megy a hajó a dunán / rajta ül a kapitány
nézi nézi a vizet / forgatja a kereket
újabban magamat olvasom. szégyenszemre én lettem ennek a szerencsétlen blognak az egyetlen olvasója. milyen szép; az elsüllyedt roncsra visszajár a kapitány. nosztalgiázni. guberálni. maradt-e még hordó, amiben erjednek a szavak?
vagy csak ez a képtelen szárazföld, amit úgy akartam, amíg hánykolódtam, ez idegen annyira, hogy visszajövök, titokban mégiscsak visszajövök néha, és hallgatom ahogy recsegve múlik el az is, ami megmaradt?
először be akartam bizonyítani magamnak, hogy szép volt. jelentsen bármit is ez; de azért szép volt. legalább szép. tudod, mint azok a történetek. mint a naplemente. mint a süllyedés. mint a; szép na.
aztán azt, hogy megértsem, miért jutottam ide. aztán már csak azt, hogy hogyan. aztán, ha nincs megértés, jön az őrület, az elviselhetetlen kudarc, hogy mindez én voltam egykor, én, aki most, én, aki csak ennyi, széttörni, eltörölni, el minden roncsot, el minden mondatot.
aztán a minek. ez talán a lustaság. ülni csak, és nézni ahogy elmegy melletted az élet.
ezt a buta kifejezést különösen vicces egy hajótörött hasonlatnál használni; ülni csak, és nézni, ahogy megfeneklett az élet.
mindegy.
aztán a szokásos, hogy menteni azt, ami menthető. ott az a szó, az azt jelenti amit. az a másik az meg legalább szívből jött, mégha. és az is milyen szép lenne, ha. nade menteni magamat magamnak? az nem éri meg. neked igen, pénteken, itt a szigeten, ha közben én vagyok robinson, úgy igen.
de ugye, nem úgy lett.
milyen természetesen lesznek természetellenesek a dolgok.
mostanában meg már csak úgy jövök, mint ahogy a kisfiúk bújnak a bunkerjükbe a világ ellen. nálunk jelszó is volt, és a lányok természetesen nem jöhettek be - nem mintha akartak volna, de azért felkészültünk minden eshetőségre. a fa ágairól rakétákat lehetett indítani, és a törzsébe kis dobozt rejtettünk, amiben benne volt egy csomó dobókocka, amiket akkoriban nagy becsben tartottam, meg talán egy legókatona.
mindegy.
hogy utálod ezt, pedig milyen szép ez is; a mindegy. mind-egy. a mind egyre megy. mindenki egy. végülis, ez csúnya szóval a megvilágosodás, az örök szerelem, a szebb jövő, a világbéke: mindegy.
mindegy.
szóval csak jövök, mint akinek van honnan jönnie. volt hogy idegenként, idegenkedve, mint valami turista, levakuztam pár dolgot, és már itt sem voltam; aztán lassacskán egyre inkább itt felejtettem magam. most meg már annyira benne vagyok, hogy nézd meg, rendezkedek: új bejegyzést írok.
hajózok a halott tengerben; milyen szép. azt játszom, hogy megint én vagyok a tengertelenész.
hullámzik a homok, csikorognak a hasonlatok.
megy a hajó a dunán / lemaradt a kapitány
kiabál, trombitál / de a hajó meg nem áll
nézi nézi a vizet / forgatja a kereket
újabban magamat olvasom. szégyenszemre én lettem ennek a szerencsétlen blognak az egyetlen olvasója. milyen szép; az elsüllyedt roncsra visszajár a kapitány. nosztalgiázni. guberálni. maradt-e még hordó, amiben erjednek a szavak?
vagy csak ez a képtelen szárazföld, amit úgy akartam, amíg hánykolódtam, ez idegen annyira, hogy visszajövök, titokban mégiscsak visszajövök néha, és hallgatom ahogy recsegve múlik el az is, ami megmaradt?
először be akartam bizonyítani magamnak, hogy szép volt. jelentsen bármit is ez; de azért szép volt. legalább szép. tudod, mint azok a történetek. mint a naplemente. mint a süllyedés. mint a; szép na.
aztán azt, hogy megértsem, miért jutottam ide. aztán már csak azt, hogy hogyan. aztán, ha nincs megértés, jön az őrület, az elviselhetetlen kudarc, hogy mindez én voltam egykor, én, aki most, én, aki csak ennyi, széttörni, eltörölni, el minden roncsot, el minden mondatot.
aztán a minek. ez talán a lustaság. ülni csak, és nézni ahogy elmegy melletted az élet.
ezt a buta kifejezést különösen vicces egy hajótörött hasonlatnál használni; ülni csak, és nézni, ahogy megfeneklett az élet.
mindegy.
aztán a szokásos, hogy menteni azt, ami menthető. ott az a szó, az azt jelenti amit. az a másik az meg legalább szívből jött, mégha. és az is milyen szép lenne, ha. nade menteni magamat magamnak? az nem éri meg. neked igen, pénteken, itt a szigeten, ha közben én vagyok robinson, úgy igen.
de ugye, nem úgy lett.
milyen természetesen lesznek természetellenesek a dolgok.
mostanában meg már csak úgy jövök, mint ahogy a kisfiúk bújnak a bunkerjükbe a világ ellen. nálunk jelszó is volt, és a lányok természetesen nem jöhettek be - nem mintha akartak volna, de azért felkészültünk minden eshetőségre. a fa ágairól rakétákat lehetett indítani, és a törzsébe kis dobozt rejtettünk, amiben benne volt egy csomó dobókocka, amiket akkoriban nagy becsben tartottam, meg talán egy legókatona.
mindegy.
hogy utálod ezt, pedig milyen szép ez is; a mindegy. mind-egy. a mind egyre megy. mindenki egy. végülis, ez csúnya szóval a megvilágosodás, az örök szerelem, a szebb jövő, a világbéke: mindegy.
mindegy.
szóval csak jövök, mint akinek van honnan jönnie. volt hogy idegenként, idegenkedve, mint valami turista, levakuztam pár dolgot, és már itt sem voltam; aztán lassacskán egyre inkább itt felejtettem magam. most meg már annyira benne vagyok, hogy nézd meg, rendezkedek: új bejegyzést írok.
hajózok a halott tengerben; milyen szép. azt játszom, hogy megint én vagyok a tengertelenész.
hullámzik a homok, csikorognak a hasonlatok.
megy a hajó a dunán / lemaradt a kapitány
kiabál, trombitál / de a hajó meg nem áll
