gesztenyefa

amikor leszállt a vonatról, és meglátta azt, akiről azt hitte, hogy ismeri, és miközben jobban megnézte, döbbent rá, hogy voltaképpen nem ismeri, sőt, most látja előszőr, közben, - mert elfordított fejével épp előre nem nézett - arccal nekiment annak az öreg gesztenyefa ágainak, amit jól ismert, ami mindig is ott állt az állomáson, ottfelejtetten és kérlelhetetlenül, mint valami szemrehányás, a folyton elmenők felé.

az ágak végigvágták a nyakát, föl egészen az arcáig, és a szeme előtt búcsúztak el tőle. a fájdalom gyengéden öntötte el, mint egy ölelés.

akkor, ott az állomáson, - míg az, akit nem ismert, és nem is ismert meg soha, nevetve nézte, ahogy arcáról folyik a vér-, pár dolgot megértett önmagáról.

hullámzó sziget

szex és lucia

azt hiszem, nem csak én vagyok az a (fér)fiú, akinek a főszereplő paz vega, az abszolult nőideálként lengedezhetne (hiányos öltözékben) a szobája falán, ha én speciel nem lennék túl öreg hozzá, hogy nőideálokat lengedeztessek (hiányos öltözékben) a szobám falára. akik a dolgokat erről az oldalról szeretnék megfogni (vagy ha mást nem legalább a képernyőt) azok az erős kezdés után fanyalogni fognak, mert bár a filmben majdnem minden (majdnem) testrészét láthatjuk majdnem minden (majdnem) szereplőnek, ez a film speciel pont nem (csak) a szexről szól. és nem is (csak) luciáról, inkább az őt szerető (író) íróról, és az embereket, sorsokat összekötő szenvedélyről (ez meg ugye messze nem csak a szex), betegségről, sorsról, szerelemről. itt van minden giccs, és minden közhely, felálló farok, hullámzó tenger, elhagyott világítótorony, sugárzó telihold, olcsó pornó, kegyetlen halál (a drog valahogy kimaradt). azonban a rendező, julio medem minden giccset és közhelyet mesterien festi fel (néha szó szerint) a vászonra, a telihold fénye nem csupán a meztelen testekre világít. a film tere megnő, szereplői életre kelnek (és nem csak amikor szeretkeznek), ahogy lorenzo (az író) írja, a néző meg megéli a történetet, egyszerre hatódunk meg, izgulunk fel, (azért van olyan, akinek pironkodtató első randifilm lenne, bár semmi öncélú kámaszútra-utánzásba nem megy bele a film, sőt a többi - pl. almodóvár - spanyol filmhez képest kimondottan szolidnak mondható) egyszerre látunk tündérmesét, és lepedőkbe burkolt valóságot. lorenzó csapnivaló író, a történetei legalábbis elég suták, és sajnos a film is (talán épp ezért) követhetlenül szétesik a végére, minden mindennel egybefolyik, a végét se értjük úgy igazán, de mit számít, ha ez egy olyan mese, ahol csak bele a gödörbe, és a közepétől kezdhetjük újból... és ahogy ezt elmesélik nekünk, azért minden megéri; lucia maga mondja, hogy szereti azokat, akik tudnak mesélni - medem forgatókönyve (akárcsak lorenzo könyve) hemzseg a közhelyektől, a giccstől és követhetetlen bonyodalommá alakul, viszont gyönyörű, ahogy ezt elmondja. alberto iglesias zenéje átszövi a filmet, és mint mindig, most is szívbemarkoló, de végig a giccs innenső oldalán marad, a színészek arcán ragyog a nap, luciát alakító paz vega meg egyenesen beragyogja a filmet, miközben a rendező gyengéd kameramozgással, (végig olyan lágy, mint a napfény) mesteri váltásokkal, túlexponált, túlfűtött képekkel, szelíd utalásokkal és nagyszerű szimbólumokkal (lúcia - a fény, lorenzo a nap neve, lúna a hold) dolgozik, álomszerű lesz az egész, érzéki (számomra az egyik legizgatóbb jelenet amit vásznon láttam, lucia és lorenzo bekött szemű kalandjai a kanapén, pedig elég elcsépelt közhely ez a szembekötősdi) és érezhető. mint az a kamasz álom, ahol az ember az élete nőjével szeretkezik vadul a holdsütötte tengerparton. a fene se akarja megérteni, inkább megélni ha lehet, mégegyszer.

10/8