lomtár

szoktál te egyedül lenni? ha igen, akkor a te magányod -ha szabad ezt így- mindig egy nővel képzelem el, nincs arca, mintha álmodnád és olyan, mint egy égve hagyott lámpa, vagy mint az összes többi bútor a szobában, akkor veszed észre, hogy van, amikor leoltod.

nincs arca.

nincs többet kisdávid, augusztus óta tudom. akkor rögtön írtam egy bejegyzést, amiben egy csomó homályos utalás lett volna, némi szépnek szánt, de üres szó, és többek között egy ady idézet, meg egy rakat megválaszolatlan kérdés, amikre tudom a választ, csak gyáva vagyok hozzá.
a több oldalas szöveg lényege az az ordas felismerés lett volna, miszerint egy korszak végével jövök rá mindig, hogy az adott időszakban tulajdonképpen boldog voltam, de ezt már csak akkor látom, amikor menthetetlenül vége van. ebből az a kellemetlen következtetés is kijöhet(ne) hogy valószínűleg most is boldog vagyok épp, csak még nem múlt el az, ami majd hiányozni fog. hiába vagyok tehát folyamatosan, konstans szomorú, ha aztán később úgy néz ki, hogy régen mégiscsak jó volt, csak most nem az; ha majd a most régen lesz, megint ki fog derülni, hogy végülis most is jó volt, sőt.
mi a fontosabb tehát, tettem fel a kérdést hosszú és nyakatekert mondatokon keresztül, hogy boldognak érezd magad egy adott pillanatban, vagy később úgy emlékezz vissza rá, hogy mégiscsak milyen jó volt; ide még egy idézet is jöhetett volna, bár úgy emlékszem, akkor ez nem jutott eszembe, hogy asszondja: 

az emlékezés az egyetlen olyan paradicsom, amelyből nem űzetünk ki soha.
hűtőmágnesre vele!

a mostani google szerint jános pál mondta, de nekem valaki más rémlik, még ezer évvel ezelőttről, amikor ilyen kis bölcs mondatokkal írtam tele mindenféle szép papírból készült füzeteket. erről viszont eszembe jut egy ennél sokkal frappánsabb idézet is. milyen nagy az eszem, meg is eszem.

egyébként meg, nagy csönd a csönd, j(.)a.

mostanában a legnagyobb örömet az írásban az adja, amikor kitörlöm amiket írtam, egyenként, betűről betűre, lassan és puhán, ahogy egy macska mosdatja magát.
menthetetlenül modoros, terjengő, kapkodó szerencsétlen ember ez az én, és már írásban se tudja eljátszani magának azt a szerepet, amitől ez a kongó üresség megtelne valami látszat tartalommal, nem nagyon tudok mit kezdeni vele. kitörölni viszont jó játék, amiket összehord itten, akkor legalább érzi, hogy törődök vele.

te hiányzol innen egyébként.
amíg rólad beszéltem, mondtam is valamit.
most is meg van nyitva egy txt dokumentum, amiben nincs semmi.
pedig rólad szól.
regényt akartam írni rólad, és ez lett belőle: új szöveges dokumentum.txt. a mérete nulla bájt.
így aztán sose telik meg a lomtár.

mennyire gyönyörű szó már az, hogy lomtár.
ez lesz ennek a szarnak a címe. frappáns mi?

az üres füzet, ez is volt már, hány év alatt ide jutottunk, erről szól ez a blog, ebben vergődik ez az én;
milyen szép egy üres füzet.
milyen szép az ebből még bármi lehet.
amikor lapozhatod a papírcsendet, és az üres lap egy idő után válaszol. ha eleget vársz, és jól figyelsz, tele is írja magát neked. vagy rajzol napot, felhőt, madárkát.
ez milyen szép.

istenem csak ne utálnám ennyire amit írok. legalább szakadna fel. könnyű a józsefnek, benne legalább zseni volt az attila, jöttek a szabad ötletek. de legalább szakadna fel. valami.
írhatnám például azt hogy megint szenvedek. lenne olyan hazugság, amiben ez színigaz.
de így?
nem a fegyelem tartja vissza a betűket, hanem az undor.

például, ha már itt tartunk, írhatnék a japánokról. a jó nénikéjét az összes japánnak. van ez a buta szöveg, hogy csinálj bármit, bármilyen jól, már biztos van egy japán, aki sokkal jobban csinálja.
apropó, olvastál már japán blogot?
japánban fegyelem van, úgy képzelem.
ahol az iskolaköpeny alól kilátszik a bugyi, meg is értem.
japánban megtanulod, hogy oda üss, ahova kell. harc, meg művészet, szép, nagy szavak.
ott igen. úgy igen.
de így?
rugdosok csak összevissza. ha összetörök valamit, ahogy cserepeire bomlik, az néha, bizonyos fénynél, mintha művészi lenne; de egyébként csak szemét, ami még vág is.
igen fáj.
üres, de ha hozzá nyúlok, fáj.
ki érti ezt? és ki nem érti ezt?
adjátok vissza a szavaimat. adjátok vissza az életemet. adjátok vissza a hazugságaimat.
vagy legalább vegyétek el tőlem rendesen, mind a hármat.
de így?

persze most is tőletek várom a megoldást.
ti vagytok a teleírt lapok.
a többesszámom száz alakban egy.
te.

'ma szerelték a csengőt', - írod - 'folyton szólt, mintha valaki nagyon be akart volna jönni'
nálam pont ilyen a csend, csak már nem szereli senki, ajtót is hiába nyitok, nem jön be rajta semmi.

és nincs arca.
nem tudok mit mondani.