kopott helyek, gyűrött fejek
napi hajszájukba sereglenek
körbe-körbe
könnyükkel tele a pohár már
üres szemek közömbösek
szomorú arcomat eltakarom
nincs holnapom
boldog szülinapot vár az évben
minden gyermek
ülnek és figyelnek jól nevelten
csendben rendben
iskolába mentem, nagyon féltem
új arc voltam
tanár úr a leckét mondja éppen
átnéz rajtam
vicces is és szomorú is
hogy mindig pont azok
az álmaim a legszebbek
amikben meghalok
elmondani sem tudom
és elfogadni sem
hogy körüs-körülöttem
ez a világ milyen...
őrült.
nőj bele a világodba!
(tears for fears - mad world)
nem szomorú és vicces is egyben hogy a világ egyik legszebb dolgai a pocsolyák?
tizenöt éves koromban fedeztem fel először, hogy mennyire szép a világ egy pocsolyából nézve.
ősz volt, a nyugati téri mcdonalds udvarán álltam, fejemen egy pár számmal nagyobb mekis sapka, kezemben egy seprű, előttem a feladat, hogy söpörnöm kell a leveleket, de gyorsan és alaposan, mert jön a supervisor - azóta már tudom hogy kell leírni - és akkor aztán nézhetek. fáradt voltam, csalódott, magányos és nem akartam dolgozni, a supervisorról is csak annyit tudtam hogy fehér inge van, söprögettem és már akkor is elmélkedtem. így léptem bele életem első pocsolyájába.
nem lett volna nagy élmény, fekete cipő volt rajtam, és fehér zokni, ahogy kell, és kíváncsi voltam mennyire sínylette meg a találkozást, hát lehajoltam, és megláttam magamat. nem teljesen én voltam, de majdnem. és szép voltam. zsíros hajú pattanásos kis kamasz voltam valójában, rosszul begyűrt inggel - mint amire később a már emlegetett supervisor rámutatott - de ott a pocsolyában mindez nem látszott. elkezdtem vizsgálgatni a dolgot, és rájöttem hogy egy régi álmomat vagyok képes megvalósítani a pocsolyákban, mégpedig hogy rá tudok lépni a saját fejemre. ez nagy élmény volt, legalább fél órán keresztül a létező összes módon megtapostam magamat, közben észre sem vettem, hogy a fekete cipő és fehér zokni közös pocsolyaszínt öltöttek, valamint azt sem, hogy az a bizonyos fehéringes supervisor az ajtóban áll, és engem néz.
nem a legfontosabb napja volt az életemnek, de valami olyasmi. az volt az első munkahelyem, az első pocsolyám, és akkor rúgtak ki először - nem hitték el hogy épelméjű vagyok. akármi történt is, bosszúból visszaálltam a pocsolyába, a cipőmnek már igazán mindegy alapon, és elégedetten konstatáltam, hogy még mindig szép vagyok. meg erős. és a pocsolyából nézve a világnak is épp olyan szine volt, mint amilyet mindig is szerettem volna, és csak az látszott, ami akkor igazán számított: a talpam meg én, az ég, és szürkés aranyban a nap. mai napig emlékszem, milyen boldog lettem ettől a pocsolyától. azóta is jóban vagyok vele; ha valaki egyszer esetleg esős időben nyugati mekinél jár, nézzen le a terézkörúti ablak előtti oldalon a mélységbe, ott van ő, akinek annyit köszönhetek. néha elmegy, de mindig visszajön, higgyétek el, rá aztán lehet számítani, én már csak tudom, több mint nyolc éve ismerem.
aztán rájöttem, hogy a pocsolyák még egy remek játékot adnak a világnak: a nyomtévesztést. mivan, ha mondjuk egy titkos ügynök, adóügynök, fogorvos, vagy volt szeretőnk követ minket, éles látásával, szimatával követve nyomunkat árkon bokron keresztül? megoldás a pocsolya. sétáljunk át rajta, jól látható nyomokat hagyva, aztán óvatosan, saját lábnyomainkon vissza a pocsolyába, majd induljunk el hátrafelé, addig amíg a nyomaink felszáradnak, aztán sipirc teljesen másfelé. mondjuk ez régi trükk, ha egy indián követne minket ezzel ne próbálkozzunk, winetounak az ilyen azt hiszem szakállasnak számít.
de segíthet az is, ha csak egy lábbal lépünk bele, ezzel is összezavarva üldözőinket - hova ment a másik lába? -, vagy nagyon sokszor lépünk ki a pocsolyából, ezzel azt a látszatot kelltve, hogy egy rezesbandával sétálsz te tulajdonképpen, így nem aktuális a megtámadásod, mivel annyian vagytok mint az oroszok.
van egy még kiaknázatlan művészeti lehetőség is a pocsolyákban; a pocsolya festészet. mostanában igazi pocsolyafestőnek tartom magam, ha valaki esetleg igényt tartana művészetemre, találjon valakit, aki megtalál, szívesen segítek. abból áll a dolog, hogy a lábamat ecsetként használva különböző - természetesen az egyszerű köz számára nehezen érthető, ámde az éteri művészvilágnak tisztán átlátható - szimbólumokat, illetve nagyszerű formákat helyezek el a pocsolya köré, ezzel is kifejezve világlátásomat, helyünket az univerzumban, és nem riktán magát az élet titkát is. rendkívül értékes ez a fajta önkifejezési forma, főleg mert maximum pár percig tart; minden alkotásom egyszeri és megismételhetetlen, így aztán szerénység nélkül is belátható, hogy az eszmei értéke sem fejezhető ki igazán e földi világban. persze mint minden igazi alkotó, magam is megnemértett, és még felfedezetlen vagyok, tehát aki szeretné támogatni eme valóban egyedülálló művészeti ágat, az talán még könnyebben megtalál, - bár nem nagyon hiszek benne, de ki tudja ki olvas ilyen írásokat - nagyon szeretem a mandulás kávéfajtákat, és nem utasítom vissza az anyagi támogatást sem, készpénzben ha lehetne, ebben a mai bizonytalan világban.
pár napja hallottam egy haridolos, krisnás, 'górangaéslegyenszépnapodcsakadjegykispénzt' sráctól az ő világnézetét; ők abban hisznek, hogy minden, ami itt van, az csak illúzió, és átmeneti, csak ők örök lelkek, krisna szolgái, akik visszajutnak majd a fölsőbb bolygókra, ne adj isten, talán maga krisna bolygójára, ez csak attól függ hogy mit szeretnének és hogy mennyire. egy példával is élt a lelkem, hogy végleg meggyőzzön: úgy képzeljem el ezt a világot,- mondta - mint a víztükröt. 'nézzd meg az almafát a víztükörben, olyan mint az igazi, gyümölcsöt mégsem szakíthatsz róla, és ha kezedet nyújtod feléje csak vizet markolhatsz. ilyen ez a világ is, értékei csak tükröződései a paradicsomnak.' hát ez az. történetesen nekem a víztükrös világ mindig is jobban tetszett és vonzott, mint a valódi almás. nekem az alma sosem ízlett igazán, és tudom hogy nem szép dolog, hogy hálásnak kellene legyek, amiért én vagyok a jó oldalon, és a víztükörbe visszabámuló önmagamnak jutott a rossz oldal, mégis, szívesen cserélnék vele. nem tudom miért. talán azt a fejjel lefele dolgot nem tudom neki megbocsájtani, esetleg a fejre lépést, vagy csak azt, hogy annyival szebb minden amikor fodrozódik.
a pocsolyákat azóta még jobban tisztelem. szerintem kis tükrei ők egy olyan világnak, ami ott van valahol a lábunk alatt; ahol minden majdnem ugyan az, mint itt, csak ott még nincs elrontva semmi, csak ott még fodrozódhat az ég, fejjel lefele lehet járni, és lehetséges hogy ha már nagyon elegünk van, ráléphessünk a saját fejünkre. mostanában én is mint ő (a nő) újrakezdeném. ki tudja talán erre is a pocsolyák a megoldások. lábunk előtt lévő kijáratok, és bejáratok. belelépnék most egybe, és kilépnék ott egyből. csak a lábam nyoma lenne kisebb pár számmal. vagy cserélnék azzal, aki majdnem én vagyok, ott bent a pocsolyában. ő kijönne, én be, észre se vennétek semmit, csak hogy kicsit szebb lennék, szerintem kevesebbet is beszélnék, felületes szemlélőnek még szürkébb is lennék; de ez a másik én, aki majdnem én, amikor nem látja senki, amikor egyedül van, képes lenne arra, amerre ez az én, aki most én soha; fejjel lefele járna, fodrozódna, vagy, ha már tényleg minden mindegy, párszor erőteljesen rálépne a saját fejére.
nem jó nekem ezen az almafás oldalon. irigylem a pocsolyákat érte, hogy nekik lehet, hogy majdnem itt vannak, de mégis valahol egészen másol; és reménykedek benne, hogy egyszer megfejtem a titkukat, hogy lehet oda jutni, ahol ők vannak. addig is, vigyázzatok a pocsolyákra, és szóljatok nekem, ha tudtok valahol valami érdemlegeset. és azon se csodálkozzatok, ha egyszer úgy találkozunk, hogy tarkóig vagyok egy pocsolyában;
és gondolkozzatok el ezen: nem vicces, és szomorú is egyben, hogy a világ egyik legszebb dolgai pont a pocsolyák?
tizenöt éves koromban fedeztem fel először, hogy mennyire szép a világ egy pocsolyából nézve.
ősz volt, a nyugati téri mcdonalds udvarán álltam, fejemen egy pár számmal nagyobb mekis sapka, kezemben egy seprű, előttem a feladat, hogy söpörnöm kell a leveleket, de gyorsan és alaposan, mert jön a supervisor - azóta már tudom hogy kell leírni - és akkor aztán nézhetek. fáradt voltam, csalódott, magányos és nem akartam dolgozni, a supervisorról is csak annyit tudtam hogy fehér inge van, söprögettem és már akkor is elmélkedtem. így léptem bele életem első pocsolyájába.
nem lett volna nagy élmény, fekete cipő volt rajtam, és fehér zokni, ahogy kell, és kíváncsi voltam mennyire sínylette meg a találkozást, hát lehajoltam, és megláttam magamat. nem teljesen én voltam, de majdnem. és szép voltam. zsíros hajú pattanásos kis kamasz voltam valójában, rosszul begyűrt inggel - mint amire később a már emlegetett supervisor rámutatott - de ott a pocsolyában mindez nem látszott. elkezdtem vizsgálgatni a dolgot, és rájöttem hogy egy régi álmomat vagyok képes megvalósítani a pocsolyákban, mégpedig hogy rá tudok lépni a saját fejemre. ez nagy élmény volt, legalább fél órán keresztül a létező összes módon megtapostam magamat, közben észre sem vettem, hogy a fekete cipő és fehér zokni közös pocsolyaszínt öltöttek, valamint azt sem, hogy az a bizonyos fehéringes supervisor az ajtóban áll, és engem néz.
nem a legfontosabb napja volt az életemnek, de valami olyasmi. az volt az első munkahelyem, az első pocsolyám, és akkor rúgtak ki először - nem hitték el hogy épelméjű vagyok. akármi történt is, bosszúból visszaálltam a pocsolyába, a cipőmnek már igazán mindegy alapon, és elégedetten konstatáltam, hogy még mindig szép vagyok. meg erős. és a pocsolyából nézve a világnak is épp olyan szine volt, mint amilyet mindig is szerettem volna, és csak az látszott, ami akkor igazán számított: a talpam meg én, az ég, és szürkés aranyban a nap. mai napig emlékszem, milyen boldog lettem ettől a pocsolyától. azóta is jóban vagyok vele; ha valaki egyszer esetleg esős időben nyugati mekinél jár, nézzen le a terézkörúti ablak előtti oldalon a mélységbe, ott van ő, akinek annyit köszönhetek. néha elmegy, de mindig visszajön, higgyétek el, rá aztán lehet számítani, én már csak tudom, több mint nyolc éve ismerem.
aztán rájöttem, hogy a pocsolyák még egy remek játékot adnak a világnak: a nyomtévesztést. mivan, ha mondjuk egy titkos ügynök, adóügynök, fogorvos, vagy volt szeretőnk követ minket, éles látásával, szimatával követve nyomunkat árkon bokron keresztül? megoldás a pocsolya. sétáljunk át rajta, jól látható nyomokat hagyva, aztán óvatosan, saját lábnyomainkon vissza a pocsolyába, majd induljunk el hátrafelé, addig amíg a nyomaink felszáradnak, aztán sipirc teljesen másfelé. mondjuk ez régi trükk, ha egy indián követne minket ezzel ne próbálkozzunk, winetounak az ilyen azt hiszem szakállasnak számít.
de segíthet az is, ha csak egy lábbal lépünk bele, ezzel is összezavarva üldözőinket - hova ment a másik lába? -, vagy nagyon sokszor lépünk ki a pocsolyából, ezzel azt a látszatot kelltve, hogy egy rezesbandával sétálsz te tulajdonképpen, így nem aktuális a megtámadásod, mivel annyian vagytok mint az oroszok.
van egy még kiaknázatlan művészeti lehetőség is a pocsolyákban; a pocsolya festészet. mostanában igazi pocsolyafestőnek tartom magam, ha valaki esetleg igényt tartana művészetemre, találjon valakit, aki megtalál, szívesen segítek. abból áll a dolog, hogy a lábamat ecsetként használva különböző - természetesen az egyszerű köz számára nehezen érthető, ámde az éteri művészvilágnak tisztán átlátható - szimbólumokat, illetve nagyszerű formákat helyezek el a pocsolya köré, ezzel is kifejezve világlátásomat, helyünket az univerzumban, és nem riktán magát az élet titkát is. rendkívül értékes ez a fajta önkifejezési forma, főleg mert maximum pár percig tart; minden alkotásom egyszeri és megismételhetetlen, így aztán szerénység nélkül is belátható, hogy az eszmei értéke sem fejezhető ki igazán e földi világban. persze mint minden igazi alkotó, magam is megnemértett, és még felfedezetlen vagyok, tehát aki szeretné támogatni eme valóban egyedülálló művészeti ágat, az talán még könnyebben megtalál, - bár nem nagyon hiszek benne, de ki tudja ki olvas ilyen írásokat - nagyon szeretem a mandulás kávéfajtákat, és nem utasítom vissza az anyagi támogatást sem, készpénzben ha lehetne, ebben a mai bizonytalan világban.
pár napja hallottam egy haridolos, krisnás, 'górangaéslegyenszépnapodcsakadjegykispénzt' sráctól az ő világnézetét; ők abban hisznek, hogy minden, ami itt van, az csak illúzió, és átmeneti, csak ők örök lelkek, krisna szolgái, akik visszajutnak majd a fölsőbb bolygókra, ne adj isten, talán maga krisna bolygójára, ez csak attól függ hogy mit szeretnének és hogy mennyire. egy példával is élt a lelkem, hogy végleg meggyőzzön: úgy képzeljem el ezt a világot,- mondta - mint a víztükröt. 'nézzd meg az almafát a víztükörben, olyan mint az igazi, gyümölcsöt mégsem szakíthatsz róla, és ha kezedet nyújtod feléje csak vizet markolhatsz. ilyen ez a világ is, értékei csak tükröződései a paradicsomnak.' hát ez az. történetesen nekem a víztükrös világ mindig is jobban tetszett és vonzott, mint a valódi almás. nekem az alma sosem ízlett igazán, és tudom hogy nem szép dolog, hogy hálásnak kellene legyek, amiért én vagyok a jó oldalon, és a víztükörbe visszabámuló önmagamnak jutott a rossz oldal, mégis, szívesen cserélnék vele. nem tudom miért. talán azt a fejjel lefele dolgot nem tudom neki megbocsájtani, esetleg a fejre lépést, vagy csak azt, hogy annyival szebb minden amikor fodrozódik.
a pocsolyákat azóta még jobban tisztelem. szerintem kis tükrei ők egy olyan világnak, ami ott van valahol a lábunk alatt; ahol minden majdnem ugyan az, mint itt, csak ott még nincs elrontva semmi, csak ott még fodrozódhat az ég, fejjel lefele lehet járni, és lehetséges hogy ha már nagyon elegünk van, ráléphessünk a saját fejünkre. mostanában én is mint ő (a nő) újrakezdeném. ki tudja talán erre is a pocsolyák a megoldások. lábunk előtt lévő kijáratok, és bejáratok. belelépnék most egybe, és kilépnék ott egyből. csak a lábam nyoma lenne kisebb pár számmal. vagy cserélnék azzal, aki majdnem én vagyok, ott bent a pocsolyában. ő kijönne, én be, észre se vennétek semmit, csak hogy kicsit szebb lennék, szerintem kevesebbet is beszélnék, felületes szemlélőnek még szürkébb is lennék; de ez a másik én, aki majdnem én, amikor nem látja senki, amikor egyedül van, képes lenne arra, amerre ez az én, aki most én soha; fejjel lefele járna, fodrozódna, vagy, ha már tényleg minden mindegy, párszor erőteljesen rálépne a saját fejére.
nem jó nekem ezen az almafás oldalon. irigylem a pocsolyákat érte, hogy nekik lehet, hogy majdnem itt vannak, de mégis valahol egészen másol; és reménykedek benne, hogy egyszer megfejtem a titkukat, hogy lehet oda jutni, ahol ők vannak. addig is, vigyázzatok a pocsolyákra, és szóljatok nekem, ha tudtok valahol valami érdemlegeset. és azon se csodálkozzatok, ha egyszer úgy találkozunk, hogy tarkóig vagyok egy pocsolyában;
és gondolkozzatok el ezen: nem vicces, és szomorú is egyben, hogy a világ egyik legszebb dolgai pont a pocsolyák?
