ezt figyeld, adatlap, magamról rovat:
ők azt mondták, őrületbe estél, őmiatta, akit szeretsz. ők hülyék, én vagyok helikopter, mert;
én azt mondtam, az élet ízét csak a bolondok ismerik. most jön a szokásos, vagyis az ami még nem volt; dobpergés, konfettik, függöny, ééés a százezer dolláros kérdés:
hol van a te őrületed márton?
ki a fütyi az a márton, marci? enigma? panda? van itt még valaki? hát ezaz. de kivételesen próbáljunk meg valamennyire sorrendbe haladni. kezdjük egy másik idézettel, acsel éva, nahát, biztos keresési pontok a googlén, így találtok rám, ti, kik vagytok ti, őt keresitek, és engem találtok, ennyire cifra dolog ez az internet.
nade, ez az ancsel éva azt mondja hogy:
az író tud írni. a nagy író tud nem írni, amikor nem tud írni. hell yes, hogy maradjon belőled is valami. marci vagyok a nagy, író. még nem is ez a legnagyobb lófasz; hanem hogy miért is nem írok én, a nagy, szerencsétlen enigma.
ha nem beszélek mellé, az imre miatt; a megtépázott egóm miatt, a teljesen tönkrement viszonyom miatt mindahhoz, ami egykor én voltam. a sári miatt, az anna miatt, és a vili miatt; meg egyéb azóta, vagy azelőtt gyűjtött nevek miatt. tehát minden
miattatok van, semmiképpen nem miattam. voálá!, emiatt; az ilyen mondatok miatt. az ismétlődő körök miatt, a szenvedés miatt, és legfőképpen az egóm miatt, ó én pici én, én a kisbuzi, én a nagy marci, én, aki csak akkor lehetek nem én, hanem ő, de legfőképpen te, ha írok, ó én szerencsétlen, szóval ilyenek miatt. mert sehogy nem jó ez; ha írok, szenvedek attól, hogy amit írok az nem jó. nem jó persze kinek? nekem eddig sem feltétlen volt az, neked meg elvileg a te dolgod, azt se tudod mit keresel itt, ancsel éva pár sorral feljebb van. van még a tóth krisztina, meg a kedvenceim, pl:
megbasszák alvás közben,
néger farkak fehér háttérben, és hasonlók, elképesztő, hogy miket gondol rólam a google. szóval, amit írok, az nem jó. de a legnagyobb baj, hogy amit nem írok, az se jó; ellustulok, eliszaposodok, elvalakisedek, akit nem ismerek, akit nem akarok ismerni, aki, úristen, segítsetek!, én vagyok, aki én lettem, aki én maradok, basszameg, ne ilyeneket, maradjanak rövidek a mondatok.
szóval; hiúságból nem írok. tény. hiúságból írok most, ez is tény. az egóm így is, úgyis sérül, úgy kell neki, ez az egók dolga. de hogyan tovább?
volt imre, volt a vili, volt az augusztus, volt a dávid, voltak barátok, szerelmek, karácsonyfák, és voltam én is. de hogy a fütyimbe tovább?
tavaly ezt
írtam, szólt a csendes éj. nem fogod elhinni; idén is egyedül vagyok, és szól ez a csendes éj. majd jövőre, persze. de közben menthetetlenül jön a százezer dolláros kérdés, onnan a nyitó sorból; hol a te őrületed, marci? elmondom hol; bicikli küllők között. átbasztak, drága volt, dühös vagyok. a vagyonba kerülő pandás pulcsin lévő pandáról a plüss lejött, mert a mosógép negyven fokban mossa a harminc fokot. fáj a fogam, iiigen, ez még a régi, még a fog is. ezek az őrületeim;
őmiatta, akit szeretek, az élet íze felköltözött az első emeletre, rosszul fűtött szobákba, örökké mocskos konyhákba, és az ezerkabátos előszobákba. ez az élet fiam, mondaná az apám, ha, de már így se rossz. néha rámtör, igen, szeretnék megőrülni, úgy kapok a szívemhez, néha, ha felriadok, hogy a helyén van e még, az enyém e még, egyáltalán, ez e még az élet, vagy ez már egy másik, ez az, amit szerettem volna, igen, tényleg ez vagyok én?
és, igen bazdmeg, ez. keményen beszélj nagy márton, ezaz, bazdmegelj, csúnya szavakkal töltsd ki az űrt, ne csillagokkal. ez vagyok basszameg. fogalmam sincs ki. olvastam erről, hogy az emberek megváltoznak, hétévente, mondják az okosok, meg biztos van még egy csomó ilyen tudományos tény ezzel kapcsolatban, kinem szarja le; de inkább olyan ez, mintha felvennéd a fogasról a kabátod, sietés közben, és már a buszon vennéd észre, hogy ez nem a te kabátod, azt a kacskamacska farkát, bár hasonlít, de nem, a szabása, a könyökénél, a zsebeiben is micsoda dolgok vannak, kényelmetlen, ismeretlen az egész, nem a te telefonod csörög, nem a te bérleted érvénytelen, aztán persze, mivel ez is egy példa, minden egy istenverte példává alakul ebben a blogban, szóval a végállomásra belenősz, belenyugszol, beleőszülsz, és már azt nem veszed észre, hogy volt, amikor ez még nem te voltál, hanem valaki más.
azért akarok írni most erről, gyorsan, kapkodva, ilyen hosszú mondatokba, rosszul és unalmasan, meg az összes többi, mert még tudom, hogy ez nem én vagyok, pontosabban; tudom hogy nem ez
voltam. ez valaki más kabátja, valaki másé, aki idestova én vagyok, aki tovaside harminc éves lesz, aki most már egészen biztosan nem tudja azt, amit nem tud, és nem tudja azt se, amit tud, de ez utóbbit lényegesen nehezebben feledi. nagy rám a kabátom, ismeretlen a személyiségem, nem is értem pontosan mit miért csinálok; zsörtölődő hajlott hát lettem, egyedül maradós, gyakran bunkós fogfáj, kopaszodó kóc, azta mindenit, akármi is van akárhogy, a kócra még mindig jól rímel az hogy: bohóc.
de nem is ez a baj; ez az élet fiam, ugye.
hanem hogy az őrület.
azt írtam tavaly, hogy csak idén ne úgy, és idén persze ugyanúgy, lisa hannigan, silent night, broken night, egyedül karácsonyozni az mindig egy kis szép, feldíszített, gyantaszagú halál.
de aztán elmentem a kisdávidékhoz, és mert a dávid még mindig inkább kicsi, mint nagy, pedig már félúton jár a kettő között lassan, én voltam az angyalka, adtak kulcsot külön, bementem, csöndben, eldugtam az ajándékokat, kijöttem, becsöngettem, ettünk, aztán benyitottunk, ott voltak az ajándékok, csillagszóró, a dávid énekelt, és én ültem, én ültem ott, az én az egyszerre a régi marci is volt, meg ez is, és arra gondoltam hogy basszameg, hát ez a karácsony. átragadt rám az egész ceremónia, a rítus, hiába tudom, amit tudok, amikor a dávid a falhoz tapasztotta a fülét, hogy mintha szárnysuhogást hallana, hát basszameg, hallottam én is vele. és tudom, sejtem, hogy a dávid is tudja, sejti, hogy miért van a csomagokon az én írásom, hogy miért ugyanaz a csomagoló papír, mint amit még együtt vettünk, és egyáltalán, de kell neki még ez az egész, kell neki az ünnep, és a falhoz tapasztott fülemmel üvölteni szerettem volna, hogy mennyire hülye is vagyok én, és hogy milyen jó, hogy újra és újra láthatom, hogy milyen kegyetlenek, és bölcsek is tudnak egyszersmind lenni a gyerekek.
nem értek én ehhez, és az egészen biztos, hogy nem fogok tudni úgy írni többet, ahogy szeretnék írni, főleg ahogy írtam. otthagytam az egészet, valahol augusztusban. két év ingyenlakásnak az árán vehetnél már egy életet. egészen biztos az is, hogy bár jól esik hátra - hátrafordulva belemerengeni az elmúlásba, már csak azért sem érdemes, hogy ne lásd, ahogy elmúlik végérvényesen az, ami elmúlt már egyszer; az elmúlt tájról készült fakó képedet felgyújtja az új élet, féltékenyen, öngyújtóval.
baromságokat beszélek. olyanokat kéne mint; boldog karácsonyt, és egyéb közhelyek. mint az a közhely, hogy ha láttok valahol egy őrültet, aki úgy igazán, gondoljatok rám. háh. a normális őrülteknél nincs szánalmasabb, ezt már akkor is tudtam, amikor még nem voltam ez. ez, amire nincs szavam, csak ez a kinyúlt nagyamama pulóveres csend, amiben elveszek, ha magamra húzom.
