változatlanok egy hévvonalra

harminchárom nap, harminchárom perc, az idő menetrend szerint nem áll meg a megállóban, csak én. én vagyok már megint én, egyedül állok, egyedül megállok, nincs ki előtt titkoljam magam.
úgy írok, mint aki kiszabadult.
jön a hév, visz, már megint folyton megérkezem. a héven egy lány, szoknyában, szája hallgatásra áll, a szeme beszédre, combja meztelen, teleírta versekkel.

hívj meg, hogy a szádban töltsem el az éjt olvasom.

mégsem mellé ülök. az ablakban a sötétség, a sötétségben én, a másik oldalról is visszatükrözöm magam, hirtelen tele lesz velem a hév. az egyik marci rámkacsint; népszámláláskor mit írsz majd be arra a kérdésre, hogy mely vallási közösséghez, felekezethez tartozónak érzi magát? csak a saját magad nevében válaszolj! röhög rajtam a másik. azt írom majd be, hogy egyszerre hiszek mindenben, és mindenkiben, mentegetőzöm. magadnak folyton hazudsz, mondják egyszerre, és eltűnnek a kanyarban.

a lány combján ez áll:
a szembeállítások, azonosítások;
körbeforgatott útjelzőtáblák;
különösen végzetesek
a mindig egyhelyben maradóra

egyszerre dühíteni kezd, hogy annyi minden volt már, hogy annyi minden vagyok, hogy nem csak ez van, ez a pillanat, itt a héven, ablakokban a sok nem én, mint amikor tükröt teszel tükör elé, végtelen, hogy nem én vagyok én, ez a végtelen, hogy volt múlt, hogy annyi minden elmúlt, hogy lesz jövő, hogy jön még egy csomó minden, ami még nem múlt, és talán az is, ami már igen, hogy ez a hév is megáll, és a következő is megáll, és én is megállok, és elindulok, és egyáltalán, hogy volt eddig életem, és nem csak ez a pillanat van, hogy nem most kezdődik minden, hanem most is csak folytatódik, hogy nem most végződik minden, hanem most is csak folytatódik, minden, mindig folytatódik, legszívesebben széttörném a hévablakot dühömben.

táncolok a megalománia fehér haván
amíg te a dühtől cukros ablakod mögött
álmokkal szennyezed be az ágyad várva rám mondja a lány combja.

semmi sem szép önmagában, ezért néznek vissza ránk a tükrök. semmi dolgom az ősszel, mióta nem írok hasonlatokat; állítólag nincs tája a fájdalomnak. megengedtem magam magamnak, így az anyámra gondolok; arra kért, legalább írjak blogot, hogy tudja, hogy mi van velem. úristen, mondom annak, aki leír majd a blogomba; tényleg ez van velem? és mind az, ami itt nincs, az nincs velem? (ha fidula nem mond rám semmit, nem is létezem?) hogy szerettük; mama, nézd, jaj, kész ez a blog is. mennyi minden nem történik velem. például ez se. az elmúlt három, három? négy, négy? öt, stb, év se. nem ültem még ezen a héven sosem. valaki mondta, hogy kijön elém az állomásra. hol? mikor? elfelejtettem. lehetnék szomjas is, de minek. a szavakat kivetkőzöm magamból, mire megérkezünk, és felveszem a szép ruhám, hogy anyám büszke legyen rám. fehér az ingem. mennyi ellenségem lett, csak mert ahogy szakadnak a gombok, kilátszik, hogy alatta feketéllik a szívem. ahogy vigyáztam, hogy kint ne koszolódjon, koszolódott belül, amíg fordítva csináltam, azért nem szerettetek. ahogy ti nem szeretitek, ahogy szeretlek benneteket, én se szeretem, ahogy nem szerettek engem. így fehérben látszik csak igazán, hogy már csak ott vagyok sebezhető, ahol még élek. néha azt hiszem, nyaktól lefele, néha meg úgy tűnik, fordítva.
az élet meg csak forog odakint, mint majom faszán a stanecli. ha a nagymamám mondta volna ezt, neki elhittem volna, hogy van ilyen szó.

csönddel borotválom le hajamat, szavakra tincset növesztek
látom a lány combján, amikor feláll, haját kibontja, és leszáll.

olvasni próbálok, mert a szavak néha pontosabbak, mint az élet. 'hamarosan azonban, összesen másfél év együttlét után, végképp kiszerettem belőle, ugyanúgy, mint addig az összes szerelmemből, egyszerűen egyik nap lefeküdtem aludni úgy, hogy mennyire szeretem, majd reggel felkeltem úgy, hogy úristen, mennyire nem szeretem' becsukom a könyvet.

eszembe jutsz, mert folyton elindulsz valahonnan valahová, és nem is tudod, hogy közben sokszor csak ide érkezel. mint a hév, mindig ugyanott van a végállomás. leszállok. egy álmodra gondolok, amit nem én álmodtam neked, amiben egy hangya mászott a körmöd alá, és nem bírtad kiszedni, mert mindig bemászott mélyebbre, aztán a körmöd alján egy nagyon kicsi lyukat vettél észre, amin kidugta a lábait, és akkor megfogtad, és kihúztad. olyan érzés volt elképzelni ezt, mintha macskák kaparták volna a lelkem. ahogy állok itt a hévmegállóban, és megyek, a lépcső mozog, én nem, a föld forog, én nem, érzem, ahogy lyukak lesznek rajtam, megérek végre, mint a jófajta sajtok, és lyukakkal leszek tele, átlát rajtam az ég, és a lyukakon kihuzigál belőlem mindent az idő, egyenként, mint a hangyákat, hiába másznak bennem mélyebbre, mindig kilóg belőlük valami belőlem, és azt megragadva kihúzza, ahogy megyek, otthagyom magam, tele lesz velem a hévmegálló, az utca, a híd, a város, és megértem végre, hogy mindannyiunk számára van egy határ, a kilátástalanságnak is van egy határa; nem lehet a végtelenségig újra kezdeni az életet.

ásítozom. valahányszor kinyitom a szám, ásítok; ásítok éjjel, ásítok nappal, ásítok álmomban, amelyben kereszt vagyok az útelágazásban, melyen gyászbogarak másznak.
már nincs hely több lyuknak rajtam, egy lyuk van, az én vagyok.
voltam, már nem vagyok.
most kezdődik minden.
úgy írok majd, mint aki megszabadult.