mire elég harminc nap? ha a szúnyogokat kérdezed, egy teljes generációra. ha a kiscicádat, arra, hogy már megfogná az egeret, de amíg az nincs, azt amit lehet. például a lábujjaidat. és mire elég harminc nap neked? nekem. neharagudj, de lelövöm a poént; semmire. naná. nem változik a világ. harminc nap alatt rómeó meg a júlia kivégezték egymást. nemigaz hogy nem változik a világ. azért nem írtam egy hónapig, hogy aztán jelentsen valamit hogy írok. mert nem tudok másról írni most se. kábéról; nem. szerelemről; nem. zenéről; most nem. nem volt semmi harminc napig. benne volt minden, amiről most nem. de mondatok voltak. az egyik egy yeats mondat, a szerelem szánalma című versből. asszondja, most ezt nézd meg, képes ilyet mondani, figyeld, milyen egyszerűen, így:
kimondhatatlan szánalom rejlik a szerelem szívében.
most mond meg. kimondta, pedig kimondhatatlan. ez ilyen.
a másik hajnalban, fél három körül, pisilés közben jött, hogy
ki mint veti vágyát, úgy alussza álmát.
ez a két mondat volt harminc nap. főleg.
és a ma:
álltam az előbb a kiáradt dunánál, a műegyetemmel szembeni mólónál. átmásztam a kerítésen, azzal szórakoztam, hogy a fák mintha kibírnának, aztán mégse. valami elképesztően szép a szemét. és ha megnézed, a jobb oldalánál egy kis örvényt csináltak maguknak a móló, a duna, és a szemetek; a víz a móló lábánál körbeforog, és mint valami bálteremben, táncolnak benne fáradhatatlanul a szemetek. mocsok, kosz, de mozog, és istenemre, szép. álltam, és néztem, és persze közben az annára gondoltam. hogy ő most valószínűleg a horvát tengerparton nézi ugyanezt, csak neki sokkal szebbnek látszik. és hogy én itt állok vesztesen, a koszos, keserű dunánál, pesten, és nem tudok mit mondani. és akkor, ott, míg forogtak a flakonok a lábam előtt, annyira el tudtam volna mondani a kacsáknak, azt, amit most nem fogok tudni elmondani, neked, ugye, legyél szokás szerint bárki, te. hogy nem szabad sértésnek megélni az életet. nem szabad felpanaszolni, hogy megbántottak. még akkor se, ha az élet épp mintha teljes erővel azon lenne, hogy vérig sértsen. nincs igaza annak, aki megsértődik az életen; és életnek nevezheted bármelyik pillanatodat. nem csak a megkeseredés miatt. itt van a nyelvem hegyén, az ujjaim végén, a lábujjamnál éreztem, a szemétbálban, de nem tudom kimondani, hogy még mi miatt. nincs igaza anyámnak sem. pedig tényleg megnyomorította az élet, még az elején. pedig tényleg apámért, és értem tett mindent, majdnem mindent, és tényleg nem érte meg. apám se érdemli meg. nem énse. az anna se. ő se. nem érdem ez. forgott a szemét, elázott buda, és én ott álltam, és tudtam, hogy fogalmam sincs arról, hogy kell elegánsan tönkremenni.
pedig most azt kell. szép nyugodtan, távolságot tartva, józanul, kicsit viccesen, porrá zúzódni. ültem a dorfman mellett a hangfoglaláson, körülötte a lányok, és pontosan tudtam, hogy most annak a korszaknak van az ideje, hogy vesztes legyek. vesztes, igazságosan, igazságtalanul, vesztes amibe belefogok, vesztes amibe nem, és vesztes, ahogy megélem őket. és nincs igazam. pedig fáj, pedig keserűségem és dühöm a lehetetlentől fogan, és felesleges volt, és felesleges vagyok, és elvesztettem valamit, amiről tudtam, nem igaz hogy nem tudtam, amiről azt is tudtam hogy el fogom veszteni, és amivel kapcsolatban most mégse ér fügét se a fene nagy tudásom. a kimondhatatlan szánalom. és a rosszul vetett, felgyűrődött vágy, meg azok a kurva álmok.
és emlékszel még, legyél az te, vagy éppen én, akit megszólítok, az orsóra, forgácsra, meg a katalin utcára? a bontott egészre. mennyit van ez mostanában eszemben. és hogy irigylem azokat, akik nem érzik ezt, mert még, már, vagy egyáltalán, nem is kell érezzék. felesleges szavak. nyár van, tengerpart. fesztivál. szerelem. feszes, barna bőrök, és izzó erők. valami elképesztően messze vagyok most ezektől. jó lenne bölcsen azt írni hogy nem számít. hogy mindegy ez, meg ilyenek. de ez is csak póz. nézd meg, ahogy ott állok, a műegyetem előtt azon a kurva stégen, és előttem a folyó szemete; és ha nézel, látod hogy igenis fáj, kurvára fáj. hogy messze vagyok. hogy ez van. nemigaz hogy nem fáj. nemigaz hogy nem akarnék többet, mást, máshogy. és azse igaz, hogy igazam van. nemigaz, hogy nem elég ennyi. még azse, hogy lehetne máshogy.
nézz meg, ahogy ott állok. igen, sajnos jól látod. nem történik semmi különös. kezdek megöregedni. kezdek megérteni szavakat meg mondatokat. nézem a forgó mocskot, és épp pontosan átjár a felismerés, hogy nincs egész. előttem viszont a szemét; gyere nézd te is, annyira szép.
álltam az előbb a kiáradt dunánál, a műegyetemmel szembeni mólónál. átmásztam a kerítésen, azzal szórakoztam, hogy a fák mintha kibírnának, aztán mégse. valami elképesztően szép a szemét. és ha megnézed, a jobb oldalánál egy kis örvényt csináltak maguknak a móló, a duna, és a szemetek; a víz a móló lábánál körbeforog, és mint valami bálteremben, táncolnak benne fáradhatatlanul a szemetek. mocsok, kosz, de mozog, és istenemre, szép. álltam, és néztem, és persze közben az annára gondoltam. hogy ő most valószínűleg a horvát tengerparton nézi ugyanezt, csak neki sokkal szebbnek látszik. és hogy én itt állok vesztesen, a koszos, keserű dunánál, pesten, és nem tudok mit mondani. és akkor, ott, míg forogtak a flakonok a lábam előtt, annyira el tudtam volna mondani a kacsáknak, azt, amit most nem fogok tudni elmondani, neked, ugye, legyél szokás szerint bárki, te. hogy nem szabad sértésnek megélni az életet. nem szabad felpanaszolni, hogy megbántottak. még akkor se, ha az élet épp mintha teljes erővel azon lenne, hogy vérig sértsen. nincs igaza annak, aki megsértődik az életen; és életnek nevezheted bármelyik pillanatodat. nem csak a megkeseredés miatt. itt van a nyelvem hegyén, az ujjaim végén, a lábujjamnál éreztem, a szemétbálban, de nem tudom kimondani, hogy még mi miatt. nincs igaza anyámnak sem. pedig tényleg megnyomorította az élet, még az elején. pedig tényleg apámért, és értem tett mindent, majdnem mindent, és tényleg nem érte meg. apám se érdemli meg. nem énse. az anna se. ő se. nem érdem ez. forgott a szemét, elázott buda, és én ott álltam, és tudtam, hogy fogalmam sincs arról, hogy kell elegánsan tönkremenni.
pedig most azt kell. szép nyugodtan, távolságot tartva, józanul, kicsit viccesen, porrá zúzódni. ültem a dorfman mellett a hangfoglaláson, körülötte a lányok, és pontosan tudtam, hogy most annak a korszaknak van az ideje, hogy vesztes legyek. vesztes, igazságosan, igazságtalanul, vesztes amibe belefogok, vesztes amibe nem, és vesztes, ahogy megélem őket. és nincs igazam. pedig fáj, pedig keserűségem és dühöm a lehetetlentől fogan, és felesleges volt, és felesleges vagyok, és elvesztettem valamit, amiről tudtam, nem igaz hogy nem tudtam, amiről azt is tudtam hogy el fogom veszteni, és amivel kapcsolatban most mégse ér fügét se a fene nagy tudásom. a kimondhatatlan szánalom. és a rosszul vetett, felgyűrődött vágy, meg azok a kurva álmok.
és emlékszel még, legyél az te, vagy éppen én, akit megszólítok, az orsóra, forgácsra, meg a katalin utcára? a bontott egészre. mennyit van ez mostanában eszemben. és hogy irigylem azokat, akik nem érzik ezt, mert még, már, vagy egyáltalán, nem is kell érezzék. felesleges szavak. nyár van, tengerpart. fesztivál. szerelem. feszes, barna bőrök, és izzó erők. valami elképesztően messze vagyok most ezektől. jó lenne bölcsen azt írni hogy nem számít. hogy mindegy ez, meg ilyenek. de ez is csak póz. nézd meg, ahogy ott állok, a műegyetem előtt azon a kurva stégen, és előttem a folyó szemete; és ha nézel, látod hogy igenis fáj, kurvára fáj. hogy messze vagyok. hogy ez van. nemigaz hogy nem fáj. nemigaz hogy nem akarnék többet, mást, máshogy. és azse igaz, hogy igazam van. nemigaz, hogy nem elég ennyi. még azse, hogy lehetne máshogy.
nézz meg, ahogy ott állok. igen, sajnos jól látod. nem történik semmi különös. kezdek megöregedni. kezdek megérteni szavakat meg mondatokat. nézem a forgó mocskot, és épp pontosan átjár a felismerés, hogy nincs egész. előttem viszont a szemét; gyere nézd te is, annyira szép.
