sál / leltár

tavaszi sál:
nincs blogom, de van életem. van életem, de nincs humorom. nincs humorom, de van élettapasztalatom. van élettapasztalatom, de nincsenek barátaim. nincsenek barátaim, de van némi pénzem. van némi pénzem, de nincs művészetem. nincs művészetem, de van életem; és van életem, de nincs blogom.

tavaszi leltár:
gyűlnek a kilométerek, és fogynak akik szeretnek. az előbbit az okostelefonom gps-e méri, dejó neki, belekarcolhatod az utad a városba; a másodikat nem méri senki, pedig nem lenne rossz egy érzelmi dolgokat mérő gps; felkarcolhatod az érzéseid valami szívtáj térképre. másnak térkép lenne e táj, ő legalább tudná mi merre; én már nagyon csúnyán elvesztem benne.

teénők

'írj egyes szám harmadik személyben, hacsak nincs egy erősen megkülönböztethető egyes szám első személyű elbeszélői hang, amely ellenállíthatatlanul kínálja magát'

jonathan franzen megmondja a frankót. 

pisilni, szeretni, meghalni úgyis csak e/1-ben tudsz, írj hát ő róla te. minden róla szól, úgyis, még én is; de én arról írok, aki magamnak néha egy per kettő, de mégsem te vagy már.

képzavar, a kép zavar, zavarja őt, mint ahogy az éjszakák is, a felszínen alszik csak, felületesen, készenléti módban, mint egy úgy felejtett. egy ideje megengedi magának azt a luxust, zavarja a rend, a rendetlenség rendje, zavarja ez az átható, szemérmetlen tavasz szag, mintha a világ nyitott öle illatozna felé minden reggel: be, ki, hatolás. zavarja, hogy zavarja ez, hogy mintha a világ lenne illetlen, vagy ő, de nem passzol ez a komor sokat látottság, ez a borostás búskomorság a tavaszhoz, ő meg mintha nem tudna mást felmutatni; ahogy a világ se sokat, csak egyszer volt szagokat, feleslegesen szép lányokat, rohanó időt, és egyre közömbösebb másokat.úgy múlnak az ismerősök, mint az idő, és mit számít már ez; ha madarat tolláról, hát ő már megkopasztotta magát, vánkost csinált belőlük, ha rosszul mozdul, hullanak ki belőle a tollak.

zavarja a csend, natessék, az isten kilencmillárd nevéből pont ez, az, aki nincs; zavarja, hogy sosincs csend, és mégis, mintha állandóan csend lenne, egy pillanatra belehall, ha figyel, aztán meg már majd belehal, hogy hallja újra, de az már csak a zaj, meg a baj.

ilyen kitekert mondatok szegélyzik, ha beszél is.

csak a só és a citrom, az üres poháron.

zavarja ez a sok zavar, olyan bágyadt derengő mind, sehol egy igazi baj, zavarja hogy a maga suta módján valószínűleg ez már a boldogság, megint, így csöndesebben, szőrösebben, öregebben; egyre több a jó ez így, és egyre kevésbé jó az így.

én viszont szarok minderre, látod. már megint blogot írok, és istentelenkedem. méghozzá meken, de jó nekem, jó lenne az almára poénokat vagy rímeket találni, de minek. akkor legalább a billentyűket jó lenne megtalálni, elvitte steve magával a zárójeleimet! azt remélem, amit te, hogy azért boldogabb fickó vagyok én ennél a blognál, nézz ide, látod, vigyor is van, meg foghíj. ő arról akart volna írni, én tudom, csak nem sikerült neki, hogy így van valami zavart érzése nap nap után, tudod, ismered?, amikor kinyitod az ablakot, és szép az idő, de pont ez a baj; nem nagy baj, csak épp akkora, hogy feljogosítson valamire, mondjuk hogy otthon maradj. zavar ez? és zavarja, hogy illene, sőt, tulajdonképpen praktikus lenne folyamatosan boldognak lennie, már csak a lányok miatt is, meg a szex miatt, tudod, a szex, nahát, az is de unalmas, de legalább rákeresnek a gogulban, és kiadja nekik ezt a szegény blogot. nesztek a szex, ez kell mindenkinek, ezt keresitek. ahelyett hogy szomorkodnátok itt egy kicsit, - velem? velünk? hányan is vagyunk?, - egyébként szomorúan szexelni attól tartok ragályos és maradandó életforma. szóval erről akar írni ő, csak nem tud írni ő, pedig már attól is jobban érezné magát, ha ilyenformán annyi értelme lenne ennek az egész zavarodott ide oda kapkodásának, hogy közben írhatna tőle, belőle, róla, ha legalább szavakban össze állna valamivé ez a bizonyos borostás búskomorság, vagy komor sokat látottság; mert már nem póz ez, tényleg nem, olyan mint a kólában a karamell, ez nem póz, csak igazán nincs helyette más, ebből van sok, ez működik. persze kokain kellene, ezt ő is tudja, ahhoz viszont beszari és gyáva. úgy ragaszkodik a valósághoz, mintha lenne miről álmodnia pedig:

úgy tűnik hogy az ész sem váltja be hosszú távon a hozzá fűzött reményeket. önmagába harap, hülye kígyó, egyes esetekben csak gyíkocska, végig gondol, tovább gondol, szétgondol, rájön, szétszed, és összerak; ha elég buta hozzá, sose veszi észre, hogy ez csak homokozó, játék, óriás, szétszakít, játszik. megoldani nem, és kioldani se képes vele semmit. a hit szintén nem az igazi, főleg ha egyszer már lecseréled az észre; hinni csak ész nélkül szabadna, vakon, mint az éjszakai lepkék, de az ész hiú állat, és ha egyszer magadra kented, újra kikövetel magának. gondolkozva, okosan hinni meg olyan mint zokniban szeretkezni; bizonyos körökben biztosan trendi, de én csak elálmosodok tőle. mi van még? a szerelem? ti úgy lesztek szerelmesek, ahogy konditerembe megy a gyenge ember; mintha szívizom munka lenne, érzelmi gyúrás. vagy mint a vadász, aki úgy tölti meg a fegyverét, hogy tudja hogy valahogy úgyis lőni fog vele. mást nem mellé, vagy a semmibe. te meg úgy vagy a szerelemmel, mint a meggyes befőttekkel; akkor tudod csak, mennyire szuverén, ha nincs belőle több már a polcon. és egyébként is, a szerelem se megoldás, mert luxus, mint minden, ami nincs; az alá pedig az kell először, ami van, hogy ne essen vissza a semmibe. szóval akkor mivan még? állítólag a haza. én nem tudom; csak azt, hogy nem vagyok még elég öreg, vagy hontalan hozzá. egyre többet van az a kaparó érzés, mint a száraz köhögés az éjszaka közepén, hogy el kéne innen menni, mert mintha máshol máshogy kellene szenvedni; legalább ne így, ne ilyen fölöslegesen. 

de a zavar, az nem csak a politika, a pénz, meg a múlt; sőt, pont az az igazi zavar, hogy ezek csak alibik. hová mehetnék addig? folyton csak értekezem. egyperegyben megyek aludni, egyperháromban álmodok, egyperkettőt ébredek. többperegyet szeretek. és csak többperkettőt értek meg, attól félek. így megy ez. annyit írtam arról már úgyis, hogy félek.

(egy ideje megengedi magának azt a luxust, hogy nem ír, akkor se, ha lenne miért, most meg azt a luxust engedem meg neki, hogy írjon, akkor is, ha nem biztos hogy írni kellene; arról a péntekről például, amikor még nem volt ennyire nyár, de már tavasz volt, könyvfesztivál volt, sjón rajzolt neki egy pandát, sári ült a fűbe, a szatyorba az új máté angi és az utolsó krusovszky dénes, egyszóval minden a helyén, épp éttermet keresett a közelbe, szép dolog a szép kártya, de még szebb, ha valaki beváltja, és akkor, ott a mamutok háta mögött szembe jött vele a misi, és ezzel együtt mindaz amit ez jelentett; szembe jött az egész pécs, és az az év, a misi mint mindig jól öltözött volt, vékony öltöny, lezser nadrág, kutyát sétáltatott, napszemüveg, fagyi: vonzó, izgalmas fiatal, minden lány álma; és ő látta rajta azt is, amit a lányok majd csak akkor ha jobban ismerik, a kézzel csinált csellókat, a félbehagyott orvosi egyetemet, a sosem kibomoló, de mindig újranyíló ötleteket, az örök, és végletesen lusta álmodozásokat, amik feljogosítják hogy úgy legyen folyamatosan valaki, hogy közben maradhat kényelmes senki; és az elbaszott szerelmeket, amikből úgy jött ki a misi, ügyesen egyensúlyozva, mint a szörfös a hullámokból: csak még szexibb lett tőle. megbeszélték, hogy örülnek hogy találkoztak, pedig egyikőjük se örült úgy igazán, és mindkettő a múlttól feszengett inkább, mint a későbbi találkozások jövőjétől, pedig azt is megbeszélték hogy majd elmennek itt pesten sakkozni, holott mind a ketten tudták, hogy ebben az a legmegnyugtatóbb, hogy nem fog rá sor kerülni. aztán tovább ment a misi, ő pedig hirtelen, ott az utcán, a misi jólöltözöttségétől, ruganyos modorától, a kutyájától, vagy a fagyijától, talán mindezektől egyszerre, de meglátta magát, mint annó annál az asztalnál, amikor játszottak, megállás nélkül játszottak, és ő sose tudott nyerni, nem is volt ez opció, nem is a játék öröméért játszottak, csak mintha nem tudtak volna máshogy beszélgetni, vagy ez lett volna a közös nyelv, a misi precízen, és könyörtelenül játszott, mintha már akkor operálni készült volna, ő pedig valami masszív reménytelenséggel, aminek mindig ugyanaz lett a vége, de mindig újrakezdte, mintha ez is egyfajta technika lenne, vagy művészet, vagy sportteljesítmény; és ott, a millenáris sarkán, ahogy nézte a távolodó öltönyt, és a hozzá divatosan kapcsolódó kutyát és fagylaltot, hirtelen elöntötte a szégyen, talán a szégyen, bár lenne rá jobb szó is; a szégyen, hogy milyen ligában is akart ő játszani, és milyen játékot; hogy talán ott megy, ami mindig is szeretett volna lenni, a kézzel faragott csellók és éveken át szerelmes barátnők felé; talán ott megy, aki sose lehetett volna, mégis elhitte, ezek szerint, egyszer, rég, bemesélte magának észrevétlenül, hogy ő is ugyanabba a klubba tartozik? vagy talán így is volt? egy dologban volt biztos, hogy most ő leül, és ír erről valamit, de aztán mire oda jutott, abban sem volt biztos, hogy történt e egyáltalán valami, és ha igen, ő benne volt e, mint ahogy nem biztos ebben azóta se, történjék épp bármi, mondjuk most épp egy vihar.)