mary és max
bradbury azt mondta, azért rakja a meséit a marsra, és szükségszerűen a jövőbe, mert az emberek csak akkor veszik észre magukat egy történetben, ha az elég távol van tőlük. hasonló a helyzet a gyurmával is, ha szépen és jól csinálják, az élővé gyúrt élettelen dolgok sokkal többet mutatnak meg az emberekről, a társadalomról, és a jobb híján érzelmeknek nevezhető dolgokról, mint sok esetben a szépen sminkelt sztárok milliókból készült bukdácsolásai.
itt van ez az adam, akihez már hozzávágtak egy oszkárt, mert annyira zavarba ejtő dolgot csinál; egy olyan világot gyurmáz ki, amit sokkal inkább magának készít, mint a nézőnek, gondolom ő egyébként is délutánonként ebbe vonul el játszani, a néző viszont kénytelen felismerni benne a saját, akarom mondani a 'mi' világunkat; a szereplők mind valami érdekes nevű betegséggel küzdenek, a társadalom nem tud velük mit kezdeni, és ők se a társadalommal, a magány úgy veszi őket körül, mint a levegő, és mégis, itt kezdődik a varázslat; bár szürke, és kilátástalan minden, tele van valami olyannal, amit megint csak jobb híján élni akarásnak lehet hívni, most mondd meg, pont egy gyurma mutassa ezt meg, és olyasfajta derűvel, amit azok a dolgok tudnak, amiknek már nagyon nincs mit veszteniük; és elképesztően jól adagolt, groteszk, de nagyon kreatív humorral, ami megint csak kínosan mutatja meg a nézőnek hogy igenis, ez az egész, istenestül, nyomorostul, halálostul, kilátástalanságostul, utcára dobott cigarettacsikkességestül, úgy ahogy van, vicces, csak sokszor túl közel vagyunk hozzá, hogy nevessünk rajta. erre kigyúrják gyurmából, és rácsodálkozunk olyan dolgokra, amiket az istennek se veszünk észre naponta.
ennek az eliott gyereknek a világa tényleg elképesztő, még történet nélkül is lenyűgöző lenne, ráadásul a gyurma miatt olyan képi ötleteket engedhet magának, ami bár már-már pofátlanul realista, de mégis jobban áll neki a gyurma, mint a valóság; egyáltalán, az egész valóságnak, úgy tűnik jobban áll a gyurma, már csak azért is, mert így azt hihetjük, ez nem valós. van még egy zavarba ejtő dolog a mi ádámunkkal kapcsolatban; méghozzá az hogy eredeti. de nagyon. sokféleképpen lehet eredetinek lenni, és a sok eredetiség között persze alig van már valami eredeti, de ez a figura tényleg az, méghozzá úgy, hogy minden hozzávalót láttunk már, csak nem így. a márqueznál használt mágikus realizmus kifejezés a legtalálóbb, csak itt vizuálisan van eléd rakva, amit ott a képzeleted csinál; a filmjei bár aranyosak, sőt, néha 'nagyon' aranyosak, mégis semmiképpen nem gyerekeknek valók, sokszor a szó szoros értelmében brutálisan realista dolgok történnek bennük, ugyanakkor mindig ott a másik oldal is, a lehető legnagyobb képtelenségek természetesen megtörténnek, - max aspergeresként teljesen érthetően mindig ugyanazokkal a számokkal játszik, huszonvalahány éve, és egyszer csak megnyeri a lottót, amiből egy éltere elég csokoládét vesz; zseniális - és ezek kéz a kézben járnak, dettó mint a való világban, mondom, én azon vagyok a legjobban elképedve, hogy az hogy a fenébe lehet, hogy egy gyurmafilm sokkal jobb arányérzékkel és szerkezettel mutassa meg az ilyeneket, mint a legtöbb élőszereplős mozi, amit eddig láttam.
amúgy persze, hogy szerelmes vagyok ebbe a filmbe, csak annyi kellett hozzá, hogy bejöjjön a főcím; egyrészről olyan technikával készült, aminek már a nevétől is megőrülök: stop motion, vagyis úgy csinálsz mozgást, hogy közben nem mozogsz, még belegondolni is elképesztő, bár az élet lehetne néha stop motion; másrészről egy autista, szebb és pontosabb néven asperger szindrómás emberről, és a levelezésről is szól, amik elég fontos pontjai az életemnek; harmadrészt zeneileg a penguin cafe orchestra perpetuum mobile-jével kezd, és bert kaempfert swinging safarijával zár, amik pedig, ha olyan életet élhetnék, amilyet szeretnék, életem fő filmzenéi lennének, így csak nagyon nagyon szeretem őket, ráadásul pont az a részem szokta feltenni a belső rádiómba, akivel, hogy is mondjam, elég törékeny a viszonyunk.
(értsd: ritkán érzem úgy magam, hogy ilyeneket hallgassak, de ha igen, akkor pont ezeket)
a történet tele van nagyon kényes dolgokkal; egy kislány (!) akit egy halott madarakat hobbiból preparáló papa és egy alkoholista mama talált 'balesetből' egy söröskorsó alján, egy kaki színű anyajeggyel a homlokán, 'akkora magánnyal mint maga ausztrália', a csúfolódás és a magány elől egy a telefonkönyvből találomra kiválasztott levelezőtárshoz menekül, épp egy túlsúllyal küzdő aspergeres, majd negyven évvel idősebb férfihez, aki mellesleg zsidó, ateista, sose volt még nővel, és nem tud mit kezdeni azzal, ha a dolgok nem a maguk medrében csordogálnak, márpedig a megszokott, csöndes, nyugodt dolgoktól meg mi lehetne távolabb, mint new york, így aztán kölcsönösen egymásba kapaszkodva csupa olyan dolgot mutatnak meg maguknak és a nézőnek is, amiről nagyon nehéz beszélni.
például a betűk és a képzelet hatalma, hogy milyen hatása lehet pár leírt szónak, hogy egy kapcsolathoz mennyire nem az kell, hogy legyen benne realitás, vagy valóság, hogy mennyire nem kell, hogy találkozzanak a szereplők, és hogy igenis van barátság férfi és nő között; de szóba kerülnek a banális életigazságoktól a kondomhasználaton át, a fenekén lélegző teknősön keresztül a sokkterápiáig minden, és itt jön a film lenyűgöző zsenialitása, hogy mindez megfér egymással, sőt, bár van szó a szerelemről, a halálról, a nyomorúságról, a gazdagságról, a csodákról, meg úgy általában arról, amit (igen, jobb híján) életnek hívunk, mégis nagyon elegánsan, és ügyesen kikerüli mindazokat a csapdákat, amibe hálivúd készséggel belesétál a nagyobb nézőszám kedvéért, egy pillanatra se lesz zavaró, vagy szájbarágós, vagy hatásvadász, vagy giccses, meg úgy általában mindaz, ami a filmekkel együtt szokott járni, sőt. és még csak nagyon szomorú se lesz a végeredmény, bár nagyon vidám se, elképesztően jól vannak adagolva ezek a hangulatok, okosan összegyurmázva a woody allen féle szarkasztika a walt disney féle csicsergő madaras, fehér lovon érkező szőke herceges mázzal, a coen testvérek abszurdja a már már kusturicára hajazó fordulatokkal, mondom, varázslat gyurmából.
és ebben a kézzel gyúrt görbetükörben úgy ismerhetünk magunkra, hogy közben kacagunk a hülyeségeinken - az is zseniális, amikor max pár mondattal elmondja az emberek hülyeségeit, vagyis hogy nem érti, hogy őt miért tartják, khm, furcsának, amikor az emberek úgy, ahogy vannak, kurvára logikátlanok, például, gondolja max, miért dobnak ki ételt, amikor indiában gyerekek halnak éhen, miért irtják ki az őserdőket, ha szükségük van az oxigénre, és persze mi a tökömért vannak buszmenetrendek, ha a buszok sose pontosak?, de tényleg, ezek végtelenségig emlegetett közhelyek, de valami elképesztően jó, ahogy itt megjelenik - sírunk a sorsunkon - mert bár nem mindenkinek vannak ilyen szép latin nevű betegségei, azért a legtöbbikünk ugyanilyen töketlen, esetlen, szerencsétlen és magányos valahol, mint az itteni szereplők - és a végén valami olyasmivel lehetünk gazdagabbak, amit a fogyasztói társadalom annyira nem szeret hangoztatni, vagyis hogy az élet szép, basszameg, borzalmasan szép, legszívesebben elfordulnánk sokszor, annyira szép, a gyomrunk fordul fel tőle, annyira szép, és persze, gondolnád e, nem a gazdagság, a pénz, és az egészségtől szép, még csak nem is feltétlen a szerelemtől, látod gyurmával kell ezt eljátszani, hogy észrevegyük, itt jön bradbury meg a mars.
a monológok, vagyis a levelek szintén tökéletesek, a kislány levelei kislányhangon szólnak, az autista válaszai olyanok, mint egy aspergereséi lehetnének; a narrátor pedig külön ízt ad a filmnek, újabb gond nélkül megugrott léc, ami alatt sok filmes inkább átfut. a hangokról megint csak a legnagyobb elismerés hangján lehet beszélni, humphries és seymour nagyszerűek. arról nem is beszélve, hogy részemről külön öröm az, hogy végre egy az autizmusról (is) szóló alkotás, ami nem teszi fölösleges ezoterikus bizbaszba az autistákat, bár itt is felsorolásra kerül az összes közhely (max számokkal való kapcsolata, einstein, kis könyv az arckifejezésekről, vagy az autizmussal foglalkozók körében szakállas, és a magyar feliratnak köszönhetően az esetlegesen nem figyelőknek nem is annyira észrevehető poén, amikor is az van ugye írva a rendelőbe hogy take a seat, ami magyarul szebben szólva foglaljon helyet lenne, de szó szerinti fordítása fogj meg egy széket, max pedig az utasításnak megfelelően fogja a széket, még hazafele a metrón is) de, talán megint csak a gyurmának köszönhetően, nem zavaró és erőltetett, mint oly sok ezt ábrázoló alkotásnál. és a legfontosabb, hogy a képi (és szín-) világ annyira telített, kreatív, és jobbnál jobb ötletektől hemzsegő, hogy mindet elsőre nem is tudja észrevenni az egyszeri néző, itt egy újabb indok arra, hogy ez pont az a film, amit sokszor kell megnézni.
kár hogy mindennek az az ára, hogy valószínűleg alig fogja látni valaki, - ahogy az előzőt se, amiért pedig megkapta az oscart, a harvie krumpetet - és az emberiség jelentős része unalmas, depressziós baromságnak fogja tartani, viszont a maradéknak kötelező, annál is inkább, mert míg a jelentős rész elég gyakran mehet moziba számára kielégítő szórakozást találva, addig a többieknek jól meg kell becsülniük, ha végre jut nekik is valami.
főleg gyurmából.
bradbury azt mondta, azért rakja a meséit a marsra, és szükségszerűen a jövőbe, mert az emberek csak akkor veszik észre magukat egy történetben, ha az elég távol van tőlük. hasonló a helyzet a gyurmával is, ha szépen és jól csinálják, az élővé gyúrt élettelen dolgok sokkal többet mutatnak meg az emberekről, a társadalomról, és a jobb híján érzelmeknek nevezhető dolgokról, mint sok esetben a szépen sminkelt sztárok milliókból készült bukdácsolásai.
itt van ez az adam, akihez már hozzávágtak egy oszkárt, mert annyira zavarba ejtő dolgot csinál; egy olyan világot gyurmáz ki, amit sokkal inkább magának készít, mint a nézőnek, gondolom ő egyébként is délutánonként ebbe vonul el játszani, a néző viszont kénytelen felismerni benne a saját, akarom mondani a 'mi' világunkat; a szereplők mind valami érdekes nevű betegséggel küzdenek, a társadalom nem tud velük mit kezdeni, és ők se a társadalommal, a magány úgy veszi őket körül, mint a levegő, és mégis, itt kezdődik a varázslat; bár szürke, és kilátástalan minden, tele van valami olyannal, amit megint csak jobb híján élni akarásnak lehet hívni, most mondd meg, pont egy gyurma mutassa ezt meg, és olyasfajta derűvel, amit azok a dolgok tudnak, amiknek már nagyon nincs mit veszteniük; és elképesztően jól adagolt, groteszk, de nagyon kreatív humorral, ami megint csak kínosan mutatja meg a nézőnek hogy igenis, ez az egész, istenestül, nyomorostul, halálostul, kilátástalanságostul, utcára dobott cigarettacsikkességestül, úgy ahogy van, vicces, csak sokszor túl közel vagyunk hozzá, hogy nevessünk rajta. erre kigyúrják gyurmából, és rácsodálkozunk olyan dolgokra, amiket az istennek se veszünk észre naponta.
ennek az eliott gyereknek a világa tényleg elképesztő, még történet nélkül is lenyűgöző lenne, ráadásul a gyurma miatt olyan képi ötleteket engedhet magának, ami bár már-már pofátlanul realista, de mégis jobban áll neki a gyurma, mint a valóság; egyáltalán, az egész valóságnak, úgy tűnik jobban áll a gyurma, már csak azért is, mert így azt hihetjük, ez nem valós. van még egy zavarba ejtő dolog a mi ádámunkkal kapcsolatban; méghozzá az hogy eredeti. de nagyon. sokféleképpen lehet eredetinek lenni, és a sok eredetiség között persze alig van már valami eredeti, de ez a figura tényleg az, méghozzá úgy, hogy minden hozzávalót láttunk már, csak nem így. a márqueznál használt mágikus realizmus kifejezés a legtalálóbb, csak itt vizuálisan van eléd rakva, amit ott a képzeleted csinál; a filmjei bár aranyosak, sőt, néha 'nagyon' aranyosak, mégis semmiképpen nem gyerekeknek valók, sokszor a szó szoros értelmében brutálisan realista dolgok történnek bennük, ugyanakkor mindig ott a másik oldal is, a lehető legnagyobb képtelenségek természetesen megtörténnek, - max aspergeresként teljesen érthetően mindig ugyanazokkal a számokkal játszik, huszonvalahány éve, és egyszer csak megnyeri a lottót, amiből egy éltere elég csokoládét vesz; zseniális - és ezek kéz a kézben járnak, dettó mint a való világban, mondom, én azon vagyok a legjobban elképedve, hogy az hogy a fenébe lehet, hogy egy gyurmafilm sokkal jobb arányérzékkel és szerkezettel mutassa meg az ilyeneket, mint a legtöbb élőszereplős mozi, amit eddig láttam.
amúgy persze, hogy szerelmes vagyok ebbe a filmbe, csak annyi kellett hozzá, hogy bejöjjön a főcím; egyrészről olyan technikával készült, aminek már a nevétől is megőrülök: stop motion, vagyis úgy csinálsz mozgást, hogy közben nem mozogsz, még belegondolni is elképesztő, bár az élet lehetne néha stop motion; másrészről egy autista, szebb és pontosabb néven asperger szindrómás emberről, és a levelezésről is szól, amik elég fontos pontjai az életemnek; harmadrészt zeneileg a penguin cafe orchestra perpetuum mobile-jével kezd, és bert kaempfert swinging safarijával zár, amik pedig, ha olyan életet élhetnék, amilyet szeretnék, életem fő filmzenéi lennének, így csak nagyon nagyon szeretem őket, ráadásul pont az a részem szokta feltenni a belső rádiómba, akivel, hogy is mondjam, elég törékeny a viszonyunk.
(értsd: ritkán érzem úgy magam, hogy ilyeneket hallgassak, de ha igen, akkor pont ezeket)
a történet tele van nagyon kényes dolgokkal; egy kislány (!) akit egy halott madarakat hobbiból preparáló papa és egy alkoholista mama talált 'balesetből' egy söröskorsó alján, egy kaki színű anyajeggyel a homlokán, 'akkora magánnyal mint maga ausztrália', a csúfolódás és a magány elől egy a telefonkönyvből találomra kiválasztott levelezőtárshoz menekül, épp egy túlsúllyal küzdő aspergeres, majd negyven évvel idősebb férfihez, aki mellesleg zsidó, ateista, sose volt még nővel, és nem tud mit kezdeni azzal, ha a dolgok nem a maguk medrében csordogálnak, márpedig a megszokott, csöndes, nyugodt dolgoktól meg mi lehetne távolabb, mint new york, így aztán kölcsönösen egymásba kapaszkodva csupa olyan dolgot mutatnak meg maguknak és a nézőnek is, amiről nagyon nehéz beszélni.
például a betűk és a képzelet hatalma, hogy milyen hatása lehet pár leírt szónak, hogy egy kapcsolathoz mennyire nem az kell, hogy legyen benne realitás, vagy valóság, hogy mennyire nem kell, hogy találkozzanak a szereplők, és hogy igenis van barátság férfi és nő között; de szóba kerülnek a banális életigazságoktól a kondomhasználaton át, a fenekén lélegző teknősön keresztül a sokkterápiáig minden, és itt jön a film lenyűgöző zsenialitása, hogy mindez megfér egymással, sőt, bár van szó a szerelemről, a halálról, a nyomorúságról, a gazdagságról, a csodákról, meg úgy általában arról, amit (igen, jobb híján) életnek hívunk, mégis nagyon elegánsan, és ügyesen kikerüli mindazokat a csapdákat, amibe hálivúd készséggel belesétál a nagyobb nézőszám kedvéért, egy pillanatra se lesz zavaró, vagy szájbarágós, vagy hatásvadász, vagy giccses, meg úgy általában mindaz, ami a filmekkel együtt szokott járni, sőt. és még csak nagyon szomorú se lesz a végeredmény, bár nagyon vidám se, elképesztően jól vannak adagolva ezek a hangulatok, okosan összegyurmázva a woody allen féle szarkasztika a walt disney féle csicsergő madaras, fehér lovon érkező szőke herceges mázzal, a coen testvérek abszurdja a már már kusturicára hajazó fordulatokkal, mondom, varázslat gyurmából.
és ebben a kézzel gyúrt görbetükörben úgy ismerhetünk magunkra, hogy közben kacagunk a hülyeségeinken - az is zseniális, amikor max pár mondattal elmondja az emberek hülyeségeit, vagyis hogy nem érti, hogy őt miért tartják, khm, furcsának, amikor az emberek úgy, ahogy vannak, kurvára logikátlanok, például, gondolja max, miért dobnak ki ételt, amikor indiában gyerekek halnak éhen, miért irtják ki az őserdőket, ha szükségük van az oxigénre, és persze mi a tökömért vannak buszmenetrendek, ha a buszok sose pontosak?, de tényleg, ezek végtelenségig emlegetett közhelyek, de valami elképesztően jó, ahogy itt megjelenik - sírunk a sorsunkon - mert bár nem mindenkinek vannak ilyen szép latin nevű betegségei, azért a legtöbbikünk ugyanilyen töketlen, esetlen, szerencsétlen és magányos valahol, mint az itteni szereplők - és a végén valami olyasmivel lehetünk gazdagabbak, amit a fogyasztói társadalom annyira nem szeret hangoztatni, vagyis hogy az élet szép, basszameg, borzalmasan szép, legszívesebben elfordulnánk sokszor, annyira szép, a gyomrunk fordul fel tőle, annyira szép, és persze, gondolnád e, nem a gazdagság, a pénz, és az egészségtől szép, még csak nem is feltétlen a szerelemtől, látod gyurmával kell ezt eljátszani, hogy észrevegyük, itt jön bradbury meg a mars.
a monológok, vagyis a levelek szintén tökéletesek, a kislány levelei kislányhangon szólnak, az autista válaszai olyanok, mint egy aspergereséi lehetnének; a narrátor pedig külön ízt ad a filmnek, újabb gond nélkül megugrott léc, ami alatt sok filmes inkább átfut. a hangokról megint csak a legnagyobb elismerés hangján lehet beszélni, humphries és seymour nagyszerűek. arról nem is beszélve, hogy részemről külön öröm az, hogy végre egy az autizmusról (is) szóló alkotás, ami nem teszi fölösleges ezoterikus bizbaszba az autistákat, bár itt is felsorolásra kerül az összes közhely (max számokkal való kapcsolata, einstein, kis könyv az arckifejezésekről, vagy az autizmussal foglalkozók körében szakállas, és a magyar feliratnak köszönhetően az esetlegesen nem figyelőknek nem is annyira észrevehető poén, amikor is az van ugye írva a rendelőbe hogy take a seat, ami magyarul szebben szólva foglaljon helyet lenne, de szó szerinti fordítása fogj meg egy széket, max pedig az utasításnak megfelelően fogja a széket, még hazafele a metrón is) de, talán megint csak a gyurmának köszönhetően, nem zavaró és erőltetett, mint oly sok ezt ábrázoló alkotásnál. és a legfontosabb, hogy a képi (és szín-) világ annyira telített, kreatív, és jobbnál jobb ötletektől hemzsegő, hogy mindet elsőre nem is tudja észrevenni az egyszeri néző, itt egy újabb indok arra, hogy ez pont az a film, amit sokszor kell megnézni.
kár hogy mindennek az az ára, hogy valószínűleg alig fogja látni valaki, - ahogy az előzőt se, amiért pedig megkapta az oscart, a harvie krumpetet - és az emberiség jelentős része unalmas, depressziós baromságnak fogja tartani, viszont a maradéknak kötelező, annál is inkább, mert míg a jelentős rész elég gyakran mehet moziba számára kielégítő szórakozást találva, addig a többieknek jól meg kell becsülniük, ha végre jut nekik is valami.
főleg gyurmából.
