az asztalon a kávéfőző fémtestén két függőleges tompa fénycsík a délután. a félig elhúzott függönyön át a szemközti sárga falat szürkére satírozza a sűrű, vékony eső. az erkélyen hajnalka kúszik felfelé a ferdén kifeszített zsinegeken. az egyik előbbre tart, a másik hátrább. mint az angol parkban rég a regetta vízsugárral hajtott csónakjai. de a végük úgy válik el a zsinegtől, levéltelenül, kicsit visszahajolva, mint a kígyó feje, szinte hallani csöndes sziszegésüket. esik. esik idebent is, ha nem is leszünk tőle nedvesek. a színe, a súlya belénk ivódik, mintha tapinthatatlanul is mindent víz itatna át. a levegőt. a lassan mélyülő homályt. a zongora halk hangjait, melyek olyan nyirkosan billennek, mintha tele volnának vízzel. esik.
mennyiszer mondtam már, hogy szeretem szobából bámulni a lassú esőt. vajon menthetetlenül mindig csak azt tudom szeretni, ami éppen távol van? mindenről csak hinni tudom, hogy szeretem?
nagy, megnyíló egekre vágyom, az esőtől megszabadult este nagy vörös fényeivel. s arra, hogy legalább egy pillanatra ne kelljen látnom az asztalon álló kávézőző fémtestének egyre fakóbb csillogásán,
hogy múlik az idő.
mennyiszer mondtam már, hogy szeretem szobából bámulni a lassú esőt. vajon menthetetlenül mindig csak azt tudom szeretni, ami éppen távol van? mindenről csak hinni tudom, hogy szeretem?nagy, megnyíló egekre vágyom, az esőtől megszabadult este nagy vörös fényeivel. s arra, hogy legalább egy pillanatra ne kelljen látnom az asztalon álló kávézőző fémtestének egyre fakóbb csillogásán,
hogy múlik az idő.
