víziszony

a magánnyal úgy vagyok, mint te lehetsz a vízzel. iszonyodom tőle. fejben persze tudom hogy jó dolog, illetve, pontosabban, hogy van benne jó dolog, hogy békét adhat, lenyugvást, megerősödést, hogy néha véd, vagy ápol, de legalább eltakar, stb, stb; ez mind jó, és szép, de iszonyodom tőle. egyszer azt mesélted, talán a hajózásnál, hogy ott is próbálsz nem arra gondolni, hogy milyen irdatlan mélység felett úszik az a hajó; nézed a tájat, a hullámokat, az egész szép, élveznéd is, de a tudatod aljáról folyamatosan feldereng, hogy ott van a mélység alattad. 

annak idején még úgy álltam ehhez, hogy innen lesz majd szép nyerni, szép lassan, lépésről lépésre, elmegyünk tengerpartra, csónakázni, uszdába, majd ahogy egyre több pozitív élményed lesz, akár majd búvárkodhatunk is; hát ebből se lett semmi.

de néha még elképzeltem ahogy úszok veled, körülöttünk a gyönyörű, sokszínű mélység, halak, koralok, a beszűrődő nap, mint egy leányálom; de tudom hogy a tied nem ilyen, hogy a te álmodban összeroppantana a nyomás, és beúszna a torkodon az iszonyat.

így vagyok én is a magánnyal.

az elején még úgy voltam vele, hogy na, ilyen se volt még, innen szép nyerni, szépen, lépésről lépésre, megszeretem magam végre, megtanulom az egyedüllétet, leszokom a kapcsolatfüggőségemről, a személyiségem kiteljesedik, rendszerezetebb leszek, életképesebb, erősebb, stabilabb, stb.

és van, hogy egész ügyes vagyok már; elfoglalom magam, próbálok minél több emberrel találkozni, vagy pont hogy beszorulva a saját szorongásaimba, menekülnék mindenki elől, inkább új embereket fognék, elmegyek társasjátékozni, kiállításmegnyitóra, kutyázni, még egy szingliknek való túrára is beneveztem, amire aztán persze nem mentem el. de nincs semmi baj, filmeket nézek, idegesítő sorozatokat főleg, a netflix és a chill nekem annyira nem jön össze, csak felhúzom magam hogy miért húzzák szét így a sztorikat, de legalább megy az idő. költöm a pénzt, túl sok időm van hülyeségeket nézni, megkíváni, megrendelni, borzasztó, ha ez így megy tovább, még egyszemélyes szárítógépet is fogok venni, mondjuk fogalmam sincs hogy pontosan minek. néha takarítok, állandóan mosok, csinálok valamit, nincs, semmi, meg a baj. próbálom ésszel megérteni, hogy nem az életem végéig leszek egyedül, hogy ettől most tanulok, hogy a kapcsolat függőségem miatt élem meg ezt ennyire, végre van úgynevezett énidőm, megvalósíthatom önmagam, megpróbálom emlékeztetni magam, hogy ez már az, ami a mások által szépnek mondott élet. 

mindez szép és jó, és tényleg, élvezném is, de közben valahol ott a mélyen, érzem ahogy hömpölyög a magány; az egyedüllét, amitől annyira rettegtem egész életemben, és az egyedül létezésben alján, messze, szinte hallom ahogy ott vár a halál. akármit csinálok, akárhogy, úgyis egyedül halok majd meg; ésszel tudom hogy itt az ideje szoktatni magam ehhez, néha próbálom elképzelni ahogy egyedül megöregszem, mellettem jó kutyám, lesi minden mozdulatom, nincsenek játszmák, nincs megfelelési kényszer, zsarolás, kisstílűség, kihülő fürdővizek és szívek, és mindenhol csak az van amit én hagyok ott - de amikor álmodni kezdenék erről, összeroppant a félelem, hogy nem voltam jó végül senkinek, és a szorongásom végül felülkerekedik rajtam, beúszik a torkomon, és átölel a halál.