így? megy? ez?

ma bementem egy charity shopba, csak úgy megszokásból, erre ezt találtam:



a maxit. tíz píért. kábé ötven forint. ilyenkor hol vagy vankó kata?
de nem erről akartam írni.
pedig most lenne miről írni.
érdekes dolog ez; azt hiszem a blogírásnak az esetek legnagyobb részében az égegyadta világon semmi értelme nincs. maszturbálás; magadon könnyítesz, és magadat nyugtatod meg, hogy van ott valami, ahol attól félsz hogy nincs semmi. a pillanataidban. hogy bebizonyítsd magadnak, hogy te ott vagy a saját pillanataidban. az ember fejtegetheti magának (magának! magának?) (attól még hogy néz valaki, miközben magadat birizgálod, még nem lesz közösülés, nemigaz?) (de maszturbálni is jobb, ha nem vagy egyedül, sőt...) (erről a fanni jutott eszembe) (de se a szexről se a fanniról nem akartam írni) (zárójeleket se akartam használni, csak mondom) a kis gondolatait, nagy ecset vonássokkal kiemelheti azokat, amiket később olyan pontosan meg fog tudni számolni, és amik közül, még így leírva is, sok eltűnik, anélkül hogy lett volna: a pillanatait. és ez könnyű, és néha még üdítő is. de amikor tényleg történik valami (nem mintha valaha is történne valami, avagy pont fordítva; van e olyan hogy nem történik valami) nem is nagyon tudok mit írni. nézzük favágó stílusban:
- megvettem a laptopot
- de másnap kirúgtak
- április elsejéig vagyok tehát itt
- tizenhetedikére van egy repülőjegy amit még nem foglaltam le
- de tartozok a fruzsinak
- tehát valahol dolgoznom kéne hogy meg tudjam adni neki
- a pöttömök sírnak hogy elmegyek, én sírok hogy itthagyom a pöttömöket
ennyi. oszoljunk kérem, nincs itt semmi látnivaló. mit mondjak többet? meg minek? inkább hallgassunk zenét:



érdekes ez a torrinis dolog is; annó hogy szerettem ezt a számot, meg az egész halászember nője albumot, aztán mégis nagyon régen nem vettem elő. de véletlenül (mert a morcostekintetűlánynak akartam megmutatni hogy varró danit azt nagyon) felmentem a fullra, és ott megint csak véletlenül (vagy minden véletlen, vagy semmi sem az, istenem török sándor, de jó lenne ha lennél) belebotlottam a xiam írásába erről a számról. és nemcsak hogy a xiam jól ír (és szép is, de hogy mi a fenének, miért kell ezt mindig így túlzásba vinni, komolyan mondom elegem van a szép nőkből) de miatta újra elővettem ezt a lemezt, és eléggé meghatározóvá vált az utóbbi napokban. aztán kirúgtak. elindultam a napfényes úton, nemigaz?
miközben ezeket a hülyeségeket írom, a katica rámprivizett, hogy mikor jövök. we don't talk (hallgasd meg, bár úgyse tudod, nekem legalábbis nem sikerült megszerezni: örtz: we don't talk), már régóta; de most jól esett.
így megy ez.
a laptopról kéne írni, az már úgyse jelent semmit. kipipált vágy a katalógusból. igazából szerintem magamnak se merem bevallani mennyire örülök neki.

másnap felkeltem, ők azt mondták, én arra azt mondtam, erre ők azt mondták, erre én azt mondtam, erre ők azt, én amazt, majd ők ezt, én meg ezt, és ez lett. konkrétabban megint elkezdődött a baszogatás, az áram miatt, a net miatt, a takarítás miatt, aztán valahogy szóba jött a summer, és én megmondtam hogy szerintem mi a baj, meg ilyenek, meg azt is hogy szerintem miért nem fairok velem szemben, és a summerel szemben sem, erre meg ők azt mondták hogy ez van, meg kell szokni, én meg akkor hogy én elmegyek, ők meg hogy jó.
természetesen nem ezt akartam.
egész biztos vagyok benne hogy ők se ezt akarták.
így megy ez.
nem is tudom hogy akkor nincs e nagyobb baj, ha az van amit az ember akar. mindenesetre persze there goes the fear again (doves - ezt simán meg tudod hallgatni); félek rendesen, most már legalább van mitől. és persze megint nem csak magammal basztam ki, hanem a fruzsival is; nem tudom mikor érem el már azt a luxus szintjét az életnek, hogy csak a saját fütyimet lengetem a csalán előtt. ámbár a saját fütyijével meg megint csak maszturbálni tud az ember, itt van a kutya elásva.
mókus van elásva; meghalt a kismókus a kerítés mögül. szerintem a macska bántotta, ámbár azt nem értem miért nem ette meg; mindenesetre nem jött jól hogy a henriett találta meg. úgy éreztem hogy most először találkozott a halállal. először ő is, ahogy illik, azt hitte hogy 'it just sleep' de aztán maga a died szó nem is hatotta meg, csak amikor felfogta azt hogy 'forever'. akkor aztán neki a sírásnak. a gyerekek annyira szépen tudnak végletesek lenni. örökké szeretni foglak, - mondta nekem a summer -, soha nem akarok senkit hogy vigyázzon rám, csak téged; és ezt valahogy úgy, hogy bár tudom, hogy a következő csokinál már apadnak a könnyek, és nyár elejére már nem is biztos hogy emlékezni fog rám, mégis valahogy szép. és; mit ad isten, igaz.
apám szájából szép volt az igaz, mondta attila a dunánál; az én apám, az én apám mit fog mondani ha hazamegyek.
annyira okosakat biztos nem, mint a hold; ehe:
'mindennek meg van az értelme' mondta. elmehet a picsába. utána meg ilyet mutat megint;

'amikor ítéletet alkotunk egy számunkra kedvezőnek tűnő eseményről - mondta chan chu -, ne felejtsük el, hogy ítéletünk nem egyszerűen viszonylagos, ami a dolog és a köztünk lévő képzetes teret próbálja meg valamilyen, a pillanatnyi célhoz szabott mértékegységgel bemérni, hanem egyenesen semmi, amelynek a valós értéke legfeljebb annyi, hogy egy adott pillanatot sikerül valamivel kitölteni: és ha egy adott pillanatot sikerül valamivel kitölteni, ez nem is kevés. és tökéletesen mindegy, hogy ránk nézve kedvezőnek vagy kedvezőtlennek ítéljük meg az eseményt, a lényeg, hogy a pillanatot sikerült megragadnunk. ennélfogva - tette hozzá végül - nem árt nem elfelejtenünk, hogy nagyjából ugyanazt jelenti siker és kudarc, csőd és haszon, megdicsőülés vagy elkárhozás'
(amikor)

túl sokat beszélek a holdról.
így megy ez.
megismertem még valakit; ő is szép. kívül belül.
így megy ez.
azt tervezem hogy április elsején elmegyek innen, de valahogy a fruzsi nélkül kéne; pedig szegény, mennyit néztem le magamban magam előtt, pedig most látom hogy mennyivel több mint én. csöndesen, mosolyogva fogadta mindezt, örül hogy hazamegyünk, és 'reméli' hogy meg tudom neki adni a pénzét. hát még én. és nem is miatta: magam miatt. azért kéne a fruzsi nélkül menni, mert londonban megint valami squadot kellene keresni, vagy valami foglalt házat tizenhetedikéig; de őt nem akarom ilyen helyekre vinni. és dolgozni. valami undorító melót kéne csinálni, csak fizessenek. nem olyan régen még azt mondtam valakinek, hogy gyerekekkel van értelme foglalkozni, mást nem vagyok hajlandó csinálni; most a mégoly kevés is elég tudna lenni. így megy ez.a viktor persze rögtön jött hogy csempészünk gombát, és akkor megvan a pénz egy út alatt. elegem van a viktorból is; furcsa lesz őt megint látni.
az új korszak, amit éreztem nem olyan régen, itt e sorok között, hogy máshogy állnak a csillagok, meg ilyenek, itt van; minden költőiséget nélkülözően itt van, egyszerűen itt van, semmi nem úgy lesz mint rég, és punktum.
álmomban már pécsen söröztem a holdal. álmomban vonatot késtem le a flamyval. álmomban kiskutyákat vásároltam a veronikával. álmomban nyugodt voltam, bölcs és derűs, és nem álmodtam semmit.
így megy ez.
anyám meg fent van a wiwen. mi jöhet még?
így megy ez.

bárányok hallgatnak

'fancsikó és pinta fölravatalozta az anyámat. én az ablaknál ültem, egy hokedlin, és az ablaküveget néztem, meg a mögötte felnyúló fákat. ősz volt, és a fák csupasz keze a felhőket érintette. a szemem szerkezetét figyeltem, azt, ahogy a rövidről a hosszúra vált: az üvegről és a legyekről a fekete fára és verébre. pinta, az alkalomhoz illően, tornacipőjének megmondhatatlan színű fűzőjét kicserélte kifejezetten feketére. a klottnadrág, mivel fekete volt, maradt, a tornatrikó is, persze. fancsikó a szokott frakkban igazgatta a terítőt anyámon. az igazi az lett volna, ha látom is a szememet, amint kihúzzák előle az ablakos képet, és elé tolják a fás képet. pintát kértem meg, jöjjön, nézze a szememet. pinta vigyorogva fölém hajolt, és azt mondta, hogy nem is könnyes.
– persze hogy nem, hülye. – pinta megsértődött, és visszament segíteni fancsikónak, aki épp anyám legkedvesebb mondatait gyűjtötte össze a levegőből, és fektette anyám vékony teste mellé.
apám a felnőttszobában ült, a barna karosszékben, szótlanul. odaléptem hozzá, és kezemet a vállára tettem.
– ne búsulj, öreg. majd járkálunk, és fölszedünk mindenféle lányokat.
– gondolod? – nézett föl apám. – gondolod, menni fog?
– hát hogyafenébe-neis – és kicsit elpirultam. náthás voltam, csöpögött az orrom.
– van egy zsebkendőd? – biztattam az apámat.
– tessék, parancsolj. – kotorászni kezdett a zsebében. – kissé elhasznált, parancsolj.
– na, akkor indulunk? – kérdeztem.
– hová? – a zsebkendőt gyömöszölte vissza.
– hová hová? hát a lányokhoz! föl-föl, kedves barátom.'

(esterházy: fancsikó és pinta - a könnyekkel áztatott szivacs)

------

nagy sűrű csöndek jönnek a hegyek felől, és nekem a faszom kivan velük, látni lehet a csöndet, látni, mert az a fajta csönd ez, ami inkább látható, mint hallható, hiszen zaj folyamatosan van, vadászgépek zúgnak gyakran, mint valami hajókürt, a tenger jut eszembe róluk, és nem a halál, meg a bombázás, drezda, irak, és a háború, és én a tengerre vágyok, ahányszor elhúznak felettem, nem az égbe már, ott ők jobb helyen vannak, ők, a repülők, és amikor jönnek, a csend széttörik, és elgurul, mint az a kislány tegnap, mert amíg magyarországon repültek a tojások, addig itt a repülők, ugye, de nem ez a lényeg, hanem red noise nap volt tegnap, a bohócok napja, én folyamatosan otthonra gondoltam, a ruhámra, talán megvan még, megígérte a panni hogy vigyáz rá, ámbár én is ígértem sok mindent a panninak, és hát ugye, a pető intézetre gondoltam, és arra a szagra, amikor végigmentünk minden nap azon a folyosón, nem is tudom miből tevődött össze az a szag, folyosó szag, a tipikus kórház szagból egy kicsi, a tisztaság szaga, a felmosószer, és a csempék hideg szaga, a félelem szaga, a jócsalád szag, és a piritósok szaga, és még a gyerekek és a halál szaga összekeveredve, de volt ott még valami, nem tudom felidézni a szagot, minden egyes érzékszervemnek meg kellene tanulnia emlékezni, a kezem sem emlékszik jól a k*rva életbe, mennyi helyen megérintettem azt a lányt például, és nem emlékszem rendesen a tapintásra, a flamynak is a hajára, benne volt a kezemben az érintése, de most nem tudom hová lett, felejt a kezem, a lábam is, de az orrom is, csak közhelyekben emlékezek, ott a pető intézetből is közhelyekre gondoltam tegnap, meg hogy azt mondta nekem az öreg dezső, hogy ha bohócok vagyunk, sírni kell hamarabb megtanuljunk, hogy tudjuk min nevetünk, és tegnap olyan régen már, megint magamra vehettem volna a ruhát, és az orrot, mert a piros orr nap a szegényeké, a komédiásoké, akik járják körbe ezt a hülye szigetet ezen a napon, és gyűjtenek, a gyerekeknek, ugye, meg a sérülteknek, de ez az év most afrikáról szólt, van abban tényleg valami k*rva komikus, hogy piros orrat kell húznia egy angol hülyének, és hülyéskednie komoly emberek között, hogy azok komolyan vegyék, hogy mindeközben kis néger gyerekek tűnnek el, anélkül hogy lettek volna, azok a gyerekek, akiknek egyébként a megmentése is azt jelentené, hogy idejönnek erre a szigetre, és elmennek a tescoba dolgozni, legjobb esetben, rosszabb esetben pucolni az egyetemen a szart, ugye ugye, és ez még nem is rasszizmus, de én most ebbe nem megyek bele, túl nagy a világ nekem, elég nekem a piros orr, és hogy feltehettem volna a maszkot újra, az egyik nő hivatalos sminkes, ámbár nem értette, hogy hogy lehet az, hogy mi otthon magyarországon magunknak sminkelünk, hogy az nem lehet olyan jó, hülye ez, nálunk hol engedheti meg egy bohóc magának, hogy hivatásos sminkessel sminkeltessen, kíváncsi lettem volna egyébként a sminkére, tud e annyit mint az enyém?; de nem mertem, és nem tudtam elmagyarázni, nem tudok elég jól angolul, de itt vagyok, és nem tudok elég jól magyarul se, hogy kimondjam hogy pontosan miért, de attól féltem, valahogy, hogy elbőgöm magam, széles vigyorral az arcomon, odafestett vigyorral, egész nap bennem volt a bőgés, nagy komoly, mulya gyereknek éreztem magam, és jól esett volna bőgni, úgy igazán, ahogy nem tudom mikor fogok tudni már végre, túl messze vagyok én ahhoz hogy igazán sírjak, vagy túl közel, az isten tudja, mondanám hogy bőgessen már meg valaki végre, de nem így megy ez, nem is ment sehogy, elmúlt a pirosorros nap, és én még csak piros orrt se tettem fel, viszont annyira beteg vagyok, hogy a percenkénti papírzsebkendő használat gondolom színezi az orromat, és a gyerekek kaptak az állam bácsitól, aki szépen eljött bohócformájában, és nekem erről is csak olyan hülye gondolataim támadtak, hogy nézd meg, itt az igazi politika, nagy cipő és csíkos nadrág, festett mosoly, és ugrabugrálás, nagy segreesések, és aztán művigyorgás, ahogy illik, a gyerekek kacagtak, pedig béna volt a srác szerintem, harminc körül lehetett, állami bohóc b*zdmeg, na mindegy, és mindenki kapott charity pocketet, juj minek írok angolul, na mindegy, és üveg golyó is volt többek között, olyan furcsa üveg golyó, más mint az otthoni, amiben hullámok vannak, de üveg golyó, és az egyik kislány kis batyuba csomagolta őket, sarahnak hívják, sára, lesz egy sára lányom, azt hiszem, ámbár annyi női nevet szeretek már, hogy sok lányomnak kell lennie, de nem ez a lényeg, parkinson kórja van, a keze rángatózik, harcol vele mindig, hol ő irányít, hol a betegség, néztem ahogy a kis batyuba csomagolta az üveg golyókat, de aztán egy pillanatra elvesztette a kontrolt, a keze elkezdett rángatózni, és leejtette a batyut, az nagy csattanással ért a földre, és szét gurult mindenhova az a rengeteg üveg golyó, annyira szeretnék erre a pillanatra is emlékezni, szemmel, kézzel mindennel, a fényre a szobában, délután volt, az arcára, ahogy először bosszúság, hogy leejtette, aztán ijedtség a csattanás miatt, utána meg csodálkozás ahogy elkezdtek gurulni a golyók, azután meg valamiféle gyönyör, hogy ez játék, és már szaladt is utánuk, ez jutott eszembe a repülőkről, és a csöndről, így csattan, és gurul szét a csönd körülöttem is, amikor jönnek, mindenki össze szarja magát tőlük, a kutyák megpróbálják elásni magukat a betonba, a macskák szőre megnő, és elrohannak, lucky - a nyúl - bogyókat gyárt, és nekirohan a ketrecének, a lovak is megugranak, csak a bárányok nem, én még ilyen hülye állatokat nem láttam, békésen legelésznek, a fejük se mozdul meg, ott húz el felettük anglia teljes fegyverzete, gondolom én, rémálmok, és kisfiús álmok, volt idő amikor pilóta akartam lenni, annyira természetellenes hangjuk van, hogy muszáj lenne félni tőle, de nem, én arra gondolok, hogy a csendhez a bárányok értenek a legjobban, merthogy süketek, anyám erre azt mondta hogy 'nagy cucc, mindenki tudja hogy a bárányok hallgatnak', és állítólag ez egy bibliai idézet, mondja ő szerinte világosan le van írva a bibliában, az ószövetségben méghozzá, ezzel a szóhasználattal hogy a-bárányok-hallgatnak, mert hogy ő onnan ismeri, én mondtam neki hogy ez egy jodi foster film anyu, hát azt ő nem tudja, de a bibliában biztos, ilyenkor szeretem anyámat, tényleg nem látta a bárányok hallgatnakat, és még azt se érti, hogy miért csodálkozom azon, hogy hogy a fenébe tudott úgy felnőni hogy nem látja a bárányok hallgatnakat, abban az időben, ámbár én vagyok kicsi, mit tudok én azokról az időkről, nagyjából annyit, mint amennyit anyám tudhat ezekről az időkről, amikor elhúznak felettem a vadászgépek, már hogy unom, egy héten három - négy napig gyakorlatoznak, aztán egy hét kuss, olyankor a hegyek felől nagy csöndek jönnek, olyan csöndek, amik hallatszanak akkor is, ha bömböltetem az ipodot a fülemben, ha porszívózok, ha tányért csörgetek, ha veszekszem a jasperrel, amiért mindig pókember ruhában akar menni az iskolába, pedig valahol neki van igaza, talán pókember ruhában nekem is könnyebb lenne magam felé menni, mert én úgy félek ettől a csöndtől, magamat látom benne, és a hiányaimat, és a faszom kivan velük, a nagy sűrű csöndekkel amik jönnek a hegyek felől.

------

'én vagyok a szupermen. a gonosz nagy ellenfele. én harcolok a jóért, az igazért. szupermen, szuper erőkkel, a szuper jó a gonosz erők ellen. én mindig szupermen akartam lenni.

amikor kisfiú voltam, tűzoltó akartam lenni; belefutni a lángokba a szuper sisakomban, pumpálni a vizet és harcolni a tűz ellen. forró lángok és az ördögi füst, de legyőzném őket és a jó embereket kiszabadítanám a hatalmas baltámmal.

mindig szerettem volna, ha anyám büszke rám. ő az én szupernőm.

orvos akartam lenni. harcolni az elmúlás ellen minden tudásommal, hogy anyám örökké éljen. segíteni mindenkin, aki rosszul érzi magát.

és rendőr is akartam lenni. kék egyenruhában berakni a rossz embereket a dutyiba, vigyázni a rendre az utcán. elkapni a banditákat a szuper autómmal, és lelőni őket a pisztolyommal.

szerettem volna jó ember lenni, mint az apám. egy jó ember, aki vigyáz a családjára; feleségére és gyerekére. munka után mindig hazajönni, és újságot olvasni. házat építeni vidéken, és horgászni járni.

most már semmim sincsen; igen, a feleségem nem szeret többé, de van ilyen. van még terv a tarsolyomban, hogy szerezhetném meg őket. igen, én vagyok a szupermen. harcolok a rossz ellen.

egy nap, majd elrepülök, mint a lepke, magasra az égbe; és talán megérinthetem a napot'.

(husky rescue: the good man)

idéző

írjunk akkor idézős blogot, mert idézni jó. mindjárt az elejére ehe mit találtam:

*̡͌l̡*̡̡ ̴̡ı̴̴̡ ̡̡͡|̲̲̲͡͡͡ ̲▫̲͡ ̲̲̲͡͡π̲̲͡͡ ̲̲͡▫̲̲͡͡ ̲|̡̡̡ ̡ ̴̡ı̴̡̡ *̡͌l̡*

aztán oscar wilde féle sebastian memloth paradoxonjaival játszanék most control cét - control vét:

'csak kétféle tragédia van ezen a világon. az egyik, ha az ember nem éri el azt, amit akar, a másik, ha eléri. ez utóbbi sokkal rosszabb - ez az igazi tragédia'.

naugye. de ehe:

'a lélek öregnek születik, de megfiatalodik. ez az élet komédiája. a test fiatalnak születik, de megöregszik. ez az élet tragédiája'.

nagyue. de van még ilyen is:

'minden nő olyan lesz, mint az anyja: ez az ő tragédiája. a férfi sohasem lesz olyan: ez pedig az ő tragédiája'.

részemről elmehet oscar is, de sebastian is a francba. legfőképpen azonban a hold mehet a francba, mert ilyet mutatott nekem; forgách andrás aki nincsje. ehe:

'tudott hallgatni, de csak ha oka volt rá. ez volt a gyöngéje. tudnillik ok nélkül is szívesen hallgatott volna, de ilyenkor be nem állt a pofája'.
(hallgatás)

erről akkor most végre én is hallgatok. de riasztó; tényleg riasztó, hogy nekem mennyire szükségem van egy olyan emberre, aki mellett hallgatni is tudok. ez a bajom a fruzsival is azt hiszem; nem egymás felé hallgatunk, hanem különböző irányban. a hallgatásával nem mond semmit; és én se mondok neki semmit az enyémmel. furcsa, mert régen épp ezzel nyugtatott meg; hogy annyira semmi közünk nem volt egymáshoz, hogy az nagyon megnyugtató volt. a táncház, amikor ő hegedült, én furulyáztam, ő énekelt én zongoráztam, ilyenek; ilyenkor találkoztunk. érdekes, én még a szeretkezéseinket is úgy éltem meg, még a kezdeti, tétova időszakban is, mintha nem is én lettem volna. ez sokkal inkább volt megnyugtató, mint riasztó. hanem azonban most épp ez a baj talán; nagyon közel akar jönni. kéri hogy magyarázzam el a verseimet. kéri hogy meséljek neki is, mint annak a holdnak. kéri, hogy mondjam el, miért értem meg a flamyt annyira. hát ez az. ezeket hogy lehet elmondani? amikor visszajöttem magyarországról, részint a flamy miatt, részint a katica miatt, de amúgy egészbe véve, egyszer rajta kapott, hogy elsírtam magam zenehallgatás közben. zorántól szólt a majd egyszer.
ezt mondta akkor a fülembe zorán:

talán egy nap, egy hét, talán egy év
amíg változtatni még nem merek
aki most vár, aki riadtan kiszáll
az vissza többé nem talál, az elveszett
látom, hogy mozdulsz felém, érzem a sóhajod
az arcod, mintha megérinteném
de gondolatban még nem itt vagyok

majd egyszer ezen végleg túljutunk
s az álmainkhoz visszafordulunk
s a múltnak úgy felelsz, hogy magadhoz ölelsz
s a világ félreáll
majd egyszer ez az örvény szétszakad
és mindegy lesz, mi volt az áldozat
a próba végetér
s az örök vágyakért
a büntetés lejár

ha minden szívdobbanásnak ára van
élni szegény-boldogan, már nem lehet
lázadunk néha, s összekapaszkodunk még
mintha így ölelkeznénk

s mondjuk, szeretni elég
s még elhiszed
hogy éljek, hogy lépjek jól, esküszöm nem tudom
te nem bántasz, nem haragszol
de látom, ami elvész, fáj nagyon

majd egyszer, ahogy kell, megérkezünk
majd egyszer nagyon boldogok leszünk
majd meglátod mit ér sok végighajtott év
míg nem vigyáztam rád
majd egyszer, tudod, eljön még a nap
csak kérlek sose mondd, hogy elmarad
s ha az átkozott idő
mint hűtlen szerető
addig meg nem csalt
s az életem kitart
jó lesz egyszer majd ...

és megmutattam neki, hogy tessék, emiatt sírok. meghallgatta, és nem értette. én le voltam nyűgözve; láttam rajta hogy tényleg nem érti. és hogy szeret, meg minden, és magyarázzam el. megpróbáltam elmagyarázni egy zorán számot. táncoltunk építészetre. úgy, hogy közben igazából nem beszélhettem neki nevekről; se katicáról, se flamyról. érzésekről beszéltem, nem nevekről. ha nevekről beszéltem volna, azt hiszem értette volna. így megy ez. valaki ebből, valaki abból ért. nevekről viszont soha nem fogok tudni beszélni neki; és azt hiszem igazán magamról se. szeret, már már folytogatóan szeret, de a szeretete viharként változna át gyűlöletté, ahogy az alapvető kis pillérjeit megváltoztatnám. ó csak egyszer látná fényben az elrajzolt terveim; erkölcsi oka lenne a gyűlöletre. de azóta is egyre több problémánk van ebből. és teljesen igaza van. hogy ő úgy képzel el egy párkapcsolatot, hogy akkor mindenünket megosztjuk a másikkal. ez így van. de hogy mondjam el neki, hogy nekem mellette pont úgy és arra van szükségem, mint amilyen egy hajótöröttnek lehet a sziget: el se tudok menni innen egyenlőre. egzotikus sziget, egzotikus ízekkel és betegségekkel. valamennyire őszinte is az ember; de nem beszél arról, hogy honnan jött. én azt hiszem. nekem minden más, amit ő nem ért meg, a szigeten túl van. valami szárazföld féle, ahova vissza kéne menjek, és amitől legalább annyira félek, mint amennyire visszavágyok. ez az egész helyzet számomra ilyen; és igen, honvágyam van. a flamy is belezavart ebbe nagyon; megmutatta hogy mennyire nem ide tartozom. de a hold most már egészen durva vágyakat ébreszt a szárazföld felé. nem is tudom hogy mondjam. meg hogy érdemes e egyáltalán erről beszélni. magamnak, ugye.

'- ha túl közel kerülsz bizonyos emberekhez – mondta chan chu-, készülj fel rá, hogy kérdéseket fognak feltenni. a közelség kérdéseket gerjeszt. minél közelebb jársz hozzájuk, annál több lesz a kérdés. végül egy nagy kérdés lesz az egész együttlét, egy merő kérdés, egy hatalmas kérdőjel'.
(a kérdőjel)

ez is annyira így van. viszont érdekes, én most épp az ellenkezőjét élem meg; kérdezek, de csak megszokásból. felkiáltójeleket gerjeszt a közelsége. lehet hogy minnél közelebb kerülnék hozzá, annál több felkiáltójelem lenne, és a végül egy nagy felkiáltó jel lenne az egész?

'rengeteg minden szól mellette. annyi minden szól mellette, hogy az már riasztó. minden mellette szól. ez kibírhatatlan. csak egyetlen érvet, egyetlen érvet mondjatok ellene, és én örökre, örökre hű maradok hozzá'.
(cím nélkül)

és az a durva hogy egy, és még egy, és egyszer annyi egy érv van ellene, hogy az, megintcsak megnyugtató.

'- ha nem tudom előre, mit fogok mondani – mondta chan chu -, akkor vagyok nyugodt'.
(ha)

tulajdonképpen nyugodt vagyok. érzem ahogy mozognak a csillagok; új korszak jön. már talán itt is van. furcsa ahogy az ember változik. kiskoromban volt egy tök jó távcsövem, olyat akarok most is; ha belenéztél nem a világot láttad, hanem mandala szerű gyöngyök forogtak benne. sosem volt ugyanaz. ahogy forgattad, úgy változott; nem lehetett kétszer ugyanolyan. mégis mindig ugyanaz maradt; kék gyöngy, piros gyöngy, sárga gyöngy. azt hiszem bármennyire is megváltozom, mindig ugyanaz maradok a kurvaéletbe. és ez viszont ijesztő. már csak a fruzsi miatt is; persze hogy szeret, mert nem látja a gyöngyeimből az összeset. sőt. azthiszem egyik gyöngyömet se látja rendesen. de amire vágyok, vajon elérhetem e? hogy valaki úgy szeressen hogy mindenemet egyben? nem azt a képet, amit éppen összerakok magamról; az úgyis megváltozik. elég csak máshogy fordítani, és a virágból máris kereszt lesz, vagy ilyesmi. nem, van e olyan, aki a gyöngyeimet fogja szeretni? nabazdmeg, és ha van, én mit kezdek vele?
elkezdtem álmodozni. vicces. igazi kamaszfiú vagyok; jöhetnek a pattanások.
erről jut eszembe, beteg a hollie. míg ezeket a hülyeségeket írom, itt alszik mellettem. olyan meleg szegény, melegebb mint a laptop. be van gyulladva a torka. persze reggel a summer rögtön elsütötte, ahogy megértette hogy a hollie emiatt nem megy iskolába, hogy neki is, jajdenagyon fáj a torka. azon röhögtem, hogy mi felnőttek ugyanezt csináljuk végülis. a pistinek sikerült az adócsalása, hátha nekünk is. erről meg az jut eszembe, hogy anyám azt mondja, kaptam bírósági papírt. mármint otthon. tényleg csak ez hiányzott. azt hiszem a bkv lehet. anyu kérdezte hogy biztos hogy nem csináltam e mást. és bakker; komolyan, honnan tudjam? én nem tudok róla; de az nem jelent semmit. lehet hogy van valami adóságom, ámbár nem hiszem. a máv, vagy a bkv haragudhat rám, ők már elég morcosak lehetnek; mindegy, majd lesz valami. úgyis kimegyek erdélybe.

'- ha terveket kovácsolsz a jövőre – mondta chan chu -, sose feledd levenni őket az üllőről és a többi terv közé hajítani'.
(a tervekről)

ennyit erdélyről. viszont vettem egy kindertojást. más se kell a fogamnak, de rájöttem, hogy nagyon régen nem mérgeztem magam ilyennel. és tényleg jó volt; éreztem az izgalmát is amikor kiválasztottam, megrázogattam, fogdostam, kicsit el is olvadt, majd a kikötőben felmásztam egy hajóra, és kibontottam. zsírkréta volt benne; eszem áll meg. egy kis aranyos figura, aki igazából zsírkréta. össze semmit nem kellett rakni benne, a fene essen bele, hogy változnak az idők. viszont összefirkáltam vele a hajót egy kicsit, ahol ültem; átok rossz kölyöknek éreztem magam. nem hiszem hogy tudna itt bárki is magyarul; pedig azt írtam oda, hogy figyelhetnének jobban is egy ilyen szép hajóra. tényleg szép; mostanában ez is befészkeli magát a majdan soha el nem érhető, de azért jó hogy van álmok mellé, a nagy család, karosszék, pulikutya után szeretnék egy ilyen hajót is. ezek amolyan lakó hajók vagy mi a márja; vékonyak, és laknak benne emberek. k*rvajó. kiülnek sörözni a tetejére; két ember kényelmesen elfér benne, meg egy kutya; és ha akarnak mennek. a gatyájuk rámegy, kérdeztem egy arcot aki ott piszkálgatott valami kötelet, azt mondta hogy hétszáz font a kikötő bérlés egy hónapra; aztakurva. végülis, mintegy albérlet. ilyen lenne az enyém is kábé, csak reklámok helyett egy viszlát és kössz a halakat felirat lenne az oldalán:

de a hajó amire én másztam fel az ez, ehe, most nézem, ez szerepelt egy filmben is.
nevetséges, hogy senki nem őrzi. sőt.
túl sokat írok már megint; nem beszélek, de nem is hallgatok, és ez megint más dolog.
de ha már megidézgetek itt dolgokat, mint valami druida, akkor a végére ez a legjobb:

'mondj hasonlatot az elmúlásra, és én megmondom, ki volnál'.
(mondj)

megszakadt webkamera. sülyedő hajó egy száraz dokkban. összenyomott kindertojás.
na ebből mondja meg ha tudja chan chau!

fog

kicsiny életem során eddig egyszer írtam blogot, azt úgy kezdtem hogy
'mit keresek én itt?'
nyilván másodszorra nem fogom ezzel kezdeni.
ettől függetlenül mit keresek én itt?
minek csinálom ezt?
mit csinálok?
kinek?
az angolban máshogy van a mondatszerkezet ha az ember kérdez. mindig rámszólnak, hogy kijelentő módban kérdezek. és? hülyék ezek az angolok. minden kijelentésben benne van a kérdés is, nem? nem. nem?
egyszerű ez.
a faszom kivan egyébként. és fáj a fogam. az egyik mégcsak képletes, de az utóbbi kőkemény válsághelyzet.
milyen érdekes, hogy egy olyan nyomorék kis dolog, mint ugye a fog; a testemnek, meg a lelkemnek, meg mindannak, ami elvileg én vagyok (én! én! né, én!) csak egészen kis részét teszi ki, mégis: teljesen átértékel mindent.
magány? piha. lelkibánat? ugyanmár. szerelem? miaz. fogfájás? azigen.
így megy ez.
emlékszem, karácsony előtt valami ilyesmit írtam abba a hülyeségbe, amit annó úgy kezdtem hogy 'mit keresek én itt', hogy béna katalógus vágyaim vannak csak: ipodot akarok, meg laptopot, meg biciklit, meg ilyeneket, és azon is morfondíroztam akkor, hogy akkor mi lesz, ha mindez meglesz?
elmondom mi lett: fogfájás.
mit érek én az ipodommal, a laptopommal, és a teljes katalógusommal (olyan borotva is kéne, amivel lehet zuhany alatt nyomulni, az milyen móka lehet már) amikor fáj a fogam? mielőtt nem fájt, persze másra vágytam; és az konkrétan nem is férne bele egy katalógusba.
néha azt érzem, hogy nem is hús és vér lélegző gép vagyok, mint általában a hozzám hasonló földi lények, akik szaporodásra vannak programozva, hanem vágyó gép vagyok. rendkívülien tudok vágyakozni. ámbár ez is relatív; arra is vágyok, hogy felmenjek a holdra (és ez akár utalás is lehet, muhaha), de erre is vágytak már jópáran; tehát az is lehet hogy baromi átlagos vágyaim vannak.
és talán örülnöm kéne hogy fáj a fogam, mert így legalább leegyszerűsíti a vágyaimat.
játszanom kéne; mi a jó a fogfájásban? nesze egy pont. és pont ez a mese nem tetszett a holdnak. ámbár én is béna vagyok, az is igaz.
ez már csak így megy.
kaptam egy csomó levelet azoktól akik ott voltak a haha bárban; állítólag eredeti volt, meg újszerű, meg izgalmas, meg ilyesmi. a lazyboy meg azt mondta hogy ez volt a legjobb mix amit hallott ebben az évben. kapja be, március van, pedig tőle ez nagy dicséret lenne. de mit érek vele, ha fáj a fogam?
meg az akinek játszottam, nem is hallotta.
'szép ahogy a szemből arcra jut a könnycsepp; bár akiért sírsz az sose érti meg' igazából ki nem szarja le hogy ki érti meg, ha az ember sír, nemigaz? nem a megértés a lényeg.
igazából ki nem szar le mindent, ha fáj a foga, nemigaz?
talán a fogfájás a lényeg.
arról akartam még írni, hogy zavarban vagyok. ja nem, pont erről nem.
na akkor arról, hogy voltam lovagolni. igen, ezaz. és hogy kurvára élveztem, meg minden. meg arra is gondoltam, hogy az élet tényleg baromi rövid; még a gyermekkora se elég. azt hiszem átlag hetven év még arra se elég, hogy az embernek teljes gyermekkora legyen. úgy mindennel. mesékkel, valtdíznivel, kirándulással, babákkal, felnevelt kiskutyákkal, meg ilyenekkel. és lovaglással.
basszus én például szőrős arcú lettem úgy, hogy nem is lovagoltam. csak most. nem is tudtam mit hagyok ki, az is igaz; de ha fiam lesz muszáj lovagolnia. nagyon nagy móka. de lehet hogy csak azért élveztem ennyire, mert hogy akkor még nem fájt a fogam.
arról is akartam írni, hogy írt a vankókata. beszélni szeretne velem. nem is, ezt figyeld: beszélgetni. tavaly majdnem ilyenkor mindent akart velem csinálni. tavaly majdnem ilyenkor, de egy kicsit később, pont beszélgetni nem, de mást igen. tavaly, majdnem ilyenkor, de még később, semmi mást, csak beszélgetni. tavaly, majdnem ilyenkor, de sokkal később már semmit se, nemhogy beszélgetni. így megy ez.
tavaly nyáron azt hiszem nagyon örültem volna neki, ha ír egy ilyet hogy beszélgetni szeretne. tűzijáték meg minden.
most csak valami olyasmit éreztem tőle, hogy sörözni kellene.
annál is inkább, mivel kaptam egy zacskó sört. mi jöhet még? egy zacskó fogat akarok. brr. de tényleg mit is akarok valójában?
és nézd meg, mennyire egyszerű a válasz, itt az élet értelme: hogy ne fájjon a fogam. el fogom veszteni a harmadik fogamat. önértékelési zavarok, kisebbségi érzés, meg ilyenek. az egyik anyuka (mostanában mindent anyukáktól kapok; sört, bort, kaját, piát, bókot, szidást, ami kell) azt mondta, hogy látszik hogy nem angol vagyok, merthogy ilyen vonzó férfiak nincsenek angliában. naja. ő már csak tudja; negyven éves, és ír. szegény becham meg csak rúgja a gólokat. de vajon akkor is ezt mondta volna, ha tudja hogy idestova három fogam is hiányzik?? nemhiszem. lehet hogy ez a legjobb alkalom, hogy feladjam végre az egészet. éljenek a sírfeliratok:
'itt nyugszik n.m. (25), aki három fog hiánya miatt érzett szégyenében elásta magát ide'
nekem tetszene. most azon gondolkozom, hogy a fogak meg a haj megmarad távozás után is, nemigaz? brr hagyjuk már a fogakat. így megy ez.
igazából az a fogas kérdés (á) hogy akkor miről írjak; mert másról nagyon nem tudok.
illetve dehogynem, csak minek. meg miért pont ide. meg miért pont így. meg miért csinálnám. meg kinek. ehe, és visszaértünk az elejére.

száradás

üresen állok, mindennek háttal. elöntött egy érzés és épp megvárom míg megszáradok. mert lehet nekem ipodom, lehet nekem jó biciklim, laptopom, meglehet a custom blue so low maxija is, vagy az összes cinematic orchestra remix amit valaha csináltak, s nézhetek ki jól, lehet hogy nem hullik ki a hajam, és szép hullámos lesz, lehetek még jobban izmos, lehet még 501es levis farmerem, durva telefonom amin pénz is van, digitális kamerám, analóg kamerám, fényképezőgépem, terepjáróm, kroszmotorom, túra bakancsom, minden napra más cipőm, nőim, szeretőm, poszterek a falon, lehetek majd annyira ügyes hogy én csinálom a hűtőszekrényt meg, a generálozást is, és a gyerekek szobájara a tapétát, lehet nekem iskolám is, és munka helyem, végzettségem, papírjaim, aktuális almom, politikai meggyőződésem, egészséges nyakam, kiegyensúlyozott nemi életem, pulikutyám, napi elfoglaltságaim, bekeretezett képem valakiről, és sok jó könyvem, idom is rá, nyugalmam, és meg meg is világosodhatok; mire megyek vele. néha elont egy érzés hogy mire megyek vele. nélküled élek. éltem. élni is fogok. nélküled. nélküle. nélkületek. s élhetek én veletek is; néha elont egy érzes. kifeszítem magam száradok.

néha elönt egy érzés;
olyankor
száraz falak közt ázok,
és várok.
hogy ne zúgjanak a fák, hogy száradjanak az esők, ne nyomjon az ágy, és bukjanak az elsők, hogy a szó fogyjon, és ne a szeretők, hogy ne nevessenek akik nem visszaesők!

néha elönt egy érzés.
olyankor
a könnyekkel hadban állok,
és fázok.
mert hidegek a harcok, hidegek az arcok, jegesek bőrömön a karcok, és üresek a teleírt lapok, magamból már magamnak sem adok, nem is kapok, valamit valamiből ha kiharaphatok!

néha elönt egy érzés.
olyankor
kifeszítem magam,
és száradok.

tajtékos napok

mindazonképpen látható,
hogy a szerelem nem
s az emlékezet sem,
a testek szaga, vagy
parkban maradt falevelek
színe sem az
amit keresünk.
félrecsúszott szavakon
vágódunk az ég felé,
s arccal egymásnak
magunkra ismerünk.

bár minden túlélésnek
szüksége van válaszra;
mi mégsem kérdezünk.
s úgy szeretnénk
szabadnak látszani!
de csak magyarázzuk az
emlékezetünk.

-

(van hogy ajtók vannak a falakon
de van hogy falak vannak az ajtókon,
s van hogy ha semmi nincs is,
mi azért mégis a tetőn mászunk ki)

visszatapsolni

so what's up?
elegem van a szavakból. szart se jelentenek. és hogy bele lehet baszni a másikba vele...ha nem tetszik ne olvasd. ha nem tetszik ne halld meg.
anyád.
lássuk.
újságot árulok 50 pennis szennylap. egy kereszteződésnél a pirosban állok, föl s alá járok, attól függ, hogy épp hol piros a lámpa. a kreativitás akkor kezdődik, ha valamelyik barom mégiscsak venne tőlem újságot, mert oda kell érni, oda kell adni, vissza is kell adni az aprót, és meg el is kell menekülni a kocsik elől, amikor elindulnak, és meg a maradék újság is legyen a kezedben. izgalmas meló. naponta annyi gazt szívok be (kamionok és buszok mennek, de azok legalább vesznek is) mintha tizenéves korom óta dohányoznék.
miért nem dohányzok inkább?
van egy titka az életnek, írta a rozi. ja. lófaszt, kicsi, lófaszt. kurva sok titka van.
pl. az alázat. nigger (végre leírhatom ezt a szót, ide, anélkül hogy konkrétan megbasznának miatta) kezembe teszi a pénzt, aztán kipattintja. jump white rabbit, mondja és röhög. valahol igaza van. fuck black bear mondom én, de ha meghallana valaki, kibasznának rasszizmusért. fehér idióta white rabbit, nagy fogakkal, sportautóban, megkérdezi mennyibe kerül az újság. sose lesz sport autóm, szarok rá, ez 50 penni. nincs annyim sajnos, mondja röhögve, kezében a köteg húsz fontos, és tőgázzal kihajt a zöldnél. egyszer úgyis megbasz valamelyik isten, nézek utána, de nem, mert engem basz el majdnem a 149es.
alázat. alázat kell. nagyon. rozi, katica, fruzsi, lófasz, alázat kell.
márta. nyitogatja a bicskát a kezemben. belefér. ha a fruzsi talál munkát, nekem is mennem kell. nofene. not the first time; not the last time. mar néztem helyet squatban. belefér. karácsonykor mégse megyek haza; nincs pénz, viszont itt van munka, a jegy drága, ennyire meg én is értem a matekot.
s nézd az eletet. nézd meg magad. pillanatok. tegnap este tíz körül felálló farokkal beszélgettem a katicával, arról hogy dugni akar velem. haza akartam menni.
ma ötkor a felbasztam magam a hülyeségen, hogy én mindent negatívan látok, mert lefikáztam egy ismerőse fotó albumát, ami tényleg, nincs mese, ritka szar volt, erre előjött azzal hogy a timivel amikor filmet néztem (a tigris a fehér hóbant - baromi szar) azt is lefikáztam. je. logikus. erre én - s mily szánalmas alak vagy te is marci! - előjöttem a hülye félbuzi, féldrogos barátiaval a matávban, amire persze vérig sértve elkezdett vagdalkozni, hogy o sose fikázta le az én barátaimat, és aztán a végszó hogy tiszteletet kéne tanuljak, mert az anyját is letegeztem. itt kileptem. gyáva menekülő fasz alak vagyok. egyébként teljesen igaz; az anyját letegeztem, kérte hogy ne, aztán megint. nem ismer, azt se tudja ki vagyok, és mégis, teljesen igaz amit mond. borzalmas. nem tudom miért tettem egyébként. nálam nagyon presztis kérdés az udvariasság, és álltalában pont fordítva szokott történni, sehogy se tudok ráállni a tegezésre, nem tudom nála miért így jött ki. de most egy magyar nőt megint letegeztem egyből itt londonban. öregszem? közvetlenkedem? nem tudom. tiszteletlen vagyok. és most épp kicsit hányok a katicától. ebben az a furcsa, hogy tegnap éjszaka meg fetrengtem hogy mennyire hiányzik. huszonnégy óra is mennyit jelent. szeretem, tudtam tegnap hogy szeretem, elaludt a kamera előtt, én meg néztem ahogy alszik. de most nem, most hülyét kapok tőle. a barátjával veszekedett a kamera előtt, és megint sose hittem volna hogy megélek ilyet; azzal, aki miatt otthagyott, veszekszik az, akit előtte én hagytam ott, és aki miatt most otthagynám azt, akiért otthagytam őt; és én nézem ahogy beszélget, írja hogy nem bírja az emberi butaságot mar, és most meg itt ülök, és írom ezeket a sorokat.
nem lehet igazi néző az ember a saját sorsának, tehát hülyeség felesketni arra, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat mondja, mondja ancsel éva. jó. és a másikénak? rozi. asszociáció a másikra.
és nézd a másik szót, ami tokon rúgott, és aki tokon rúgott: márta. hogy nem tudna elképzelni engem a gyerekekkel, mert túl ideges vagyok. s ez igaz, nézd meg. mit tud ő mondom, és ettől a szótól is legszívesebben szaltóból rúgtam volna fejbe, lassított felvételen. de igaza van. tényleg ideges vagyok. kurvára. és nincs igaza; mit tud ő, hol látott engem ő gyerekekkel, játszani, és megnyugodni, végtelenül megnyugodni, mint néhány délután májusban?
fruzsival egyre szemetebb vagyok, valami hihetetlen, apuci agresszív maró farka vagyok, és mar megint a rozi jut eszembe, mert nála láttam ezt, hogy fél attól amit csinál, de persze csinálja (nem is tud talán mást csinálni?) és nem azért fel, mert a másikat félti, hanem igazából magát, mert fel attól hogy ezt egyszer visszakapja. és amikor persze visszakapja, akkor lehet olyanokat írni, hogy nem kiván túl sok időt ezen a bolygón eltölteni. nana.
részemről szeretnék még sok időt ezen a bolygón tölteni, és minnél több nőt...úristen, ez szánalmas. de rímelt volna. jó akkor látni a világ hét csodáját. ez meg közhelyes. megvilágosodni. egy svájci bankszámlát. mit tudom én. azért szeretnek élni, hogy a törvények, amik megdőlnek, lássam újra felállni őket; és ha elég idős leszek hozza, lássam megint ledőlni.
ma egész nap esett; szerezni akarok egy i love england feliratú pólót. vizet fogok szárítani vele. viszont esőben is fotóztunk, kölcsönkértem a miráék kurva szar digitális cuccát, és jól eláztattam. annyira megdöbbentő, hogy a képeken is, ha ott van a fruzsi, olyan vagyok mint valami elkúrt gentleman. hideg, tartózkodó, merev. hordom az arcomon?
azt írja márquez és mar megint miket ír ez a márquez, hogy
- a múlt hazugság, az emlékezet nem ismer visszautat, minden régi tavasz visszahozhatatlanul elveszett, s végső soron a legőrjöngőbb és legmakacsabb szerelem sem egyéb, mint tűnő hazugság -
és persze megint kurvára igaza van.

beszélgettem a babszival; es mit ad isten, egy iskolába járt a fruzsival. a rozi meg a katicával. a reni a babszi utcájában lakik; de nem ismerik egymást. nem fogok csodálkozni azon, hogyha a végen kiderül, hogy mindenki mindenkivel, minden baromira összefügg, logikus szálakon jöttek be a történetembe, és mentek ki, aztán jöttek be újra, és ha meghalok, a függöny lemegy, és mindenki szépen meghajol.
remélem fogok tudni majd tapsolni.

vissza. valahova.

counting down

azt kérdezik a massive attack honlapján hogy

'how are you feel today?
please sign 1 - 10.'

na menjünk visszafelé.

10) a hídnál jó volt, mert minden közhelyes volt, én is az voltam, nem zavart, kézenfogva a temze parton, borzalmas kávé a helyes angol kocsmában, tátott szájjal bámulni azt a kurva nagy hadihajót, két fontos mogyorót majszolni, majd kiönteni az egészet a sirályoknak, turistaként ott lenni mindenhol, röhögni az uborkán, ami inkább szerintem egy tampon, az angolok szerint viszont irodaépület, és nem érezni semmit, se többet, se kevesebbet, minthogy itt vagyok, fuck, ez cool.

9) eltévedni a buszon is jó volt, de mégjobb volt a vonaton, elaludtam, a végállomasnal kötöttem ki (kingston?), nem volt jo az oysterem oda, büntetés para, pont látott a controller, átugrani a kapun, aztán ráparázni hogy nem találok vissza, visszaugrani, ellenőr para megint, és bámulni, bámulni az egyforma házakat és gyárakat, és fákat, mint valami idióta rajzfilm szereplő lennek, ahol a hátteret is lusták megrajzolni, és két fajta objektum ismétlődik mindig, és azt erezni hogy talán ilyen minden, két három fajta objektum ismétlődik bennem is, és szabadnak, bölcsnek, és kicsit boldognak is erezni magamat, főleg, hogy közben szolt a sneaker pimpstől a six underground, még a hetedik megállónál is.

8) nem esett, de nem is volt hideg, nem sütött a nap, de nem is borult be, átlagos nagyvárosi vasárnap, álmos vasárnap, és nem értem rá más vasárnapokra gondolni, jó volt a parkban is, és jó volt sétálni is, elmentem csokigyár mellett, és játszóházak mellett, elmentem annyi ember mellett, elmentem annyi lehetőség mellett, meg egy job center mellett is, lesz itt munka, pénz, boldogság, hejehuja, dinomdánom, mert pont nekem ne lenne itt hely, s ettől nevetségesen boldog voltam, tó mellett is elmentem, és fekák mellett is, akik nem is támadtak meg kivételesen, olyan volt, mintha valaki levett volna a vállamról valamit, de annyit kattogtam azon, hogy pontosan mit is, hogy mire visszaértem ide, mar nem ereztem semmit, csak hogy fáradt vagyok, de nagyon.

7) rádasul ettem is, kétszer is, mindkettő kurvajó volt a maga nevében végre, úgy hiányzott mar, mint valami szeretkezés, csirkét egy arabnál, nevetséges zöld műanyag székek voltak, mint otthon a rendszerváltás előtt, a csirke sótlan volt, és jól átsült, sültkrumplival, amire viszont végre annyi sőt tehettem, amennyit akartam, izé volt végre, régi, jó íz, a márta meg kínait csinált este, és - what a surprise - az is jó volt, döbbenetesen jó, és utána meg döbbenetesen szar piát is ittam, és az is rendben volt, minden a helyen, a gyomrom is megtelt, és mar megint, csak egy pillanatra, rozi, de - what a surprise - inkább az apja, hogy mekkora igazság mar az, hogy az ember jóllakottan mennyire másképp latja a világot.

6) lídia. hogy röhögtem amikor mesélte az edit a rozit (bazdmeg, bazdmeg, mindegy) hogy beleszeret valakibe úgy hogy nem is latja, és hogy szerinte ez mekkora baromság, és mar megint mennyire hasonlítok a rozira (bazdmeg, bazdmeg, mindegy) (ukume mondta amikor meglátta a rozit, meg amikor elkezdte olvasni, hogy nem hiszi el hogy nekem tényleg van női megfelelőm, és én se hiszem el, azóta se) (minden ami ebben a könyvben van lehet tévedés is?) én is ugyanezt csinálom, persze nem a szerelemhez van ennek köze, inkább ez mar az az állapot, amiben a profi piás az üveg látvanyától, vagy az üres pohártól, vagy pusztán az ivás gondolatától is képés berúgni, ugyanazt játszom, mint mar ezerszer, de ezt most valahogy, meg, már, elvezem, majd elmulik persze, és attól ennyire jó, hogy ennél nevetségesebb már nem is lehetne. kérdezte hogy vannak e elvárásaim. pont ez a lényeg. hogyne lennének. csak amikor vele beszelek, szart se érnek. de persze minden lehet tévedés is.

5) elmentünk az 57es magyar cserkész csapat szüvetségének kultúrházába, ahol a magyar angliai katolikus ifjúsági egyesület működik, és ez önmagában is iszonyú vicces volt, hát még ott, a 'mi a szart keresek itt' effektus annyira jól működött, hogy úgy éreztem magam, mint ha valami annyira szar filmben lennek, amit kar átkapcsolni, kérdeztek hogy mivel foglalkoztam otthon, mondtam hogy gombatenyésztő voltam, és csak a szemek csillantak fel, egyik se értette, hozott isten, sajnáltam hogy nincs nálam meszkalin, hogy mutassak nekik más istent is, itt az angliai istenek hazájában, segítenek mindenben, van hírlevelük is, vesznek egy iskolát, ahol majd kéthetenként összegyűlnek, és ott majd teniszezni is lehet (isten segedelmével gondolom), egyébként is szégyelik, hogy meg egy nyomorult kápolnájuk sincsen, de a házat ápolni kell (kápolna nélkül is), táncházakat is szerveznek, volt iszonyú szar magyar bor, és győri keksz (amire büszkék voltak, nyilván isten áldása volt rajta) buták voltak, és persze (mit ad isten) pénzéhesek, isten és a haza mellett a legfontosabb azért mégiscsak hogy ki mennyit, hogyan, miből, miért, meddig keres (isten elveszett báranykái ne halljanak éhen) egyszóval is, megért egy misét.

4) márta mintha nyalna a seggemet, amióta beállitottam neki a faxot, most mar a számitógépéhez is oda enged, sőt, tanácsot kér, és egészen tiszteségesen beszél velem, a gépén sincsenek ékezetek, szóval a siker nem sokat ér, de azért mégis, azért nem hiszem hogy be lennék ide fészkelve, de ez így türhető, zenét is kért, könyvet, munkát is ajánlott, kapkodtam a fejemet, és egyre jobban kezdem megérteni a férjét elvesztő nő tragédiáját, aki itt áll félbeszakadt nőiességével, félbeszakadt szerelemmel, félbeszakadt hazával, és annyira ijesztően egyedül van, hogy meg mindig nem bírta feldolgozni rendesen, és épp azon gondolkoztam, hogy vajon tényleg (mar megint rozi) valakinek a birtoklásánál nem épp az elvesztés e a legfontosabb, hiszen azt hiszem, hogy mindaz amiben most a christ latja, amivel, és ahogyan elrakta magában, csak így működik, hogy a chris meghalt. cinikusan fogalmazva, így mar tökéletes a házasságuk.

3) találkoztunk pár magyarral, és mind hülye volt, esküszöm, és tényleg sokan vannak. az egyik a towerről hazafelé viszont misztikus és furcsa is volt legalább, fent az emeleten ultunk, beszélgettünk, amikor hozzánkszólt, hogy ő is magyar, adott pizzát is, az antóniára nagyon veszelyésen rákattant, színházat akar nyitni magyarországon, azért viszi a pizzát, de a nevet nem mondja meg, mert inkognitóban van itt, olyan volt a stílusa, mint az egri csillagok filmben a huszár statisztáknak, volt valami vonzó, és valami felháboritó is a fickóban, érdekes volt, visszataszító, de lehet hogy segít majd munkában, és legalább nem felejtettem el, ami, ebben a kurva nagyvárosban nagy dolog.

2) ha látni lehetne a menekvés útjait, ha valamit látni lehetne egyáltalán, de mindig sötétben menekülünk, én legalábbis, s itt, itt sem latom meg se szabadságot, se az áldozatot, nem hallgat meg senki, angolul meg nem tudok szenvedni, kiengedtem a hajam, és megyek előre, utálom-szeretem londont, lenyügözően borzalmas, mindig az az érzésem, mintha valami kövér nő lenne, irtózatosan kövér nő, depresziós, ronda, szörnyű kövér nő, akin mégis valahogy megakad a szemed, és mosolyogsz vele, és vidám leszel tőle, és még talán boldog is, a szaga, - illata? -, a mosolya, az elnagyolt parfümje, az egész végletessége szörnyű, de rabul ejt, az eletet érzed benne, csak vonatból van vagy húsz, istenem ha ki tudnám fejezni, mit érzek, miközben mennek ezek a vágányok, és magamat latom az ablakban, és a velem rohanó holdat, ahol minden és mindenki idegen, és hogy hányszor menekültem mar, és hoztam áldozatot a mögötte rejtőző szabadság miatt, és hogy mennyire azt érzem közben, mint a nyúl, egyszer láttam ilyet élőben is, fantasztikus élmény volt, a nyúl ahogy átmegy a hurkon, és a hurokban meg annyi sincs hogy összeszoruljon, csak visszarántja, de ugyanott lenne a kijárat, ahol bejött, és ezt nem ismeri, az agya ezt a parancsot nem képes kiadni hogy visszafelé, és elkezd ugrálni, megrémül, pánik, félelem, és akkor mar fogoly a nyúl, és minnél inkább menekül annál jobban szorul rá, így voltam a rozival, és így vagyok a katicával is, így volt mással is, így lesz mással is, s így lesz ez velem is.

1) no alarms. no surprises.