olyanabb

'már harminckilenc éve töröm a fejem ennek a herakleitosz-töredéknek a megfejtésén, de még mindig nem jutottam igazán a közelébe - miközben mégiscsak az az érzésem, hogy igenis benne vagyok a legközepében. ha valaki megkérdezi tőlem, mit jelent, ránézek csodálkozva: nem érted? ami változik, megpihen. ahhoz, hogy meg tudjunk nyugodni, le tudjunk csillapulni, meg kell változnunk. vagy talán azt jelenti, hogy el kell fogadnunk, hogy megváltoztunk, hogy bele kell törődnünk a változásba? vagy, egyszerűen valami olyasmit jelent, csak mélyebben és titokzatosabban mondja el, hogy: a változatosság gyönyörködtet? nem, herakleitosz nem a külvilágról beszél, hanem a belsőről. ami változik, megpihen. ami nem változik, ami képtelen változni, az nem egyszerűen stagnál, hanem - a maga nyugtalanságában és zaklatottságában, miközben azt hiszi, hogy a zaklatottság, és a nyugtalanság maga a változás, a sebességet és a csörtetést összetéveszti a változással - az olyanabbnál is olyanabb marad. tudni kell változni, és tudni kell megpihenni a változásban'
(forgách andrás, nov. 17-én, az írók boltjának újra megnyitásán)

tehát minden olyanabbnál is olyanabb maradt, képtelen vagyok megnyugodni, belülről rág, tép szét, ami nem változik, és kívülről farag, forgácsol, ami változik; olyanabbnál is olyanabb, mint a csönd, mint a nyak és a sál közé csurgó novemberi eső, mint a kerítés átugrása közben beakadó láb a szétrepedt fa között, ami mindig ugyanoda szorul be, mint a vasalt ingszag, mint a járdák dőlése, és lejtése, mint a gyorsan megivott kávé után maradó cukornyom, amit ha meglátsz, elfordulsz, mert benne van a jövő, vagy a kilincs hangja, amikor úgy csukod be az ajtót, hogy tudod, nem jön utánad be rajta senki; olyanabbnál is olyanabb, igen, például mint a csönd.

miért van az, hogy aki kevesebb hasonlatot használ, annak kevésbé hisznek? viszont, aki nagyon sok hasonlatot használ, azt csak úgy értik meg, ha hasonlítják valamihez?

mint a csönd, mint a kikapcsolt monitor, mint az üres ásványvizes palack a kuka mellett, mint egy bezárt bolt, mint egy utolsó vonat, mint egy teli szekrény ruha, amiből egyiketse, sehovase; mint egy mint, mint egy, mint. mint egy hasonlat, ami te magad vagy. olyanabbnál is olyanabb, igen, mint például te, mint például én. és mint a velünk élre vasalt ingben járó idő.

azt mondja krasznahorkai, hogy telik, de nem múlik. én játszom vele, tekergetem: nekem múlik, de nem telik. mindig csak széllel szemben állni, és várni, és közben meg végig az a vasalt ing illat.

irigykedve nézem mostanában a dohányosokat, akik naponta többször is meggyújtanak, elégetnek és elszívnak valamit, így a szájukon keresztül mintegy orálisan részévé válnak az elmúlásnak, nap mint nap eltelik nekik, nap mint nap elmúlik nekik, és aztán nap mint nap újraveszik, újragyújtják, és megnyugszanak tőle, mintha változna, pedig a cigaretta a kezükben már rég olyanabbnál is olyanabb; míg én csak ülök itt, egyik mondatra a másik után gyújtok rá, leégnek ízetlenül; a szűrő a monitor, a hamutál a blog, és a füstje, a füstje az én vagyok.

hiába változok. nyugtalan, fáradt vagyok; mindig olyanabbnál is olyanabb maradok.

baranyi ferenc - a szerelem harmadik éve

fáradt, kedvetlen, és némileg keserű vagyok, így nem érdemes verseskötetekről beszélni. de most ez van, ezt kell szeretni, mármint nem azt hogy fáradt, kedvetlen és keserű vagyok, hanem hogy most ezt csak így tudom. baranyi ferenc kötet, tegnap vettem le egy polcról, és amíg vissza nem rakom, addig ide másolgatom. még egy másik rendszerbeli, 1980, kósza gondolat se voltam még akkor, ahogy anyámat ismerem. a szerelem harmadik éve a címe, nem találtam túl sok információt róla, és most nem mondok semmi többet, se a költőről, se a kötetről, mert fáradt, kedvetlen, és némileg keserű vagyok, annyit viszont még így is, hogy borzalmas a borítója, egy görögnek kinéző férfi ölel egy görögnek kinéző lányt, fekete fehér tusrajz, a lány kezében valahol elveszve egy szál virág, az viszont piros.

ellenben:

mind gyűlölöm, aki előttem ismert,
mind gyűlölöm, ki nálad megelőzött.

míg sosem látott kertekben virultál:
nem lehettem se tolvajod, se csőszöd.

pünkösd rózsa, kihajtottál az útra -
így lettem tolvajod, aztán csőszöd.

s mind gyűlölöd, aki nekem virult rég,
aki a gomblyukamban megelőzött.

én gyűlölöm, akiket te szerettél,
te gyűlölöd, akiket én szerettem.

nem tudjuk egymás múltját elviselni.
így
jelenünk is elviselhetetlen.

(holtpont)

ez olyan mint egy dal. ez meg szinte már somlyó györgyös, a megfogalmazás, a játék az ellentétekkel, a zárójelek:

minden hazudhat öleléskor.
a heves mozdulatok szemérmetlen mohósága éppúgy,
mint a félszeg mozdulatok megindító esetlensége,
mert lehet, hogy a félszeg mozdulatok mohósága
volna igazabb
és a heves mozdulatok esetlensége;

minden hazudhat öleléskor.
az egyenletes gyorsulás szaporodó lélegzete éppúgy,
mint az egyenetlen kivárás hirtelen sikolya,
hisz talán az egyenetlen kivárás szaporodó lélegzete
volna igazabb
és az egyenletes gyorsulás hirtelen sikolya;


minden hazudhat öleléskor:
az ösztönök-ösztönözte szellem együgyű
bőbeszédűsége éppúgy,
mint a szellem-csitította ösztön meghatott hallgatása,
pedig hát a szellem-csitította ösztön együgyű
bőbeszédűsége volna igazabb
és az ösztönök-ösztönözte szellem meghatott
hallgatása;

minden hazudhat öleléskor,
csak a szemek nem hazudhatnak sohasem,
a szemekből a messzeség kilátszik:
az istenítően elkerekülőkből éppúgy,
mint mint a megadással lecsukódókból.
(és az ellentétek játéka se segít,
mert a megadással elkerekülő szemekből is éppúgy
kilátszik a messzeség,
mint az istenítően lecsukódókból.)

a szemek elemi őszintesége
megkérdőjelezi a költészetté nemesedett legendákat
a kedves közellétéről.

a szemekből a messzeség
- a halhatatlan ellenvetések ellenére is -
könyörtelenül kilátszik.

(amíg csak védtelenségünk határvonalainak
gyanakvás-aknazárait is
fel nem szedik egyszer az egyetemes emberi bizalom
biztoskezű tűzszerészei.)

(a szemekből a messzeség kilátszik)

lófaszt vannak ilyen 'biztoskezű tűzszerészek', ha voltak is, felrobbantak rég, az egyetemes emberi bizalommal együtt, de az is lehet, hogy csak én vagyok fáradt, kedvetlen, és némileg keserű. ez a fickó viszont jó, jó az is, amikor játszik a szavakkal, ennek például az az alcíme hogy az elmúlt harminc év irodalomtörténete, mondta ezt ugye nyolcvanban, anyám tiszta gondolatai között, s mi változott azóta:

előbb jöttek az okosok
aztán jöttek a szépek

ittmaradtak az okosok
elmaradtak a szépek

elmaradtak az okosok
visszajöttek a szépek

visszajöttek az okosok
ittmaradtak a szépek

okoskodnak az okosok
szépelegnek a szépek

igazodnak az igazak
és bocsánatot kérnek

(panta rhei)

de térjünk vissza a szerelemhez, ha már fáradt, kedvetlen, és némileg keserű vagyok, pedig lenne itt izgalom a szerelmen kívül, olasz múltszázadbeli költők fordításai, adaptációi, vicces, beszólogatós kommunista versek, stb, de nekem csak a szerelem:

sosem a búcsúlevelek,
nem a szakítás, nem a könnyek
jelentik azt, hogy elköszöntek
örökre a szerelmesek,

de a strandon a tétován
más combra áttévedt tekintet,
a türelmetlenül leintett
hálálkodás a nász után,

ha nincs folytatni gusztusod
a kedvesed-harapta almát
vagy mikor gyönge diadalmát
meghagyni színleg sem tudod,

mikor először áll meg úgy
pillantásod a kedves arcán,
hogy nem vidámodsz fel nyugalmán
s nem leszel tőle szomorúbb,

mikor szúrás nyomán a vér
egy perccel hamarabb megalvad
és mikor csók közben magad vagy -

szerelmed véget akkor ér.

(egy perccel hamarabb)

csók közben magad lenni, hajaj, főleg, ha tudod miről beszél. de persze költészet, és így, szükségszerűen kamu ez is; fene tudja mikor ér véget a szerelem, és mikor születik újra; strandon is mehet tévútra, az almát is kidobhatod, és az se mindig, amikor egy perccel hamarabb. ha még valamire jó a költészet, mint hogy leegyszerűsítse, és túlbonyolítsa a dolgokat, hát arra, hogy kérdezzen, lehetőleg költőien, amire nem szabad választ, baranyi ebből is jó:

akkor mi lesz a szerelemből,
ha öröklétünk hite megdől
és kiderül, hogy nyári esték
szeszélye csak a végtelenség?

mi több: ha testet öl a látszat
s a hitté dermedt öncsalásnak
vádaskodása maga ment föl -
mi lesz akkor a szerelemből?

(akkor?)

mi lenne? akkor? és most? a hitté dermedt öncsalás baszik válaszolni, de legalább nem is ment föl. nem jó ez a fáradtság, kedvetlenség, és a némileg keserűség, búcsúzom is, utoljára viszont egy igen jó alternatívát pötyögök be, hogy miért ne, és miért igen olvassunk józsefet, aki még attila is:

hogy zavartalanul
ehess, ihass, ölelhess, alhass -
eszedbe ne jusson
magad a Mindenséggel mérni.

ne gondolj aszállyal, se faggyal:
a Mindenséget mérd magaddal -
jobb hosszan, mint örökké élni.

ám ha azért eszel,
hogy fenntartsd magad a jóra,
ha azért iszol,
hogy poharad igaz ügyre ürítsed,
ha azért ölelsz,
hogy emberebbé szeresd a másikat,
és ha azért alszol,
hogy üveggolyóvá álmodd a távolságot -

akkor mégis cselekedj J.A. (1905-1937)
meghagyása szerint
s mérd magad a Mindenséggel -
volt már, ki így is győzte évvel.

talán te is lehetsz kivétel.

(alternatíva)

megyek fenntartani magam a jóra. aztán keresni valami igaz ügyet, és igen, jó lenne emberebbé szeretni téged, hogy aztán a végére a távolságot, mint a kisbalázs, üveggolyóként gurigatani az álmában csak picit csöngető villamoson.

felejtős / noa - gold

nem tudom hogy levelet írok e, amikor blogot írok, vagy blogot írok e, amikor levelet. mindenesetre asszondja a jónitomi:

jó lenne olyannak lenni, amilyen nem vagyok. de még jobb lenne olyannak lenni, amilyen vagyok. és közben se olyan nem vagyok, amilyen vagyok, se olyan nem vagyok, amilyen nem vagyok.

nevetséges, hogy még mindig az effajta mondatfacsarásokban akadok el, és belegobolyodok, jobb esetben belegömbölyödök. isten, szerelem, hit, meg effajta mézeskalácsból sült szavak tudnának csak kioldozni, mert mondhatnak a buddhisták bármit, magamat én nem, mint a münchausen, bajusznál fogva. van ilyen szindróma, a petőben van pár münchausen szindrómás gyerek. szereted azokat a régi, kackiás bajszú férfiakat? én mindig arra gondolok, mennyire más íze lehetett a csóknak akkor. nem csak a bajusz miatt, a levegő összetételét is másnak képzelem, de lehet csak azért, mert szépia képek maradtak főleg fent, és azokon mindig barna csokis íz érződik. kóstoltál meg fényképet? én kiskoromban nyalogattam, basszus, deciki.

az a hülye fodor mondja, hogy minden megérint. úgy látszik: sose nő be a szívem lágya. ez is annyira ciki, de legalább nem vagyok egyedül vele. mármint hogy nem nőtt be, inkább csak fölesedik, mint a tejen a bőr; és idegenkedek tőle, a nyelvemmel piszkálom, rátapad, fúj, nemér az semmit. most például ettől a számtól akadtam ki egy picit, mármint, persze félelmetesen pop, de én is félelmetesen pop tudok lenni néha, és annyira tipikus, meg izé, de pont ennyi kéne, hogy

i'll put it all in a small wooden box / with the rusty old lock and the sparrows in flight / ill guard it with my life / through the long long night


hohó. és gondolom hogy ilyen van, sőt, ami még rosszabb, mintha tudnám is, de általában az van, ami nincs, és közben az sincs, ami nincs, és nem is igaz, hogy nincs, ami nincs, és biztosan több a van, mint a nincs, de ez már megint a begörcsölés. mint a cipőfűző; volt már olyan cipőd, amit nem lehetett bekötni, mert mindig kioldódott? én például az ilyenekben még mindig hiszek. van egy cat cipőm, azt nem lehet, kár megpróbálni. be kéne nőnie a szívlágynak végre. vagy odaadni valakinek az egészet, mint ebben a számban.

vagy legalább megtanulni hinni az effajta popszámokban. vagy épp ellenkezőleg, megtanulni nem hinni az effajta popszámokban.

a boldogsággal is úgy vagyok, a búsba már, mint valami csúszdával; szombaton egész nap az erdőt jártuk lovasberény meg a velencei tó között, és madaraztunk, meg szemetet szedtünk, nekem egy héja tojót kellett volna látnom, de nem láttam. viszont felettünk állandóan elhúztak a vadlibák, mintha valami háborúban lettem volna, és fent, láthatatlanul védtek volna a repülők. hülyeség, de olyan érzés volt, mintha 'velünk' lettek volna, mármint ők, a vadlibák, a repülők. és amíg a fejem fölött gyakorlatoztak a madarak, én meg rájöttem, hogy olyan lovat kaptam, akire nem tudok hatni, így csak poroszkáltunk a szántóföldön, és örültem ha véletlenül arra megy, amerre én akarok, szóval ezt a számot énekeltem annak a szerencsétlen lónak, borzalmas hangom van, szegény, és boldog voltam, képzeld, meg is néztem az időt, fél három múlt négy perccel akkor, csakhogy, a boldogságom olyan, mint valami csúszda, felkapaszkodok rá, fentvagyok, és aztán lecsúszok, és jó a csúszás is, olyankor gondolatban lobog a hajam, jó érzés olyan magasról lecsúszni, iiihhiii, csak aztán ott van alul, az a puha, az a mocsár, az az ágyékmeleg süppedés; mintha valami gonosz szőnyeg lenne, amit egy szörny terít elém, és rátapadok, nem tudok repülni tőle. borzalmas ez a szörny, ott van mindig, mindenhol. pedig nem is bánt; csak beszél. árgus szemekkel figyeli, amikor boldog vagyok, megvárja míg lecsúszok, és utána megfog a szőnyege, és nem tudok elfutni, hallanom kell, ahogy ott suttogja gúnyosan; most hol van amiben hiszel? ki szeret téged? te kit szeretsz? minek? mégis mit vársz? mit érdemelsz? ki ment meg most téged? ez szerelem? ez szeretet? mire mész a vágyaiddal? ésatöbbi, ésatöbbi, csupa olyan interjúkérdés, amiért tuti kirúgnák a médiasuliból. és közben, észre se veszem, de már megint gúzsba vagyok kötve.

kinek adjam a falaim, amik felépültek, hát még, amik összedőltek. a búsba is, mégiscsak jó ez a szám.

jobban is járunk vele, ha odaadom mp3ban, nézd:

(kattints a szemeközé!)

nem csúnya ez a lány, lássuk be, dehát mennyi minden nem csúnya dolog van ezen a csúnya világon; van benne valami anggunos, mármint az anggunt szerettem ennyire az első két lemeze, meg a hogy szeretsz filmzenéig, amíg meg nem hülyült szegény teljesen, avagy össze nem szedett egy méregdrága trendi stylistot, dehát a kettő végül is ugyanaz. noa is hasonló, mint régen anggun; valójában még klasszabb neve van, achinoam nini, nini, hihi, érted, na mindegy, és ő is szép, érthető popzenét játszik, amikben az a plusz, hogy ő is, mint annó anggun, mindenhonnan, de főleg messziről jön; (amerikából nézve izraelből, izraelből nézve amerikából), ezért mindenféle nyelven beszél; csakhogy anggunal ellentétben nem kezdett el (még, bár ahogy a képeit nézem, öregszik már annyira, hogy nem is fog) feneket riszálni valami borzalmas r'n'b alapra, hanem afféle titkos celine dion-ként filmeknek énekel (az élet szép betétdalát is ő!), koncertezik, egyre igényesebben, egyre nagyobb zenekarral (izraeli philharmonic!) és közben dalokat ír, csak úgy magának, meg annak a párszázezer rajongójának, és néha albumokat ad ki, biztonságos távolságra mindenféle toplistától. világzenének popzene, popzenének világzene, bluesnek r'n'b, r'n'b-nek viszont countrys; de annyi baj legyen, van aki úgysincs otthon sehol, van aki meg mindenhol, mindenben.

meg aztán, egyvalamiben van igazán igaza ennek a noának; tegyük be kis fadobozba, és felejtsük el ezt az egészet. most.

nyomozás egy beszélő mackó ügyében

irodalmi hűbammeg rovatunk izgalmas nyomozásba torkollik mindjárt, figyeld csak. mert az van hogy a dal mondta, hogy az egyik kedvenc cortazárja a mackó beszél, amit én persze még nem, és hogy azt annó feltette a blogjába is, csakhogy az a szemét hotdog, de komolyan, van e szarabb dolog mint a hotdog, nyilvánvalóan van, sőt az ikeás hotdog például egész jó, márcsak az ára miatt is, de most maradjunk online. tehát a hotdog letörölte (!), kapják be, de emlékezett az első mondatára, én meg rákerestem, és erre ez jött ki. a 'ty'-t tessék megnézni. de itt a teljes, később megjelent kiadvány is, tessék. a nyolcvanadik oldalra lapozzon, ha velem nyomoz watson! namost minden tiszteletem bereck józsefé, bár, sherlocktól elég szoktalan módon nem sokat tudok róla, azonkívül hogy valami külhazánkba szakadt író (szlovák, azt hiszem).

hogy hol itt az izgalom?

hát kéremszépen, a drágajó dalnak, meg persze egy index topikos toronyőrnek (azért érzed hogy micsoda nevek vannak itt, tisztára, mint egy jó krimiben) köszönhetően itt a teljes, eredeti cortazár szöveg:

én vagyok a ház csöveinek a mackója, és amikor csönd van, fölsétálok a meleg vizes csöveken, a központi fűtés vezetékein meg a szellőzőjáratokon, lakásról lakásra megyek a vízvezetékeken; én vagyok az a mackó, aki a csövekben jár.

azt hiszem, szeretnek, mert a szőröm tisztán tartja a járatokat, ugyanis örökké a csövekben futkározom, és az a kedvenc szórakozásom, hogy emeletről emeletre csúszkálok a vízvezetékeken. néha kidugom a mancsom valamelyik csapon, és akkor mondjuk a lány a harmadikról kiabálni kezd, hogy megégette magát, vagy brummogok egyet a második emeleti tűzhelynél, és Guillermina szakácsnő dühös lesz, hogy rosszul szelel a kémény. éjjel csöndben vagyok, akkor járok a leghalkabban, a kéményen át kikukkantok a tetőre, megnézem, hogy fönt táncol-e a hold, aztán meg mint a szélvész lecsúszom a pincébe, egész a kazánig. a nyári éjszakákon a ciszternában lubickolok, ott, ahol a csillagok is fürdenek; először az egyik mancsommal mosom meg az arcom, aztán a másikkal, utána mind a kettővel, és nagyon, de nagyon boldog vagyok.

akkor fogom magam, és végigcsúszkálom a ház összes csövét, és elégedetten brummogok hozzá, a lakók pedig fölriadnak, és azt hiszik, hogy valami baj van a csövekkel. van, aki fölgyújtja a villanyt, és fölírja magának, hogy reggel ne felejtsen el szólni a házmesternek. én meg a nyitva hagyott csapokat keresem, mindig akad ilyen, kidugom az orrom, és figyelem a szobák sötétjét,ahol ezek a lények laknak, akik nem tudnak csövön járni, és kicsit sajnálom őket, mikor látom, hogy milyen nagyok és esetlenek, és hallom, ahogy horkolnak, meg álmukban beszélnek, és olyan egyedül vannak. reggel, amikor mosdanak, megsimogatom az arcukat, megnyalom az orruk hegyét, és mint aki jól végezte dolgát, továbbmegyek.

cortazár egy állat, kezdek kamaszosan rajongani érte, a fene essen bele, egyszerűen minek ír az ember, ha nem így ír, mint ő, de így meg ki a fene tud írni, ha nem ő. de most nem a személyes frusztrációkról, és szánalmas irigykedésekről van szó (rá se lehet ismerni sherlockra, mi?) hanem arról, hogy watson, vesse össze eme szöveget bereckével. cortazár novellája a nagyítás bővített változatában jelent meg, amit összefüggő parkok címmel adtak ki - nem összekeverendő az összefüggő parkok című novellával, amit meg a játékokban is megtalálunk; cortazár honi helyzete meglehetősen bonyolult. szoktak idézni, másolgatni másoktól, mitadisten e sorok írója (ejnye sherlock, mi van magával?) is gyakran követ el ilyeneket, ez viszont egy komplett másolás, nagyon minimálisan átírva, és a pdf tanulsága szerint, ami ugye az eredeti kiadvány alapján készült, sehol nincsen semmi feltüntetve. botrány! ha csalódtál kedves watsonom, és nagyobb izgalmakat vártál, akkor egyrészt olvass doyle-t, ott sherlock se ilyen béna, másrészt olvass cortazárt, nem fogod megbánni. harmadrészt ezt a bereck mesélőt is elolvashatod, nem olyan rossz egyébként, csak az a té betű - jellemzően az lenne a legjobb - egy csúnya dolog.

mondatok a kör középpontja helyett

kezdem érteni, miért fontos megtalálni a kör középpontját; mert onnan talán még fontosabbá válhat maga a kör.

tehát itt és most, hosszú mondatokban, tekervényes megfogalmazásokban, szenvedélyes kirohanásokban, és orvosi őszinteséggel nem írom le azt, amit akarok írni rólad, magamról, arról ami történt, ami történik, és ami történni fog. így tartom meg magamnak, kétpofára, habzsolva, eleresztve, elpirulva, igen, pont mint egy kisgyerek.

a lufit tartó kisgyerek, amikor elengedi, és az száll a szélnek; így hozva létre az örök képletet, hogy az a lufi ezzel lesz végérvényesen az övé, annyira az övé, amennyire csak úgy lehet, hogy közben száll fel a magasságos mindenségbe.

a kisfiú, aki mindig a földön marad, ezzel kapja meg a magasságos mindenséget. a kisgyerek ajándéka a lufinak így ugyanaz, mint amit a lufi ad cserébe a kisgyereknek. az már egészen felnőttes, amikor tudjuk hogy egy lufinak nem lehet ajándékba adni semmit, így az nem is viszonozhatja semmivel, a magasságos mindenséget pedig hiába védik a környezetvédők, lassan úgyis kilyukad, és a nyakunkba szakad, ahogy azt megérdemeljük.

amit nem írok le, így marad meg az enyém, végérvényesen az enyém, miközben jövök, megyek, vécézek, alszok, olvasok, magam elé bámulok, tehát mindent csinálok csak nem írok.

vajon azért nem írok, mert most úgy érzem, élek? vajon azért nem érzem hogy élek legtöbbször, mert írok?

az már egészen felnőttes, amikor tudjuk hogy attól még nem lesz valami valami, hogy valamilyen nem.

pontosan emlékszem arra a fagyira, ami leesett, szétloccsanva a földön, és így sohasem lehetett az enyém. az íze benne van minden azóta elnyalt fagyiban, de semelyikre nem emlékszem annyira, mint arra, ami ott maradt, ízleletlenül, szétterülve a földön. pisztácia és csoki: a veszteségem ott folyik zölden és barnán a lábam között, én pedig bömbölök, mert még nem tudhatom akkor, hogy ez lesz az egyetlen fagyi, amit aztán az összes fagyiban el fogok nyalni; mindig, és mindegyikben, amíg csak leszek én, vagy árulnak fagylaltot. felnőttként tényleg nem érdemes veszíteni. ezért akarunk ennyire nyerni; és ezért veszítünk ennyit.

a kör középpontja azt hiszem a kör középpontjából lehet a lehető leglényegtelenebb. már csak ezért is érdemes lenne megtalálni.

maradni

minden napra egy bejegyzést! minden napra komolyságot, kultúrát, irodalmat! részemről minden napra inkább anyagi támogatást! lehetőleg euróban, ebben a bizonytalan világban. ettől azonban messze vagyunk, de addig is meg kell becsülni mindenféle támogatást, mégha nem is euróban, hanem mondjuk irodalomban érkezik, mint ez esetben. sose értettem, hogy minek van az embernek névnapja, de látod, például ezért; kaptam egy verset egy félig ismerős, félig szerethetően ismeretlen ismerősömtől. ráadásul egy nádasdy verset, akit én nem kedvelek túlságosan, pedig nem is tudom pontosan, hogy honnan veszem, hogy nem kedvelem túlságosan. ez azonban mindegy is; tudod volt a pingvines, annó attól igazán padlót fogtam, és most erre itt a másik, amit megint csak ismerni kellene, de én már nem is szégyellem magam miatta. elég találó ez a vers a mostani 'korszakra', nyilván nem véletlenül pont ezt kaptam; szelíd utalás, hogy a változás szűk száján való átcsúszás az bizony horzsolás. csak lennénk már túl rajta. addig azonban olvassunk verseket:

az átzuhanás, az megterhelő.
ilyenek: az elalvás, a fölébredés,
a megszeretés, a meggyűlölés;
a boltban a tanácstalan álldogálás,
amikor vendégek várhatók,
hogy házigazdává átalakuljak;
a vendégség után pedig a bútor,
mert vissza kell tolni megint privátba.

ezek a nehezek. amikor maradok,
az jó: az alvásnak mestere vagyok,
és ébren lenni nagyon szeretek.
boldog vagyok, ha sok a vendég, és ha van
szerelmem, illetve ha nincs.
de átzuhanni egy beállításból
egy másikba, az összekuszál.

maradni szeretnék, mindig maradni:
ha ébren vagyok, élesen figyelni,
ha alszom, mélyebb gödörbe leásni;
magányos levesporokat fölönteni,
vagy élettársi szennyest kotorászni.
ezek megterhelők, de stabilak
átzuhanni: az fáj. a változás
szűk száján átcsúszni, az horzsolás.

könyvek, kövek, tengerek

a könyv, amit épp olvasok, úgy kezdődik, hogy az írója ül egy kávéházban, és egy könyvet olvas. azt a könyvet, amit iantól kapott, aki szereti őt. a könyvet, amiben három nő egy napon, különböző korokban.

a világ, amelybe bármikor beléphetek, ha felnyitom, és aminek a lapjai között még érződik az új könyv tiszta, friss nyomda illata, egy másik világgal kezdődik, amelyben virgina woolf írónő kövekkel a zsebében gyalogol be a folyóba.

ezt írja búcsúlevélnek:
'minden szempontból minden voltál, ami valaki valakinek lehet. nem hiszem hogy két ember valaha boldogabb lehetett nálunk, amíg ez a borzalmas betegség nem jött. már nem vagyok képes harcolni ellene, tudom hogy a terhedre vagyok, és hogy nélkülem tudni fogsz dolgozni.'

ezt a könyvet olvassa könyvének elején az az írónő, akinek a könyvét most épp olvasom. ül egy kávéházban, és többször is elolvassa virgina woolf búcsúlevelét, és olyanokon tűnődik, hogy milyenek lehettek a kövei, vagy hogy mire gondolhatott amikor elmerült a vízben, maradt-e ideje megbánni a tettét mielőtt elvesztette az eszméletét.

én is többször elolvastam, de én nem jutottam el idáig, mert nem tudok napirendre térni az első mondat fölött: 'minden szempontból minden voltál, ami valaki valakinek lehet.' ez a mondat most elöntött, és nyakig süllyedek benne.

mert minden szempontból minden voltál már, ami valaki valakinek lehet, és az az egy - két dolog, ami hátravan, az talán nem is az enyém már. a többiből hol sok, hol kevés, hol még, hol elég. hullámzik, elvisz, visszaad, fullaszt, ringat, mély, és sekély, mint a tenger.

és a dolgok, amiket meg kellene, de nem tudom megbocsájtani neked, és a dolgok, amiket meg tudnám, de nem lehet megbocsájtani őket, ott lapulnak a zsebemben, keménnyé, hideggé és nehézzé válnak, mint a kövek, ahányszor a közeledbe érek. ahogy elfutok előled, úgy válnak könnyebbé, és ahogy visszafordulok, úgy kezdik el lehúzni a zsebemet.

de nem tudok elválni tőled; mint aki már egyszer látta a tengert, és utána mindig húzza a szíve vissza. belefáradtam már harcolni ellene. itt ülök egy kávézóban, ahol mandulát szórnak a habra, és ahol napközben üldögélve úgy érzi az ember, hogy egy titok részese; és én is újra és újra elolvasom virgina woolf búcsúlevelét.

arra gondolok, hogy mennyi van ebben a mondatban, hogy minden szempontból minden voltál; és hogy még mennyi hiányzik. nem hiszem hogy nem lett volna két ember, akik boldogabbak lehettek nálunk; de nem minden a boldogság, azt hiszem. épp ezért, néha biztosan érzem, hogy egyszer majd megállok a partodon, zsebemben azokkal a kövekkel, amik belőled és belőlünk lettek; és lassan beléd sétálok, mint ahogy abban a könyvben virgina woolf a folyóba, amit az olvas, akinek a könyvét épp olvasom.