ezt lubics szilvia fogorvos és háromgyerekes édesanya mondja, miután lefutott 28 óra alatt 246 kilométert, ezzel megnyerve az ultramaratont.
azt hiszem, még nem hiszek neki.
utálom azt a szót hogy amióta, olyan mintha valami kis aljas élőlény neve lenne, de lehet hogy csak azért, mert rímel arra hogy szimbióta. rímek vannak csak, versek nélkül, ablakok szobák nélkül, betűk vannak szavak, szavak meg mondatok nélkül, és persze én vagyok mindig, nálad nélkül.
de ez most alighanem mindegy.
amióta nem hiszek istenben, sokkal nehezebb megváltozni. az is lehet hogy lehetetlen. annak idején még úgy tanultuk, hogy azt ne gondold, hogy te magad meg tudod változtatni magad, mert ez olyan, mint amikor a münchausen emelgeti saját magát a bajuszánál fogva; bármennyire is praktikus ötletnek tűnik, ez ugye nem megy, és nem is illik. tíz év körüli voltam ekkoriban, és az egész sztoriban azt tartottam a legképtelenebbnek, hogy nekem bajuszom legyen, a saját magam kiemelése a mocsárból ezek után csak mellékesnek tűnt. tehát nem tudod magadat megmenteni, de ha felismered hogy bajban vagy, és kéred istent, isten mindig meghallgat, megbocsájt (hiszen az a mestersége ugye) és persze segít is neked. bajuszt növeszt rajtad, és kihúz téged, csak kérned kell, és hinned benne. ha meg esetleg nem, valójában az is igen, csak hogy mivel ő az isten, alighanem jobban tudja mint te, hogy mi az igen, így neked továbbra is csak az a dolgod hogy higgyél, és meg fogod látni, hogy ami úgy tűnik hogy nem, az valójában lassan már igen, ha meg mégsem, akkor is a végén mindenképpen igen lesz, hiszen a végső elszámolásnál neked papírod lesz arról hogy megtettél mindent, így aztán te is belovagolhatsz a mennyeknek országába, ámen.
nem tűnt bonyolultnak, nem is voltam annyira frusztrált mint mostanában. így lettem szocializálva, mai napig is bennem maradt, a mechanizmusaim közé tartozik az a belső mondat, hogy fú basszameg, istenem segíts. ilyenkor persze rögtön az is megkondul bennem hogy nem szabad káromkodni, isten nevét a szádra hiába ne, meg egyébként is, már miért segítene?, hiszen én vagyok az, aki látszólag okosan és érthetően elmagyarázza a romkocsmák félhomályában merengő állástalan diplomásoknak, hogy miért iszonyú önzőség az isten hit, és hogy ha van is isten, vajon milyen apropóból gondoljuk azt, hogy pusztán azért van, hogy nekünk legyen, ti. hogy az minden dolga, hogy megcsinálja azt amit az emberek kérnek tőle, persze legyen meg a te akaratod, meg minden, de azért akkor is, ha lehet, távolítsd el tőlem ezt a poharat, ha meg nem, akkor is legalább értelme legyen az elpusztulásnak, és ott csücsülhessek aztán talpig fehérben a mennyországban boldogan, míg a többi gyarló lassan pirospozsgásra sül a pokolban. tehát hogy az istenhit alapja az önzés, nem a szeretet, hiába mondja mindenki azt hogy 'szeretem istent', na ja, azért szeretem mert nem akarok pokolra kerülni, kevésbé leegyszerűsítve azért szeretem, mert gyáva vagyok ahhoz, hogy ne szeressem, sokkal könnyebb - tényleg könnyebb, még ha néha nehezebb is - az úgynevezett igaz úton, vagyis valakinek a nyomdokában járni, mint megtalálni saját magamat, és alapvetően sokkal kellemesebb az az érzés hogy az életnek van valamiféle magasztosabb, un. földön túli értelme, mint az hogy a mindannyian a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe.
nem tűnt bonyolultnak, nem is voltam annyira frusztrált mint mostanában. így lettem szocializálva, mai napig is bennem maradt, a mechanizmusaim közé tartozik az a belső mondat, hogy fú basszameg, istenem segíts. ilyenkor persze rögtön az is megkondul bennem hogy nem szabad káromkodni, isten nevét a szádra hiába ne, meg egyébként is, már miért segítene?, hiszen én vagyok az, aki látszólag okosan és érthetően elmagyarázza a romkocsmák félhomályában merengő állástalan diplomásoknak, hogy miért iszonyú önzőség az isten hit, és hogy ha van is isten, vajon milyen apropóból gondoljuk azt, hogy pusztán azért van, hogy nekünk legyen, ti. hogy az minden dolga, hogy megcsinálja azt amit az emberek kérnek tőle, persze legyen meg a te akaratod, meg minden, de azért akkor is, ha lehet, távolítsd el tőlem ezt a poharat, ha meg nem, akkor is legalább értelme legyen az elpusztulásnak, és ott csücsülhessek aztán talpig fehérben a mennyországban boldogan, míg a többi gyarló lassan pirospozsgásra sül a pokolban. tehát hogy az istenhit alapja az önzés, nem a szeretet, hiába mondja mindenki azt hogy 'szeretem istent', na ja, azért szeretem mert nem akarok pokolra kerülni, kevésbé leegyszerűsítve azért szeretem, mert gyáva vagyok ahhoz, hogy ne szeressem, sokkal könnyebb - tényleg könnyebb, még ha néha nehezebb is - az úgynevezett igaz úton, vagyis valakinek a nyomdokában járni, mint megtalálni saját magamat, és alapvetően sokkal kellemesebb az az érzés hogy az életnek van valamiféle magasztosabb, un. földön túli értelme, mint az hogy a mindannyian a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe.
egy bizonyos idő óta ez se igaz egyébként; kicsit destruktív korszakot élek meg most, jobban vágyok most norliszkba, mint torockóba, a lányok karján a szőke csókos pihéknél könnyebben veszem észreveszem az érzelmi játszmáikat, és inkább megnyugtat a nagy büdös semminek a gondolata, mint a menthetetlen örökéletnek, vagy a kígyózó, életeken át húzódó karmának, és egyébként is, életemben először kezdem értékelni a kimondottan csúnya dolgokat, és görcsöt kapok a régen oly szeretett, békés, bárgyú, lelket simogató zenéktől. de attól tartok ez most megint mindegy, hiába feszes bennem amit írni akarok, amikor végre túljutok azon az idegtépő marcangoláson, hogy most írjak-e, vagy ne írjak, és elindulok a betűk útján, fellazul minden, és mint egy hülye gyerek a játszótéren, bele kezdek mindenbe, eltévedek, csapongok, túl sokat írok.
pedig a rövidség milyen fasza; 'valmont idióta, tourvelné fapina, mégis dugnak; ez a szerelem. aztán meghalnak; ez meg a dráma.'
ennyi. az összes többi felesleges szöveg meg ez a blog.
pedig a rövidség milyen fasza; 'valmont idióta, tourvelné fapina, mégis dugnak; ez a szerelem. aztán meghalnak; ez meg a dráma.'
ennyi. az összes többi felesleges szöveg meg ez a blog.
tehát amióta nem hiszek istenben, sokkal nehezebb megváltozni, mert magamra maradok benne. amióta nem hiszek benned, azóta miattad sem változok már, pedig te például megváltoztattál, hogy szakadna rád egy kolostornyi izmos szerzetes. amióta nem hiszek magamban, azóta tehát magamat sem tudom megváltoztatni, és néha kezd derengeni a szokásos öncsalás ködén át, hogy hátha leginkább ezért félek ennyire hinni magamban, hogy nehogy aztán magamért legyek felelős, bár ilyenkor meg teljesen tisztán kirajzolódik, hogy legalább ugyanakkora öncsalás lenne az is, már ha van egyáltalán értelme az egyenlőségesdinek egy ilyen absztrakt környezetben, mint az öncsalás békés rózsaszín burka.
amióta a változásban sem hiszek, azóta sokkal félelmetesebb tapasztalni azt a kurva enigmatikus mondatot, hogy bár a dolgok változnak, mégsem változik semmi, de mégis vannak változások; zsenge korom legnagyobb tanítómestere volt ez az éljen a király, meghalt a király, nem csodálkoznék ha ilyesfajta bölcsességeken csiszolódott volna mondjuk coelhó is ilyen mélyre, gyurcsok mesterről nem is beszélve. néha azon kapom magam, hogy kapkodok valami után; ülök a monitor előtt, és úgy hinnék valamiben, ötvenszer osztott tumblr képekben, egyértelműnek tűnő felháborodásokban, igazságtalan politikában, elnyomásban, összeesküvés elméletekben, messzi székely lányok adatlapjaiban, szexis szlempoetris tömörülésekben, jól megírt könyvekben, kínos versekben, és depressziós zenékben, hogy csak az elmúlt tíz percet mondjam; erre jó az internet, nyomorult kis ablakok és lájkok nyílnak a széles nagyvilágra, és csak sötétebb lesz tőle ebben a kis szobában. olyan jó lenne oda tartozni, ide tartozni, letenni valamit az asztalra, felvenni valamit az asztalról, olyan jó lenne írni neked, vagy ha írnál nekem, vagy ha nem lenne jó, hogy ha írnál nekem, vagy én neked, ha ismernélek, ha ismernél, ó igen, ha ismernétek, vagy ha egyáltalán nem ismernétek, olyan jó lenne, ha minden úgy lenne olyan, ahogy van, hogy közben nem is így van. ekörül az állapot körül forgok már évek óta, alighanem amióta az eszemet tudom, rám tört a tudás, hogy valami nincs sehol.
de attól tartok, ebben is hinni kellene valamennyire, mert se a valami, se a sehol nem létezik csak úgy magától. még én sem működök se valamennyire, se semennyire. hát még mondjuk te.
és ha már te, távoli, elérhetetlen istenként működsz, jobb ha tudod, valószínűleg ez is miattam van, nélkülem nyomorult halandó lennél, egyszerű befejezett múlt, ismeretlen adatlap és egy üres név, a fenének kell higgyek ilyen hülyeségekben, csak gyártom magamnak az isteneket. azt is jó lenne elhinni már végre valakinek, hogy az ember maga választja meg hogy miben hisz; fortyog körülöttem ez a kurva pozitív szemlélet, amerre csak nézek, mindenhol pozitív gondolatok röpködnek, már a kávé előtt ilyen körleveleket kapok, asszondja:"ha reggel felkelek, azt mondom magamnak: két lehetőséged van. választhatsz, hogy jó- vagy rosszkedvű akarsz-e lenni. minden alkalommal, ha történik valami, magam választhatok, hogy elszenvedője legyek a helyzetnek, vagy tanuljak belőle. minden alkalommal, ha odajön valaki hozzám, hogy panaszkodjon, elfogadhatom a panaszkodását vagy felhívhatom a figyelmét az élet szépségeire. az élet csupa választási lehetőségből áll. te döntöd el, hogyan reagálsz a különböző helyzetekben. választhatsz, hogy az emberek hogyan befolyásolják a hangulatod."
az ilyenek miatt fekszem vissza aludni, mert nem hiszem el, elnézést, és nem is működik, nyilván csak azért, mert nem hiszem el, csakhogy én meg azért nem hiszem el, mert nem működik, huszonkét évesen majd olvasd el a huszonkettes csapdáját, bár az pont az a könyv, amihez (buta) fiúnak kell lenni, hogy úgy igazán élvezd, ráadásul eredetileg ez is 18-nak készült, mint mindenki, ott kéne megállni valahol, mert azután kezdenek el nem működni a dolgok, bár valószínűleg ez is csak azért van, mert akkor még elhiszünk mindent.
most már azt se hiszem el, amit érzek. nem hiszek például a versekben, de tudom, basszameg, nem hiszem, hanem tudom, hogy ez például így van, így volt, és így is lesz; négy éve, NÉGY éve már, hogy itt volt ezen a blogon, akkor is így volt, most is így van, pedig kurvára semmi kedvem nincs hinni benne, mégis tudom hogy működik, hogy alighanem, ezt a szót sokat használom újabban, alig, de jó lenne ha csak alig nem, ehelyett sajnos teljesen igen az, hogy én vagyok ez, az egyik, most már - alighanem?- menthetetlenül én vagyok, és hiába nem akarok hinni benne, ennek például nincs is szüksége arra hogy bárki higgyen benne, ez egyszerűen csak így van, emlékszem, valaha, valamikor mintha ilyen lett volna a szerelem is, vagy a zene, vagy ősszel a falevelek amikor köröztek a szélben, egyszerűen csak így voltak, azon a hosszú úton például, ahol összeértek a platánfák, kurvára nem kellett hinni bennük, az árnyékukban sem, amik már délelőtt délutánt festettek arra a rohadt hosszú útra, amin isten tudja hányszor mentem már végig, mire elérkeztem odáig hogy most meg ez van, magától, négy éve, tíz éve, hány évig még, hogy épp minden más, de mégis ugyanaz, és ugyanúgy itt jár a fejemben hogy itt vagyok én is egy, azok közül,
akik kétségbeesetten mímelik azt ami másokból úgy fakad mint a virág
(...)
akik képtelenek megbocsájtani maguknak és ezáltal másoknak
kegyetlenül és gonoszul őrjöngenek cserébe kegyelmet és jóságot várva
(...)
akik sohasem találják meg testük kibogozhatatlan gubancán a szál boldogító végét
(...)
és akik sose fognak eljutni
az elérhetetlen a köznapi a tetveknek is kijáró
megváltáshoz.
bassza meg.
ezt bárcsak ne hinném el.
ha számítana ennek, hogy elhiszem-e
bárcsak igaza lenne a hosszútávfutó magányosságának
hova kell futni ez elől,
hogy elhiggyem végre, hogy ilyen egyszerű ez,
bassza meg.
de attól tartok, ebben is hinni kellene valamennyire, mert se a valami, se a sehol nem létezik csak úgy magától. még én sem működök se valamennyire, se semennyire. hát még mondjuk te.
és ha már te, távoli, elérhetetlen istenként működsz, jobb ha tudod, valószínűleg ez is miattam van, nélkülem nyomorult halandó lennél, egyszerű befejezett múlt, ismeretlen adatlap és egy üres név, a fenének kell higgyek ilyen hülyeségekben, csak gyártom magamnak az isteneket. azt is jó lenne elhinni már végre valakinek, hogy az ember maga választja meg hogy miben hisz; fortyog körülöttem ez a kurva pozitív szemlélet, amerre csak nézek, mindenhol pozitív gondolatok röpködnek, már a kávé előtt ilyen körleveleket kapok, asszondja:"ha reggel felkelek, azt mondom magamnak: két lehetőséged van. választhatsz, hogy jó- vagy rosszkedvű akarsz-e lenni. minden alkalommal, ha történik valami, magam választhatok, hogy elszenvedője legyek a helyzetnek, vagy tanuljak belőle. minden alkalommal, ha odajön valaki hozzám, hogy panaszkodjon, elfogadhatom a panaszkodását vagy felhívhatom a figyelmét az élet szépségeire. az élet csupa választási lehetőségből áll. te döntöd el, hogyan reagálsz a különböző helyzetekben. választhatsz, hogy az emberek hogyan befolyásolják a hangulatod."
az ilyenek miatt fekszem vissza aludni, mert nem hiszem el, elnézést, és nem is működik, nyilván csak azért, mert nem hiszem el, csakhogy én meg azért nem hiszem el, mert nem működik, huszonkét évesen majd olvasd el a huszonkettes csapdáját, bár az pont az a könyv, amihez (buta) fiúnak kell lenni, hogy úgy igazán élvezd, ráadásul eredetileg ez is 18-nak készült, mint mindenki, ott kéne megállni valahol, mert azután kezdenek el nem működni a dolgok, bár valószínűleg ez is csak azért van, mert akkor még elhiszünk mindent.
most már azt se hiszem el, amit érzek. nem hiszek például a versekben, de tudom, basszameg, nem hiszem, hanem tudom, hogy ez például így van, így volt, és így is lesz; négy éve, NÉGY éve már, hogy itt volt ezen a blogon, akkor is így volt, most is így van, pedig kurvára semmi kedvem nincs hinni benne, mégis tudom hogy működik, hogy alighanem, ezt a szót sokat használom újabban, alig, de jó lenne ha csak alig nem, ehelyett sajnos teljesen igen az, hogy én vagyok ez, az egyik, most már - alighanem?- menthetetlenül én vagyok, és hiába nem akarok hinni benne, ennek például nincs is szüksége arra hogy bárki higgyen benne, ez egyszerűen csak így van, emlékszem, valaha, valamikor mintha ilyen lett volna a szerelem is, vagy a zene, vagy ősszel a falevelek amikor köröztek a szélben, egyszerűen csak így voltak, azon a hosszú úton például, ahol összeértek a platánfák, kurvára nem kellett hinni bennük, az árnyékukban sem, amik már délelőtt délutánt festettek arra a rohadt hosszú útra, amin isten tudja hányszor mentem már végig, mire elérkeztem odáig hogy most meg ez van, magától, négy éve, tíz éve, hány évig még, hogy épp minden más, de mégis ugyanaz, és ugyanúgy itt jár a fejemben hogy itt vagyok én is egy, azok közül,
akik kétségbeesetten mímelik azt ami másokból úgy fakad mint a virág
(...)
akik képtelenek megbocsájtani maguknak és ezáltal másoknak
kegyetlenül és gonoszul őrjöngenek cserébe kegyelmet és jóságot várva
(...)
akik sohasem találják meg testük kibogozhatatlan gubancán a szál boldogító végét
(...)
és akik sose fognak eljutni
az elérhetetlen a köznapi a tetveknek is kijáró
megváltáshoz.
bassza meg.
ezt bárcsak ne hinném el.
ha számítana ennek, hogy elhiszem-e
bárcsak igaza lenne a hosszútávfutó magányosságának
hova kell futni ez elől,
hogy elhiggyem végre, hogy ilyen egyszerű ez,
bassza meg.
