örs vezér tér, délelőtt, egy vak úszik végig a trolik között. körülötte embertenger, fehér botja kis sziget. odamegyek.
nem a legfontosabb pillanata az életemnek.
beszélgetünk, hogy mégis, mekkora hülyeség, hogy ugyanabban az irányban két megállója is van a villamosnak, így megkérdezhetem 'a kőbányai, vagy a zuglói oldalra vigyem', és ennek van valami sajátos íze, mint amikor a hülye angolok, csapolt sör csapolás közben bepoénkodják, ha megtudják hogy magyar vagy, hogy which side,
pest, or buda, szóval hogy milyen jó hogy van miről beszélnünk, emberek vagyunk, igen a bkv egyre szarabb, és egyébként is, ahhoz képest rohadt meleg van. megjön a villamos, reggel mindig megengedek olyan mondatokat magamnak, amiknek később semmi értelmük nem lesz: a villamos mindig megjön. azt mondja búcsúzóul, hogy jó ember szagom van. olvasta valahol szerintem. vagy tényleg, pedig elvből se használok axe-t, szerencsétlen angyalok, ne rajtam múljon hogy földre essenek.
feldühít ezzel a mondattal.
szíveket török össze bazdmeg, ordítanám utána, de minek. összetörik a szívemet, ezt meg csak suttogni szabadna. törik, törnek, törődik, hazudok, hazudnak, ha szerencsénk van, alig bántjuk egymást, mi jó emberek. innen nézve a többiek olyan békésnek tűnnek. a rosszak például, úgy tűnik, mindig rosszak, micsoda eltökéltség, micsoda jellem, milyen nyugodtan csinálják ezt az egészet. még szerencse, hogy nem kell mindenhez szerencse, ma reklámnapot tartok. például ahhoz hogy jó ember szagod legyen. mi az istent jelent ez? könnyű egy
csigával jónak lenni, írtam még akkor, amikor nem hittem volna hogy egyszer ez lesz, ami van. könnyű egy vak emberrel jónak lenni, ha én látok. instant jóság, úgy kellene ezt is, mint a cigarettát, ezzel nyugtatod magad; naponta két óránként öt percnyi jóság, csak úgy, abbahagyni a munkát, és jóságszünet, adj a ropidból, hozz egy kávét, csókolj meg, túrj bele a hajamba, gyere vissza, napi öt perc jóság basszameg, ötször öt perc, trafikokban árulható jóság, kis zárjegyes dobozokban, rágyújtok egy jóságra, mert már nagyon hiányzik, a hideg sör mellé különösen jól esik, álmos, napfényes délutánokon.
így is lehetne.
ma, most, valahogy egész máshogy látok mindent, most úgy tűnik, talán még jobban kellett volna szenvednem, a tragédiát, amiben a legnagyobb tragédia, hogy nem tragédia, hanem hétköznap, döntés, jó emberek mennek el egymás mellett, mert te is jó ember voltál, én láttalak annak is, szóval hogy ezeket a szívbe szúrt tüskéket nem szúrtam még mélyebbre, hogy nem csináltam belőle művészetet, szobrot, katedrálist, nem festettem össze véremmel a szobádat, igen, talán mégiscsak a jónás tamásnak van igaza, sperma kellene, vér, és hányás (van az a cortazár novella, amiben kis fehér nyulakat hány a figura,
levél egy párizsban tartózkodó kisasszonynak), sokkal de sokkal több mocsok, amiből valahogy tisztábban kerültem volna ki, mint így, a sok jóságszagú hétköznap, lemondás, csönd, gyűlölet, úristen mennyi gyűlölet, talán a sok jóság miatt van ennyi gyűlölet, és gonoszság, rohadt kis libikóka az egész, és a túlsúlyomat vissza kell nyomja valami a földre, különben ott repülnék, valami eu-szabványos játszótéren, fent az égen, örökre.
nem tudok lezuhanyozni úgy, hogy tisztuljon is valami, egy ideje olyan lakásban élek, ahol nincs porszívó, mindent meg lehet oldani, a szőnyeget meg lehetne fogni, és kidobni az erkélyen, anyám mondaná hogy régen is tiszták voltak az emberek, elkényeztetett, puhaseggű generáció vagyok, de kéne egy porszívó, mert igazából nincs tisztaság, nem is igényelném annyira, csak legalább önmagamban, lehet te lettél volna ez, a versek, a szerelem, a szenvedés, a gyűlölet, minden, amitől hánytam magamban, hogy miért foglalkoztat ennyire, és most, ma, valahogy arra ébredtem, hogy mégsem mertem elég mélyre menni, hiszen itt vagyok, és ugyanaz vagyok, és még annyi se vagyok, és a takarón ott van a szagom, az a bizonyos szag, amiből hiányzik egy másik szag, ami együtt már illat volt, és hogy nem vagyok én jó, se neked, se magamnak, se másnak, és ha mégis, az se zuhany, hogy letépje a bőrt a vízsugár, hanem csak csordogáló, lassan megtelő kád, ami attól félek kihűl, mire ellepne, de akárhogy is, olvastam reggel
egy verset, ami tetszett, ezt se hittem volna, ide jutottam, visszajutottam, el se mentem, valami istenverte álom közepén ülök, és írom ezt a blogot, mint valami
