a forrás
david lynch jutott eszembe többször, de sajnos inkább csak afféle imaként, hogy de jó lenne, ha ő csinálta volna; ámbár a vizuális világa kiemelkedő (mint a többi arrofsky filmnek) a dinamikája nagyon hiányzik; ráadásul a történet vonalvezetése is túlművészkedett (tessék megnézni a többsíkú történetvezetést ahogy pl inárritu csinálja). ami arrofskyban jó, az itt is nagyon jó; hihetetlen képek, nagyon jól bánik a fénnyel, és a váltásokban mester; olyan szintű csemegéket, mint ahogy a fakéreg meg a bőr váltja egymást, utoljára kitano bábokjában láttam. a lynch asszociáció meg azért jogos, mert lynchnél lehet érezni így, mint itt, hogy a rendező mennyire bízik a vizuális hatásokban; nem érzelmileg, hanem vizuálisan döbbent meg, vezet rá, teremt hangulatot; csak míg lynchnél ez általában valamiféle kikacsintással van leöntve, vagy parodisztikus humorral, cinizmussal, addig ez itt teljesen hiányzott.
david lynch jutott eszembe többször, de sajnos inkább csak afféle imaként, hogy de jó lenne, ha ő csinálta volna; ámbár a vizuális világa kiemelkedő (mint a többi arrofsky filmnek) a dinamikája nagyon hiányzik; ráadásul a történet vonalvezetése is túlművészkedett (tessék megnézni a többsíkú történetvezetést ahogy pl inárritu csinálja). ami arrofskyban jó, az itt is nagyon jó; hihetetlen képek, nagyon jól bánik a fénnyel, és a váltásokban mester; olyan szintű csemegéket, mint ahogy a fakéreg meg a bőr váltja egymást, utoljára kitano bábokjában láttam. a lynch asszociáció meg azért jogos, mert lynchnél lehet érezni így, mint itt, hogy a rendező mennyire bízik a vizuális hatásokban; nem érzelmileg, hanem vizuálisan döbbent meg, vezet rá, teremt hangulatot; csak míg lynchnél ez általában valamiféle kikacsintással van leöntve, vagy parodisztikus humorral, cinizmussal, addig ez itt teljesen hiányzott.
a néző gyönyörű képeskönyvet lát, aminek csillogó lapjai tartalom hiányában unalmassá, erőltetetté, fárasztóvá válnak. pedig pont a mondanivalóval akar nagyon nagyot mondani a film, maláj kultúra orvostudománnyal, csillagászattal vegyítve, és persze mindezt az örök életért, azt meg a szerelemért, közben tanulunk az elengedni tudásról, a haláról és az emlékek viszonyáról, ésatöbbi. ezekből azonban csak túl nagyra fújt szappanbuborékok lesznek, amik mindenféle színben pompázva szétpukkadnak a vásznon. mindenesetre elvileg az ilyen filmekért lenne érdemes egy filmet megnézni, és nem elolvasni; a képi világa valószínűleg ránk fog ragadni, még akkor is, ha legtöbbször arrofsky az animált giccs, és az ezoterikus magazinok misztikus illusztrációiba vált át, és ilyenkor a néző inkább kínosan pislog, mint ámuldozik.
a főszereplőkkel nincs különösebb baj, mindenkin látszik, hogy igyekeznek komolyan venni azt hogy most valami nagyon fontosat mutatnak meg a vásznon, hugh jackman könnyesre állított boci szemei kötelező minden színészpalántának, a 'hogyan kell szomorúan nézni tananyagnál', rachel weis is kellemesen titokzatos, és légies, ahogy egy ilyen látomás nőnek lennie illik, a doktorok nagyon doktorok, a barátok nagyon barátok, a maják nagyon majálok, mit akarhatnánk még.
kár érte; ettől függetlenül ha az ember nem mint tartalmas filmet, hanem mint majd kétórás videoklipet nézi meg, akkor mindenképpen jól jár; epikus, bódító, mindenhol jelenlévő zenét kap cserébe (arrofsky legjobb pillanatai pont azok, amiknek nem sok köze van a történethez, csak töltelék jelenetek, pl amikor zene nélkül megy a főhős ki a kórházból, és csak a lépteit halljuk; ezerszer alkalmazott közhely a film világában, de itt csillagos ötös a megoldás), - amiben nekem nem clint mansell a kronos quartetbe karolva furcsa, ez természetes egy arrofsky filmnél, hanem a mogwai szereplése, mert nem nagyon hallottam ki a zenéből a jelenlétüket (pedig elvileg övék az elektronika) - és ehhez képest a történet is egészen kellemes (pont egy videoklipbe való). kár arrofskyért, nagyon tehetséges rendező, de itt egyértelműen túl nőtt saját magán, legközelebb remélem csak embereket, emberi kis dolgokat fog mutatni, és nem vágja a fejszéjét ekkora (élet) fába.
10/6
a főszereplőkkel nincs különösebb baj, mindenkin látszik, hogy igyekeznek komolyan venni azt hogy most valami nagyon fontosat mutatnak meg a vásznon, hugh jackman könnyesre állított boci szemei kötelező minden színészpalántának, a 'hogyan kell szomorúan nézni tananyagnál', rachel weis is kellemesen titokzatos, és légies, ahogy egy ilyen látomás nőnek lennie illik, a doktorok nagyon doktorok, a barátok nagyon barátok, a maják nagyon majálok, mit akarhatnánk még.
kár érte; ettől függetlenül ha az ember nem mint tartalmas filmet, hanem mint majd kétórás videoklipet nézi meg, akkor mindenképpen jól jár; epikus, bódító, mindenhol jelenlévő zenét kap cserébe (arrofsky legjobb pillanatai pont azok, amiknek nem sok köze van a történethez, csak töltelék jelenetek, pl amikor zene nélkül megy a főhős ki a kórházból, és csak a lépteit halljuk; ezerszer alkalmazott közhely a film világában, de itt csillagos ötös a megoldás), - amiben nekem nem clint mansell a kronos quartetbe karolva furcsa, ez természetes egy arrofsky filmnél, hanem a mogwai szereplése, mert nem nagyon hallottam ki a zenéből a jelenlétüket (pedig elvileg övék az elektronika) - és ehhez képest a történet is egészen kellemes (pont egy videoklipbe való). kár arrofskyért, nagyon tehetséges rendező, de itt egyértelműen túl nőtt saját magán, legközelebb remélem csak embereket, emberi kis dolgokat fog mutatni, és nem vágja a fejszéjét ekkora (élet) fába.
