolog. egyébként is, bár minden fájdalom kis lakatlan sziget, amin egyedül maradunk, de itt olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy átlátunk a másikéra, és nehéz nem odanézni. nehéz drámázni akkor, amikor látod egy friss nyak-törött arcát, vagy amikor az öregnéni olyan puha, és gyűrött mint a papír. szóval a dráma itt egy cseppnyi tenger.

vicc nincs, melodráma nincs, mi maradt még? fekete-fehér személyiségem (panda! - egyébként ezen a billentyűzeten kurvanehéz egy kézzel zárójelet gyártani, ezt is megéltem, a grafomán szófosásomat is korlátozza végre valami, kétszer is meggondolom a következő zárójelet, ezt meg nem merem bezárni, mert gondolom az is bonyolult lesz, baromi messze van a shift-től a nulla, de próbáljuk meg:) mi másból áll még? egy gerinctelen, jellemtelen alakból, őt most összenyomja a fájdalom, és egy realista, cinikus riporterből, aki azzal áltatja magát, hogy objektívan látja a dolgokat, épp, mert nincs köze elvileg semmihez. ez utóbbinak most persze nagy a pofája. mindaz, ami történt, és ami történik, a fájdalom, a mozdulatlanság, a tehetetlenség, ez az egész kegyetlen, érzelemmentes, mondhatni testi világ amibe belecsöppentem, ez a kórház szag, ezek a neonfények, ha a riporter szemszögéből nézzük akkor ez logikus, és érthető végállomása mindennek, ami felé az utóbbi időben tartottam.

mert én egyik sem vagyok, és mégis mindegyik , s az utóbbi időben nem voltam hajlandó törődni egyikkel sem. mindegyikből egy újat akartam csinálni, egy ötödiket, egy írót, aki majd mesterségéhez híven írni is fog. és azért nem írtam, lényegében már augusztus óta, az imre óta, vagy nem tudom, hogy nevezzem a korszakot, amióta, azért nem, mert hiú voltam, és úgy éreztem, hogy ez az ötödik, ez sérült, ez összetört. tehát létezett, személyiségem aktív, létező tagja volt, épp úgy mint az összes többi, csak megölték. összetörték. bántották. persze nem én. mások! ő! az imre! ti! baleset, aminek én, az író voltam az áldozata.

nem voltam hajlandó beismerni, hogy ez az ötödik, ez éppen ugyanolyan hamis és sarkított, mint a maradék öt, és nem tudtam beismerni azt sem, hogy ez az író nem létezik a másik négy nélkül, és ami talán még fontosabb, hogy nem tud mást írni, mint a maradék négy, az ő szavaikat tudja csak leírni: ez az „író” éppen ugyanolyan bohóc, ripacs, gerinctelen és ál-tárgyilagos mint az összes többi, mint amilyen én magam vagyok.

az egyetlen valamire való találkozásom ezzel az ún. íróval az utóbbi időben, még síelés közben történt, amikor még pár méterrel feljebb, és tőlem függetlenül törtek a végtagok, ha, és tiszta hó, és gazdagság szaga volt mindennek, a sípályának, a sípályán történő baleseteknek, a mentőhelikoptereknek, és a hüttéknek, ahol a rádiókból harsogott a buta gondatlanság. akkor írtam még le, hogy gyerekekkel aludni olyan, mintha templomban aludna az ember, a légzésük meg mint a harangzúgás. és ez igaz, ezt leginkább abból tudom, hogy most itt fekszek, úgy ordít odakint a szél, mintha a farkasok vigyáznának ránk, és én itt ülök, a fájdalomtól éberen, és nagyon hiányoznak a gyerekek.

úgy tűnik hogy fizikailag, külsőleg kellett összetörjek megint ahhoz, hogy a bennem lévő törések összeforrjanak. egy kórház tükre kellett ahhoz, és egy felkötött kéz, hogy hosszú idő után újra megdöbbenve lássam magamat a tükörben, nem tudva, hogyha most látok, akkor mit néztem eddig? mintha három dimenzióba látnád, amiről eddig azt hitted hogy csak papíron olvasható. tulajdonképpen hálás vagyok. leginkább a mínusz egyes szintnek, az ügyeletnek, ahol az előbb is sétáltam, fenntartva a kezem, mint egy bizonyítékot, hogy van keresnivalóm itt: az állandó, jövő-menő baleseteknek, ennek a mérhetetlen embertelenségnek és emberségnek ami itt van, a málló falaknak, az üres hordágyaknak, és az összes többi ilyen banális baromságnak, mint például a mentősök villogó dzsekije; hálás vagyok hogy itt sétálhatok köztük mert nekik köszönhetem, hogy megtaláltam magam.

így azt is megértettem, hogy összetörtem, máshogy, máshol, de jobban magam, mint gondoltam. és most jöhet a röntgen, a sín, az üvöltés, a csend, a gyógyulás.

keleten a helyzet változatlan

tasnádi - vidovszky: east balkán

be kell vallanom, nem szeretem a bárkát. egy időben ettől függetlenül is gyakran látogattam, lévén hogy írni kellett volna azokról a darabokról amiket láttam - éljenek az ingyenjegyek -, de általában annyira nem tetszettek, hogy borítékolhatóan nem én voltam az alkalmas személy hogy kritizáljam őket - ingyen jegynek ne nézd a fogát, csak mosolyogj alapon. egyáltalán a bárka célközönsége se én vagyok; az eddigi élményeim alapján nagyon úgy tűnt, hogy a bárka amolyan szelíden alternatív, de mindenképpen trendi kultúrhely, azoknak való, akiknek a kiöltözős színház még, a füstös pinceszínház meg már nem pálya, meg azoknak, akik a színházba is mozizni járnak. főleg ez utóbbi réteget szolgálja ki kitűnően a bárka; modoros, látványos alakítások, látványos díszletek, látványos színészek, élükön a színpadon is már régen csak mucsit játszó mucsi zoltánnal.

az anettel ültünk a harminchárom változat haydn koponyára előadásán, amikor azt voltam képes mondani, hogy ha most bedobják a közönség közé azt a kurva nagyra felfújt labdát (bocs koponyát) akkor én felállok és kimegyek, és persze bedobták, és persze nem mentem ki. attól, hogy valami kiszámítható és hatásvadász, még lehetne jó, azonban én még jó darabot nem láttam a bárkában, bár azt be kellett látnom, hogy valószínűleg velem van a baj, és ezek az előadások egyszerűen nem nekem szólnak;

a számomra értékelhetetlenül gyenge dogville után például, (ahol a lehető legperverzebb dolgot csinálták, ami létezik, vagyis hogy egy eleve színházra írt filmet - elvileg el se lehetne valódi színpadon rontani - a színházban visszacsinálták hatásvadász filmre, ergo pont a lényeget hagyták ki belőle) az előadás végén be lehetett dobni ilyen kis korongokat, hogy tetszett e az előadás; és a főleg gucci pólós, trendi értelmiségi - fiatalokból (igen kurvára általánosítok, és sarkítok, de speciel akkor, amerre néztem, csak ilyet láttam, a gucci pólóból például konkrétan négyet -!-, fel is írtam magamnak) álló közönség bőszen dobálta be az inkább tetszett rovatba a maga kis golyócskáit, míg én, legény a gáton, fogtam és bedobtam az inkább nem tetszett tartályba a magam golyóját, és persze hangosan koppant, úgy néztek rám, - és nem csak a bárka pólós hoszteszek! - mintha legalábbis a felmenőjüket szidtam volna, vagy lebuktam volna bűncselekmény elkövetése közben, na valamikor akkor fogadtam el, hogy a bárka és én egyszerűen nem vagyunk kompatibilisek.

mindezt csak azért mondom el, hogy bevalljam, ehhez a darabhoz is elég gyanúsan, és óvatosan álltam hozzá, már csak azért is, mert bárka bemutató. ráadásul vagyok annyira sznob, és rasszista, hogy ezt a darabot se néztem volna meg, ha nem olvasok róla sok jót, és szépet, és nem érdekelne annyira, hogy lehet e a konkrét jelenből is színházat csinálni, abból, ami csak a miénk, nem metafora, nem ma is aktuális utalás, a máskor, máshol történt, de úgyis csak mese kegyelme. ettől függetlenül, ha valamiből, hát ebből simán lehetett volna megmondó, hatásvadász hülyeséget csinálni, és én speciel, nem tagadom, úgy ültem be a nézőtérre, hogy már előre tekingettem körbe, hogy találok e még egy ilyen magamfajta gyanús alakot, akivel majd összenézhetek a végén, hogy ugye neki se tetszett.

ehhez képest a mellettem ülő idős házaspárral (!) néztem össze a végén, méghozzá korántsem negatív értelemben, sőt. ki gondolta volna; pont azt kaptam ettől az előadástól, amit annyira hiányoltam az összes többiből, amit eddig a bárkában láttam, azaz magát a színházat, annak az egyszerű, emberközeli, lecsupaszított változatában, ahol a színpad, és a kellék tényleg csak színpad, és kellék, nem pedig főszerep. apropó, színpadkép, kellék; egy fejre fordított ház az egyetlen díszlet, cserébe mind az ötlet, mind a felhasználása zseniális; épp úgy szobabelső, mint parti emelvény, egyszerű deszka tákolmány az egész, óvatosan mozognak rajta a színészek, de épp ettől, ha kell, intim közelségbe kerül tőle a színpad, a végén pedig, amikor a fordított tető a bezártság, szűk tér funkcióját képviseli, az embernek az esze áll meg, hogy milyen egyszerűen működnek a jó ötletek, ennyire kevés is elég, és mégis gyomorszorítóan érthető, működő, minden tiszteletem a tervezőé, heike vollmeré.

a színészeken kívül még egy hárfás, ivánovics beatrix van a színpadon, és ő is nagyszerű, mind ötletként, mind működő zenei aláfestésként; nincs jelen, szinte eltűnik a színpadképről, a hárfa játék viszont hangsúlyos, és találó, improvizációnak tűnő pengetései észrevétlenül oldják, vagy hangsúlyozzák a darabot, és ami a legfontosabb részemről, hogy végre ez sem hatásvadász, nem tolakodó, és nem is giccses. a maradék zenei betétek főleg loopokból álló parti zenék, egy laptopról szól a színpad másik oldalán, a színészek gyakran odalépnek, leállítják, indítják, jó ötlet ez is, az ember tényleg egy effajta alapozó házibuliban érzi magát, ahol valamelyik idióta (anno persze, ha lehetett, ez voltam mindig én) ott nyüstöli a zenét, amíg a többiek már annyira készen vannak, hogy úgyis tök mindegy mi szól (csak legyen kispál!). a loopok gyorsulnak, vagy lassulnak, ez is jól működik, a színpad forgatásával, és a zene módosításával pillanatokon belül vált a hangulat fülsértő parti, vagy beszívott flashelés között, piros pont ezért is.

a színpad jó, a zene jó, maradtak a színészek; ha a többi jó, akkor ők egyenesen kurvajók. mind fiatal, de nem a bájos amatőr mivoltukkal nyűgözik le a nézőt, hanem inkább azzal a precizitással, és hozzáállással, amivel például az osonósok építik fel a darabjaikat; sokkal inkább egy önkéntes drámajátszó csoporthoz hasonlítanak, akik mintha önmagukat - és társaikat cserélgetve játszanák a színpadon, ott szabadulva meg minden frusztrációjuktól, szorongásuktól, stb. minden szereplő nem is feltétlen csak az alakításával, hanem inkább az általa játszott karakter típusával és hitelességével van jelen, oly annyira, hogy a darab végén, a ruhatárban sorban állva, miközben azon röhögtem, hogy ez esetben a közönség nagyrésze akár szereplő is lehetett volna, (pont azzal a 14 - 19 éves réteggel volt tele nézőtér, akikről simán el tudnám képzelni, hogy egyébként szombat esténként valami trendi szórakozóhelyen állnak trendin sorban) és fél füllel olyan beszélgetéseket kapott el az ember, mint hogy azért tetszett nekik a legjobban a darab, mert a saját ismerőseiket találták meg a szereplők között, és azon röhögtek, hogy kinek milyen nevű haverja hasonlít a legjobban bizonyos szereplőkhöz.

az egész darab tényleg olyan, mintha valami dráma órán kellene eljátszani a fiataloknak önmagukat; és bár éppen eléggé vicces, és közhelyes ahhoz, hogy a befogadása ne legyen nehéz, mégis közben pillanatokra kicsillan az, hogy ez nem vicc, hogy valószínűleg tényleg így megy ez. nincs történet, csak sztorik, és bár általánosítás mind, de mégis működik, és nem csak szar bulikról esik szó, nem csak drogokról,

(és itt egy külön jópont, hogy nem csak a mostanában annyira divatos drogos beállításból mutatja a dolgokat, vagyis hogy minden fiatal azért hülye, mert szétspurizza az agyát, hanem az alkohol szemszögéből is, amiről érdekes módon szemérmesen nem szoktak beszélni, pedig legalább akkora démon az is, mint a drogok, csak nyilván legálisan több benne a pénz)

felálló farkakról, és miniszoknyát húzogató tizenévesekről, hanem az érme másik oldala is ott van, egy csomószor tulajdonképpen együtt nevetünk velük, vagy ha jobban tetszik, velük nevetünk magunkon: az éjszakai buszon, a magukat ingyen itató lányokon, az olyan helyszíneken, mint az íjász (!), vagy a szimpla, a király utcai éjjelnappali pizzás, meg a nyugati forgóóra (bizony köröknek un. 'nyufó'). a szövegek egyértelműen gyűjtéseken alapulnak, és ez külön szimpatikus, hogy nagyon ügyesen lettek megszerkesztve és tálalva; egy pillanatig se érezzük azt, hogy valami felnőtt gyerekeskedik, vagy egy gyerek felnőtteskedik, vagy valami magát bennfentesnek gondoló okoskodik, sőt.

a darab kínos pillanatai pont azok, amikor megpróbálja komolyan venni magát, mint például amikor egyszer csak, mint derült égből a villámcsapás elhangzik ez a mondat: minden felnőtt egy bukott isten. aztakurva. és még meg is magyarázza; mert 16 évesen mindenki örök életűnek hiszi magát, és aztán ezért kellenek a drogok, hogy újra elhitessék velünk pár órára, hogy sose halunk meg. meg amy winehouse és a huszonhetesek klubjának az emlegetése; én elhiszem hogy ez magas labda, és kár lett volna kihagyni, de részemről így, ebben a formában inkább kínos feszengést okozott, mint önfeledt kacagást, főleg az előadás többi részéhez képest. a másik kérdéses jelenség az egyetlen felnőtt színész jelenléte, varga anikóé, érdekes módon csak rajta lehet látni, hogy ez színház, és hogy ő most alakít, éppen anyukát, felnőttet, gyereket alakít; zavaró, de még színesebbé teszi a fiatalok ellenpontozásával a darabot.

és ha már felnőttek, nagyon tetszik, ahogy megjelennek a szülő sztereotípiák; az előadás nem vádol, és nem tanít, nem foglal állást sem, bár a szülők majd minden esetben a mumusok a fiatalok szemszögéből, dehát hogy lehetne ez másképp, ha az ember tizenhat éves; mint ahogy mondja is a már emlegetett felnőtt anyuka a lányának, hogy ez az egész tizenhat éves jelenség olyan, mint egy betegség, majd kinövöd; és a szülők tényleg így látják, mert így is van, még akkor is, ha közben mindenki, még ők is voltak fiatalok.

az egyik legjobb pillanat az, amikor a megengedő típusú szülő, aki meg épp azzal bassza el, hogy nem tilt meg semmit, elnyom egy jointot a tizenhat éves lányával, és bekészülve azon nosztalgiázik, hogy az ő idejükben hogy volt; habpatron, meg ragasztó, meg gomba, és hasonlók, és ebben gyönyörűen megmutatkozik a két generáció közötti alapvető különbség - hogy érthetnéd te ezt lányom - és a hasonlóság is; végül is mind a ketten ugyanazt akarják, lázadni a pillanatnyi valóság ellen. ennél a jelenetnék tűnik fel a legjobban, hogy nem csak tizenévesek vannak a közönség sorai között; a már emlegetett nagyszülő korú házaspáron kívül még jó pár kacaj mutatja, hogy az a generáció is jelen van, akik speciel emlékeznek ezekre, és itt érzem azt, hogy nem csak hogy van értelme a színháznak, hanem pont az ilyen színháznak van igazán értelme, illetve ez az, amire tényleg azt lehet mondani hogy színház; az a fajta közösségi élmény szele csap meg, amiről tényleg nem gondoltam volna, hogy pont a bárkában, és ráadásul pont egy ilyen témájú darab alatt fogom megtapasztalni.

és aztán elkerülhetetlenül sodródunk a végkifejlet felé, vagyis ahhoz a bizonyos estéhez. itt már inkább érvényesül a dráma dramaturgiája, a néző már csak azért is össze szorul a székében, mert tudja, hogy mi lesz abból, amit hall. nagyon jó, szinte mesteri az utolsó jelenetek dramaturgiai megkomponálása, ahogy fokozatosan csúszik ki a humor, és aztán egy pillanatra, alig veszi észre az ember, és megáll a levegő; tartottam tőle, hogy a végét elcseszik, vagy még jobban, hogy akár kegyeletsértő, akár hatásvadász okokból hiteltelen lesz, de szó sincs semmi ilyesmiről; a legfontosabb jeleneteket a néző maga képzeli el, a színészek csak rásegítenek erre, a dráma bennünk van, mert tudjuk, amit már azóta ők is, hogy ez mégiscsak komoly, és basszameg, tizenhat évesen is meg lehet halni, sőt, annyira nem is nehéz, mint ahogy azt akkor hinné az ember.

és a legnagyobb előnye az előadásnak épp ez; hogy úgy mutat, hogy közben kérdez, de nem is maga darab, hanem a néző. akár felnőtt az illető, akár gyerek. a kérdés tizenhat évesen talán az, hogy akkor most hova menjek bulizni, ahol nem lesz ez, és mit toljak, amitől nem lesz ez; később meg már talán az, hogy lehet e ezt másképp? és mi felnőttek, vagyis inkább helyesebben ti, felnőttek, mit tehetnétek másképp? egy visszatérő eleme van mindig mindegyik történetnek, hogy nem figyelnek eléggé a tinikre; de ha meg figyelnek, akkor az se jó, attól lesz ciki, sértő, ha te veszed a spanglit a gyerekednek, éppen ugyanúgy hibázol, mintha tiltanád tőle, és bezárnád a szobájába; így se, úgyse jó, de mégis hogy jó? és erre válasz a fiataloké, hogy addig, amíg bekészülve ül a mélynyomó előtt, és a basszus szelíden masszírozza, ott, ahol kell, addig jó. mutasson valaki jobbat. hát ezaz.

akkor lenne igazán jó, ha a felnőtt világnak lenne épkézláb válasza erre, ha tudnátok ti felnőttek mondani nekik, tiniknek valamit, szerelmet?, pénzt?, karriert?, könyveket?, valamit, amitől érdemes; de azt éreztem a darab után, és ezzel is csak az lesz bizonyos, hogy mennyire megérte ezt a darabot megnézni, szóval azt éreztem hogy annyi különbség van csak köztünk - és ebben én is felnőtt vagyok, nincs mese - és köztük, hogy ők még nem tudják azt, amit mi már igen; hogy nincs ilyen. hogy nincs jobb. hogy nincs egész. csak szanaszét tört próbálkozások ennek elfeledésére. ha elég bátrak lennétek ti, felnőttek, ugyanezt csinálnátok, mint ahogy csináljátok is, csak sokkal óvatosabban, és okosabban. és sokkal, de sokkal gusztustalanabbul.