minden szürke semmi

ezzel a verssel érkezett meg az augusztus:

múlnak az órák
a bemutatkozástól a moziig, ahol
két ember összemelegedhet egy kicsit,
aztán karonfogják egymást az utcán, aztán
a sötét lépcsőház következik,
később az ágy, ahol
mindenki én-nel kezdi a mondatot -
és így múlnak az órák.mikor az egyik elmegy,
a másik még lekíséri a villamosig,
aztán visszamegy és megissza a maradék konyakot.
s egyszercsak vége van, és akkor rossz pár napig,
céltalan lődörgés, kölcsönkönyvtár és híradómozik.
végre egy délután új ismerkedés,
eszmecsere lélekről, szerelemről,
és a nemhiszekbenne,
és az előző szerelem vázlata,
valamint az ember katonatörténetei,
s mozi,
lépcsőház,
ágy,
villamosmegálló,
és búcsú és a maradék konyak.
így múlnak az órák.
és amikor az ember megöregszik,
ami nem volt, azt
beleemlékezi.

ladányi mihály írta, múlnak az órák a címe, és ha most még az lenne, ami már nincs, akkor most ezt is túlmagyaráznám, kiemelnék belőle mondatokat, megjegyezném hogy micsoda ige már az hogy beleemlékezni, és így tovább. mivel minden mostban van egy kicsi abból is, ami már nincs, így többé kevésbé most is ezt teszem.

mégis, ha nem most lenne a most, nem így lenne melegem, és innen mindig úgy tűnik, ha most nem épp ez a most lenne, egy kicsit könnyebb lenne nekem.

ha túl nagy a meleg, omlik össze az ideg, és ez is egy felesleges mondat, csak a rím tartja össze, pedig igaz. mégiscsak szép lehet az idegössszeomlás, így egyben, nagy kórházi kartonnal, gyógyszerekkel, és így nem mehet tovább-bal; nálam csak szép lassan bomlik, mint valami istenverte hajó, ami minden kikötőben süllyed egy picit. nyílt tengeren, a halak közt tátogni az őrületbe; az igen. de így; nyomorult kis piszkos biztonságban, láncra kötve bugyogni a fenék felé, szörnyű.

elképesztő, hogy mennyit küzdök újabban a szürke átlagossággal; kispolgári létem alapvető bizonyosságaival. mindezt úgy, hogy azt hiszem, elfogadtam, hogy dehogy vagyok én művész, zseni, szellemi, lelki érték; egy ember vagyok a hetes buszon, akinek több a szeme alatt a karika, de jobb a pólója, mint a mellette állónak. mégsem tesz boldoggá, se a bérlet, se a lógás; se a végállomás, se a folyton sehová jutás. sőt; a biztonságot se találom, így harminc évesen az istennek se, gyerek létemet pedig otthagytam már régen, attól tartok valamelyik hamis ölelésben. mitől felnőtt hát, ez a hülye borostás, pattanásos, kezdő kopasz kamasz? felelősség, persze, a felelősség, a fele megvan, de hol az egész? 

anyám, anya, hát nem unod még? ez is csak öt évesen szexi. mindenesetre anyám jut erről is eszembe, persze, úgycsinálok, mintha folyton rá gondolnék, pedig nem tudok már vele se mit kezdeni régen, igaz, ennél nem is szabad többet várni, amíg magammal se, mindenesetre továbbra is őrajta keresztül értem meg, amit nem értek biztosan: például ezt, ezt a szürkeséget, ami talán olyan lehet, mint az óz kenzeszében a tornádó, csak itt az egészből nem veszel észre semmit. először az állatok lesznek idegesek, meg a gyerekek, megváltozik a viszonyod az emberekkel, de csak lassan, apró kicsi csalódások, mint a jó időben a gomolyfelhők, aztán azt veszed észre hogy már senkinek nem tudsz mondani semmit, a felhők nagyobbak lesznek, érzed a vihart, de csak a szürkeség jön, a vihar gyönyörű háborús feloldása nem, nem történik semmi, épp ezaz, még katasztrófa se, a házadat se sodorja el a hurrikán, csak egyszer csak azt veszed észre hogy egy kurvanagy szürkeség kellős közepén élsz, és sehol senki, és nem is lesz, és ez nem egy múló állapot, a házadat már megfogta, felvette, és le is tette a tornádó, ide, a szürkeség közepébe, és a lehetőségek, a fények, és a színek, amiket a vihar elmúltával vártál volna magadnak, azok ezek, ezek a szürke porlepte semmiségek, ez a minden, ami a semmi, és a több úgy lett több, hogy közben végig kevesebb volt, mint amennyit hittél. és nem tudod hogy feladtad-e, vagy megértetted-e, amikor elfogadtad, hogy ez így, ennyi.

láttam ezt anyámnál, láttam hogy múlik el az a bizonyos láng, amiről én barom, azt hittem, hogy azért érdemes élni; hogy mi vezet oda, hogy annyira megbántott már az élet, hogy ha ki akarna engesztelni, se tudnád már elfogadni, de így, nap mint nap megbánt újra, mert szarik rád, és bocsánatot se kér, és te épp abba roppansz bele, hogy közben pontosan tudod, hogy valahol nincs is miért, és valahol ennek így kell lennie, ahogy van, de közben az a kurva valaholban az is benne van, hogy minden lehetett volna másképp is, csak épp az ottmaradt valahol, és a valahol, az nincs sehol, egyre inkább nincs sehol; láttam, hogy anyám hogy lesz így mártír, aki kénytelen megbocsájtani folyton, miközben képtelen megbocsájtani, akinek mégis egyetlen fegyvere a megbocsájtás, amely mindig önnön húsába vág; láttam, és azt hittem, hogy pont, mert látom, én nem arra felé fogok tartani, hiszen magam előtt egészen mást láttam, nem ezt; akkor még nem tudtam, hogy az ember nem azt látja, amit néz, hanem azt nézi, amit lát, és ez a szavak olcsó játékán kívül is borzasztó tud lenni, mert egy bazi nagy betonfalban is nézheted te a repedést, láthatod is, de attól még nem nyílik szét, ha nekimész.

és most itt állok, ülök, megyek és biciklizem, és a szürkeség jön velem, délutánná színezi a hajnalokat, késő ősszé a nyarat, és nincs örömöm semmiben. de szárazak a könnyek, nincs halálom se, semmiben. és kispolgár vagyok én, gyáva és gerinctelen; belenyújtóznék, elhelyezkednék ebben kényelmesen, csak hagyjanak békén, mit nekem szerelem, szex, szépség, fájdalom, csak a kávé, pénz, és szőr a fejem tetején; igen, bármilyen undorító, azt hiszem kiegyeznék én, istentudja mivel, és kivel, de már nincs ára az egésznek, már nincs súlya se a színeknek, se a feketefehérnek. ha megvan, színtelen a szerelem, a szex, a szépség, a fájdalom, ha nincs, szürke a pénz, a kávé, és a szőr a fejem tetején; semmit nem akarok, és mindent, és már abba is beleegyeznék, hogy a minden semmi, de még csak semminek se semmi, csak ne ilyen szürke legyen ez a kurva valami, ami bennem van, ami belőlem jön, vagy amit tőletek kapok.

most már összeakadnak a mondatok, abbahagyom.

pedig még poénkodni akartam a szürke ötven árnyalatával, meg azzal a fasszal, hogy hívják, ilyen elcseszett neve van, tótisz?, csak ha már ennyi a szürke, a füles mondta, és ha ő mondja, akkor az meg van mondva, lévén hogy azt hiszem nyomdásznak tanul; szóval a füles mondta, hogy a szürkének nincs egy büdös árnyalata se, a szürke az szürke, színtanilag, vagy mi, max világos, vagy sötét lehet, vagyis ha a nyomdaiparból és a homogén szürkéből indulunk ki, akkor a négy színből (CMYK) előállított szürke az csak szürke lehet, ha színezete, árnyalata van, sárgás, ciános, bíboros, akkor gebasz van valahol a rendszerben.

idézgetni is kellene, lenne egy csomó, ó augusztus, taníts már meg újra olvasni, utazni, lélegezni, szeretni, mindegy, a kornél mondta, a resti, hogy

az életen, a szinten, a fénybe kell kerengni, légy mint a minden, te semmi

olyan szép ez a mondat, ebből a hülye szürkeségből nézve mindenki olyan szép; majd bele hal a hiúságom a lelkembe, annyira irigykedik, és szeretne megfelelni, mindig csak megfelelni, és ilyeneket írni. ezért sincs sok értelme írnom, a kurva sári és imre óta nem tudok két szót leírni anélkül, hogy ne valami görcsös megfelelés legyen benne, azt bezzeg pontosan nem tudom megmondani, hogy minek is akarok megfelelni. az ő hiúságuknak - legyek olyan, amilyennek tartanak, vagy a sajátomnak - legyek olyan, amilyen nem vagyok? a hülye esterházy bezzeg úgy tűnik, nem szenved ennyit, az átírja magának a mondatokat, néha jobban is hangzanak, ezt a kosztolányit például így remixelte:

légy mint a semmi, te minden

milyen jó is ez, a kis körök körülöttünk, amiken elindulva minden irányba ugyanoda jutunk; a mondatok, amik megfordítva is ugyanazt jelentik, és összecserélve is; nincs semmi baj ugye, baj ugye semmi nincs, nincs semmi, ugye baj, és így tovább, csak azért nem merem abbahagyni ezt az üres billentyű kopogást, mert csönd marad utána, csönd, ami törött tükör, (a csend tükör, de nélküled...) olyan mocskos ebben a városban a csend, olyan tisztátalan és büdös, hogy ezért ordítozunk ennyit, ezért írunk ennyit, és ezért, ezért hallgatunk ennyit, hogy már szinte megszólalunk, ahogy egymásra se merünk nézni, a nagy büdös csöndben, a tömött hetesen.

egyébként meg ez is semmi.

célba venni már nem marad idő

mikor célba veszel, egy bólintással
összefoglalom, mit tanultam
eddig az önzésről,
aztán megdőlök egy kicsit,

és felnyögök mint egy vászonzsák
(krusovszky - shoot)

hosszú ideje most először voltam úgy, hogy alig vártam hogy írhassak; de korai és túl nagy optimizmus lenne ezt egyből a gyógyulásnak elkönyvelni. az irodalommal való kétes viszonyom is egész kellemes élményekkel gazdagodott az utóbbi időben, és ennek nagyrészt a könyvfesztivál, illetve az azzal kapcsolatos programok az okai. maga a vörösmarty tér, és az a borzasztó pénzszagú valami, ami ott van, inkább undorra, mint lelkesedésre ad okot, többször éreztem úgy, mintha a karácsonyi giccs vásár nyári megfelelőjében lennék, és nem csak a helyszín miatt. tudom hogy minden pénz, a könyvek is, de ezt akkor is nehéz megszokni, mint ahogy részemről az ulpius ház és a az agave típusú kiadók nyomulását is, aminek kínosan olyan érzete van, mint amit a nagy zenekiadók nyomtak a boldog kilencvenes években, ti. hogy még a kedvenceimet is képesek úgy tálalni, hogy rosszul vagyok tőle. de nem ezért kezdtem írni, személyes nyavalygások és fikázások helyett volt egy elképesztően kellemes élményem a fesztiválon, mégpedig máté angi dedikálása. oldalakat tudnék megtölteni máté angi iránti rajongásommal, az esztertől sok jó dolgot kaptam, de ez volt az egyik legnagyobb ajándék, hogy megismertetett a volt egyszer-rel; anno még itt is volt, igaz szavak nélkül.

viszont máté angi mint jelenség is önmagában választ adott valamire, amit nem is tudtam volna megkérdezni. ott ült abban az elképesztő forgatagban, harsogó nagyszínpad, okoskodások, nagy tudású írástudók mindenütt; kinézete alapján egy fiatalos, csinos nő, de volt benne valami olyan nyugalom, ami két szó után letaglózott, pedig nem mondott semmit, csak hogy üljek már le. és a szavaiban ott van kolozsvár, és mindaz, amit szeretek erdélyben; szinte éreztem azt az illatot az elnyújtott ékezeteitől, amit annyira szeretek romániában, meg azt a hangulatot, ami talán már nincs is, csak a mesében. nem tudom hogy van e értelme az életnek, de szappanbuborékot fújni, és meséket olvasni biztosan van, főleg ha azok olyan mesék, mint amiket máté angi ír; ráadásul abban is megnyugodtam, hogy nem, nem tudok akkorára nőni, és annyira megkeseredni, hogy ha találkozok egy ilyen emberrel, aki úgy van itt, hogy közben ennyire nincs itt, akkor ne váljak tőle én is kisgyerekké, igazi, nem menekülő - erőltetett kisgyerekké, aki kacag, és rácsodálkozik még az olyanokra is, hogy jé, nincs is meg már minden fogam.

ez még egy közhelyes, de számomra nagy felismeréssel járt, miszerint hiába hiszek az ön hatalmában, és hiába tudom, hogy egyedül kell megharcoljam magam, mégiscsak nagyon számít, hogy milyen emberekkel találkozok. az viszont tény, hogy ezek a találkozások nem idő függőek; egyetlen pillanat is elég. egy pillantás a metrón, egy visszanézés, amíg vezet az autópályán, egy mozdulat, amíg előtted áll a sorban. és még csak nem is szerelemről beszélek. inkább csak feloldásról. mint ha egy kurvanagy léggömbök lennének az ember hátán ezek a dolgok, amiket egyszer csak odamegy valaki, valaki gyerek, felnőtt-gyerek, és kidurrantja. puff, máris könnyebb minden, nem kell ezt olyan komolyan lenni. máskor meg úgy durran ki, hogy viszi vele a végtagunkat, érzékelésünket, jövőnket, olyankor meg van a döbbenet, hogy mégiscsak komolyan kellene ezt venni.

krusovszky dénes is dedikált a vörösmartyn, innen a kezdő idézettel való összefüggés, róla majd egyszer vagy sokat, vagy semmit, nem is tudok mit kezdeni vele, az új kötete inkább zavar, de amikor nem, akkor pofára ejt, ma viszont sikerült megszerezni az első kötetét, ami gyönyörű, és baromi nehéz megszerezni. az utána jövőt, az elromlani milyent itt is emlegettem már, talán többször is, ha tehetném, kötelezővé tenném, ráadásul fent van ingyen a honlapján.

még mindig irodalom, de már ismerősebb terep, a nyitott műhely, rakovszky zsuzsa verseit összegyűjtő 'vissza az időben' kötettel foglalkozó est. ezt a kötetet is emlegettem már, sőt rakovszkyt többször is, van pár olyan verse, amiket nem is tudtam, hogy megszerettem, csak egyszerűen nem tudtam őket elfelejteni.  szabó t. anna, a 'fénytudó' kérdezett, ami, bármennyire is szeretem annát, mint költőt is, meg mint jelenséget, inkább káoszba fulladt, a kérdezőnek tíz percet beszélni, és aztán értelmezhetetlen kérdést feltenni szerintem megengedhetetlen, ilyenkor derül ki, hogy mennyire fontos is egy moderátor. ráadásul a költő beszélget költővel effektus is inkább feszengésre ad okot, mint izgalomra; túl nagyokat akar kérdezni, túl sokat, rakvoszky pedig csendes derűvel és mosolygással elképesztően jókat és egyszerűeket válaszol, a róla alkotott képem is megnőtt és megerősödött. de nem ez a lényeg; volt ott egy színésznő, aki szintén volt már itt is (nem hittem volna hogy ennyit fogok ma visszafele nézni, főleg nem ide) mégha nem is név szerint, ő volt az egyetlen (nem egyetlen, ebben nagyot tévedtem, dévai balázs is 'hivatalos' színész, mégha úgy is néz ki, mintha még mindig huszonéves lenne, a lányok nagy örömére gondolom) felnőtt színész az east balkánban, varga anikó. ő olvasott fel verseket, és valami elképesztően rosszul, nem is értem, hogy engedhet meg egy aktív színésznő magának ilyet, hogy egy versen belül legalább ötször tévedjen, és úgy olvasson fel, mintha most látná először a szöveget. arról nem is beszélve, hogy rakovszky versei iszonyatosan erős képekkel átitatott jelenések, amiket vagy nagyon jól vagy sehogy nem érdemes felolvasni.

viszont. még így is mellbe vágott egy vers, amiről eddig nem tudtam. nagyon szeretem ezt a visszaút az időbent, úgy vagyok vele mint kántor péter megtanulni élni-jével, hogy sose tudnám kiolvasni, csak bele, bele lapozgatni, mint ahogy a kedvenc kávézójába tér be-be az ember; csak ülök, és örülök hogy a kezemben van a könyv, így viszont mindig vannak meglepetések. például ezt a verset se olvastam, vagy ha igen, valahogy nem fogtam fel, most pedig még ennek az anikónak az értékelhetetlenül gyenge 'előadásában' is akkorát ütött, hogy felgyülemlett egy csomó minden, és amíg hazafele bicikliztem, egyszerűen kiszóródott, mint amikor amikor összecsapsz egy túlságosan megtelt porzsákot; mindenfelé szállt belőlem az, ami kimondhatatlanul fáj, és mégse olyan nagy gond; az anna, igen basszameg, ezzel az egész versel főleg az anna, még az elején úgy voltam vele hogy el kéne küldenem neki, de aztán ez a minek, csakhogy most először könnyed és gyönyörű volt ez a minek; nem lehet csak egy szálat kihúzni, nézz oda, ki hitte volna, pedig elvileg tudnom kellett volna mindig is. és így tovább, a többit se, az imrés borzalmat, az elmúlt egy év gennyessé növekedett valamiét, és mindazt a nyomorult harminc évet, aminek a végén itt biciklizek, és sehonnan tartok sehová, mégis jó érzés leülni, és blogot írni minderről.

elképesztő, hogy ösztönösen még mindig inkább azzal foglalkoznék, hogy zuhanjak fölfele, vissza, valami csak innen, az elmúlás után nézve olyan édesbús múltba, és tennék helyre mindent, csókot, tetettet, befőttet, ahelyett hogy; igen, ide nincs jelzőm, se szavam, se okom. hiszen nincs is jelen, csak múlt álöltözetben.

és még egy utolsó élményt, aminek megint nincs értelme, most mégse baj ez se. az amerikai úton találtunk egy cukrászdát, a közepén, az a neve hogy cukrászda, és elképesztően jól esett most ez is, ahogy a nagy, vastag fák, gyerekkorom kórház félelmeiből ismerősek, az a vihar utáni nyár szag, és a székek, meg a fagylaltkodó fagylaltok, és mindaz a kis zug, ami kihúzott a városból egy pillanatra, amíg kanalaztad a sütidet; megint, ma másodjára írom le ezt a baromságot, hogy nem tudom hogy miért érdemes élni, de az effajta cukrászdákért, amiknek az a nevük hogy cukrászda, és nem valami hangzatos baromság, amik egyszerűen csak sütit és fagylaltot adnak, és narancssárgába úszó délutánokat, azokért biztosan érdemes élni. meg a tejszínhabokért. az egyik sarokban a három közül ült egy néni, és beszélt; nagyon nagyon öreg volt, az öregsége olyan ünnepélyessé tette, hogy öröm volt ránézni. az idő beszélt belőle, először nem is akartam figyelni arra hogy mit mond, csak arra, ahogy mondja; a szavakat úgy ejtette ki, mintha nagyon vigyázna rájuk, a nagymamám törölgette így a porcelánjait, de lehet hogy sose történt ilyen, csak én emlékszem így rá; a mondatok között messze nézett, látszott hogy nem annak mondja, akinek mondja, csak úgy, mert van mit mondania. talán rakovszky miatt is, de akkor még nem voltam ennyire a hatása alatt, mindenesetre ott volt az idő, mint amikor valakin látszik hogy valamit képvisel, így kitörölhetetlenül, ott volt az idő a néni körül, de nem tudnám most pontosabban megmagyarázni, azt hiszem nem is kell. az ujja, a keze, azt viszont le kellene írni, de azt se tudom igazán; olvastam és talán használtam is már azt a kifejezést, hogy olyan a keze, mint a papír, az amerikai szépségben van ez talán?, hát olyan, mint az átlátszó zsírpapír, gyerekkorom legszebb rajzait azzal másoltam, és az erek rajta, mint ahogy az amazonast képzelem, fölülről, az összes mellékfolyóival. radnótiról mesélt, amikor jobban odafigyeltem, akkor vettem észre hogy a mosolygó nő nem a lánya lehet, vagy unokája, hanem inkább valamiféle riporter, fel is vette amit a néni mondott; arról mesélt, hogy őt is radnótival hurcolták el, de hogy menekült meg. lágerekről és gettókról beszélt, és halálokról, még egyszer, már a kávémat ittam, és indultam, de megütött, ahogy mosolyogva mondta, hogy aranyom, én már nem nagyon tudok olyanról beszélni, aki ne halt volna meg. azon gondolkoztam, míg fogyott a sütemény a tálcámról, hogy egyrészről mennyire keveset tudok én, és hogy mennyire nem úszom meg ezt a tudást máshogy, mint hogy élnem kell, amíg bele nem döglök; nem lehet ezeket továbbadni a következő nemzedéknek, nincs mese, egy háborút, egy halált nem lehet megtanítani, ahhoz ott kell lenni; és épp ezért, ott, abban a kellemes amerikai úti jólétben, amiben kávéztam, hirtelen émelyítőnek tűnt ez a képtelenség, hogy vannak még ilyen nénik, meg egyáltalán, van múlt, és mégis vannak idióta barmok, amik nem is olyan messze letagadják a holokausztot, fröcsköl belőlük az antiszemitizmus és a gyűlölködés, buta és rasszista igazságokra teszik fel minden sértődöttségüket, és ami a legrosszabb, és egyben a leggyönyörűbb az egészben; hogy nem, nem tanultunk semmit, semmiből, és nem is fogunk soha, így a tudásnak mindig értéke lesz, amióta leszakadt arról a rohadt fáról még a legelején, és épp ezért mindig értéktelen is lesz, mert kollektív nincs tudás, ha van is, nem ment meg minket semmitől, de még ha meg is ment, magunktól semmiképpen sem. nem akarok még jobban összevissza lenni, mert egy csomó mindent gondoltam és éreztem akkor, és ebből mostanra már alig maradt meg valami, de mindenesetre a lényeg valami ilyesmi.

és hogy olyannal fejezzem be, aminek van értelme; itt az a bizonyos vers. ez a link olvasható, ez a videó meg itt mindjárt többé kevésbé olvasható, és elvileg hallgatható is, bár a végeredmény inkább zavaros, mint jó.

8936303411110177482

hogy unom minden bajom,
egyik se valami világszabadalom;
megy az áram, fut a pénz
a hajam is ahogy kinéz!
ilyenek miatt esz a penész.
- te jóllakott kiscsoportos,
hát miről beszélsz?
miért fáj az élet, ha van mit enni?
- nade tényleg csak ennyi?

hogy röhöghet rajtunk
az a felső pár ezer:
'hiába kisapám,
élni tudni kell!
okos telefon, szűkgatya,
és napszemüveg is kell,
szociál háló, lájkok-csajok,
tudod, a nagy mell;
és a szép fogsor-mosoly,
mert valami kamera úgyis épp megfigyel.
és ha lázadsz, hát mire fel?
egyszer te is csak megöregszel,
a keser egyre kevésbé trendi,
nem lesz már, akit érdekel;
te csak foglalkozz hát
az egészséges étrendeddel!'


mégis, valami többet kéne,
felnőttebb probléma,

mélyebb súlypontra.
például lelki gyógytorna:
- természetesen tébére,
hétfőn reggel kilencre -

tessék a lelkem,
úgy látszik túlterheltem!
el van gémberedve.
mozgassa meg kérem,
simogassa egy kicsit szépen
vagy mondja meg
hogy tartsam edzésben;
de itt is hagyhatom az asztalon
és mondjuk elviszem az önét.
csak kicserélünk pár adatot
a kartonomon:

és máris le van szarva
a világszabadalom,

ha végre minden bajom

nem az én bajom!

és nézd csak, így egyből
szól is valamiről a dalom!

00580

megettem egy ültő helyemben egy csomagnyi meggyes tallért.

mostanában azon kapom magam, hogy habzsolom az élvezeteket, mint egy gyerek; nem vagyok biztos benne hogy ez nem így volt-e mindig, csak én akarok máshogy - mértékkel? - emlékezni.
ez nem ment sose, mértékkel emlékezni.
erről jut eszembe, az összes mikszem lényegében elérhetetlen a hülye fbi miatt (most őszintén, lehet hogy van ott egy ügynök, aki végighallgatja őket? de izgi), ezért szép lassan fel fogom tölteni az összeset újra. az annáéval kezdtem, ki is akadtam rajta, de az most mindegy.
ami van, az most egy kicsit se számít, viszont mutatok egy könyvet megint:

ha vízzé változna, meginnák, ha szúnyog lenne, elhessentenék, ha vonat lenne, kisiklana, ha folyó volna, rárajzolnák a térképre...

pár napja volt brazília, tudod a fürödj meg, na most meg egy iszonyatosan perverz mese, ugyanonnan; tulajdonképpen végig szexelnek benne, és azt hiszem ilyesmi lehet nagy mennyiségű lsdt magadhoz venni, és bemenni egy őserdőbe: folyamatos szürreális, mégis zseniális káosz, amiben egy fickó azon felül hogy amíg bírja erővel, megprütyköli a földanyát, négerré változik közben, kínaivá, fehérré, és így tovább, bejárja az összes kultúrát, felfogást, életmódot, dzsungelt, várost, jövőt, múltat, és egyre inkább hős lesz, avagy egyre kevésbé. amiért viszont leginkább lebilincselhető olvasmány (lehet - bevallom, még nem olvastam végig) az a szóhasználat (élén a fickándozás kifejezéssel), és azok a képek, amiktől az ember esze áll meg, utoljára egy terry pratchet könyvben találkoztam ilyen megoldásokkal és ötletekkel, arról nem is beszélve hogy az absztrakt szürrealizmust viszont átjárja egy nagyon megkapóan ábrázolt, de attól függetlenül még eléggé fülledt, és nincs mese, erotikus légkör; mondom, beelesdézett brazil lányok fűszoknyában sétálnak a dzsungelben. ilyesmiről beszélek: 

szí gyantaszagúan és a küzdelmekben szerzett sebektől vérezve tért haza éjszakánként, és nyomban fölmászott a függőágyba, amit ő maga csomózott össze hajszálaiból. édes kettesben fickándoztak egy sort, és utána teli szájjal kacagtak egymásra.
hosszú-hosszú ideig kacagtak, összebújva. színek annyira jó szaga volt, hogy makunaíma egészen elernyedt a gyönyörűségtől.
- tyű, de jó szagod van, kincsem!, susogta elragadtatással a hős. az orrcimpái még jobban kitágultak, és olyan nagy szédülés kerítette őt hatalmába, hogy az álom lassan csordogálni kezdett a szempilláiról. ám a vadon anyjának még nem csillapodott a vágya, és a kettejüket szorosan egymásba ölelő függőágyat meg-meghintáztatva, újabb fickándozásra ösztökélte a társát. a halálosan álmos és bosszús makunaíma nem akarta, hogy csorba essen a jó hírén, hát fickándozott még vele, de amikor szí, nagy gyönyörűségében, együtt akart vele kacagni.

az utószót ez esetben érdemes elolvasni előre is, ha esetleg ennyi nem csigázott volna fel - erről jut eszembe, a földanya egy háromágú vasvillával csigázza fel az ernyedt hőst, amikor már végképp nem bírja tovább, és el akarna aludni, tehát te még egész jól jártál - érdekes dolgokat mond róla a fordító, pál ferenc, és legfőképpen helyére teszi a dolgokat némileg.
 

tehát előre az utószót, íme.
itt meg az egész könyv.

66 99 66

bocs, blog, hogy éltem, és nem írtam, ne félj, szégyelltem is magam. ha élek, nem írok, bocs, de nem érek rá; és esélyes, hogy lesz ez még így se, helyesebben fordítva, ezért kedvesebb kéne legyek veled; de én már csak azzal leszek kedves, ami van. ami nincs, volt, vagy lesz, az kapja be, bocs, hogy ezt mondom blog, bocs. régen voltál te már a Kedves Blogom, meg a Naplóm, meg istentudja, volt idő, amikor udvaroltam neked, ma már mindegy, látod, így változnak az idők, bocs.
egyébként, tudod, te aztán biztosan tudod, hogy lehetne rosszabb.

elmondom mi történt, blog, figyelj:
március tizenötödikén egyetlen egy igazán nemzeti dolgot hallottam, az pedig a kagyló utca lépcsői fölött lévő madárcsicsergés volt. tiszta magyar dallam, fel fel vitézek, meg minden, kissé kicifrázva. volt még pár dobogós helyezés, egy kisfiú például:
- anyu vegyél nekem fagyit, megérdemlem! 

- miért érdemelnéd meg?
- hát mert magyar vagyok, nem?!
meg a várba egy néni épp szidott valakit, és szép érthetően, ezt a mondatszerkezetet ejtette ki a száján:
(...) ők mind a post komunista rendszer csökevényei voltak, akik aberrált nemzeti görccsel fújták magukra a szegfűk szagát (...) jelentsen bármit is ez.

a nagyi palacsintázójában egyébként egyre kevesebb meggyet adnak, ezzel is emlékeztetnek a dolgok lassú elmúlására.

tegnap pedig anyámékkal voltunk egész nap, és arra a döbbenetes felismerésre jutottam, hogy ha újrakezdhetném, akkor egészen meg is szerethetném akár az életemet. most már persze minek, úgy belejöttem a sors utálásba, de legközelebb, ha szamszara, meg minden, akkor szólj rám, blog (!), szólj rám, hogy időben elkezdjem szeretni a sorsomat. már csak azért, mert később nehezebb lesz.
egyzene születésnap volt tegnap, mindenki legcikibb kedvenceivel, ami az én ötletem volt, és ahhoz képest én tudtam a legkevésbé írni róla, pedig azt hittem hogy majd hú, meg ha. képzeld, blog, scooterről írtam, pedig nem is szerettem igazán soha, enigmáról meg nem mertem, mert nem mertem beismerni magamnak (se) hogy ciki; és justin tiberlakeről is írtam, ami duplán ciki, nagyon ciki, hogy ennél cikibbet nem tudtam kipréselni magamból. azt hittem, a ciki dolgaim kreatívabbak egy fokkal; de miért hittem ezt? blog idefigyelj, mond már meg nekem, mikor lettem én ilyen végérvényesen, és korlátoltan hiú?

bassza meg, a te kezed is benne van a dologban, mi?

és figyelj már, blog, basszad meg, hogy egy kicsit káromkodjak is itt neked, mióta van bennem ilyen görcsös akarás? már a ciki dolgaimat is elfelejtem basszus? mi lesz így belőlem blog? és te mi a szarért nem válaszolsz és nem írsz nekem soha semmit, amikor én ennyit foglalkozok veled?
(akik visszaírnak, azokkal nem tudok levelezni, mert nem írok vissza, akik nem írnak vissza, azoknak írok, mert nem bírom elviselni, hogy nem írnak vissza; kis hülye rendszer ez, múlatjuk vele az időt, néha meg élünk közbe, ha épp eszünkbe jut)
ma pedig az állatkertben arra a következtetésre jutottam, hogy sok bölcs embert ismertem életem során, de egyik se akkora mester, mint a lajhárok az üvegházban. nincs mese, a filozófia valahol ott áll meg, és bármi, ami azon túl van, hogy egy lajhár lóg csapzottan és büdösen a falról, és halálra simogatja, meg cukizza mindenki, miközben ő szó szerint és átvitt értelmében szarik az egészre; bármi ami ezen túl van, az csak felesleges bonyolítása a dolgoknak.
erről jut eszembe, évek után újra voltam egy mérő órán, a transz logikáról tartott előadást, ami persze mindenről szólt, csak épp a transzlogikáról nem, cserébe egyrészt be kell ismerjem, hogy annyira nem hülyült meg, mint ahogy emlékeztem, másrészt idézte ő is ezt az einsteini szöveget, miszerint a dolgokat pont annyira kell leegyszerűsíteni, amennyire lehetséges, de persze egy picit sem jobban. lásd lajhár.
nincs más, blog, és nem is lesz, lógni kell valahonnan, valahová, és közben idióta embereknek kellene simogatni minket, akik még fizettek is ezért. ennyi, és ne hogy azt hidd, hogy ez kevés, mert még ennyi sincs, ha onnét nézzük, ahol most ülök, és írok, neked, baszki.

bocs, hogy bunkó vagyok.

kókusztejet raktam az előbb a kávémba, és ez is az, ami nem kevés, még ha nincs is már belőle több; neharagudj már, hogy ennyit csesztetlek ma, de miért nem szóltál hamarabb, hogy a kókuszos kávénak olyan illata van, mint a lányok combján a szerelemnek? most már egyébként mindegy. erről viszont az jut eszembe, és ezzel búcsúzom, megint el, napokra, holdakra, élni, ülni, állni, állig gombolni amit csak itt tudok levetkőzni.

kaptam egy ilyet, ezt figyeld:

ing és bőr közé rekedt simogatás

hogy jön ez a kókuszhoz, na, tudod már?

11854

ez a nap eséllyel pályázhat az év legszarabb napja kategóriába, majd kiderül, hogy megnyeri e.
izgalmas kérdés, addig is olvassunk egy kis fodor ákost, a régi idők emlékére:

valamit elfelejtünk,
elmulasztunk valamit,
elszalasztjuk, vagy elhalasztjuk.
és ez a majdnem-semmi attól fogva
jön, jön, nyomunkban van és egyszer csak
mérettelenné hatalmasodik, mint az éjszaka
csendjében egy padlóreccsenés.

ez a padlóreccsenés most nekem nagyon. a jövőm, mindenem ami van, néha ugyanígy felém hatalmasodik, mint az éjszaka duruzsolásában a konvektor pattanása, amikor elkezd fázni. idegen, fémes hangja van, és tudom hogy meg fogom szokni. mindent meg lehet szokni, ezt sose szokom meg.

vágjunk huszárt. azt tudtad hogy a brazilok úgy mondják azt hogy menj a fenébe, hogy fürödj meg? mert hogy brazilok alapból utálták a portugálokat, akik viszont állítólag még mindig nagyon hadilábon állnak a higiéniával, ellentétben a brazilokkal, akik úgymond tisztaságmániások. ezért állandóan fürödni küldték a portugálokat, ha találkoztak velük, és ebből jött az a mai napig használatos 'szleng', hogy a menj a búsba az fürödj meg.

most egy csomó ilyen sztorim van. ma reggel nyolctól háromig ültem egy kórházfolyosón, és egy olyan vizsgálatra vártam, ami aztán öt percig tartott. ha nincsenek ilyen történetek, nem úszom meg.
most úgy érzem semmit nem úszok meg, kurva nagy hullám, meg minden, és én levegőt venni is fáradt meg talán patetikus vagyok.

12344321

nem ezek a legjobb napjai az életemnek. amikor elkezdtem ezt a hülyeséget, úgy képzeltem, frappáns, rövid mondatokat fogok ideírni, ami majd segít visszaadni az írásba és az önmagamba vetett hitem; de persze nem így történt. a gipsz nem engedi széttárni a tenyeremet, ezért az ujjaim között bepállott a bőr, és büdös; megőrülnék egy kézmosásért. istenem csak egy kurva kézmosást akarok. pár napja nekimentem egy ajtónak, széthasadt a bőr a homlokomon; nem vészes, de nem tudok tőle hajat se mosni. egyedül vagyok, nem tudok megfürödni se rendesen; valaki mutassa meg, hogy mosod meg mindkét hónaljadat, ha csak egy kezed van.

mocskosnak, büdösnek, ápolatlannak érzem magam. az önsajnálat meg nem száll le rólam, jön utánam mint egy hű kutya. nyilván a szagom alapján talál meg. hiába mondom neki, hogy takarodjon, hiába jövök afrikával, éhező gyerekekkel, amputált végtagokkal, szerelmi csalódásokkal, azaz az úgynevezett nagyobb bajokkal, ez csak liheg, és a farkát csóválja. leszarom hogy másnak nagyobb baja van, leszarom hogy bizonyos szempontból folyamatosan szerencsés vagyok, amíg élek, és valószínűleg azután is. egy kurvanagy forró fürdőre vágyom, dugig habbal, amibe fejest ugorhatok, és úgy bújhatok az aljára, hogy sose kelljen kijönnöm onnan.

tudom hogy majd jobb lesz. tudom hogy igazán csak most lesz jó, vagyis hogy szarnak kell lennie ahhoz, hogy egyáltalán jó lehessen, és azt is tudom, hogy egyszer majd egy habos fürdőkádban csücsülve fogok belovagolni a mennyországba. tudom. az agyam tudja, a testem nem. a testem leszarja a jövőidőt, a testemet csak az önmaga jelenje érdekli, a testem egy önző állat. ami még rosszabb, ahányszor az utcára lépek, eszek, wczek, alszom, puhulok vagy merevedek, nem tudom eldönteni, hogy én sétáltatom e őt, vagy ő engem; azaz hogy miatta vagyok e én ilyen, vagy ő lett ilyen miattam. nem vagyok biztos benne hogy én irányítok; és sose fogadnám el, mert én is egy hiú állat vagyok, ha leginkább ő. ettől függetlenül persze néha megijedek, hogy mennyire nem én uralom őt; különösen éjjel, éjjel, amikor csak annyi kéne hogy ne mozgassam az ujjaimat, feküdjek nyugodtan, mint egy halott, és akkor nem fájna semmi, de az agyam hiába ölne meg minden éjszaka, és küldözgeti az okosabbnál okosabb parancsokat, a testem csak mozog, mozog, örül hogy él, és fáj, hogy él, és nem én döntöm el, hogy hogyan él.

mutassátok meg, hol van a lelkem, kikaparom, ami maradt belőle, és itthagyom ezt a hülye testet, lecserélem egy örökizmos görög istenére.

a picsába is, ha legalább okom lenne nyavalyogni. legalább lenne valami igazán nagy bajom. a testemre se lehet egy rossz szavam se; ahhoz képest tök jól viselte magát eddig. nyilván ezután is. ha legalább okom lenne bármire. a boldogságra, a boldogtalanságra, a múltamra, a jövőre. persze, elszégyellem magam, ha arra gondolok, mennyi okom lenne rá. pont ez a baj. most kellene hömpölyögnie a pozitív gondolkozásnak belőlem, kis rózsaszín pozitív részecskékre bontani a világot, az egész rohadt univerzum az én javamat szolgálná, sorsomat ekképpen én irányítanám, s okosan az éltető napfény felé kormányozva, mint a hülye vikingek a hajójukat, szétolvadnék a megelégedettségtől és a bölcsességtől. persze. ezt a teljes meghülyülést, ezt az újabb, és remélhetőleg végleges függést a rosszabb napokra tartogatom. most elég ez a búbánat, amitől kongok, mint a fürdőkád, ahogy itt rugdosom az oldalát. s a polcon van egy vers, amióta ismerem ezt a polcot, ott van ez a vers, hol utálom, hol szeretem ezt a verset, ahogy a polcot is, de most pont azt jelenti, amit én akarok jelenteni, gyere, csináljunk gyereket, ha mást nem, egy búbabát:

a bánatot, mit tán ma érez,
mint brummogó, halk őszi hangot,
idomítgassa a kezéhez,
gyúrjon belőle kis harangot,
csigát, lovat, s ne kérje számon,
a búanyag rém furcsa jószág,
egy formátlan szomorúságon
cseppet sem segít a valóság.
de hogyha átöleli szépen,
megdédelgeti az ölében,
s csinál a búból búbabát,
tükörbe néz a hülye bánat,
s mert a bánat egy hiú állat,
elvigyorogja tán magát.

(partinagy: csigabú)

5816

kipuffogtam magam a gőtében, általában jók szoktak lenni ezek a monday sessionos örömzenélések, de már annyian vagyunk hogy szar volt, agyonnyomta egymást a sok gitár. mindenesetre pár pillanatra postrock szólt beatboxszal, ezt a poént én még nem hallottam máshol, simán világhírűek lehetnénk ezzel (lófaszt). megírtam az egyzenét is, minden a helyén, megyek aludni.

ma többször rámjött valami megmagyarázhatatlan szorongás, nem teljesen értem honnan jön, de valami bennem egyszer csak ablakot nyit neki, és pillanatok alatt azt veszem észre hogy megtölti mindenemet, sőt, én már nem is férek magamba. ez nem olyan, mint a félelem, a félelmet szeretem, jóbarát, annak bor íze van, és zúgó hangja, ez egész más, ez inkább kong és szorít, és az benne a legzavaróbb hogy hirtelen jön, de megállíthatatlanul, és nem is nevez meg okokat, csak valami halvány kérdőjelet, hogy mire föl ez az egész, de hogy pontosan mi, és miért, azt már nem fejti ki, vitatkozni se lehet vele, vagy érvelni ellene, egyszerűen jön, betölt és van.
 

mintha ősz lenne a tenyeremben, amit nem tudok teljesen kinyújtani; mintha a gipsz alól jönne, rám gipszelték az őszt, a telet, a hóesést, az esést, az érzést, hogy hiába nyújtod ki, nem mozdul, a pillanatot, amikor vissza jössz az ájulásból, és olyan mintha egy idegen országba lennél, mintha előtte egy pillanatra láttad volna a dolgok valódi helyét, és most állnának vissza, mintha az előadás alatt egy pillanatra beláttál volna a díszletek mögé, ráláttál volna a trükkre, a szemfényvesztésre, hogy az élet nem fáj, és olyan mint egy álom, csak nem hagyják hogy ott maradj, nem hagyják hogy ebben legyél;
aki egyszer is elájult már, az tudja a titkot, hogy van másik világ is, hogy a valóság egyáltalán nem fontos, és hogy a legnagyobb baj kellős közepéből is át lehet csúszni valami súlytalan lebegésbe, ahol olyan, mintha már vártak volna, amikor odakerülsz, és ha egyszer ott voltál már, te is várod hogy visszajuthass.

fiatalember, fiatalember ébredjen, lát engem?! hol ütötte meg, mi fáj? hívjunk mentőt?

adjatok teát.

ez a vers például, ez fáj, doktor bácsi, mondja már meg, miért tavasszal jönnek ezek elő?:

kopaszra gyötri
a fákat az ősz
bejövök az erkélyről
a távolságot
teámból kortyolom
a bergamottól
olvad a méz
felkavarnám de minek
(ahogy a szél ágakat ingat)
egy évet el-
engednek megint
erőtlenül vissza-
hull a kéz
s már a bögre
alján találom
magam hogy
inkább nézek
mára
:................ idejekorán
valami örökké
:................ után

(szalai zsolt: earl grey)

2760889966649

van e jobb móka, mint egy délelőttöt eltölteni a sürgősségin, kötözésre várva, úgy, hogy közben szanaszét tördelt embereket tolnak eléd, akik mint a partra vetett halak, tátognak csak, és nézik a plafont? bocs de lelövöm a poént: igen, ha mindezt egy olyan könyvel teszed meg, mint amilyen a prímszámok magánya.

nézte, ahogy beszállnak a kocsiba, és viola rápillantott az ablak mögül. nyilván elmondja majd a férjének, hogy ki ő, meg hogy milyen furcsa így összetalálkozni. az osztály anorexiásának fogja beállítani, a sántának, akivel ő sosem volt jóban. a cukorkáról, a buliról és a többiről egy szót se ejt. alice elmosolyodott a  gondolatra, hogy ez lehet a házasságuk első féligazsága, az első hajszálrepedés a kapcsolatukban, ahová az élet előbb vagy utóbb beerőlteti a pajszerét, hogy feszegetni kezdje.

elképesztő élmény volt, a három és fél óra sorban állás alatt majdnem kiolvastam, szinte sajnáltam hogy aztán mégiscsak behívtak végül. utoljára talán az őzzel voltam így, hogy az első pillanattól kezdve megragadott, húzott magával mint valami porszívó, de az eresztékeimet csak lassan, szinte már gyengéden húzogatta ki; az első percekben csak a hátrahőkölés, az iszonyat, a levegő után kapkodás, aztán szép lassan elfelejtettem hogy hol vagyok, majd egy idő után biztos voltam benne, hogy el fogom sírni magam, itt a kurva váróterem, pólyák, gézek és fagyos tekintetű fehér ruhások kellős közepén, és aztán csak arra eszméltem, hogy a könnyek forróak.
régen sírtam utoljára, jelentem, még mindig azok.

begombolta a farmerját, miközben Mattia egy biztató mondaton törte a fejét.
- majd megszokod. észre sem fogod venni - mondta.
- és hogyan? örökre itt lesz a szemem előtt.
- pont ezért - válaszolta mattia. - pont ezért nem fogod látni.

vicces hogy ilyen címe van, mert valami hihetetlenül gyengéd könyv, és kegyetlen egyszerre; és bár van a mondatokban és a leírások szerkezetében valami finom matematika, azaz mindig kijön a végeredmény, és pontosan jön ki, de egyébként nem sok köze van a matekhoz. a szerelemhez, és a sebekhez annál több, úgy tűnik e kettőből lehet a legpontosabb eredményt kapni, ha az ember az élettel akar számolni.
ilyenek vannak benne, asszondja:

kinyitotta a száját, hogy azt válaszolja, az ember sokféle ketrecet építhet magának, de a legrosszabb a vélt különlegességé, de aztán nem szólt semmit. ez a fiú.

a fényképezésből alice inkább a mozdulatokat szerette, mint a végeredményt. (...) a kattanást követő halk zümmögésről mindig az jutott eszébe, amikor kislány korában a hegyi nyaraló kertjében elkapta és két tenyerébe zárta a sáskákat. arra gondolt, hogy ugyanez történik a fényképekkel, most az időt ejti rabul és szögezi oda a celluloidhoz, még félúton, mielőtt átugorhatna a következő pillanatra. ez meg a lány.

elképesztő. és csak 27 éves volt a srác, amikor írta, ráadásul fizikus, sárga vagyok az irigységtől, meg a jódtól.

egyébként, ha már itt tartunk, tök jó parti számot lehetne csinálni a sürgősségi hangjaiból. a nővérhívó bús vijjogása lehetne az alap, a kilencvenes évek közepén a sziréna tökéletes parti kellék volt, hiába, tudtak valamit. a nyekergések, jajongások adnák a ritmust, néha egy két 'orvost!' bekiabálás, vagy 'nagyon fáj', ó je, a kiállásokban meg az olyan slágerszövegeket lehetne nyomatni mint hogy 'engedje el magát, különben fájni fog! ENGEDJE MÁR EL MAGÁT AZ ISTEN ÁLDJA MEG, ÍGY BELE FOG TÖRNI!', meg a 'kérem a következőt', vagy a 'szikét', és társaik, a végére mehetne a kedvencem amikor az orvos diszkréten odasúgja a mentősnek hogy: 'kéne egy erősebb harapófogó...'

25

egyébként elolvastam a pusztai farkast és bár az emberundoromra még inkább rátett egy lapáttal, de a világot nem igazán változtatta meg, viszont még így is a fontos könyveim között fogom számon tartani. egyre inkább úgy tűnik, hogy az, hogy melyik a jobb - fontosabb? - könyv, a demian vagy a pusztai farkas, az attól függ hogy melyiket olvasod el hamarabb.
és az a kellemetlen sejtésem is kezd erősödni, hogy a konyhapszichológia, cipeld fel bár irodalmi - és ez esetben néhol kétségkívül irodalmi, nem holmi hatásvadász giccs - magasságokba is, attól még konyhapszichológia marad. vagyis csak csámcsogni jó, de igazán nem old meg semmit. viszont a pszichológia, mint tudomány, meg annyit ér a legtöbb embernek - mondjuk nekem - mint egy tömbnyi kemény, fagyasztott csokoládé; ebben a formában max agyonüthetnek vele, de mást nem igazán tudunk kezdeni egymással. és annál bosszantóbb, hogy egyébként meg finom is lehetne.
mindenesetre asszondja:

'vágyakozni sokkal könnyebb, mint az elszenvedett tapasztalatokból levonni a tanulságot.'
ciki.

sjón - a macskaróka

fridrik gyakori vendég volt ezeken az összejöveteleken; és egy alkalommal, amikor magukhoz tértek az éter-hajtotta hullámvasút után, így szólt útitársaihoz:
- láttam az univerzumot! versekből áll!
a dánok erre azt mondták, így csak egy vérbeli izlandi beszélhet.
(68. old)

erről a könyvről írni kell, és nemcsak mert izlandi, és bár az izland mániámat is megtépázta az élet (vagyis inkább az a kellemetlen tény, hogy bizonyos körökben az izlandiság épp annyira trendi, és fantáziadús, mint más körökben justin biberről álmodozni), hanem mert az egyik legkedvesebb ajándék volt a fa alatt, egy pandás bögre biztató társaságában, az ivánék ráérző képességét bizonyítandó.

ahogy öregszem, egyre nagyobb örömömet lelem abban, hogy a nagyon egyértelmű dolgokat megpróbálom kivonni a végeredményekből, például ennél a könyvnél elfelejteni azt, hogy az írója izlandi; mi mást lehetne elmondani róla, ezenkívül? mert azzal, hogy izlandi, egy csomó mindent egyértelművé tesz; hogy hideg, havas, szellős, furcsa, átfúj rajta a szél, pillanatokra lehet csak melegedni benne, olyankor viszont egy leheletnyi, már már perverz humort is adagol, szóval igen, izlandi, de ezen kívül?

hát például hogy rövid. de nagyon. egy ulickaja könyv mellett érkezett, és bár minden tiszteletem a magvetőé, ahogy megpróbálják megtölteni a könyveiket, de a vastag borító, a fordító egyébként majdnem teljesen felesleges utószava (a címet mondjuk érdemes megmagyarázni, de a többivel nem mond semmi érdemlegeset), a nevek kiejtése, és szómagyarázat (!) mellett is csak alig egy órás könyv, ami persze nem feltétlen baj, elég hozzá két csésze tea. de inkább novellának éreztem, a regény mivoltában szerintem nem lehet értelmezni. kisregény persze, bár mutassa már meg nekem valaki, hogy itt például hol van az a nagyobb cselekményi idő, ami miatt kisregénynek kell ezt hívni, nem novellának.

fagyos volt az éjszaka, a hosszabbik fajtából.
(20 old. - ez egy teljes oldal)

a könyv első felében a tagolás oldalakra bomlik, mintha verses kötetet tartanánk a kezünkben, érdekes módon később, amikor szintén visszatérünk az ember és a róka, illetve az ember és a hó küzdelméhez, a rövid, bekezdéses tagolás megmarad, de már nem kerülnek külön oldalra; gondolom a kiadó ötlete ez is, hogy minél több legyen az oldalszám. csak kukacoskodás ez, az tény, meg értem én, hogy el kell adni a könyveket, és annyira nem zavaró, sőt ennek a szövegnek néhol kimondottan jót tesz a félig üresen maradt lap, fehér mint a hó, van hely a nagy a lélegzetvételeknek, csak közben mégiscsak ott motoszkál valahol az, hogy ne nézzenek hülyének. ráadásul így egy csomó mondat sokkal nagyobb súlyt kap, mint amennyit adott esetben kapnia kellene; jó lenne tudni, hogy eredetiben - ti. izlandon - hogy jelent meg ez a regény, viszont az is nagy bölcsesség, ha az ember nem ezzel foglalkozik, hanem azzal, ami előtte van.

nem nehéz jack londonra asszociálni a könyv első feléről, és ezzel együtt a megboldogult kamaszkoromra, amikor ezek a karakterek jelentették a felnőttkort magát; az ember, a férfi, végtelenül egyedül van, annyira, mint egy állat, az állat is egyedül van, közük van egymáshoz, legalább annyira, mint ahhoz, ami miatt egyedül vannak; a hóhoz, a hideghez, a körülöttük fújó, csontokon áthatoló halálhoz, amelyik aztán mégis mindig békésen érkezik, harangzúgással, messziről, mint egy ünnep; a jéggé fagyott remény, és a jéggé fagyott jellemek szikrázó tánca, ahol a dolgok, így az élet is hideg, és kegyetlenül leegyszerűsödik; a most van, és hogy mi lesz, a többi nem érdekes, de szerettem ezt régen. egy két mondatban viszont ott van az, amitől az ember leteszi egy pillanatra a könyvet, és várja hogy megeméssze, mint a jófajta borok, végigcsúszik az emberen, és aztán ott marad valahol, melegíteni:

egész álló nap szaladt a róka hegyen-völgyön át - az ember szorosan a nyomában.
a róka volt a megbízólevél, ami dologra parancsolta ebben a valóságban.
(32. old)

és aztán megérkezünk az emberek közé, és furcsamód nekem az okozott nagyobb élményt, illetve teljesebb élményt, márha lehet ilyet mondani. egy down-kóros lány meghal, a titkai viszont az élőkre maradnak, és egy pap a temetés után elmegy rókára vadászni. a szavakkal itt is nagyon fukarul bánik az író, mint ahogy a karaktereit se magyarázza túl, viszont itt gyakrabban szorult össze a szívem, itt jön ki sjón igazi mesélő ereje, és az az izlandi sajátosság, hogy teljesen váratlanul tör elő a legelképesztőbb szentimentalizmus, hogy aztán mint valami pillanatnyi látomás, ugyanígy vissza is húzódjon a jeges hidegbe;

forr a víz, csörömpöl a fedő - átbugyog a perem felett.
fo-fo-forr - szipogja hálfdán. ez az első szava azóta, hogy füvész-fridrik elmondta neki, hogy barátnője, abba meghalt, hogy ő a fehérnép-hulla, amiért a pap küldte, és hogy a koporsót, amit a szobában az asztalon lát, a földnek adják a mai napon a völgyalji temetőben. a hír úgy elfacsarta hálfdán szívét, hogy hosszas, néma sírásra fakadt, könny folyt szeméből, orrából, és torz teste rázkódott a széken, mint az őszi szélben reszkető falevél, ami nem tudja még, hogy leszakadjon-e az ágról, amely egész nyáron át táplálta, vagy maradjon - és elhervadjon; de egyik se jó.
mialatt az ember így gyászolta szerelmesét, fridrik elővette a teáskészletet, a kézzel, szépen formált angol agyagkannát, két csontszínű porceláncsészét csészealjjal, ezüstözött tejeskannát és ezüstözött cukortartót, teáskanalakat, és bambuszlevelekből font szűrőt.
(...)
az illat könnyít hálfdán lelkén és elfeledteti vele gyászát.
- m-mi e-ez?
- tea.
fridrik teát tölt a császékbe és melegítőt húz az angol kannára. hálfdán két tenyerébe fogja a csészét, ajkához emeli és megkóstolja az italt.
- tea?
furcsa, hogy ilyen kellemes italnak ilyen kurta neve legyen. illőbb lenne, ha úgy hívnák, hogy illustrreret tidende, ez a legelőkelőbb szó, amit a bolond ismer.
- e-ez va-valami d-dán dolog?

elképesztően ahogy mesél, ahogy felrajzolja ezeket a durva, erős, egyszerű, mégis összegubancolódott embereket, nagyon tetszik a bolond hálfdán alakja, vagy abbáé, ahogy jelen vannak ebben a valóságban, az ő valóságukkal, gyönyörű. ahogy a könyv utolsó része is az, igazából itt történik meg az, amit én a legjobban vártam; amikor a szikár telet, és a néha teaként felforró érzelmeket magától értetődően átvegye valami szürreális, groteszk természetfeletti, amit izlandtól elvárna a melegben ücsörgő európai. a regény egyik legjobb pillanata az ember és a róka párbeszéde, és az, ahogy aztán megoldja a történetet; nem is az a gyönyörű, ahogy a szálak össze érnek, hanem az, hogy minden ami történt, beleolvad a tájba, ember, állat, halál, hó. és ettől lesz aztán az egész könyv, terjedelmétől, novellától vagy kisregénytől függetlenül egy kerek egész. hiányérzetet talán csak az ad, amit már jóval a könyv elolvasása után, tea szürcsölése közben érez az ember; hogy lehetett volna ez az egész több. de miért kell mindig a több, ez is európai, feltekert konvektornál születő hülyeség, miért ne lenne elég a kevés? mert többet ígér? ki? az író? a fülszöveg? izland? máskor bezzeg meg a még oly kevés is elég tudna lenni, hát ilyen hülye ez a konvektornál melegedő ember.

már hajnalodni kezdett, a róka megállapodott, és azt mondta:
- azám, tiszteletes uram, most mihez kezdünk?
- vitázhatnánk - válaszolta a pap.
- és miről vitázhatnánk? - kérdezte a róka.
- a villanyosságról - mondta a pap.
a róka úgy mérte végig, mintha elment volna a józan esze.
- csak nem gondolja, hogy egy hozzám hasonló hegyi állatnak van valami fogalma a villanyosságról? ebben aztán hatalmasat téved...
de baldur tiszteletes olyannyira ragaszkodott az ötlethez, hogy felajánlotta a rókának: ha megfejt egy találós kérdést, akkor választhat vitatémát; máskülönben a villanyosságról vitatkoznak.
a róka ráállt:
- hát hadd halljam!
- 'nagy hanggal jön a világra, még sincs vére, szíve, mája'.
a róka törte a fejét - túlontúl sokáig, gondolta baldour tiszteletes, de nem szólt semmit, nem merte ingerelni -, végül feladta.
- föladod?
a pap kacagott az állat ostobaságán:
- hát a fing!
és szellentett egyet, hogy alátámassza mondandóját.
- nem lep meg - jegyezte meg szárazon a róka.
- hát akkor térjen rá arra a villanyosságra!

na, hát majdnem ilyen könyv ez.

rudolph the space deer

az év utolsó napjaira egy szürreális utazás, nincs az a nagylevegő, ami nem fogyna el a végére, bele lehet fulladni, és el lehet benne merülni, vagy rohanni a sorok között, mint a szarvasok, hol voltam én eddig, hogy ezt nem:
szarvam minden ága magasfeszűltségű-áramvezeték, főleg hogy majd akkor leszek a kisfiad újra, mert az csak neked fáj, édesanyám, jaj, csak neked fáj, édesanyám.
már a címe is milyen:

a szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából

ezt kellene tanítani a csodaszarvasok helyett, nesze neked nemzeti öntudat, továbbra se értem, hogy hol voltam én eddig, hogy ezt nem, pedig filmet, színdarabot, zenét, mindent csináltak belőle. ha ez így nem lenne elég súlyos, desszertként az inspiráló bartók darab:

mindegyik nap foltot ejt rajtad

én már akkor is szerettem háy jánost, amikor még semmit nem olvastam tőle, egyszerűen csak olyan emberektől hallottam, hogy én valószínűleg szeretném háy jánost, akiktől feltétel nélkül elhittem ezt, így aztán nem is volt olyan égető, hogy én háy jánost olvassak, mert anélkül is tudtam hogy jó, és szeretem.
erre egyszer csak szembe jön velem ez, persze pont most, mert mindig pont most van most:

leeszi arcomról,
a kenőcsöt nyalja.
ez nem a bőröd -
kérdi és nyelvel befelé.
üreget mélyít:
ezt jelent, azt jelent.
én hallgatom, szótlan:
mennyi volt
a krém a boltban?
ez is egy emlék,
bár nem nyelv
- gondoltam.

(leeszi arcomról)

ez is egy emlék, ezt jelent, azt jelent. de teljesen rákattantam ettől háyra, és többek között ilyeneket találtam, mélyre ásva:

s a fiú, mint egy
hatalmas báb,
az égből hajtogatta le a nyakát.

(buszok az érben)

vagy az egész egy lány ciklus, úgy ahogy van, amiből egyrészt kiderül, hogy tegnap nyolckor még igen, de reggel ébredés után, ő sem hitte, de már nem' így megy ez, és amiben megtaláljuk az egyik legdurvább rímet így karácsonyra:

karácsony van,
szeretlek, de nem
te jössz, hanem
egy idióta angyal
megpakolva
minden szarral.

(egy lány/3)

ez úgy általában elmond mindent minden karácsonyról, és nagyjából háyról is, elképesztő ez a fickó; valahogy így lenne érdemes, negyven és a halál között, feleség, válás és a magányosság között ülni szofisztikált nyugalomban, valami egyszerű kis kiskocsmában, és régi fényképek hátuljára ilyeneket írni:

nekem is van mosógépem
s mikor te mosol,
én is mosok éppen.

(háztartási vers)

a nagy háyba esésnek az lett a vége, hogy a polcomra került az egy szerelmes vers története hangoskönyve, de még nem mertem meghallgatni, egyenlőre nincs is mivel. nade majd akkor, amikor pont nem lesz ez a most, ami most van.

moszkvatéri lovak

széthullottam arra az egy darabra, ami mindig is voltam.

a nyitott műhelyben álltam, vártam a kávéra, és úgy rúgott arcon ez a tandori mondat, hogy elfelejtettem tejet kérni hozzá. kalligráfiai kiállítás van a nyitott műhelyben, most volt a megnyitó, mi a matthieuval végig sakkoztuk az egészet. az ötlet jó, betűkkel jeleníteni meg verseket, a tandori haiku mellett ott a kedvenc somlyó györgyöm is a falon, a gnóma, az is önmagában egy lórúgás, ideírom, hagy rugdosson ha még nem ismernéd, bár már volt itt is:

akárhogy is volt és lesz akármi nem lehetett meg nem találni azt ami megtaláltatott akármi lett és úgy ahogy

rúgja meg a ló az ilyeneket. a megnyitón arról beszélt szétesetten és unalmasan egy eltés művtöri tanár, aki egyébként ügyes és jó előadó, hogy a szintén a falon látható pilinszky gondolatból kiindulva, amit most dafke nem írok le, így is már egy kész ménes ez az egész, hogy a betűk is önmagukban ha magukra maradnak, szétesnek, összeomolnak, mint majd egyszer minden.
álmomban régen, kicsinek, a megölt pókok néha visszajöttek, hozták az egész pereputtyukat, és jöttek felém, hogy leeresztetted a bátyust a fürdőkádban, ezért most, és csak jöttek, én rettenetesen féltem a pókoktól, de az efféle számonkérő álmaimtól később megtanultam még jobban félni, mint a pókoktól, ezért minden iszonyatomat legyőzve megtanultam azt is, hogy menthetek meg minden nyomorult kis pókot a fürdőszobából, szobából, spejzból, konyhából, és valami papírba csomagolva, óvatosan, nehogy a végtagsérülést is rámkenjék majd éjszaka, hogy vigyem ki őket a szabadba. a lelkiismeretem sajátosan működött, még amikor kőbányán laktam a hetediken, és naponta öltem halomba a csótányokat, a pókokat akkor se mertem bántani, akkor tanultam meg azt, hogy amit az ember a gyerekkorában megtanul, azt senki nem tanítja meg elfelejteni.
mindez úgy jön ide, hogy néha, éjszakánként, így vagyok a betűkkel is. jönnek a szavak, a csúnya szavak, a káromkodások, az elbaszott, feleslegesen tekergő mondatok, a semmiről nem szóló semmik, a nyavajgások, jönnek, és nem bántanak, csak kérdeznek, a hülye kis kérdőjelükkel, meg felkiáltanak, a hülye kis felkiáltójelükkel, jönnek, és nekifognak jelenteni valamit, minden egyes rohadt betű jelent olyankor valamit, és én verejtékben úszva ébredek, és olyan érzésem van, mintha ott lennének még ébren is a nyelvem alatt, az ízük, ki kell menjek kihányni őket, és aztán jelentéstúladagolástól utána sokáig nem tudok újra elaludni.
tudod te, mit jelent például az a? magas labda mi? és az s? vagy az f? a d? a c, az m, és a v, basszameg? és azt hiszed ezek csak nevek mi? ezeket a betűket figyeld: l ó f ü t y i ! bár ne emlegessük, nehogy megint elkezdjen rugdosni.
mindenesetre ilyen a viszonyom a betűkkel, le se tudom már írni őket, olvasom, hogy amerikában már pár helyen eltörölték a kötelező kézírás oktatást, azzal a feltétellel, hogy cserébe a kölyköknek meg kell tanulniuk folyékonyan gépelni. nincs olyan súlya a billentyűzetnek, ez tény, bár épp ez a baj; kézzel az ember jobban meggondolja, hogy mit írjon, még jobban, hogy mit ne írjon.
moszkvatér, délután, reményszag, és reménytelen bűz, egy lány fuvolázik, mindenki épp megérkezik valahová, gyűlölöm, imádom, okádok a moszkvatértől. a szél kálmán tértől nem, azt továbbra se tudom hol van, én ahányszor arra járok, mindig csak a moszkvateret találom meg.
ha az ember írni akar, vegyen egy kávét, de gyorsan, mert már százhúsz, nemrégen még száztíz volt, múlik az idő, telik a pohár, aztán üljön le a párszem fa közül a mellé, amelyiken diszkóznak a verebek, és tíz perc alatt garantáltan legalább hat ember oda fog menni hozzá, és mondani fog valamit. a garancia növekszik, ha az író ember szép, ne adj isten lány, és nyilván csökken, ha büdös, és ápolatlan, ebben az esetben a rendőröket is lehet várni, én ennyire még nem voltam bátor.
például odajön hozzád egy hajléktalan bácsi, és megkérdezi, hogy tudod e, hogy épp mit játszik a fuvolás lány. mondod hogy ezt speciel nem, de a varázsfuvola volt nemrégen. erre elárulja, hogy ő csak a rockzenét szereti valójában, és hogy van a török ádám, az nagyon fasza gyerek, ő például tuti sokkal jobban eljátszaná ezeket. és mindezt illusztrálja is a hajléktalan bácsi, fuvolázást imitálva, úgy, hogy közben nem teszi le a kezéből a szatyrot.
vagy odajön hozzád egy lány, és közli veled, hogy jézus szeret. mire mondanál rá valamit, már tovább áll, jézus mindenkit szeret, baromi nagy munka lehet minden érintettnek elmondani ezt.
vagy a verebes néni, aki megpróbálta megetetni a verebeket, de nem tudta, mert a felső ágakon voltak, és próbálta ágról ágra lecsalogatni őket, és mondta hogy nagyon nehéz ilyenkor etetni őket, mert lehullanak a levelek a földre, erre mondja az angol ősz helyett hogy 'fall' és hogy így nem tudja a földre szórni a kaját, ezért ki szokta kaparni a leveleket, és csinál egy kis gödröt, és abba szórja bele, egyébként befogadott három kóbor macskát, és őket is eteti, de nagyon drága, mert egy macska legalább tizenkétezer forint egy hónapra, és ő elvileg hónapok óta gyűjt fogorvosra, de az egész pénzt állatok etetésére költötte el, így most nem tud elmenni fogorvoshoz. ha legközelebb találkozol vele, mond meg neki, hogy vegyen inkább biciklit, az eredmény ugyanez lesz, de ebbe ne menjünk most bele.
vagy odajön hozzád egy bácsi, és elmagyarázza, hogy az szdsz még mindig működik, arra szavazz legközelebb, egyébként ő maga az szdsz, személyesen, és ad egy rosszul nyomtatott, gyűrött papírt, amin az áll, hogy ő, nevezett valaki már ötvenhat óta az szdsz egymaga, ő maga a párt, mindenki más hazudik.
vagy egy kisfiú, aki azt kérdezi az anyukájától hogy miért repülnek a galambok; mire a mama,aki valószínűleg egy hajdani bkv év dolgozója lehetett, mert közli vele, hogy azért, mert nincs bérletük.
és így tovább.
néha abból is túladagolásom van, hogy mindenütt történet van, ha kinyitom az újságot reggel, ha nem nyitom ki, ha belenézek valakinek a szemébe, ha nem nézek bele, történetekben gázolunk, néha annyira unalmas hogy mindenütt csak krimik vannak, scifik, romantikus szerelmi sztorik, tele van a tököm ezzel az egésszel, egy kicsit olyan jó lenne fellégezni;
épp ezért nem akarok úgy írni, hogy történet legyen benne, tessék, pár hónapja, mielőtt még széthullott volna minden arra az egy darabra, ha van ilyen, még azon voltam, hogy történeteket írjak, ne magamról, másokról, azóta is rajtam maradt a történet gyűjtés, mert azt hittem, jobban ír az az ember, aki nem maga körül forog, mint egy hold, hanem a világ körül, most már mindkettő jó lenne, de nem érdekel egyik sem, legfőképpen a történetek nem, az lenne a jó, ha úgy tudnék írni, ahogy biciklizni lehet, amikor épp tele van a tököd, hogy a lábam alatt érzem a tekerés súlyát, bele lehet taposni abba a pillanatban, az írás is, dagadjanak az erek, amikor írok, leszarom ha büdös, mocskos, unalmas, hosszú, rövid, érthetetlen, személyes, szét kellene hullni már végre, még ennél is jobban, arra az egyre, ha van ilyen, ezért kellene írni, csak úgy magától, magának, hogy ugye van ilyen, az ilyen kérdésekre kellene tudni válaszolni, ezt se konkrétan, csak úgy, mint amikor a félbehagyott házbontás mellett járva, egy leomlott ablak mellett mindig felnézek a holdra, és nem érdekel, hogy ez jelent e valamit, hogy ez mindig mást jelent, vagy mindig ugyanazt, nem érdekel hogy arca van a holdnak, és megismerem, nem érdekel hogy néha már a holdat se ismerem meg, és hogy a házbontás is, ahogy nőnek a téglák, hogy minden szimbólum, költészet, rohadt kis versek cikáznak körülöttem, hasonlatokba hasalok el mindig, ha nekifogok érezni valamit, nem érdekel, csak fel akarok nézni a holdra, ha arra járok, és kész, csak itt akarok lenni akkor, amikor már nem lesz itt egy tégla se, és emlékezni akarok arra, amikor még itt voltak, csak írni akarok, szanaszét hullva, megyek, megyek holnap oviba.

felképeljük a szavakat

az előtted olvasó

'nagyrészt csak vagyok valamikben és szemlélődöm, nem foglalkozom, az már túl gyors. túl gyors, ha óvó néni vagyok, túl gyors, ha anya vagyok, ezek mind olyan cselekvéses levések, amik nem engedik a szemlélődést. pedig a történetekkel csak úgy találkozhatok, ha lassúság van bennem.'
(máté angi)

a ráday utca végén a templom előtt székek és napernyők, kocsmának hinné az ember, pedig könyvtár. kis faház a tér szélén, onnan veszed el a könyvet, és remélhetőleg oda is fogod visszatenni. dübörög a meleg, olvad az ész, nincs is a székeken senki. az emberek nem találkoznak a történetekkel.

pedig. az emberek akik aláhúzogatják azokat a könyveket is, amik nem is az övék. tetszik neki egy mondat, szó, ceruzát, még rosszabb esetben tollat ragad, és magáévá teszi ami tetszik neki. szex, betűkkel. mintha az ilyen emberek együtt akarnák írni a könyvet az íróval, vagy csak nem bírják ki, hogy elmehetnek egy mondat mellett érintetlenül, talán az ilyen az olyan, aki belevési a monogramját a notre - damei székesegyház falába, hajcsattal, csak hogy ne menjen el onnan hiába. lehet hogy kedves gesztusnak szánják egyébként, volt olyan, akinek kölcsönadtam a könyvemet, és aláhúzogatva kaptam vissza, ezzel is mutatva, hogy mekkora élmény volt neki, hogy lássam, figyelt, a jó mondatokat észrevette, értékelte.

én sose tudtam aláhúzni, az egyenessel az élet minden területén problémáim vannak. leginkább a sebessége tetszik az aláhúzásnak, annyira megnézném, ahogy ott ülnének az emberek az ingyen könyvtár asztalainál, a mellette lévő cbából vásárolt hideg sör mellett, és olvasnának, és lopva körülnézve előtte, hogy látja e valaki, vagy semmivel nem törődve, átszellemülten, lelkesen, aláhúzogatnának. gyorsan, egy harsány mozdulattal, vagy lassan, óvatosan, vagy gyengéden becézve. én annyit írok, és olyan feleslegesen, hogy ha írnék is valamit, kiraknám ide, és amit nem húznának alá benne az emberek, azokat nem is hagynám meg, így aztán a könyvem, novellám, betűim a végén nem állnának másból, mint egy egybefüggő vonalból.

egyszer kikölcsönöztem egy könyvet. paul auster: new york trilógia. hallottam róla, hogy milyen rafinált, ravasz, és hogy olvasó legyen a talpán, aki ezt összerakja. azért szeretek könyvtárból kölcsönözni, mert néha érezni még a lapokon az előző olvasót; az illatát, az érzéseit, a kezét, ahogy lapozott, a nyugalmát, az idegességét, érezni, hogy szerette e a könyvet, vagy szenvedett vele, kapkodott, vagy komótosan, le-letette e, ízlelgetve amit olvasott, vagy habzsolta, voltak e kedvenc oldalai, ilyenek. én persze fantáziálni szoktam ilyenkor, és, megint csak persze, legtöbbször lányokról. elképzelem őket, mint előző olvasókat, padra ültetem őket, vagy vonatra, fa alsó ágára, vagy a hálószobába, szoknyát adok rájuk, blúzt, kisestélyit, néha csak bugyit, vagy még azt se, sokszor az előző olvasó izgalmasabb, mint maga a könyv.

ezt a példányt az előttem olvasó telerajzolta jelekkel, aláhúzott szavakat, bekarikázott szókapcsolatokat, mondatokat, kis jegyzeteket csinált a lap szélére, aljára, megcsillagozta hogy mire kell figyelni, és hasonlók. bár nem sikerült rájönnöm a rendszerére, de arra rájöttem, hogy nem is kell, hanem összefogok én ezzel az olvasóval, és együtt megfejtjük a könyvet. őt idősebb, pontos, magányos nőnek képzeltem, annyira közhelyes a fantáziám, hogy kosztümöt adtam rá, és valami nagy cégnek a vezetőjeként helyeztem el, persze nem legfölülre, ott már nem olvasnak így az emberek, hanem inkább projektvezetőnek, vagy valami ilyen semmilyen, de mégis felelősséggel és pontossággal járó munkahelyre. kacérkodtam a gondolattal, hogy postára rakom őt, vagy ami még jobb, rendőrségre, de túlságosan lekötött a vele való munka, mint hogy lett volna időm törődni a háttérrészletekkel. követtem a ceruzáját, oda néztem, ahova mutatott, megjegyeztem mindent, hogy milyen szögben sütött be reggel a nap az ablakon, milyen színű volt az alkonyat, melyik lábbal kelt fel az adott szereplő, és így tovább.

egyre izgatottabban vártam, hogy mire jutunk, mi így ketten, és gyakran fel is néztem erre a bizonyos Előző Olvasóra, mert én semmiféle összefüggéseket nem láttam azokban, amikben ő igen, és hálát adtam az égnek, hogy ilyen szakértő segítség fogad minden lapon, különben én is egy lennék azok közül, akik csak simán elolvassák ezt a könyvet, és nem veszik észre, hogy mivel vezetik meg őket, büszke voltam hogy egy csapatban vagyunk, és alig vártam, hogy közösen röhöghessünk az íróra, amikor jönnek majd a csattanók, hogy háhá, mi itt is figyeltünk, meg ott is. csakhogy vége lett a könyvnek, és a végén semmi, becsuktam, és maradt az a temérdek információ, aminek semmi jelentősége nem volt a történet szempontjából, és utána jöttem rá, hogy nem is én olvastam így ezt a könyvet, hanem ő, újra és újra, például most velem. ettől függetlenül a könyv jó, de ember legyen a talpán, aki megküzd a korábbi olvasókkal.

azóta tervezem, hogy egy könyvet, amit szeretek, és jól ismerek, aláhúzogatom így, direkt felesleges helyeken, kiemelnék olyan részeket, amiket nem is tartok fontosnak, megjelölnék olyan szereplőket, amik aztán sose térnek vissza, és csak a legvégére írnám oda, én mindent túlírok, így ezt is odaírnám, az utolsó oldal előttire, hogy helló, csak játszottam, most olvasd el még egyszer. ha nem lenne ilyen késő, szívesen eljátszanék veled is, aki ezt olvasod, leültetnélek oda a térre, az összecsukható székekre, fejed fölé napernyő, melléd bolti sör, és öltöztetnélek, vagy vetkőztetnélek, ahogy olvasnád ezt a hülyeséget, aminek lapja lenne, nem ilyen monitor, meg szaga lenne, és néhány helyen nagyon meg lenne gyűrve, például az utóbbi napoknál is

- ezt nem hagyom ki, gyűrött napok -

és félénken lesnélek, hogy mikor végzel, ahogy rágnád a tollat, ceruzát, vonalzót, és néhol, talán, egy egy mondatot megjelölnél magadnak. akkor azt aztán neked adnám, és a többit pedig kidobnám, így lennék én egyre könnyebb, te meg egyre nehezebb, amíg csak helyet nem cserélnénk, és egy szép, ilyen kurva meleg nyári napon azt vennénk észre, hogy már te nézel onnan a kisház mögül félénken, és én rágnám a ceruzámat, és ha találnék valamit a lapjaidon, benned, megjelölném, és lennék miattad egyre nehezebb, te meg egyre könnyebb, amíg.

kicsit lassabban, így olyan cselekvés levés ez az egész.

élet jönni begyejzést írni, vágni engem nyakon

én lenni
én nem tudni magyar
élni külföld élet
pénz nyelv zászló
himnusz bélyeg
(...)

ez lenni vers
szavak kínai falát
megmássza a halál
élet frázisait
emberbőr kötésben
adják ki írók:
nemzeti irodalmak
generálisai

(...)
szavak kínai falát
megmássza a halál
én írni
levél haza
mama én lenni bacilushordozó
én fertőzni nem beszélni
érinteni
én túlélni tan idea rendszer
állam-temetés én vinni kereszt
lenni forradalom alkimistája
plasztik virággal gomblyuk
nyolc elemi kijárva
csinálni külföld buli
mágikus bomba
görbe csövű puska
lőni halott királyra
lelkemen nem lenni bugyi
(...)

én állni márványtalapzaton
élet lábujjhegyre állni
vágni engem nyakon

(...)
én lenni
elnökök vezérek
mit munkaengedély
kofferban szalonna
két kiló kenyér
én menni üzlet gyalog
üzletben lenni dolores
ő lenni spanyol
ő ülni kassza
lenni nagy mell
lágy massza
finom bajusz lábon
jó szag piros köröm
én lenni elég bátor
előttem állni két görög
ők venni kenyér mosópor hagyma
kisebbik hajában lógni szalma
gatyámban lenni nagy nyomás
nyomás lenni illegalitás
én állni

állni kassza előtt vakon
élet jönni inkognitó
vágni engem nyakon

(...)
én menni utca grombikabát
levegő repülni
hogyhívnak-madár
fajkutya ülni posta
én érezni izé-virágok
ohne-szagát
én gondolni
én nem menni haza
fogni kapa
emelni életszínvonal
kapni gerincből
görbe vonal
grafikon
én megszokni
tőkés munkafegyelem
lenni két szabad napom
az elbocsátás réme
ülni futószalagon
ő lenni profitom
én szerezni óriási vagyon
élet lóversenyen kukkertokkal
vágni engem nyakon
(...)

én tolatni utcán
venni virsli
ára lenni potom
nadrágban térd
verni vándorbotom
menni dolores
sarkon állni egy magyar
egész délelőtt
ő lenni menekült király
mikor bepiál
ő ülni börtön öt év
nézni tükörben
nap hold akasztás tisza-kanyar
minden reggel őr mondani
lógni te is hamar
ő lógni külföld
gyalog vonaton
este félni
fa susogni be ablakon
ő kivágni fa
természetbarátok jönni
írni cikk
cikk jönni utolsó oldalon
ő nem lenni akármi fráter
ő jönni pszichiáter

én lógni öröklétben vizes madzagon
élet csillagokat látni
végtelenre dagadt lila talpamon
(...)

előkotorni megfelelő
ott ahova érek
pszichiáter mondani
relex relex magyar
nem gondolni mi lesz
nem gondolni mi volt
menni alpok menni tirol
menni copacabana menni hawaii
menni estélyek bálok
new guineában még élni kannibálok
menni brazília menni szahara
moszkva ankara
menni utcákon vinni plakát
lenni izgalmas felvonulás
provokálni járókelő rendőr
lobogtatni piros kendő
lenni kommunista
szó ígérni jó szórakozás

(...)
élet lassan felmászni zászlórúdra
lobogni ott nagyon

én lenni
elnökök vezérek
én menni külföld
mit munkaengedély
kofferban szalonna
két kiló kenyér
én lenni kormányeltörésben
ez nem lenni vers
én imitálni vers
vers lenni tócsa
beleülni lenni szivacs
tönkretenni új ruha
tócsában találni
sok kövér kukac
proletáriátusnak
proletáriátus jövőbe vetni horgát
fogni fürdőszoba
vers lenni kérdezni:
bírni el pici egér
hátán egész-ház
ha bebújni lyuk?
én két gyerek
én motorfűrész
erdő vágni fa
én gomba
én madár
én különféle vad
különféle tárgy
név nem tudni
délután sötét fáradt
este kemény szivornya
asszony lepedő ágy
clitoris
rátenni ujj
nem gondolni
kollektív nem gondolni privát

(részletek domonkos istván: kormányeltörésben című verséből. a magyar nemzeti galéria 'magáért beszél' című kiállításán találtam a falon, igor és ivan buharov azonos című filmjéhez készült installációként.)

halálosan komoly dolgokról

van egy kartondarab a gázórán, a fóka pingálta rá szép, fókás betűkkel azt hogy 'ne vegyél halálosan komoly dolgokat a boltban, vagy kérj róluk számlát'. egy ideig szerettem ezt a kis táblát, mert nem tudok olvasni, (illetve én igen, az agyam nem) ezért azt hittem, az van odaírva hogy ne vegyél mindent halálosan komolyan. mostanában voltak napok, amikor volt értelme odanézni, hogy mekkora a gáz, de amióta kibetűztem, már nem tetszik annyira, se közhelynek, se viccnek nem elég. mindenesetre tényleg csömöröm van a halálosan komoly dolgokból; mint a tej, kenyér. szív, verés. a csönd amúgy is a plafonig ér.

egyre inkább úgy tűnik, hogy a szenvedés amolyan szerelmes levél az élethez. ha van isten, hát neki. keresztre kell feszülni, azt szereti; akkor is szeretlek, ha beledöglöm, mondtam én is, árnyéknak, napnak, tükörnek, üres falnak.
még jó hogy 'mindent szabad, mert csoda történt', mondja a langyos váll.
van egy papírdarab, amin egy rajz van, a rajz egy űrhajóst ábrázol, ilyen kis karikatúrás, aranyos, képregényesen, a figura felnéz a földre, azt hiszem, és azt mondja, ez utóbbi biztos, mert oda van írva: 'tyű a mindenit, kurvára nem megyek vissza'. (daggson)
ezt sokszor mondom magamban hangosan, amikor kinyitom a hűtőt. egyből rám köszönnek a halálosan komoly dolgok; tej, a kenyér mondjuk nem ott van. tojás. tutira nem megyek vissza, mondom nekik. ők se mennek vissza tutira, sokat vagyok éhes mostanában.
sokat is fáj a hasam.
ha a szenvedés szerelmes levél az életnek, akkor a terhesség szerenád.
ma ültem a rádióban, a drágám hol a vacsorámban, és az maradt meg a fülhallgató alól, hogy x százalékkal tovább él az, aki boldog (=kiegyensúlyozott, jelentsen bármit is ez) párkapcsolatban él, és ennél is x százalékkal az, aki stabil (=boldog?) házasságban él. és hogy a férfiak azért is halnak meg korábban (mondják ezt a feministák) mert nem foglalkoznak eleget a gyerekekkel, családdal.
ehhez képest, ha már szerelmes levél, szerenád, tegnap kaptam életem eddigi talán legszebb vallomását, egy hatalmas szívű, hatéves kisfiútól, dénestől, aki mellesleg hallássérült, és azt mondta otthon az anyukájának, hogy 'a marcibácsi nagyon kúl (!), csak nem értem mit beszél, de miatta feltekerem hármasra'. hallókészüléke van, és mint megtudtam, hármason már túl hangosak neki a többiek, így ahogy arrébb megyek, le kell vennie, én meg nem értettem miért piszkálja állandóan a fülét, amikor hülyéskedünk. az nem kifejezés hogy meghatódtam, de valami olyan baromi jól esett ez, amikor mesélte az anyukája, hogy hirtelen észrevettem hogy tavasz van, meg nyílnak a virágok, döngenek a méhek, és hogy a felhőkben alakokra oszlik az emlékezet.
volt már, hogy majdnem karamboloztam, mert a bárányfoszlányok között ott volt a vállad íve, vagy a nyakad, hajad, múltkor pedig egész zuglón végig repült fölöttem a gyerekkori ábrándom, a családálmom; papa, mama, gyerekek, utánuk meg ahogy kell, loholt egy raszta puli.
nem szabadna halálosan komoly dolgokat venni, de sokat fáj a hasam; van egy olyan izé, hogy neurosan, olyan íze van a plázákban a díszkőnek, bár ezt csak hasamra ütve mondom (sicc!), mert ez utóbbit bevallom még nem kóstoltam. állítólag kiszed mindent ahonnan ki kell szedni, és a végén, bár a wcn vakációzol, de legalább megtisztulsz, ott belül. nekem sose elég semmi, és mindenről valami más jut eszembe, így a wcn ülve arról álmodozom, hogy de jó lenne egy ilyen, csak lelki értelemben. mert szép az, ha szép az ember, meg jó az, ha jó, de annyi minden van, ami már csak akkor tudható, amikor le van rakódva, mint a salak, minden, mindenhova, és az istennek se jön ki, csak a jelei, fertőző torz sebei, az arcon, a szemben, a mosolyon, szavakon. hordalékos ölelések, emészthetetlen szeretések, hajaj, legalább számla lenne róluk.
de azért jöttem ma ide, hogy ne írjak semmit, halálosan komolyan. vicc az egész, viszont ahogy márquez mondta, 'le is foshatná magát a világ, ha az emberek első osztályon utaznának, az irodalom meg a poggyászkocsiban' így jöjjön az irodalom, olyan régen nem volt már, legalább ezt vegyük komolyan; az egyik kedvenc versem következik abból az időkből, amikor még nem szerettem a verseket:

ha ismerlek gyerekkoromban,
biztosan neked ajándékozom
sárga kis hólapátomat,
piros homoklapátomat,
s a csillagokkal telefestett
kék vödrömet,
minden pitypangtól aranypöttyös rétet,
a játszótereket, az ugróiskola krétanégyzeteit,
a fasor minden levelét, a néger gesztenyéket
és a leghosszabb csúszdát,
amit csak ismerek.
a hordókat csorgó ereszek alján,
feketén csillogó vizükkel,
feketén csilladozó, mély vizükkel,
a víz alatt lakó meséket is,
a víz meséit égről, fákról, felhővonulásról,
(a mélyben úsznak, mégis szédítő magasan!)
s arról a furcsa sajdulásról,
amely lehajló tarkómat súrolta,
mint egy madár,
vagy lélek,
vagy golyó.
és azt hiszem,
a sárga mackót,
a szegény, kopott orrú sárga mackót,
minden titkával együtt -
neked ajándékoztam volna azt is,
utána sírdogáltam volna,
magam sem értve:
a veszteségtől-e, vagy örömömben.

ellen niít, rab zsuzsa fordításában, egy brutális című kötetben találtam, a végtelenség szomja, emlékszem az oldallapja alapján azt hittem hogy science fiction lesz, ezt a verset meg kiírtam valahova, és később azt hittem róla hogy biztos svéd gyerekvers. azóta ezek elmúltak, nem ismertelek, nem is ismerlek, de az utolsó sort máig tudom, és valószínűleg nem is fogom tudni már soha.
ha a szenvedés szerelmi vallomás az életnek, akkor a veszteség mi? és kinek?
viszont, ha már nem veszünk semmit halálosan komolyan, erről zenélni is lehet, sőt, zenélni könnyebb, legyen olyan minden, mint ez a dal:
(a videó lassan indul, de érdemes kivárni, elég brutális)

nos ezek után legálisan is bömböltetheted, és csinálhatsz rá koeográfiát, ha ellátogatsz a music from the moon című, egyébként izland zenéiről készült dokumentumfilm oldalára, rámész az ingyenes letöltések szekcióra, és a többit szerintem magadtól is kitalálod. amennyiben ezek után sikeresen belezúgtál a zenekarba is, amit én tökéletesen megértek, akkor ezen az oldalon töltheted fel magad benni hemm hemmekkel, ez a kerekesszékes az első, kétezerhatos, a zenekar nevét viselő albumon található meg.

megfogadtam, idén nem adok címet semminek

egy kalitka elindult madarat keresni
(kafka)

este van, hideg, ő bundában, de mindene hideg, egy hatalmas bőröndöt húz maga után, mint egy szekeret, a bőrönd kereken gurul, úgy kattognak a kerekek, mint a vonatok, egyszerre mozdony, ló, mégis minden hideg. új év van, régi utca, régi bőrönd, ismerős helyzet, tulajdonképpen új helyzet.
igyekszik nem sírni.
a bőröndbe benne van minden, amije van, borzalmas, hogy az embernek mindene belefér egy bőröndbe; volt már ilyen, ismerős helyzet, azóta az évek nőttek, meg a bőrönd is valamennyit, régebben kisebb bőrönd is elég lett volna. benne van minden, csak épp a minden hiányzik belőle, így aztán nincs benne semmi, semmi olyan, ami miatt már megint benne van mindene egy bőröndbe, és megy, húzza, megy, húzzák.
miért ilyen nehéz minden?
miért ilyen nehéz, ha semmi?
és ez a kurva bőrönd miért ilyen nehéz, ha nincs benne tulajdonképpen semmi?
igyekszik nem sírni.
olyan mintha most változna valami, hiszen azért megy, húzza végig az utcán, húzzák végig az utcán, ő a bőröndöt, a bőrönd őt, lovak, szekerek, vonatok, mindez azért a hideg téli éjszakában, mert most változik valami. végig megy az utcán, de nem változik semmi. felcipeli a bőröndöt a villamosra, de minden ugyanaz.
új év van, új jövő, semmi sem ugyanaz.
a bőrönd tartalma átkerül a)-ból b)-be, és ettől lesz más minden! csak a semmi marad semmi.
igyekszik nem sírni.
tavaly is ugyanez volt; minden ugyanaz maradt, ő meg igyekezett nem sírni.
bundában nem lehet sírni. harmincévesen nem lehet sírni. ha sokszor megtörténik ugyanaz, már nem érdemes sírni. kesztyűben se lehet sírni; le kell venni, megkeresni a zsebkendőt, szemet törölni, vissza venni a kesztyűt, nem érdemes. egyáltalán, hidegben nem nagyon szabadna sírni.

a villamos sárga csíkja lassan elpárolog a pupillámról. úgy állok itt, olyan bizonytalan alakban, mint a szmog. nem várok rád, mert akkor nem jössz; de ha megszűnök várni, nem vagyok. tudod, most belém lő a szél, kovbojost játszunk, a sarkon elvetődöm. nem felejtlek el.
(imre írogat ilyeneket a keret klubba)

- van az a tanulságos szöveg, hogy gyújtsd fel a lakásod, és amit ki tudsz menteni a tűzből, arra volt igazán szükséged. aztán amikor a kimentett dolgokkal megint berendezkedtél, gyújtsd fel megint, de most nagyobb lánggal; amit ki tudtál menteni, az volt igazán fontos. és így tovább, míg végül egy dolog marad csak; nézzük csak meg, mi is az?
(én nem bírom ki, hagy kérdezzek hülyeségeket; levél? ruha? emlék? mandulás csoki? részemről tuti hogy egy panda, de melyik?)
aztán jön a szabadság; azt az egyet, ami megmaradt, azt is gyújtsd fel. mennyi tűzzel jár a szabadság basszameg -

nyikorog a bőrönd, nehéz mint egy megrakott szekér; húzzák, húzzák a szabadság felé. volt egyszer egy jövő; tavaly még volt jövő. talán jövőre megint lesz. a) pontból költözik a szabadság b) pontba, csak ne lenne ez ilyen kurva nehéz. valahol jó lenne már sírni. a villamoson nem lehet. csikorog a hideg, jó lenne nem arra gondolni, hogy ez a szabadság mennyire fáj most; de serclikre szaggatják a gondolatok. megáll, és elképzeli, ahogy ott állna egy baromi nagy bőrönd, benne a sok kiló semmi; ő pedig serclikre szakadva ott keringene körülötte, szabadon, súlytalanul, míg a szél össze nem söpörné, mint a földre hullt álmokat.
jó lenne hinni abban, hogy ami felé húzza, ami felé húzzák, az nem ugyanaz, mint amiből húzza, mint amiből húzzák. jó lenne hinni hogy a jövő folyamatosan jelen van, a folyamatos jelenben, és a múlt pedig folyamatosan múlik, átveszi a helyét ami jön, és mindig múlik valami, és mindig jön valami, ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek, miért ilyen baromi nehéz ez?

fogadd nyitottsággal ami történik veled
(raffi)

- a hit nem a dolgokat változtatja meg, hanem azt, ahogy a dolgokat nézed, tehát hinni a szebb jövőben nem azért jó, mert attól a jövő tényleg szép lesz, hanem azért, mert szépnek fogod látni, ugyanazt, ami történne veled hittől függetlenül, a hit tehát amolyan gyönyörű fájdalomcsillapító, ami nem meggyógyít, csak nem érzed azt, ami van annyira, amennyire van, csakhogy, minél jobban fáj, annál fontosabb, hogy ha meggyógyulni nem is, csak ne érezd már annyira, ebben is hinni kell, azt mondják a legtöbb fájdalomcsillapító a legnagyobb hatásfokkal a placebo miatt hat, mármint hogy tudod róla, hogy az fájdalomcsillapító, honnan a picsából kell hitet szerezni, egy patika kellene, ahol lehetne vény nélkül hitet szerezni, patika helyett van isten, nő, ígéretek, szavak, annyi mindenbe lehetne hinni basszameg, körülötted keringenek a lehetőségek, hogy higgyél bennük, mintha amikor fáj a fejed minden dolog fájdalomcsillapítóvá változna, kis tabletták, pirulák, csak be kellene venni őket -

csakhogy te nem akarsz fájdalomcsillapítókon élni mi? milyen erős is vagy? meddig bírod ki gyógyszer nélkül? még hány évig? mert nem múlik, a fájdalom nem múlik, csak körbesétál; hol itt fáj, hol ott fáj, aztán visszajön, kopogtat, bejön, és rád kacsint; na hol vannak a tabletták nagy fiú? egészen elképesztő egyébként, hogy lehet fájdalom nélkül élni, olyasmi, mint az állatkertben a rács mögött a majmok, alig van különbség, kezük van, meg lábuk, de mégis, valahol egészen elképesztő, emberek felkelnek, lefeküdnek, szeretik egymást, nem szeretik egymást, és közben nem fáj semmijük, milyen lehet úgy szeretkezni, hogy utána nem jelent az semmit, hogy épp nem fáj semmi, hiszen máskor sem fáj semmi, borzalmas, még belegondolni is, hogy mik vannak.

már emlékszem, emlékszem mi volt tegnap
emlékszem hogy sírtál, könnyeid hogy folytak
mikor a ránk tapadt sok piszkot mostad

'így nem lehet élni ahogy én élek', mondja a bőröndnek, miközben lezuhannak a villamosról. a bőröndben hallgat a semmi, de válaszol a minden; 'mégis élsz, tehát még így is lehet élni' , igen, még így is. erre senki nem mond semmit, az utca zúg, rohannak körülöttük a kivilágított változások.

semmi sem ugyanaz; miért olyan ismerős hát minden?

- megfogadtam, idén nem sírok többet. megfogadtam idén nem ártok magamnak. megfogadtam, idén másoknak se ártok. megfogadtam, idén okosabb leszek, a szívemre csak akkor hallgatok ha nem mond hülyeségeket. megfogadtam, idén mindent elfelejtek, ami nem idei. megfogadtam, idén nem halok bele semmibe -

igyekszem sírni, de nem tudok; arcomra fagyott, aki vagyok, és senkit nem találok, pedig ilyen hidegben egy madár megfagyhat kalitka nélkül.