cickafarkú

ha írnék egy könyvet, az lenne a címe: hogyan lettem boldogtalan.
jó vastag könyv lenne: azt hiszem nem szólna semmiről.

milyen kis beszűkült világ az enyém, ahol még a gondolatok is csak magyarul beszélnek.
think about it.

zúg, búg, rúg, cúg, zöngenek a szavak.
ugyan mit kezdene itt magával egy nemzetközi gondolat?

persze elmehetnek a -picsába- a szép szavak, ha már ők se hoznak vissza téged. és ha meg mégiscsak ők hoznak vissza téged, úgy mi az istent kezdjek veled, veletek, és főleg ti velem: a szavak akkor is csak szavak, még ha én vagyok is, aki kimondja őket, ha tetszem is, amíg kiselypítem magamból, a végén úgyis csönd lesz, csalódsz egyet, és magam maradok.
aztán meg persze zsebreteszed a szép szavakat, azokat az áruló cafkákat, akiknek itt kellett volna tartaniuk, ehelyett elmennek veled.

és hogy egyébként is, mennyire hasonlítanak hozzád, ők is ott vannak mindig, mindenhol, most például egy mezőn, körülöttük elszórva pár fehér virág, ők egy táblán, valaki filccel írta oda őket, és ezt mondják rajta:

cickafark - a kényszeresen kifelé fordult lelkeket befelé fordítja, segíti a tisztulást, gátolja a szétfolyást.


micsoda szavak, micsoda virág, micsoda világ.

hiányzol innen, mint balesetből a féknyomok; néha jó lenne tudni, mi történt.
most csak úgy céltalanul ütköznek egymással a dolgok, csak mulatós zene van, olcsó dodzsem, nincs tőgázzal betonfalnak, se gáz, se fék, se üzemanyag.

amíg itt voltál, volt oka ennek az egésznek, állítmánya volt a szenvedésnek, vagy legalább tárgya; kis cetli volt minden tragédiám, de legalább oda szögezted őket a falra.
de így? mi van még?
legalább maradt volna utánad valami forma, ami egyben tartja az egészet, legalább maradt volna az én, te ő; de amióta elmentél, a létező összes formában elmentél, azóta szétszéledtünk mindannyian.
mi is.

vastag hajú lány ül előttem a buszon, ráadásul odagumizható fejpárnája van, miután leül, okosan felszereli, aztán gondolom elalszik, míg a haja átlóg a szék támlája mögé. játszom vele; nem is tud róla. az első tíz percben gondosan, lassan, mint aki tudja mit csinál, szinte szálanként beszorítottam a haját a párnája pántjába,  és közben még egy kicsit azt is elhiszem magamnak, hogy ez vicces.
aztán persze elszégyellem magam, és ugyanilyen óvatosan egyenként kiszabadítom a szálakat, és majd fél óra után úgy van minden, mint előtte.
a világ ismét megmenekült.
de gondolj bele; észre se vette.
fogságba került belőle egy darab, aztán kiszabadult, és észre se vette.
mi az istennek növeszt az ember ilyen sűrű hajat, ha aztán észre se veszi hogy mi történik vele?

minek készül el valami, ha észre se veszed, hogy mikor ment tönkre? vagy fordítva, és megint, és megint; hol azt nem veszem észre, mikor szorítják oda, hol azt, mikor engedik ki; csak ülök itt a buszon, és kopaszodok, közben meg világok pusztulnak és születnek újra, és még csak nem is tudok róla.

aztán meg ott állok, körülöttem az elmúlás jellegzetes illatai, büdös törölközők, rohadó húslevesek és régi szerelmes levelek között, és persze azt kívánom, bár ne tudnék róla.
mindegy, csak ne tudjak róla.

anyu, isten, apám, ti, szerelem, bármi, csak ne tudjak róla.
segítsétek elfordítani a fejem.
nézd, itt és itt vesztettem el.
egyébként mindez az életem.

az is basszameg, amikor elfordítom a fejem.
és persze ilyenkor jövök rá, hogy már megint oda vagyok szorulva.
valakihez.