változatlanok egy hévvonalra

harminchárom nap, harminchárom perc, az idő menetrend szerint nem áll meg a megállóban, csak én. én vagyok már megint én, egyedül állok, egyedül megállok, nincs ki előtt titkoljam magam.
úgy írok, mint aki kiszabadult.
jön a hév, visz, már megint folyton megérkezem. a héven egy lány, szoknyában, szája hallgatásra áll, a szeme beszédre, combja meztelen, teleírta versekkel.

hívj meg, hogy a szádban töltsem el az éjt olvasom.

mégsem mellé ülök. az ablakban a sötétség, a sötétségben én, a másik oldalról is visszatükrözöm magam, hirtelen tele lesz velem a hév. az egyik marci rámkacsint; népszámláláskor mit írsz majd be arra a kérdésre, hogy mely vallási közösséghez, felekezethez tartozónak érzi magát? csak a saját magad nevében válaszolj! röhög rajtam a másik. azt írom majd be, hogy egyszerre hiszek mindenben, és mindenkiben, mentegetőzöm. magadnak folyton hazudsz, mondják egyszerre, és eltűnnek a kanyarban.

a lány combján ez áll:
a szembeállítások, azonosítások;
körbeforgatott útjelzőtáblák;
különösen végzetesek
a mindig egyhelyben maradóra

egyszerre dühíteni kezd, hogy annyi minden volt már, hogy annyi minden vagyok, hogy nem csak ez van, ez a pillanat, itt a héven, ablakokban a sok nem én, mint amikor tükröt teszel tükör elé, végtelen, hogy nem én vagyok én, ez a végtelen, hogy volt múlt, hogy annyi minden elmúlt, hogy lesz jövő, hogy jön még egy csomó minden, ami még nem múlt, és talán az is, ami már igen, hogy ez a hév is megáll, és a következő is megáll, és én is megállok, és elindulok, és egyáltalán, hogy volt eddig életem, és nem csak ez a pillanat van, hogy nem most kezdődik minden, hanem most is csak folytatódik, hogy nem most végződik minden, hanem most is csak folytatódik, minden, mindig folytatódik, legszívesebben széttörném a hévablakot dühömben.

táncolok a megalománia fehér haván
amíg te a dühtől cukros ablakod mögött
álmokkal szennyezed be az ágyad várva rám mondja a lány combja.

semmi sem szép önmagában, ezért néznek vissza ránk a tükrök. semmi dolgom az ősszel, mióta nem írok hasonlatokat; állítólag nincs tája a fájdalomnak. megengedtem magam magamnak, így az anyámra gondolok; arra kért, legalább írjak blogot, hogy tudja, hogy mi van velem. úristen, mondom annak, aki leír majd a blogomba; tényleg ez van velem? és mind az, ami itt nincs, az nincs velem? (ha fidula nem mond rám semmit, nem is létezem?) hogy szerettük; mama, nézd, jaj, kész ez a blog is. mennyi minden nem történik velem. például ez se. az elmúlt három, három? négy, négy? öt, stb, év se. nem ültem még ezen a héven sosem. valaki mondta, hogy kijön elém az állomásra. hol? mikor? elfelejtettem. lehetnék szomjas is, de minek. a szavakat kivetkőzöm magamból, mire megérkezünk, és felveszem a szép ruhám, hogy anyám büszke legyen rám. fehér az ingem. mennyi ellenségem lett, csak mert ahogy szakadnak a gombok, kilátszik, hogy alatta feketéllik a szívem. ahogy vigyáztam, hogy kint ne koszolódjon, koszolódott belül, amíg fordítva csináltam, azért nem szerettetek. ahogy ti nem szeretitek, ahogy szeretlek benneteket, én se szeretem, ahogy nem szerettek engem. így fehérben látszik csak igazán, hogy már csak ott vagyok sebezhető, ahol még élek. néha azt hiszem, nyaktól lefele, néha meg úgy tűnik, fordítva.
az élet meg csak forog odakint, mint majom faszán a stanecli. ha a nagymamám mondta volna ezt, neki elhittem volna, hogy van ilyen szó.

csönddel borotválom le hajamat, szavakra tincset növesztek
látom a lány combján, amikor feláll, haját kibontja, és leszáll.

olvasni próbálok, mert a szavak néha pontosabbak, mint az élet. 'hamarosan azonban, összesen másfél év együttlét után, végképp kiszerettem belőle, ugyanúgy, mint addig az összes szerelmemből, egyszerűen egyik nap lefeküdtem aludni úgy, hogy mennyire szeretem, majd reggel felkeltem úgy, hogy úristen, mennyire nem szeretem' becsukom a könyvet.

eszembe jutsz, mert folyton elindulsz valahonnan valahová, és nem is tudod, hogy közben sokszor csak ide érkezel. mint a hév, mindig ugyanott van a végállomás. leszállok. egy álmodra gondolok, amit nem én álmodtam neked, amiben egy hangya mászott a körmöd alá, és nem bírtad kiszedni, mert mindig bemászott mélyebbre, aztán a körmöd alján egy nagyon kicsi lyukat vettél észre, amin kidugta a lábait, és akkor megfogtad, és kihúztad. olyan érzés volt elképzelni ezt, mintha macskák kaparták volna a lelkem. ahogy állok itt a hévmegállóban, és megyek, a lépcső mozog, én nem, a föld forog, én nem, érzem, ahogy lyukak lesznek rajtam, megérek végre, mint a jófajta sajtok, és lyukakkal leszek tele, átlát rajtam az ég, és a lyukakon kihuzigál belőlem mindent az idő, egyenként, mint a hangyákat, hiába másznak bennem mélyebbre, mindig kilóg belőlük valami belőlem, és azt megragadva kihúzza, ahogy megyek, otthagyom magam, tele lesz velem a hévmegálló, az utca, a híd, a város, és megértem végre, hogy mindannyiunk számára van egy határ, a kilátástalanságnak is van egy határa; nem lehet a végtelenségig újra kezdeni az életet.

ásítozom. valahányszor kinyitom a szám, ásítok; ásítok éjjel, ásítok nappal, ásítok álmomban, amelyben kereszt vagyok az útelágazásban, melyen gyászbogarak másznak.
már nincs hely több lyuknak rajtam, egy lyuk van, az én vagyok.
voltam, már nem vagyok.
most kezdődik minden.
úgy írok majd, mint aki megszabadult.

fog, hév, gép, orgazmus, meg persze a meteorólgia

juj most olyan az írás, mint valami vetett ágy, belenyújtózni, belefeküdni, bele bele bele. olyanokat írni mint hogy egy kis pihenőt akarok, végre, egy kis pihe nőt. ilyeneket. vagy olyanokat hogy van egy fogorvos, akit úgy hívnak hogy dr. vetter tilo günther. ez a vetter egy szájban rendel, brr, elképesztő. arról is írni kéne, hogy ilyen névvel hogy lehet csajozni, annyira látom, ahogy bemegy dr. vetter, rendeli az italt, és már az elején, könnyítésként elejti a hölgynek; önnek csak tilo, kedvesem. vááááh. egyébként minden fogorvos ugyanúgy néz ki, azt tudtad? szóval ilyeneket kellene írni. persze nem ilyeneket fogok, még mindig augusztus van, a fene essen bele.

azért arról még hagy írjak, én, hogy mit szeretne ő, jaj már megint a régi nóta, de tényleg, mert utazott a héven, megint, azon a héven, megint, abban a megállóban, már megint, csillaghegyi fénylő délutánok, te jó isten, hogy én, bocs, ő, mennyire szereti azt a megállót, azokat a platánfákat, azt a kis kocsmát a sínek mellett, és ha már régi nóta, van az, hogy mindig az a perc, a legszebb perc, amikor a hév már elment, mindig az a hév, amin sosem utazunk, salaala.

azt hinnéd ezek után, hogy ha ilyen kis játékos, bohém, hát biztos boldog ő, mi? egy frászt. egyébként is, nem róla van szó, az unalmas, nem szabad. gyere, írjunk inkább a nőkről. van az a lány, akinek rövid a haja, tudod, minél rövidebb, annál szebb, és gyakran csak úgy van orgazmusa, ha más lányokra gondol közben. jó lenne tudni, arról, akiről tudni akarunk valamit, hogy mire gondol orgazmus közben. úgy általában. az orgazmusnak van valami köze a felhőkhöz, csak azért. meg a gyerekkorhoz. a körhintákhoz, a gyerekkori játszótér bódult körhintáihoz, amikor mire is gondoltál, miközben nem szédültél még úgy, mint most, nem volt hányingered, úgy mint most, csak rohant a világ, mintha te a világgal szembe, forgalommal, idővel szembe foroghattál volna, egyre gyorsabban, a bódulatig. ó ha akkor mondta volna valaki, hogy később ehelyett lesz a szex; akkor se lenne máshogy.

mindenesetre, írjunk lányokról. arról, aki a ruháit maga varja, a vágyait meg elkaparja, a haját meg estére kibontja, és még lenne rím, jaja. arról, aki az egyszeri lsd használat miatt fél a lábasoktól, meg a nagyobb edényektől, mert azoktól szokott flashbackelni. vagy a lányról, aki sohasem bántott még senkit, és ettől megcsúnyult. a lányokról azt hittem milyen jó lesz írni. egyáltalán, rólatok. mind tulajdonnevek, mind, egytől egyig, a szerelem, a csalódás, a boldogság, a béke, a veszteség, a gyűlölet, a harag, a lustaság, a barátság, az ellenség, mind.

de az ember nem mond idegeneknek ilyeneket, úgy tűnik. túl bizalmas dolog ezeket megnevezni, mint például a színeket - a színek is intim tulajdonnevek -, vagy a fákat, lépcsőket, tányérokat. annyira idegenek vagytok, néha attól félek, mivan ha mind ismerlek benneteket. ha az, ami bennem van, az az ismeret, nem csak egyfajta fakó kép, hol álmodás, hol távolodás. nem tudok rólatok írni, úgy tűnik a kis világomban csak én vagyok megnevezhető, minden más próbálkozás nyögve nyelés, vagy fájdalom, vagy emlék. azokkal hogy lehet bántani; minden emlék új és új, ahányszor elmeséljük, hol többtől új, hol kevesebbtől, hol megforgatva új, az emlékek mindig újra gyúrhatóak, de maga a bántás azonban réges-régi, ugyanolyan mese. ne bántsatok már, basszameg. férfi vagyok, vagy mi a tök, nem akarok bántani.

pedig milyen jó lenne leírni rólad, te kék, hogy tényleg fürödtem a szemedben. vagy rólad, te barna, hogy te úgy vagy szép, mint az ősz. és te, te fehér, egyszer még, néha olyan, mintha te lennél a majd. egyébként jó ez így is. a visszatérő emberek, és az elmenők, mint a betűk, hol jelentenek, hol nem jelentenek semmit. mesélni kellene egy néniről, anyám munkatársáról, ó istenem, még rendszerváltás sem volt, akinek az írógépére emlékszem, az írógépére, amiről elhittem neki, hogy ha közel megyek hozzá, akkor bekap. kérdeztem hogy a nénit miért nem kapja be, azt mondta azért nem, mert betűkkel eteti őt, de ha nem eteti elég gyorsan, akkor megvadul, és akkor őt is bekapja, ezért nem ér rá most beszélgetni, hanem gyorsan etetnie kell, és etette is, mint az állat, kattogott mint egy géppisztoly, a hosszú egyenes szóköz nyűgözött le a legjobban, valamiért olyannak láttam azt az egy billentyűt, mintha egy zongorán lenne, magasabbnak hallottam a hangját, mint a többinek, ezért az egész szövegnek dallama volt, le voltam nyűgözve, ezért kértem csak anyut, hogy had menjek be a kiskerbe, ez volt a neve, nagy szocreál csúnya épület, még mindig ott van vácon, mindegy, és egyszer amikor nem volt ott az a néni, akinek egyébként két szája volt, az egyik a valódi, a másik a rajzolt, és a rajzoltat odahúzta a valódi elé, azt gondoltam akkoriban, hogy azért, hogy komoly dolgokat mondjon vele, ne butaságokat, anyunak sose volt két szája, azt mondta, azért, mert ő nem dolgozik ilyen komoly dolgokkal, most gondold el, micsoda csoda volt az élet, szóval hogy egyszer, erről kéne a legjobban mesélni, amikor ott voltam épp, és anyu komoly dolgokról beszélgetett, az én anyám, úristen mennyit beszélek róla, és szorongat az érzés, hogy csak beszélni tudok már róla, mást nem, ki fogja ezt megbocsájtani nekem, és mi lesz, ha majd egyszer, az én gyerekem is kerülni, hallgatni, idegeskedni se fog már miattam, csak beszélni fog néha rólam, hogy könnyítsen magán, büszke leszek e rá, majd akkor, vagy, de kurvára elértem a tárgytól, ki is hagyok egy sort, hogy visszatérjek

a tárgy, hogy anyám épp tárgyalt, a két szájú írógép etető nő is tárgyalt, az írógép meg ott volt, és engem nézett, és láttam hogy nincs ott senki, aki megetesse, ezért rettenetesen féltem, majd, mivel akkoriban még hősnek készültem, úgy ám, hősnek, nem holmi félérzékeny lelkű megöregedő identitáskeresőnek, összeszedtem a bátorságomat, és gyorsan lenyomtam a p betűt. nem volt benne papír, viszont a tinta szalagon látszott a betű, egyenesen a gyomrába, azt gondoltam, és felbátorodva leírtam szépen, már akkor is kisbetűkkel hogy j ó é t v á g y a t udvariasan, hat éves voltam, már tudtam írni, és udvariaskodni, de akkor még nem hittem volna, hogy majd egyszer ezzel fogom fényezni magam, majd elmentem onnan, hogy ha esetleg nem tetszik az írógépnek, akkor ne egyen meg; később aztán, másnap talán, vagy egy másik másnap, anyukám leszidott, hogy miért piszkáltam a gizi (gizi? bár tényleg olyan gizis volt, így az emlékezet ablakából) néni írógépét.

így kezdődött a viszonyom az írással, azt hiszem, de lehet hogy nem, ki tudja már, hogy mi az, amit tud, és mi az, amit tudni akar. vasárnap van, és egész nap nem jött a vihar, az összes időjós bekaphatja, egyszer róluk is írni kéne valami jó kis bűnügyit, mondjuk hogy van egy meteorológus, le se tudom írni, aki megjósol egy meteort (ha már lógus), amit viszont nem lát senki, csak ő, az ember azt hiszik, hogy ez is csak a szokásos kamu, mint például a mai, vasárnap lehűlés (jó az úgy amennyire), viharos szél, eső várható, fityfene, mondjuk keddre, a keddeken bármi megtörténhet, keddre egy meteor várható észak - északkelet - dél - délnyugat irányból, de senki nem látja, hiába mondja, csak ő, meg az ő műszerei, azok mutatják is egyre, közeledik az a fránya meteor, megkongatja az összes vészharangot, bemondják a tévébe, riadó, para, stb, de semmi, feldühödnek az emberek (végre), kirúgják az állásából, a felesége elhagyja (jó, ez ilyen egyéni közhely, de ha lúd, legyen már meteorológus), mindenki kineveti, egyedül ül a bérelt szobájában, a harmadikon, a forró melegben (oké, elég lesz már), a meteor meg csak jön, jön, csak ő tudja, ő hallja, ahogy zúg, búg, végig a városon, kikerülve az embereket, úgyse látja senki, a villanypóznákat, csak az utcalámpák perdülnek táncra tőle, meg a szemetes kukák (ez azért fontos, mert szerintem, ha van titok, vagy csoda, isten, ördög, ufó, sárkány, vagy efféle a világon, hát ha azokról tud valami, akkor azok a kukák és az utcalámpák, nem az állóak, a felfüggesztettek, amik játszanak az árnyékokkal, ha senki nem néz oda; ők mindent tudnak erről a világról, vagy legalábbis az emberekről, azt hiszem), és aztán jön, fel a harmadikra, bemeteorkodik az ablakon, és puff, bumm, szegény meteorológusnak annyi. a meteor bosszúja, hah, ez lenne a címe, kis űrgrafika fénycsóvával a borítón. aztán micsoda bűnügy, mert hát nem látná senki, csak azt hogy a lakásban minden szanaszét, a meteorológusnak (nem írom le többet ezt a szót) meg ugye annyi, indíték smafu, az ajtó zárva, szívhatják a szivarokat a nyomozók, és lapozhatják át az unalmas oldalakat az olvasók, amíg a végére, persze, de ennyire ne menjünk bele.

addig nyújtózkodj, amíg a takaród, mondják akik értenek hozzá, ha takaró is az írás, most már kilógok alóla, abbahagyom. nagyon sokat engedtem meg magamnak ma, magamról mármint, de egyrészt vasárnap van, másrészt ha én hozom a szabályokat, ki tudná azokat jobban megszegni, mint én, nem igaz? bár azt hiszem ez már politika.

egy majdnem középen ülő alakról

ránézésre nem ír ez a toll. olyan magabiztossággal tölt el az az érzés, hogy ha írnék, lenne miről írnom, hogy aztán ebben sütkérezve a konkrét írás nem is tűnik fontosnak, sőt, hanyag eleganciával ezen túl is lehet lépni: kezemben a toll, mégis csak ír, ennyi is elég, vonaton utazik a csönd.

vonaton utazik az én, elmegy szabadságra. odakint pusztul a világ; a pusztulás szabadság. a földeket, mint strandon a gyékényeket, összegöngyölíti a szabadság, a városokat apró szilánkokra töri, rohan a vonat a csillogó darabok között, gyönyörűen pusztul, múlik minden amin átrohan, és mögötte ott jön, lassan, komótosan, tisztára söprögetve mindent a csönd.
valahol mindig van odakint.
egyébként zenét hallgatok. egyébként én ülök a vonaton, és úgy tűnik még mindig én vagyok én, pedig megígértem magamnak, hogy most egy hónapig ők lesznek én. épp baszott nagy gyár mellett rohan a vonat, előtte füves tér, a tér mellett fehér kamionok. nem én nézem őket, ők néznek engem azokkal a hűvös, fehér kamionszemeikkel. a füves rész majdnem közepén ül összegörnyedve egy alak, fejét a lába közé hajtva. elrohan a vonat, göngyölődik ablakában a világ, épp csak annyira van még időm, mielőtt szilánkokra szakadna a mozdulatlanság, hogy utánanézzek, nem szobor-e. bár egy ilyen szobor egy gyár előtt épp úgy képtelenség lenne, mint ez az ember; de nem szobor, mert ruha van rajta. egy szobor, ruhában, az lenne aztán a képtelenség netovábbja, ez még nekem is sok, tehát nem szobor.
megy a vonat, futok utánad.
de mi az atyaúristent csinál ő ott? ő, figyeld a kezem, látod nem magamról írok, pedig elfog a kísértés hogy helyettesítsem magam a ruhás görnyedt szoborral, kedvemnek való szerep lenne, magányos dolgozó cigiszünetben a füvekkel társalog - de basszameg, elvileg most nem magamról beszélek. elvonási tüneteim vannak, pedig még bele se kezdtem igazán; olyan ez, mint valami drog. képes lennék egy koszos pocsolyáról - a pocsolyák egyébként a maguk pocsolyaságukban nem lehetnek koszosak, de ez most mindegy - is mélyreható elemzést írni, csak hogy megtaláljam benne magam, hogy megtaláljam mindenben magam, mert különben összeszarom magam, és olyanokat kezdek kérdezni - magamtól, hát persze, még ha tőled is, tudnod kell, az ilyet mindig magamtól kérdezem - mint hogy: 'minek élek?'
ezt kérdezi vajon épp a fickó is?
remeg a kezemben a toll, kurva nehéz másokról írni.
mi az istent csinál ott? kirúgták? ivott? hánynia kell? szül a nője? filozófus? szomorú, mert nem jön be a lányoknak? apropó, néha úgy érzem, ez az egész élet kurvára unalmas, és lényegtelen, és csak azért kell ilyen hülyeségeket összeírni róla, hogy bejöjjünk a lányoknak. tulajdonképpen a lányoknak bejönni is kurva unalmas, és valószínűleg magasabb szinteken lényegtelen, viszont erre nehéz emlékeztetni magam a közelükben. de hát basszus, ha nyár van, és alig van rajtuk ruha? bezzeg a fickón.
kamionsofőr, és jógázik? elaludt? gyárak közt elaludt a hangya, pszt. fáj a gerince? bajban van a gravitációval? vagy a szerelem? görnyedt férfi egy tér majdnem közepén, még mindig nem éltem annyit, hogy ne tegyem ki az egyenlőségjeleket mindenről amit látok, a szerelem felé.
megy a vonat, kergeti a szerelmet, viszi a tollamat, ami a látszat ellenére is ír, írja a bonyolult körmondataimat, míg én itt maradok a gyár előtt a fűben, egy görnyedt férfiként, aki a bokájával társalog, és a hátam mögött a mindenséggel töltődnek a kamionok.

jobbra pedig kél

mert ne gondold hogy annyi vagy amennyi látszol magadnak,
mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,

és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak
(babits - zsoltár férfihangra)

balra a nap nyugszik, haldoklik a fákon a fény, jobbra pedig egy test fekszik a síneken, fejetlenül. a vonat lassan, lépésben halad, mintha tiszteletet adna, balra mentőautó, rendőrautó, és a naplemente, jobbra egy darabig semmi, aztán egyszer csak ott van, ruha nélkül, fej nélkül, szemérmetlenül. talán a ruha hiánya elviselhetetlenebb, mint a fejé, a kettő együtt túl sok, öltözzön fel, aki meg akar halni! balra kellett volna nézni, de már mindegy, ott van, világít a sínek között, beleég a retinádba, balra kellett volna nézni, mondod hangosan, hogy enyhíts ezen - mindig hangosan beszélsz, ha valami csöndben történik veled -, erre mindenki a jobb oldali ablakhoz siet, sikolyok, káromkodás, úristen, igen, majd mindenki megállapítja hogy tényleg balra kellett volna nézni.

a vonat nem vár, csak megy, lassan, aprókat lépdel, mint akit érdekel a halál, balra közben szétfolyik a fény a fák között, elönti a vonatot, a rózsaszín derengésben ott marad az emberek arcán az iszonyat. talán a naplemente még elviselhetetlenebb mint a fej nélküliség, vagy a kettő együtt, és még meztelen is, együtt sok, nagyon sok. miért nem takarják le, kezd el veszekedni egy férfi, csak nincs kivel, minek kell ezt mindenkinek látni, kérdi, de közben le nem veszi a szemét róla. tényleg, minek? tényleg, miért nem takarják le? pár méterrel arrébb sok apró statiszta, pár rendőr, mávos, mentős, a dombtetőn egy autó, mellette sír egy nő, ennyi a színpad, tovább lopakodik a vonat.

mehetne gyorsabban ez a kurva intercity; gyorsaság kellene ilyenkor, vagy legalább háttérzene, valami cikk, könyv, egyszerű, tömör mondatokkal, amiben hagy levegőt venni az író, kényelmesen elfeküdhetsz a sorok között, nem ilyen fojtogató, zúduló sodrás, meglóduló zihálás, ilyen tekervényes, követhetetlen, önmagába vissza, vissza térő, saját farkába harapó kígyó, mint amilyenek a gondolatok, egymásba fonódva, lánccá alakulva tekerednek rád, hogy miért nem néztél balra, miért kellett neked ezt látnod, miért kellett ennek pont most, pont így, miért nem takarják le, miért nem megy gyorsabban a vonat, mit akar a halál, mintha ezzel akarna bebizonyítani valamit, magának?, a vonatnak?, neked?, igen, talán mindez neked szól, vagy a naplementének, mintha ezzel lenne értelme a halálának, ezzel a felpuffadt, fejtelen meztelenséggel, ahogy kékesen derengenek a testén az erek, mint félig befagyott folyók a havas tájon - láttad, pedig csak egy pillanatra néztél oda, balra kellett volna nézni basszameg, olvasni kellett volna valamit, valami tömör nyugtatót, háttérzene kellene, nem ez a kurva kattogás, élni kellene, minek hal meg valaki, miért pont így hal meg valaki, mit keresünk mi itt, mi, a vonat, mi, akik mind egyedül vagyunk, hiába vagyunk akárkivel, az összes utas arcán ott van a halál meztelen magányosságának az iszonyata, hiába hangzik ez akármilyen banálisan, nem lenne fontos, ha balra néztek volna, de minden arc jobb oldalon van, és csak ő az egyetlen, ott fej nélkül, a sínek között, akinek az arcáról nem tükrözi vissza semmi az iszonyatot.

balra szaggatják a fák a napot, közben te azon gondolkozol, milyen furcsa az, hogy annyira felpuffadjon egy test, hogy szétszakítsa magán a ruhát, mintha valami ősi aktus zajlana, aminek a vége a meztelen szabadság. a vonat miatta késett fél órát, neked pedig nem volt jegyed, mert még van egy éved, harmincévesen talán már mindig, mindenhova lesz jegyed. persze nem ezt mondtad a kalauznak, hanem az igazat, hogy nincs jegyed, és nem is lesz, pénzed sincs, mert újságot vettél rajta; megtanulhattad volna már, hogy olyanokat hazudj, amiktől hisznek neked. elvileg sokat nem veszíthettél volna, mert a két nagyváros között nem áll már meg az intercity, de peched lett, mert ő meghalt, a vonat pedig emiatt megállt valami kis lehetetlen megállóban. balesett miatt, mondta a kalauz a hangosba, baleset miatt állunk itt fél órát, a kedves utasoktól elnézést, stb. aztán odajött hozzád, hogy az úrnak akkor eddig lesz az út. leszálltatok, hatalmas pattanás volt a nyakán, azt nézted, miközben ő, nem is igazán neked, csak úgy aki hallgatja, szidni kezdte azt a buzit, aki képes volt megint a vonat alá ugrani.

megint? kérdezted, persze, mondta, állandóan, ezen majdnem el is mosolyodtál, micsoda képzavar a folyamatos jelen egy ilyen helyzetre, de szerencséje, mondta az óriási pattanás, szerencséje, hogy nem az én vonatom alá ugrott, akkor itt lennénk estig. öngyilkosság volt, érdeklődtél érdeklődőn, persze, mondta a nyak szakértőn, véletlenül nem fekszik az ember gyorsvonat elé, nem igaz? kérdezte, és nevetett. te is nevettél, közben balra a nap már elkezdett nyugodni, de még baromi meleg volt. fogadjunk hogy roma, folytatta, mintha elfelejtette volna hogy téged az előbb rakott le, bajosan fogadhatnátok bármibe is. fogadjunk, mondtad, már miért lenne az? mindig roma, mondta nagy tapasztaltan a pattanásos nyak, ott laknak a vasút mellett, ezek úgy basznak, és döglenek meg, mint a nyulak. nevettetek megint, meleg volt, fejeden kalap, kezedben egy élet és irodalom. ezért nincs pénzem, mert megvettem ezt a kurva újságot, mondtad, ezen csak te nevettél, pedig megint majdnem igazat mondtál. ettől rádöbbentél hogy öregszel, eleged lett az egészből, rugdosni kezdted a köveket. a pattanásos nyak ideges volt, rágyújtott egy cigire, a kurva anyját, mondta, nem érdekelte se az életed, se az irodalmad, a kurva anyját, de jó hogy nem várt vele, mondta, szarnak se hiányzik ez, így is legalább fél óra. aztán előre ment, mert jött a forgalmista, kezében valami fehér papír, a vonat ajtajában fejek, a válasz mindig ugyanaz, baleset, fél óra, bal eset, legalább fél óra.

azon gondolkozol, ha valaki tényleg meg akart halni, akkor ez miért baleset? balra a nap szétfoszlik az égen, de az se baleset. ott maradtatok a vonat végén, az élet, az irodalom, egy kalap, meg te, amikor történt valami, mintha indulni lehetne, te elléptél a vonattól, valamikor régen még felugrottál volna, de most, hogy megint nincsen régen, most minek. a kalauz viszont visszakiabált, hé, uram, ez neked szólt, miért nem tegez, pedig kábé egyidősök lehettek, jegyed sincsen, ennyire látta rajtad, hogy itt öregedtél az orra előtt?, hé uram, na ugorjon fel, mondta, te pedig úgy ültél le, ahol hely volt, jobb oldalra, mint aki mindig is tudta, hogy a dolgok így lesznek.

így, hogy egyszer csak lassít a vonat, közben már mindenki erről beszél, te még mindig balra nézel, beborítja a pír a tájat, a vonat lépkedni kezd, neked eszedbe jut, amit hallottál, hogy aki rohan, az épp el akar felejteni valakit, aki pedig lassan bandukol, az meg emlékezni akar, aztán feltűnik a mentőautó, rendőrautó, azt hiszed, akkor biztos ezen az oldalon van, elfordulsz, nem akarod látni, mert minek, meg láttál már ilyet. aztán egyszer csak ott van, egy kicsit később, mint ahol lennie kellene, be se tudod csukni a szemed, érzed ahogy beléd mar a látvány, és nem, nem láttál még ilyet.

tudod, hogy nem fogod elfelejteni, se te, se a többiek, ott kéklik a szemhéjatok mögött, ez a felpuffadt képtelenség, ez a meztelen, fejetlen félreértés, ott marad, mert élsz, ezen dühös leszel, te is, mint a többiek, a faszért nem képesek letakarni, a kurva anyjukat, minek mutogatják az egész vonatnak, hol lehet a fej, miért megy ilyen baromi lassan ez a tetves vonat, és ez a naplemente is, basszameg, mint valami szar előadás, taps, meghajlás, csak lehessen már végre hazamenni, ott kellene már lenni, ott, akárhol, csak nem itt, ahol ő van, megy az idő, múlik a fény, mekkora hülye, minek kellett pont most meghalnia, milyen szemétség hogy miért kellett pont erre járnod, kígyózó, dühös, bonyolult körmondatok, és egyre gyorsuló kattogás, vonatod kattogó zaja, felejtsünk már, sziszegi a sebesség, felejtsünk, üvölti a nép, az utasok, a kalauz, a kétezer volt a fejed fölött, a fém a lábad alatt, felejtsünk, mondják a tőmondatok, felejtsünk, helyesli az elmosódó táj, felejtsünk, mondják az ablakok, és a bennük rohanó arcod, az arcotok,

csak balra, balra az a kurva nyár, az a szétbomló fény, az múlik el úgy, olyan siralmasan szépen, észbontóan gyöngéden, mintha emlékezni akarna valamire. mintha lenne mire, csak ne legyen mire, még akkor is ettől félsz, amikor már megjönnek a villanylámpák, és a végállomás.

retúr

'nem szeretem a puszta megörökítést célzó műfajokat: kudarc van beléjük kalkulálva eleve. gyerekként írtam naplót, onnan tudom. 16 évesen (túl a gyerekőszinteségen és a kamasz szellemi maszturbáció első heves korszakán), némi friss felnőttes fölényeskedéssel abbahagytam.'

(falcsik mari)

oda.

az állomás összes párja mi lehetnénk. ezen felhúztam magam, de lehet hogy azon, hogy ez a tetves vonat már megint húsz percet késett. bosszúból naná hogy az első osztályra ültem. pár perc múlva jött a jard, kedves, békés fiúnak tűnt, az a fajta, akit biztos várnak otthon, ahol, ha még nincs is gyerek, hát majd lesz. meg se nézte a pár forintból nyomtatott kilencvenszázalékos hamisítványom, hanem kedves hangon közölte, hogy a jegyem alapján másodosztály vagyok, ez viszont az elsőké. meglepett képet vágtam, majd biztosítottam hogy mindjárt átülök, elkezdtem összevissza pakolni, aztán ahogy elment, maradtam a seggemen. nem volt kedvem az emberekre, amúgy is rohadt meleg volt. a velencei tónál nekiállt csurogni ez a tetves vonat, ki tudtam volna szállni, és úszva jönni a kocsi mellett, annyira gyorsak voltunk. fehérvárig leolvadt rólam minden és mindenki. mire végre beérkeztünk az állomásra, kinéztem a peronra, belebámultam a kalauz napszemüvegébe, és elhatároztam hogy egy tapodtat se fogok innen az első osztályról mozdulni. néztem fehérvárt, a betonperont, a betonvonatokat, a háttérben a betonházakat, felettük a szürke betoneget, és azt ismételgettem magamnak, hogy fehérvár nekem nem jelent semmit. a legmeglepőbb hogy így is volt. amikor végre megint elindultunk, levettem a pólóm, és zuhanyozni kezdtem a menetszélben. ettől valahogy megjelent, és elöntött a nyár, minden idők minden nyara, mintha ez a huzatban való szelelés jelenetné magát a nyarat, a nyarakat; így valamilyen furcsa összefüggéstől vezetve elszomorodtam, és nagyon öregnek éreztem magam. úgyis ez a hobbim újabban. erről meg ismét csak érthetetlen furcsamód, de valahogy a zazi jutott eszembe, és az a vonat út, aminek semmi köze nincs a zazihoz, amikor felmásztam a mozdonyba, ilyenkor reggel, és ott csücsültem ajkáig, kinyitottam az ajtót, és végigpisiltem érdet, amikor kellett, és egész úton a lábfejemet fotóztam. a lábfejemet néztem most is elérzékenyülten, amikor visszajött a kalauz, hát persze, a dög, egy pillanatra úgy tűnt hogy elmegy mellettem, én fel se néztem, csak buzgón írtam a lábfejemről, de visszajött a szemétje, és megállt a fülkémben; gondoltam nekem már úgyis mindegy, úgy tettem mintha nem vettem volna észre, vadul írtam tovább. ELNÉZÉST, mondta, a picsába, belebámultam az arcába, dehogy van ennek gyereke, max szeretője, meg tuti hogy valami feltuningolt sportkocsija, amire nem fizeti a kötelezőt, majdnem rákérdeztem hogy mit akar tőlem, amikor maga se fizeti be a kötelezőt; ehelyett persze inkább bizniszelni próbáltam vele, hogy vennék egy különbözetet az első osztályra, de akkor se mozdulok innen, én a félmeztelen úr, azt viszont meg csak teljesárúval lehet, EZERÖTSZÁZHETVENÖT forint lenne, az egész jegyem egyébként meg kétszáz, lófaszt, ennyit az elveimről, összepakoltam, most már nem ment tovább, megvárta. végigvánszorogtam ezen a szerencsétleneknek szánt másodosztályon, sehol nem volt semmilyen rövid szoknyás diáklány csapat, már megint hova kerültem. jobb híján egy egyetemista szagú fiú mellé ültem, aki a hollót olvasta, ő tűnt a legkisebb rossznak. elaludtam, egy ingára szerelt pengével, meg egy süllyedő házzal álmodtam, de veszprémnél úgy ébredtem fel, mintha mindig ide jöttem volna.


ott.

szeretek úgy úszni, mintha nem lenne sehol part a világon; baromira megnyugtató. vagy úgy merülni a víz alá, mintha nem lenne szükségem levegőre; ha ezt elhitetem magammal, lassan és nyugodtan mozgok, semmi kapkodás, és aztán, percek után, nyugodtan, lassan, mint aki valami luxusba kortyol, feljövök levegőért, de csak az íze végett. kíváncsi vagyok, be tudnám e annyira csapni magam, hogy tovább maradjak lent, mint ameddig bírom.

mikor egyáltalán nem szeretsz, mégis belém karolsz, s hazavezetsz.

a ház falán vadszőlő futott végig, én meg azt hittem hogy az eső zuhog, mert hallottam azt a kopogó hangot, amivel a záporok kezdetén a cseppek megérkeznek, és végigszántják a betont, azzal a felszabadult, szemérmetlen ritmussal, amitől mindig a tánc, a szerelem meg a szabadság jut az eszembe: de nem az eső esett, tűzött a nap, és az emberbe beleszorult a meleg, hanem a vadszőlő dobálta a terméseit a fülledt délutánban, kis sárga labdákat a világnak, annak volt ilyen hangja, ahogy kopogtak a leveleken. estére pedig mindenféle dongó lények látogatták a falat, és úgy zúgtak, hogy a gyerekkorom rétein éreztem magam újra, ahol mindenki repült, mozgott, futott, mászott és élt, és az hogy minden él körülöttem, az legalább akkora csoda volt, mint az, hogy én is élek. vadszőlőt akarok a házam falára, esőhangú, gyerekkort hozó vadszőlőt, indáin felnövekvő boldogsággal.

ültem közöttük, játszottam amit játszottak, játszották amit játszottam, és teljes bizonyossággal éreztem, hogy az egész élet azóta van elbaszva, amióta nem hangszeren akarom eljátszani azt, amit el akarok játszani, és egyáltalán; semminek nincs értelme, csak zenélni, mindegy mit, kivel, és meddig, csak zenélni, magadért, magadból, magadnak, és éppen ettől az összes ragnak, az egész világnak, neki, nekik, belőle, belőlük, tőlük, miattad. köztük ültem, és boldog lettem, de nem miattuk; ültek körülöttem és boldogok voltak, de nem miattam. ilyesmi lehet az a boldogság, amit már annyira elfelejtettem, hogy észre sem veszem, amikor átlépek felette.

az egy főre jutó fasza csávók aránya szükségszerűen elég magas egy fesztiválon, én viszont azon kaptam magam, hogy igazán egy tíz év körüli kis srácot irigylek, aki tornacipőben, basszusgitárral a nyakában legalább ötven nőt őrjített meg, ahányszor berogyasztotta a térdét, és az egész csapattal, akiből a bőgős szerintem az apja volt, olyan bulit csináltak, hogy az ember egy pillanat alatt elfelejtette, hogy van más is a világon, mint a nyári esték, sör, elvis számok, szoknyás lányok, és persze a mindörökké bugi. tíz éves se volt basszameg, én ott álltam a háta mögött, és arra gondoltam, hogy meg kéne tanítson élni.

a nyári vágynak olyan íze van, mint a bokán száradó tengervíznek.


vissza.

hogy rohan a vonat, pedig felette az ég ugyanaz marad;
hova cipeled magad, ha az, amit viszel, úgyis ugyanaz marad?
valahogy egy madártoll került a fülkémbe.
az ablakban nem fut az életem. pedig szeretem ezt a képet. az ablakban futó élet; az ablak mellett ülsz, és nézed. az ablak, amennyire lehet, nyitva, odakint tavak, fák, mezők, városok, nem az életed. lépcsőkön fel, lépcsőkön le, hol az életed? síneken oda, síneken vissza, nem ez az életed. fut a vonat, mint ami megy valahová; bámulsz ki az ablakon, mint aki ott maradt valahol. valahol, valahová; de hol az életed? fehérvár, fehérvár, a pad, ahol megcsókoltad a manuellát. a nyárvég, amikor talpig fehérben voltál, és itt álltál ezen az állomáson. hol az életed?
valahogy itt egy madártoll a fülkémben. majdnem ráültem.
játszom, amivel játszani érdemes: vonatfolyosó, ellibbenti mellettem a szoknyádat. semmi mást nem látok belőled, csak a szoknyád, megyek utána a szűk folyosón, villanykörte, tolóajtók. lebben a sarkokon, futok utánad, a vonat előre megy, mi hátra. pont mire benézek a folyosóra, látom ahogy kipördülsz a másik végén. aztán az utolsó kocsi, üvegajtó, nincs tovább, csak a sínek; átlibbensz az üvegen, és ott forogsz, pörögsz, lebegsz a síneken, én meg az üvegre tapadva tovább robogok.
megpróbálok madártollal írni, úgyis sötétedik, nem is látom már, amit írok. aztán kihajolok az ablakon és elengedem; ilyen sebességnél visszakapod a madaradat, ígérem neki.
játszom, amivel játszani tudok; elképzelem, ahogy ott kint lógva az ablakban, szétcibál a menetszél, és szavakra bomlok; felkap a sebesség, és forgat a vonat körül, szavakként pörgök, mint a papírfecnik; aztán elmegy a vonat, és én lassan hullok alá, millió darabban, oszlopra, sínre, házra, be fúj a szél az udvarokra, ablakokba, az emberek szemébe, akik a nyár estében az égre néznek, és nem is tudják miért, de kimondanak.
annyira este van, mire megérkezik a vonat, hogy olyan, mintha el se indultam volna. eltűntek a párok az állomásról.

kérem hagyják szabadon a biztonsági sávot...,        ezaz, most kell, most talán egy pillanatra mindenki idenéz, vagy pont nem, a faszt néznek, nem rájuk tartozik,          nézik majd úgyis, talán jobb lenne ha pont akkor, amikor már látom a fényt az alagútban, de lehet hogy egy kicsit még később,        ki tudja, mennyi időn belül áll meg egy ilyen gép,          lehet neki kéne futni a faltól, és a végébe ugrani, talán el tudok ugrani az alagút faláig, hogy biztosan sikerüljön,          de egyáltalán, az a fontos hogy biztosan sikerüljön?, lehet jobb lenne, ha nem sikerülne teljesen,        igen, csak félig, ahonnan még előre, hátra lehet történni,          intenzív osztályra kerülni mondjuk, esetleg pszichiátriára, ahol teletömnek gyógyszerekkel, megoldásokkal, reményekkel, a hatása talán úgyis meglenne, hogy lásd, megtettem érted,          de ez is baromság, nem érted teszem, neked ettől mi lesz jobb, magamért,        nem, magamért miért tenném, nem én vagyok ez már régen, semmit nem magamért teszek, ez is önhazugság lehet,          de pont ezekből az önmagukba visszaérő, összegörcsölődött mondatokból kellene kiugrani mégiscsak, magamért, érted, leszarom,            csak történjen valami végre, mintha az én kezemben lehetne valami történés, legalább ez, hogy elengedem ezt az oszlopot, és csak belesétálok, elegánsan,        jó lenne tudni, vajon megbánom-e, lesz e időm rá egyáltalán?,          mégiscsak jobb lenne, ha megbánástól függetlenül, sikerülne végigcsinálni, végre valamit teljesen végig, akárhogy is, de legalább lezárni a mondatot, jön a metró, ennyi, pont, pont,                hogy elmondhasd, évekkel, vagy talán csak hónapokkal később valakinek, akinek el fogsz ilyen dolgokat mondani,          - és aki talán ezt az egészet megkapja ilyen ugrások nélkül is -        hogy volt valaki, aki megtette miattad, de nyilván nem ezt fogod mondani, nem is miattad, találsz majd rá magyarázatot,          sosem értettél, hát miért pont ezt értenéd meg,          de én legalább kikerülnék már ebből, azért kellene megtenni, hogy ezzel tényleg ne egy legyek a sok közül, hanem az az egy, aki annyira, hogy megtette,            bár ki tudja, lehet lesz még egy ekkora barom, nem,              nem érted kellene ezt megtenni mégsem, miért pont ez találna el annyira, hogy olyan legyél, amilyen nem vagy, és ha olyan is leszel, ugyan mit érdekel akkor már ez engem,          ezaz, lehet mégsem szeretlek, hiszen az nem érdekel, ami már csak te vagy és én nem,      nem, nem szeretlek, önzőbb vagyok annál,          de akkor miért ez az őrjítő vágy, mindenhez, ami veled kapcsolódik, ahhoz is, hogy odakerüljek a sínek közé,              áram van benne, lehet már az is elég ha ráesek, de annál mégiscsak jobb lenne ha inkább a metró,        érdekes, az mennyire nem érdekel, hogy fáj e, az inkább, hogy mit fogok gondolni, milyen lehet ha egy gondolat tényleg az utolsó,          és ki a fenének fog számítani, nekem már gondolom mindegy lesz, hogy az utolsó volt e vagy sem, azután,              lehet az lenne a jobb, akkor már az lenne a jobb, ha túlélném, igen, következménye legyen, kórházi ágy, talán kóma, vagy valamilyen súlyosabb sérülés, milyen vonzónak tűnik,              talán kitörölne valamit, vagy megváltoztatna, vagy rájönnél hogy ennek súlya van,        de az a valószínűbb, hogy minden kezdődne elölről,          nem, bár előröl kezdődne, nem, minden csak folytatódna, a számonkérések, a bántások, a visszabántások, ezzel is csak zsarolni akartál, mondanád, súlyosabb lenne ez benned, mint az hogy engem szeretsz, és igazad is lenne,          egyébként se szeretsz,                  vagy mivan ha mégis, és pont ekkor derülne ki, a kórházi ágyon, látszana az arcodon, amikor leraknád a virágcsokrot, virágcsokor, ugyan,            nem, azt hiszem te nem is jönnél el, annyit érnék el vele, hogy kimozdítana a holtpontról, ez is megvolt,          tudnám azt, amit egyébként most is tudok, hogy baromság az ilyen, nem old meg semmit - és épp ezzel már meg is oldana valamit, ó hogy szeretem az ilyen ambivalenciákat, lehet miattuk érdemes élni - és tudnám biztosan azt is, amit most is tudok már, hogy te sem érsz meg ennyit,                úgy épülnék fel, hogy biztosan nem tennék többet ilyet, talán még egy darabig figyelnének, aktám lenne mindenféle intézményeknél, de kit érdekel,              nagyobb baj az hogy ha túlélném, akkor hiába tudnám azt hogy megtettem, tehát ért ez az egész annyit, hogy megtettem, azt is egyből tudnám, nem csak tudnám,    - a tudást el lehet felejteni -          nem, tapasztalnám is, hogy nem ér meg ez az egész annyit, erről is tudnám, végérvényesen, hogy ez sem az, és az hogy ugrottam, az sem az,      és mindez inkább csak afféle kínos emlékként maradna meg bennem talán, gyengeségem bizonyításaképp, vagy épp ellenkezőleg, az erőmre emlékeztetne, hogy én még erre is képes voltam, nem féltem megtenni, legyőztem a félelmet,      de ezaz, hogy bátorság e ez?,      egy perc sincs már, kimenni a falig, nekifutni, félre tenni minden gondolatot, és ugrani, mint valami szabadság felé, bátorság e ez?,        kérem hagyják szabadon a...,     vagy nagyobb bátorság kapaszkodni ebbe a kurva oszlopba, megvárni míg fékez a szerelvény, és felszállni, már megint, mint annyiszor, úgy hogy nem történt semmi, az emberek arcában az arcodat látni, kapucnit az orrig, tűrni, rejteni és várni, menni, várni menni,         ez a nagyobb bátorság, vagy ez a hülyeség, és az ugrás nem,     de valószínűleg mindenki, te is, azt mondaná, hogy ugrani baromság, és továbbmenni nem, miért érdekel engem hogy ki mit mond még mindig, ezt így nem lehet,       ezt hirtelen, tisztán, pillanatnyi elhatározásból kellene megtenni, mint ahogy az ember egyszercsak rájön, hogy van isten, vagy hogy elköltözik innen, magától, mint amilyen egy nyári csók, nem így agyonelemezve, tervezgetve,     az érzés az megvan, az mindig megvan, amikor rálépek a mozgólépcsőre, és elindulok lefele,       és egyszer csak, anélkül hogy végiggondolnék valamit, futni, ugrani, és kész,          ésszel mennyire tudom, hogy ez egy irtózatos baromság, dehát mint annyi dolognak, ennek sincs köze az észhez, mert érzem, valamit érzek, amiből mintha nem lenne más menekvés, pedig biztos van, de ez is bonyolult, összegörcsölődött, el kellene vágni igen, mint a gordiuszi csomót,     válaszd a szíved,           mintha ez lenne az érzelmekre való hallgatás, az érzelmek választása     ezaz, itt a metró, most,              nem,      ezt így nem lehet, majd a következőnél, lámpalázas vagyok,         ez nem lámpaláz,        csak nehogy ne történjen semmi, csak nehogy itt ragadjak az oszlopban kapaszkodva, mert mégis csak több eszem van ennél, vagy épp ellenkezőleg, nem tudom már,         csak nehogy az legyen ennek is a vége, mint mindennek, hogy beletörődöm, szétgondolom, aztán leírom, nehogy írás legyen a vége, a kurvaéletbe, mostanában mindennek írás a vége, hogy aztán elmondhasd, hogy nem vagyok más, csak üres szavak, és ezzel is szánalmassá váljak, mint ahogy mindennel,      de ezaz, hogy az ugrás is szánalmas, ó istenem mennyire kurvára szánalmas, mint ahogy az egész élet szánalmas,     az hogy semmi nem az igazi, mert az igazi annyira ott van mindenben, és mindenkiben, hogy néha lehetetlen megtalálni         mert nem igaz az se, hogy nem tudok nélküled élni, és az se, hogy tudok,      csak megoldásokat lehet találni, mint valami öregnéni a zoknikat, bestoppolni a szakadásokat, de sosem ugyanolyan cérnával,     mindig mással, hol jobbal, hol gyengébbel,      ezért kellene megtenni, hogy végre valami menthetetlen legyen, javíthatatlan,         a szerelmünkért kellene megtenni, hogy véglegessé tegyem, hogy lásd benne a gesztust, hogy nekem jelentett ez ennyit,       amit sose hittél el,      hogy ez nekem nem csak egy a szerelmek között, igen,     de ez se jó, mert valahol egészen biztos vagyok benne, most is, ahogy jön az újabb metró, hogy nem ez a szerelem,      nem az ugrás a szerelem, és nem is a kapaszkodás,      a szerelem ezek fölött, meg alatta van, mint valami isten, és akármit csinálok, csak bemocskolom,        ó ki a faszt érdekli már a szerelem, nem vagyok képes elfogadni hogy vannak dolgok amiket nem lehet már kijavítani, ezért akarok olyan dolgot csinálni, amit aztán biztosan nem lehet már kijavítani,      de ahhoz hogy javíthatatlan legyen, pontosan kell időzíteni,        vagy le kell tenni ezt az egészet,     megint elment a metró,      nem is néztem oda, gyáva vagyok hozzá, gyenge vagyok hozzá, bátor vagyok hozzá, erős vagyok hozzá, csak éppen hozzád nem való vagyok,       mert a szerelem nem a gyengék birodalma, mutattad az idézetet abban a kávézóban,      ha ugranék, lehet erős lennék,         lenézel, biztosan lenézel, ha most látnál is lenéznél, de vajon te mernél e ugrani,      mert ami nem öl meg az erősebbé tesz, ez is mekkora hülyeség már         de te erősebb vagy ennél, neked állandó belépőd lehet a szerelem birodalmába, de nekem talán csak az az esélyem, hogy ne dobjanak onnan ki, ahova rajtad keresztül beengedtek, ha ugrok,       ezzel kőbe, metróba, vérbe, akármilyen végletbe zárom ezt az egészet, és soha nem tudsz onnan kiirtani, mert a halottak felett nem lehet hatalmad bazdmeg,     akkor talán pár másodpercre nem tudnád becsapni magad és rá kényszerítenélek hogy belegondolj hogy mit veszítettünk, vagy hogy lehetett volna másképp is,       - istenem milyen önző vagyok, csak magamra gondolok -       de nem az lenne e a nagyobb erő, ha nem adom fel, és beszállok a metróba, és megyek utánad, újra és újra,        de minek, nem érsz meg annyit,       igen de a szerelem, a szerelem megér annyit?,          bár akkor meg azt lenne jó tudni, hogy ez e a szerelem, ez a kibaszott reménytelen, felesleges, huzatos, üvöltő valami, ami úgy megy és jön, mint ezen a kurva állomáson a metrók, hogy tényleg ennyire sok, és ennyire kevés-e a szerelem, és minden nagy szó, költők, írók, érzelmi langaléták mind buzik, és nem meghalni kell a szerelemért, csak elrágcsálni, mint valami rágót, örülni az ízének, amíg van, kiköpni, amikor már nincs, és nem mélyre nyelni, hogy ne feküdje meg a gyomrodat,           te mit tennél a helyemben, ugyan kit érdekel, hogy te mit tennél a helyemben,      önmagamnak kell lenni, neked az a férfi, mondtad, neked az a férfi aki vállalja a tetteit,      tessék, vállalom, ugrok,    vagy tessék, vállalom, megvárom, beszállok, leszarom, letagadom, megtanulom, túlélem, leírom,        vagy tessék, vállalom, előveszem a telefonom, felhívlak, de ugyan minek,        nem értenél ebből se semmit,     a vérből, abból talán igen, mint a gyerekeknek, nagy, látványos képekben lehet csak elmagyarázni neked valamit,      jó lenne tudni, mit értenél belőlem, ha elengedném ezt a kurva oszlopot,         és nem csak üres szavak lennének, nem csak beszélnék róla, sőt,     akkor nem mennék el innen, nem írnám le, csak pár másodperc lenne belőle, nem valami újabb nyavalygós önsajnáltatás,      egy tett, amit aztán lehet agyonragozni, vagy leszarni, de akkor is megtörtént,       akkor is megtörténnék veled,          jó lenne, ha biztosan szeretnélek annyira, hogy ne kelljen ezen gondolkozzak, hanem magától értetődő lenne ez az egész, mint a szép történetekben a szerelmeseknek,        jó lenne, ha biztosan nem szeretnélek annyira, hogy ne kelljen ilyenen gondolkozzak, hanem úgy szállék fel arra a kurva metróra, hogy vár a következő megálló,         hol a picsába rontottam el így, hogy ennyire nem magától értetődő semmi,         élni kellene, ezeknek utánajárni, igen, élni kellene, megélni a tönkremenést egyre jobban, okosabban,            nem élni kellene, hanem befejezni, újra gyerek lenni, pár pillanatra elveszíteni mindent annyira, hogy meg bírjam tenni, így az utolsó pár pillanatra, akárhogyis, de tisztának, igaznak lenni,       szavak, szavak,    most eszembe jutott az a barom mondás hogy az élet egy fagyi, csak tudni kell nyalni, anyátok faszát, miattatok kéne megtenni, hogy lássátok bazdmeg, hogy mennyire a nyaláson múlik,     mit értenétek belőle,       magamért, magamnak, magam,     amikor nem téged szeretlek, menthetetlenül magam maradok,         ezt kellene tudni méltósággal elviselni, el kéne innen menni, a mozgólépcsőn fel, bele az egészbe,      vállalni önmagamat, elengedni ezt az oszlopot, elengedni téged,       nem csinálni végleteket, végletesen csak azt, hogy én én vagyok,       amit te sosem értettél meg,       bár magadat se érted, miért értenél hát engem,         elmenni innen, beletörődni, szétgondolni, aztán leírni, hogy legalább írás legyen a vége, a kuvaéletbe, mostanában mindennek úgyis írás lesz a vége, hogy aztán elmondhasd, hogy nem vagyok más, csak üres szavak

változatok egy hévvonalra végállomás

az a helyzet, hogy, állj! istenem, de régen szerettem volna így kezdeni valamit, hogy az a helyzet; el is kezdem még egyszer. tehát:
az a helyzet, hogy, basszus, ez jó érzés, mégegyszer, az a helyzet, a helyzet az, ez is vagány, király.
tehát az a helyzet hogy ez az utolsó hévvonalas izé. az ember tervez, meg hévez, az isten meg végez; én például úgy terveztem, hogy ahányszor hévezek, annyiszor írok egyet, egész februárban, még kettőnek kellett volna lennie (hiszen szerda van) ellenben a kisdávid megbetegedett, ezért nem kell menjek érte már a héten, tehát nincs több hév.
egyébként jó érzés végre kikerülni az egyes szám hármas személyből, komolyan, olyan mintha egy régi kabátodat találnád meg, és rájönnél hogy ez basszus egész divatos, meg jól néz ki, de legfőképpen kurvakényelmes.
leszek végre én, ő meg kapja be.
figyeld a betűimet mert csalok; ami rajtam túl van, az vagyok én. hogy lehetnék hát itt én?
mindenesetre ilyet nem írok többet. azt hiszem most írni se fogok egy darabig; kíváncsi voltam hogy hova vezet az, ha (ide azt írtam hogy kvázi, de aztán kitöröltem - öljetek meg, ha még egyszer azt írom hogy kvázi, vagy, kvázi szóljatok rám) céltudatosan, fegyelmezetten (ugyan hol van ez a fegyelemtől) minden napra rákényszerítem magam az írásra, ráadásul tényleg arra volt a legjobb hogy ne aludjak el a héven; - viccen kívül, próbáld ki ezt a kurva szentendrei vonalat, könyv, zene, nők/pasik nélkül, ha nem alszol be a filatorigátig, akkor tudsz valamit, bár az is lehet hogy már jön a tavasz, és ez az egész csak a télre érvényes - tehát kíváncsi voltam hova vezet ez, nos, hol szentendréig vezetett, hol a szokásos csillaghegyig, de legfőképpen inkább sehova.
most azt gondolom márciusban legyen csönd, de persze attól még zene szólhat, sőt, kép se ártana, most azt gondolom hogy szükségem van tervekre, hogy tudjak mit kezdeni végre magammal, most azt gondolom, ha itt tervezek, és ki is vitelezek (vitelezni; ez nem valami szexi szó, de lehetne viccelődni vele, pl odajön hozzád valaki, hazakísérhetlek, erre te: vitelezz!, stb, én kérek elnézést), akkor majd nyilván itt is, azaz ebben a kurva való életben is sikerülni fog a tervezés, és a vitelezés. maszturbálok, persze. ó hagyjuk már ezt a maszturbálás szót, lassan rászokok a szép köntörökre, így: 'játszom. azé az érdem, aki játszhatott'.
józsef attila mindig jó végszónak, tehát a helyzet ez.

mindettől függetlenül - istenem de régen szerettem volna már ilyen utószókat is írni, amiket úgy kezdek hogy mindettől függetlenül, de ez már mégsem annyira jó érzés, mint az a (!) az a helyzet, így nem kezdem újra - ezeket a síneket megtartom. fogok én még lógni vonaton.
vagy blogolni szombaton.
jézusom.
jobb is lesz ha egy kicsit nem blogolok azt hiszem.

változatok egy hévvonalra 16

arra ébred, hogy ott ül vele szemben a lány, és a kis füzetét olvasgatja.
nem ugyanaz a lány, sosem ugyanaz a lány, de majdnem ugyanaz a lány, mindig majdnem ugyanaz a lány. igen, ha az élet tényleg ilyen mondatokból állna, mindenki nyakláncként viselhetné a sorsát, és büszkén a nyaka köré fűzhetné. egyébként az élet tényleg ilyen mondatokból áll, csak túl feszítjük, és elszakad valahol.
felocsúdni sincs ideje, máris eltalálja a lány hangja:

hát ez szép, mondhatom - köszönti. - ezt a nyögvenyelős, panaszkodós nyávogást, amit te itt művelsz; borzalmas! az ember az életét is megunja tőle baszod! és ezek a felesleges bonyolult se füle se farka mondatok! mit akarsz ezzel? titokzatosnak látszani?! hát idefigyelj, írhatsz bármennyit köntörfalazva, ezeknek a legnagyobb része érthetetlen baromság; a maradék pedig egyszerű, mint általában ti férfiak. dugni akarsz baszod, - mondja a lány, és ennél a résznél hatás szünetet tart - dugni akarsz, és azon felül hogy dugni akarsz, még azt is akarod, hogy szeressenek utána. de ezért mi a fasznak kell ennyi baromságot írni?

ő hallgat, azzal a merev, megsértett hallgatással, amit még az óvodában tanult, és amit olyan ritkán tud elővenni, de ha igen, akkor meg elrakni képtelen.
természetesen a héven vannak, természetesen mennek honnan is, hova is, hát bökjünk két megállóra: legyen a szépvölgyi út - pedig nincs ott egy darab szép völgy se -, és legyen az aquincum - ott legalább van pár darab aquincum -! természetesen nyílnak az ajtók, csukódnak az ajtók, utasok, megállók, elmenők, és ott maradottak, ha egy hévből nézzük, ez az élet. ő gondosan összezárja a kis füzetét, bele a tollat, és a lányra néz, azzal a megvető, megsemmisítő pillantással, amit még az óvodában tanult, és amit olyan gyakran venne elő, de túl hiú hozzá, hiszen tudja, nem áll jó neki.
a lány kiröhögi, feláll, és leszáll, de előtte még annyit tesz hozzá:
ja és a szerelemről, amiben megkapnád a dugást a szeretéssel együtt, a szerelemről, amiről hiába akarsz írni, és amiről nem is írnod kellene te barom, a szerelemről csak annyit, hogy verd ki a fejedből, mert az nem a gyengék birodalma, hanem az erőseké, mert a szerelem világa könyörtelen és jeges, és a gyengéket elpusztítják benne a nők, mert csak az erősektől kapják meg azt a biztonságot, amire szükségük van ahhoz, hogy elviseljék az életet, így amíg ilyen gyenge vagy, addig ne akarj a szerelemtől semmit, és amíg nem akarhatsz a szerelemtől semmit, addig ne akarj írni se, mert addig minek, és jobb ha ezt tőlem tudod, baszod!
már eltűnik a lány, mire ő annyira felocsúdik, hogy összerakja és kiejtse a száján azt a védelmi szónoklatot, ami a lánynak szólna, de így, jobb híján, belevész a hév forgatagába:
én csak szeretek írni baszod!

változatok egy hévvonalra 15

úgy hittem száz színes lepkét látok
bennem csapkodtak tűnő világok.

nincs tovább. hol kezdődik a változás? mint a bombáknál, mondják, amíg hallod hogy süvít, addig nincs gond; amíg süvít, sziszeg, sistereg a változás, addig béke van, és állandó mozgás. amikor nem hiszed, akkor robban, a fejed szakítja, húsod repked mindenfelé. úgy hittem száz színes lepkét látok, mondja magában ő, és közben márquez mauriciójára gondol, és memére. a lépcsőn föl, balra el, de árusok vannak ott, egy hosszú folyosó, végén lépcső, fel a battyányinál a parlamentel szembe a dunaparthoz, újságárus, pék, kínai, csak a hév sehol. minden ugyanaz, de semmi nem ugyanaz, ilyenkor egyértelmű hogy valaki megőrült; vagy ő, vagy ők. hol a hév? kezitcsókolom, hogy jutok el a szentendrei hévhez? kérdezi az egyik kékruhást ő. milyen hév?, kérdezi vissza a kékruhás, a gödöllőire gondolsz? más hév nincs ebben az országban édesfiam, ha szentendrére akarsz menni, moszkváról megy a busz, és már ott sincs. hol kezdődik a változás? ő áll a kockakövöken, amik nem vezetnek sehová, áll, és vár, mintha lenne mire. sosem volt hév, nincs mese. innentől kezdve ezt kell megszokni. süvít, süvít a változás, tehát nem robban. béke van, jéghideg béke, változtathatatlan.

- ébredtél már fel úgy, hogy nem te voltál az, aki felébredt?
- nem tudom.
- hát ezt meg ki válaszolta?

nincs tovább. hol kezdődik a változás? mint a bombáknál, vajon az mit hall, aki dobja? úgy hittem szörny - arcú lelkeket látok, dúdolja magában ő, és buenída ezredesre gondol, és a fennmaradó hetvenkét év magányra. a lépcsőn fel, balra el, kockakövek, negyvenhétkor indul a hév, első kocsi, bal oldal, lábat nem illik feltenni, zenét állítani, füzetet elővenni. szörny arcú lelkeket látok, írja ő, és közben eloldódik a változás, már zuhan, süvít, semmit nem hall belőle ő, valaki kiengedte, becélozta, és zuhog, zuhog, telibe találja őt, fejét szakítja, húsa repked mindenfelé. valójában csak abból veszi észre, hogy hirtelen a szív szemeivel látja, amit eddig a kék szemeivel nézett. hol kezdődik a változás? robban. pedig csak ül, füzet az ölében, és nézi az ég alját. odakint tavasz van. az ég alja szerelem vörös. odakint robban, lángra gyullad minden, gyűrött serclivé olvad a jelen. állandósíthatatlan.

úgy hittem szörny-arcú lelkeket látok
felém zúdultak megújult világok...

változatok egy hévvonalra 14

hogyan magyarázzam el neked? az ember nem azért él, hogy ne fájjon a foga.
ő levelet ír, mindenkinek. mindegy, kinek. mindenki, de ...nek. és közben nyugodtan, szívósan, agybamarkolóan fáj a foga.

az ember nem azért dolgozik, hogy aztán legyen pénze kifeküdni a tengerpartra. vagy azért dolgozik? azért találta fel a vasutat, a hévet, a repülőt? vagy azért találta fel a vasutat, a hévet, a repülőt, hogy még többet dolgozhasson? hogy aztán még többet feküdhessen ki a tengerpartra? azért vágatja le a haját, hogy gyorsabban nőjjön? hogy gyorsabban vágathassa? és a hévezés? a repülés? azt hiszed, ezek a tengerpartra vezető út állomásai? és azt hiszed, hogy lesz majd világbéke, ahol szeretni fogjuk egymást, fekszünk majd a tengerparton, és senkinek nem fáj a foga? azt hiszed, erről álmodozom itt a héven, behunyt szemmel? igen? és lesz majd idő, amikor tudok mit kezdeni a szerelemmel? hogy valós szereplője leszek majd az életemnek, a hazugságaimat, mint a fogaimat, egyiket a másik után kihúzatom gyökerestül, fájdalomcsillapításul belefeledkezve gyönyörű szemeidbe? dehát ha az ember nem azért él, hogy ne fájjon a foga. nem azért szeret, hogy aztán belenyugodhasson a boldogságba. hogyan magyarázzam ezt meg neked? az ember azért él,
de a hév megérkezik, ő itt leteszi a tollat, leszáll, elszáll. félbemaradt levelek. vannak levelek, amiket elvisz a hév. mindenkinek. mindegy, kinek. mindenki, de ...nek. és közben nyugodtan, szívósan, agybamarkolóan fáj a foga. hiszen az ember nem azért él, hogy ne fájjon, hanem azért él,
félbemaradt mondatok. vannak mondatok, amiket elvisz a hév. mindenkinek. mindegy, ésatöbbi.

változatok egy hévvonalra 13

mellette ül a csend, vele szemben a rend és mind a hárman néznek ki az ablakon. rohan, rohan bele a hév a délutánba. a csend szólal meg először, mindig a csend szólal meg először.
értsd meg, nem segíthetünk.
a rend helyeslően bólogat.
nekem nem ezen a héven kellene lennem, mondja az utóbbi, hiába írtál ide bennünket. amelyik héven találkozol majd velem, az még nem indult el, és ez ellen nem tehetek se én se ő semmit.
odakint esik, csúszósan, bánatosan, mint a félresikerült dolgok.
én pedig elmentem már, mondja a csend, csak nem rám figyeltél.
ő köröket rajzol a papírra, majd azt mondja:
rajtam tehát már nem lehet segíteni ugye? ők a fejüket rázzák.
mi legalábbis biztosan nem tudunk.
az ablakon át lassan csöpög be a február.
és a többiek? erősködik ő, a nyugalom? a béke?
á, mosolyog a rend, ők mindig utánam jönnek.
a csend az ujja közé szorítja a hév kattogását, és játszik vele. nem néz fel ő-re.
ő könyörögve kérdezget:
nade a hit? a remény? a tisztaság? a kegyelem? vagy legalább a bölcsesség? senki? egyáltalán, van isten?!
megáll a hév, mindhárman felállnak, leszállnak. a rend megy el először, mindig a rend megy el először.
értsd meg, nem tudunk segíteni.
a csend még marad egy pillanatra, együtt hallgatják az olvadó délutánt. majd ránéz ő-re, és azt mondja:

a végén úgyis mindig neked kell megoldanod magadat.
abból venni észre hogy elment, hogy mintha egyszerre máshogy kezdenének el zúgni a csillaghegyi fák.

változatok egy hévvonalra 12

látni szeretnél, tovább, mint az orrod hegye, de
megbocsáss,
nincsen az orrod hegyén túl neked bizonyosságod
semmi más.

most is például ott ül szemben egy nő. legyen lány, ő a lányokat szereti, a nőktől fél, mintha őt a nők szeretnék, a lányok meg félnének tőle, pedig, de ebbe most ne menjünk bele. a lány nem különösebben szép, ez külön tetszik neki, megnyugtató, ó a szépség, az gyönyörű vihart teremt maga körül, cikázó villámok, vad, sötét felhők, amik átszelik a végtelent, és amiket meg nem érinthetsz, meg nem érthetsz soha, csak kényük kedvükre a nyakadba zúdulhatnak ha eljön az idejük és te ott maradsz átázva. de ez a lány olyan volt inkább, mint valami tiszta mező, ahol megnyugszik a szemed a horizonton.

vigyázz a költészetre bazdmeg!
írni azért jó, mert ebben még jónak is lehet lenni, büntetlenül. igen, bármit le lehet írni, és igen, ha már le lehet írni, érdemes jól leírni, már amennyiben lehet jól írni, de ebbe most ne menjünk bele. mindenesetre az írást megúszod, az életet nem. itt van ez a lány, esze ágába sincs megismerni, hát még bármi mást, de leírni leírhatja, büntetlenül, így azt csinál vele amit akar.
jönnek mennek a megállók, és ő közben feleségül veszi a lányt, három gyerekük lesz, egy kertesházuk, némi adósságuk, meg egy viperájuk, amit ő vesz majd a lánynak házassági évfordulójukra, szelíd utalásféleképpen.
jönnek mennek a megállók, és ő közben mindenféle dolgokat csinál a lánnyal, még mindig büntetlenül. kilövi az űrbe; egyedül hagyja sínylődni hosszú, hideg, súlytalan magány éveken át, hogy aztán megkegyelmezzen neki, és kimenjen hozzá boldoggá tenni; egy kísérletben vesz részt vele, ahol vissza a természetbe címszóval anyaszült meztelenül rohangálnak a fákon, és import narancsot zabálnak; személyi asszisztenseként mindenféle titkokkal terheli szegény lányt, majd érthetetlen szövegeket diktál neki, mint híres író, és a lány engedelmesen leírja, és néha persze bölcsen kijavítja; vadul szeretkezik vele valami lépcsőaljban, miközben a mozdulataikra állandóan felgyullad a mozgásérzékelős lámpa; megmenti egy kilátástalan háború kellős közepén romjaiba omló ház törmelékei elől, majd lovára ültetve elvágtat vele a naplementébe; és így tovább.
vigyázz a közhelyekre bazdmeg!
ő remekül szórakozik, ott vigyorog az elképzelt helyzeteken, amikor is azt veszi észre hogy a lány érdeklődve figyeli. a picsába elrontod a játékomat, írná ő, továbbra is büntetlenül, de közben azt is észreveszi hogy a lánynak olyan a haja, mint a gárdicsok.
ezt a szót különösen szereti, bár nem bírja rendesen kiejteni, viszont szokása ízlelgetni a szájpadlásán, mint valami lassan szétomló kényeztetést. tudja, hogy valójában lépcsőt jelent, mert megnézte az értelmezőben, de ezt nem képes elfogadni, ez neki túl spártai, számára a gárdicsok valamiféle gömbölyödő lágy hullámok, a lila akác hajtásai a falon, vagy úszás közben a hullám fodrozta part, vagy annyi minden, de lépcső semmiképpen.
arra ébred, hogy azt kérdezi tőle a lány:
mit írsz?
ő ha nincs ideje felkészülni a hazugságaira, mindig igazat mond, így döbbenten ezt válaszolja: blogot. nem naplót, pedig az mennyivel szexisebben hangzik, misztikusabban, elegánsabban, ésatöbbi, nem, nem, ezt elbaszta ő, blogot, undorító még kimondani is.
ó, így a lány, és engem is bele fogsz írni?
ő sértődötten feláll, amúgy is kellene már, és fogvégről odasziszegi: dehogy!
majd sietve elviharzik csillaghegy irányába, és ellentétben azzal, ahogy tervezte, nem, nem néz vissza. de elhatározza, hogy bosszúból fogja ezt az egészet, és leírja. na! így majd jól kiszúr azzal a lánnyal, bár lehetne inkább nő, mindenesetre büntetésből majd jól megmutatja neki!
így ni!

változatok egy hévvonalra - adásszünet

mai adásunk elmarad, mert ő (lassan lehetne belőle a nagy ő - a szerk.) kiöntötte a kávéját a bokájára, leforrázta magát, így nem tud lábra állni, igaz, a héven főleg ülni kell, de ez akkor is elég a műsorszünethez.

tegyél meg minden nap valamit, amitől félsz. állítólag ez borzasztóan hasznos a jellemednek.
ha nem jutna eszedbe semmi, csak gondolj a kis ő-re, és a kávédra.

változatok egy hévvonalra 11

arra ébred hogy ő ül vele szemben a héven. azaz ő, az a tavalyelőtti szeptemberi ő, akiben szavak donganak, mintha valaki harangozná őket. ő ül, és nézi őt, ismeri, mint ahogy senkit a héven, és nem ismeri, mint ahogy nemismer igazán semmit. ismeri a szavakat is, amik donganak. ismeri az eljövendő másfél évét is, ismeri a szavak jelentését is, úgy ismeri, ahogy ő még ott, vele szemben nem. ő már tudja a dolgok árát, hogy mikor, mi érte volna meg. ő már tudja hogy mit is jelent az hogy kavicshideg. és hogy hol, miben veszik el az ágyékmeleg. nézi őt, te szegény, te szegény, ő nézi őt, te nyomorult, te kevés, te, te kurva én. így nézi ő őt.
aztán elönti az őrület, az azóta eltelt idő savas, burjánzó őrülete, amit egyre kevésbé tud magába nyelni, és egyre gyorsabban jön fel, buggyan ki a szája szélén, fehérszínű, sóderízű őrület, az önhazugságok józanságának őrülete, a tenyérből a körmök végére mászó őrület, ami kapar, karcol és vág, és végén, mert egy idő után sosincs kibe, önmagába kapar, karcol és vág.
mint most is; ő nekiugrik őneki, tépné, karmolná, szaggatná szét, te barom, te nyomorult, te kevés, te, te kurva én, de átkarmol rajta, áttép rajta, mintha nem lenne ott semmi; ő látja őt, ő viszont nem láthatja őt.
valamelyikőjük álmodja a másikat.
pedig ő már tudja a szavakat, amiket ki kellene mondani, a kurva anyját a szavaknak, amiket ki kellene mondani, és azokat is, amiket viszont le kellene nyelni, le, mélyre, a szarig, hogy kijöjjön valahol, le a belekig, mint az őrületet, és kiszarni,
úristen, szarni, ezt a szót ízlelgesd, te nyomorult, te én, ezt, és ezt tanuld meg ragozni, beszarni, igen bazdmeg, csalni, lopni, beszarni, veszteni, ezek dongjanak benned batthyányitól a csillaghegyig, szeretni, bántani, hazudni, igazat mondani ezek meg csillaghegytől a batthyányiig, mert ez lesz te szegény, te nyomorult, te kevés, te, te én, mert én már tudom hogy melyik szavadnak mi lesz az ára, és hogy mikor nem azt fogod mondani, és nem annak, én már tudom azt, amitől te félsz, én már azt is tudom, amitől te még nem is félsz, ó a kurva anyád, te nyomorult, te kevés, te én, én már azt is tudom, hogy amit fehérnek mondanál, az se nem fehér, se nem fekete, hanem szürke, bazdmeg, szürke, pocsolyaszürke, és hogy a gömbölyödésed nem gömbölyödés, hanem görbülés, és én már tudom, hogy mit veszthetsz, amit még meg se kaptál, és azt is tudom hogy hogy fogod elveszteni, te nyomorult, te kevés, te szegény, te én, én, te ő.
megy a hév, gyomrában egy találkozással, ami meg se történik, mert meg se történhet.
valamelyikőjük mindig álmodja a másikat.
ő ugyanoda megy, mint ő, egyszerre fognak felállni, és leszállni, járásuk is majdnem ugyanaz lesz, és ugyanoda mennek majd.
mindig rossz helyen törnek el a dolgok.
ő már csendesedik, lassan megérkeznek. lágyan, szinte szeretetteljesen nézi őt, és közben képes lenne kitépni a szívét, darabokra szabdalni, aztán négy különböző pontra felakasztva kiröhögni a maradékot, hogy "háháhá, ez vagy te".
szavak donganak mindkettőjükben.
szavak mennek együtt egy régi ősszel, és egy még nem régülő februárral, szavak vannak köztük, és majd másfél év, az a másfél év, amiket ő szavakban is át tudna adni őneki, hogy értse meg, nyelj le, eméssze meg, jusson el vele a szarig, igen, szarjon be tőle, szavakban, amiből lehet csinálni mondatot, amit oda lehetne adni neki könyvben, egy márquez könyvben, ő úgyis épp akkoriban bodor ádámot olvas, és sokszor márqueznek érzi, ha oda lehetne adni neki, ha elolvashatná, ha megértené, a kurva szavakat, amik még nem donganak benne, mintha valami harangozná őket, még nem, van rá majd másfél éve, hogy aztán úgyse menekülhessen előlük, elolvassa, és igen, a torkán akadjon, még beszarni se tudjon tőle, mert megakad a torkán, a torkán, és okádnia kell tőle a száján, nem a seggén, a száján, amiből másfél éve még úgy vigyázott, hogy nehogy elszálljanak a szavak:
mindig jusson eszükbe, hogy a múlt hazugság, hogy az emlékezet nem ismer visszautat, hogy minden régi tavasz visszahozhatatlanul elveszett, s hogy végső soron a legőrjöngőbb és legmakacsabb szerelem sem egyéb, mint tűnő igazság.
ő még ennyit fűzne hozzá őneki:
de még így se éri meg hazudni, te, te barom, te szegény, te nyomorult, te kevés, te, te én. mert tényleg olyan leszel, lettem, mint a krumplibogár.

változatok egy hévvonalra 10

arra ébred, hogy leteszi a tollat: aludni akar, aludni, hogy legyen különbség az ébrenlét és az alvás között, hogy megkaphassa azt a borzalmat, vagy más megközelítésből azt a kegyelmet, ami az ébredéssel jár; hogy valami változik, hogy valamiből valamibe kikerül, és bekerül, az ébredés, mint valami mélyvíz, rögtön valaminek a közepe, ébredés, és le kell szállni, ébredés, és fel kell kelni, ébredés, és szeretni kell, ébredés, és utálni kell, ébredés, és menekülni kell, vagy maradni kell, valaminek bele ébredni a közepébe, és aztán bele aludni a közepébe, igen, a filatorigátnál kezdődik, és arra ébredni, hogy vége, nyílik az ajtó, vagy épp erre nem ébredni, valamire, valamiből, mindig valami, valaki, valamit, valahol, vala, mondá az úr, és úgy vala.

tehát ő el akar aludni. leteszi a tollat, becsukja a szemét, és úgy marad. ébren. az alvás nagy kegyelem, akárkinek, akárhol, nem lehet. őneki, a filatorigát és a csillaghegy között, nem lehet. mindig el tudott aludni itt, itt tudott csak aludni, hiszen ezért kezdett el írni, és most ezért nem akar írni, és még ez sem az ő irányítása alatt van, hiszen most nem írni kellene, hanem aludni, de aludni nem lehet, így muszáj írni, ez a muszáj, muszáj, muszáj, ó ez a kurva muszáj, ha ki lehetne ébredni belőle.
ő ismeri ezt, hogy amikor ébren kellene lenni, amikor nincs meg a lehetősége se annak hogy aludhasson, akkor az álom még ébren körbejárja, megtalálja a nyitott réseket, bemászik rajta, és belakja teljesen; álmodik a sorban, a héven, a metróban, az interjún, zenélés közben, olvasás, beszélés, szenvedés közben, és álmodik szeretkezés közben is, ó igen. viszont ha megvan a lehetőség, a kézzelfogható vetett ágya az alvásnak, akkor az kerüli, mint valami csintalan gyerek, mint ahogy megágyazott most magának a letett tollal, a filatorigát és a csillaghegy között, és lám, eddig mindig jött, pedig hogy utálta érte, most meg baszik rá.
a kurvaéletbe, gondolja ő, a kurvaéletbe, hogy miért nincs ez mással is így. hogy miért nem lehet átlendülni mindenen mint valami hintával úgy, ahogy az alvással; miért nem csinálhatja meg ezt a hiánnyal, az őrülettel, a szerelemmel, a szenvedéllyel, a félelemmel, és még annyi igévé alakuló főnévvel. hogyha megágyazna a hiánynak, és bele akarna feküdni, nem jönne. ó igen. ha így be lehetne csapni, igen, ha legalább így, ilyen szánalmasan, undorítóan, becsapósan lehetne valamit irányítani ott bent, abból ami ő, ha mást nem, hát kerülőutakon eljutni abba a langymeleg biztonságba, amiben azt érzné, és akkor, és úgy, amit, ahogy, és amikor érdemes;
milyen szép álom. pedig ébren van; ül, kapaszkodik, rázza a hév, és ébren van, vagy álmodik, vagy szeret, vagy gyűlöl, vagy fél, vagy okádik, vagy ragaszkodik, ő ül, kapaszkodik, és közben hol ennek, hol annak ágyazik meg, hol ebben, hol abban hazudik, hol ennek, hol annak hisz, vagy harcol érte, és kihullanak belőle dolgok, aztán szállingóznak céltalanul a semmiben, mint a dunyhából a tollak, amikor belefekszünk, hogy aludjunk már végre, de az álom majd jön, ha jönni akar, a szerelem jön, ha jönni akar, megy, ha menni akar, a gyűlölet, a félelem, az okádás, a vágy, mind jön, megy, mintha saját akarásuk lenne, és nem mi akarnánk őket, csak hívhatjuk őket, mint a madarakat az ablakpárkányra, ha kiszórunk nekik valamit.
úgy legyen mondá az úr, és úgy vala. ő teli szívvel, őszintén irigykedni akar mindazokra, akiknek a részeik nem mint valami madarak repkednek szerte széjjel, hanem erős, kiszámított, megedzett acélú csavarokkal mozognak arra, amerre ők akarják, lassú, halálos elszántsággal mennek egy irányba, míg be nem lepi őket a rozsda.
ő irigykedni akar; és arra ébred, hogy álmodik, azt, hogy erős, mint egy isten, és mint valami kártyákat húzogathatja ki magából mindazt, amit nem tud irányítani, amitől úgy érzi, sorsa ilyen menthetetlen, érthetetlen, átrendezi a paklit, lapokat tesz ki, nyerésben van, igen, és viszi, viszi is a főnyereményt, ami egy erős, kiszámított, megedzett acélú csavaros, halálos elszántságú, sérthetetlen ő, akit aztán annyira belep a rozsda, hogy mozdulni se tud, mint egy békés fa, így fészket rakhatnak rá a madarak.
ő arra ébred, hogy elaludt. rossz álom, szép álom, végállomás, mehet vissza, ezt akarta, legalább aludt. leszáll, bandukol, ébren van, vagy álmodik, vagy szeret, vagy gyűlöl, vagy fél, vagy okádik, vagy ragaszkodik, hol ennek, hol annak ágyazik meg, hol ebben, hol abban hazudik, hol ennek, hol annak hisz, vagy harcol érte, és közben kihullanak belőle dolgok, mint valami öreg, szakadt párnából a tollak, de talán hogy fészket csináljanak belőle, mind összegyűjtik ezeket a belőle repkedő madarak.

változatok egy hévvonalra 9

a szomorúságon keresztül ezer út vezet hozzád - írja ő - a boldogságon keresztül meg talán csak egy.
odakint sűrűn, puhán, szerelmesen esik a hó. mendelssohn szól, a hév is csöndesen robog, igazodik a hegedűkhöz.
talán, hisz azt se találom - írja ő - miért könnyebb eltévedni ott, ahol csak egy út van?
odaát ünneplőben a margitsziget. mintha a város a sirályokhoz öltözött volna; piszkosfehér repülés borít be mindent.
megdöbbentő hogy milyen gyenge vagyok - írja ő - hiszen még ahhoz is gyenge vagyok, hogy a végére járjak, hogy mennyire gyenge vagyok.
lassan esteledik; már csak dereng a fény. egy kicsit lassabb odakint az emberekben a sietés.
basszameg - írja épp ő - basszameg, megszakad a szívem.
mendelssohn szól, miközben megszakad. aztán megáll a hév, nincs tovább, innen csak visszafele. az emberek mennek tovább, vagy visszafele. ő úgy marad. béke van, jéghideg béke. már sípol a hév, amikor leugrik, és megy tovább. lépcsőn le, mélyebbre. ott is béke van, neon fény, gyorsabb az emberekben a sietés. valaki a héven épp a helyére ül. egy papírfoszlányra ül rá, meg egy összerágott tollra. a toll becsúszik a támla alá, a papírt elviszi a huzat.
aztán ez a valaki leszáll, és valaki a helyére ül. odakint teljesen február van, minden rendben.
egy emlékművet visz a hév, menetrend szerint, áramtól hajtva. egy emlékművet visz a huzat.
épp ott szakadt meg ahol valaki most ül.
ő sem emlékezne már rá, hogy mi történt ott, ahol épp más ül. nemérdekli, csak a béke, a jéghideg. ő is épp valaminek a helyén ül. talán már arra se emlékeznek. béke van, alagútmeleg.
az egész világ piszkosfehér repülés. elfelejtett szakadások emlékművein ülnek, sietnek, akarnak, és meghalnak az emberek.
ha a szakadások mentén összevarrnánk mindent, talán ki lehetne fordítani a világot - írta, nem írta, írja, nem írja ő, vagy nem ő.

változatok egy hévvonalra 8

felcseszte az agyát, mert a hévre szálló nénik, bácsik, a mindenféle forgalmi helyzetekben gyakran lefiatalemberezték, és ez a lefiatalemberezés magába foglalt valami olyasmit, amiről tudta hogy lennie kellene, de közben azt is érezte, hogy már nincs, és ez a kézzel foghatatlan ambivalens érzés persze nem változtatott azon, hogy ezekben a forgalmi helyzetekben - tessék előremenni / tessék leülni / tessék hagyni, hagy segítsek / így tessék, úgy tessék, stb - - és ezekre a válaszban általában benne volt az a bizonyos gyűlölt fiatal szó, miszerint jajdekedvesfiatalember / jajdeerősfiatalember / jajdejómagánakfiatalember, stb - ő volt a kézzel fogható fiatalember. aki egyébként szánalmasan udvarias, ezt is utálta magában, van aki tiszteletreméltóan, elegánsan udvarias, ő amolyan kényszeresen, borzalmas, de erről most ő nem ír, így mi nem beszélünk.
hanem; ha ő fiatal ember, márpedig az, papíron, fizikailag, kézzel foghatóan (ó a nők, akik a kezükkel...) fiatal, akkor miért nem érzi magát annak? és mihez viszonyítva nem érzi annak? önmagához persze, de önmagához képest sose érezte magát annak, még akkor se, amikor, ma már látja, arcpirítóan (és ó de irigyelhetően) fiatal volt.

a választ a héven kell keresni.

ő jegyet vált, igen jegyet, ahova készül, ott nem lehet lógni, felszáll a szerelvényre, de nem ám szentendrére megy a hév, nem, visszafele, vissza az időbe, vissza az ő-be.
az ablak mellett ül, így ott ülünk mi is, sorra suhannak el a tájak, városok, lehetőségek, országok, érzések, és abban egyet érthetünk ővele, amit az előbb a kis füzetébe írt hogy 'bazdmegvégüliskurvaegyszerűazélet'.
eme pillanat, az ablakon visszafelé rohanó múlttal érezhetően közhelyes. mondhatni; pop. épp ezért zene is szól, mert hogy is volt az a zorán szám, te csak végig az ablak mellé ülj. és hogy is volt, peggy lee, az is that all there is? és hogy is volt az az oly kedves füst milán könyvcím, ez mind én voltam egykor?
és hogy lehetne kihagyni cseh tamást?
míg mi linknyelven beszélünk, ő utazik, és csodálkozik. pedig nincs ebben semmi új, mindez volt, mindez megvolt, igen az állomások, szerelmek, csalódások, annyira lehetne most lecsapni a magas labdát, a leégett, lepusztult, felperzselt megállókat, a félbemaradt, félig feldíszített, nagy reményű megállókat, vagy a vége felé a gyerekkor fáit, igen, az egyik megálló csak egy fűzfa lenne, aminek földig ér az ága, és így tovább.
lesz még ilyen, utazunk még héven, csinálunk még képeket, olyan hálás téma ez. de ő most nem képeket, választ keres. és nem válaszokat talál, csak gödröket.
és mennyit. fiatalon nincs olyan mély gödör, amiből ne tudnál kimászni. fiatalon felmászol a hegyre, megkeresed a barlangot, és bedumálod magad a medvékhez. fiatalon a földbecsapódás előtt pár másodperccel megtanulsz repülni.
az utazásnak vége, ez nem kombinált bérlet, nem visz a gyerekkorba, csak megmutatta. ő arra jut, hogy nem olyan mély az a gödör, amiben most van; de örülhet, ha egyáltalán kimászhat belőle. bölcsen, mint a medve a téli álmot. és lassan már szarik a madarakra. mennyi idő telt el, és ő megtanulta sokkal alaposabban, tartósabban elcseszni a dolgokat. se pop, se csajok, se satöbbi. hát ez nincs.
ne haragudjon fiatalember, meg tudná mondani,... igen, persze néni, bácsi. és aztán ő csak áll ott, az ifjú, görbe hátú, öreg, vén fiatalember, ott áll a gödörbe, és már nem kezd el magyarázkodni.
kis, könnyű gödör, mégse mozdul belőle; milyen sekély, mégis milyen mély gödör a minek. hát még a kinek?

változatok egy hévvonalra 7

minden ugyanaz, minden észbontóan ugyanaz, a fogak a lépcsőkön, a kockák a kövön, az indulási idők, a szerelvények, a sziszegő áram, és induláskor az a fémes kattanás, leszálláskor a mozdulat, a kapaszkodás, minden, minden ugyanaz, jézusom, segíts, minden ugyanaz. ő ül, ő is ugyanaz, ugyanott ül, ugyanazt írja. hogy nyílik az ajtó és felszállnak rá. ugyan ő, ki szól neked, olvastunk már.
pedig nem ugyanaz. kicsivel több, mint tegnap volt, sokkal kevesebb mint tegnap volt, nem, ő nem ugyanaz. nem ugyanaz a kocsi, zöld, de mintha moha lepte volna be, milyen régóta állhat egymagában. és ő egyedül ül. egyedül ül, és nem arról ír, ez sem ugyanaz, fél, fél, jobban fél, mint tegnap, fél, reszket, jeges az élet, hideg. nyílik az ajtó, és felszállnak rá azok, akiktől fél, ezt érezte, a hév meg nem mozdul sehova, valami végállomás ez is, úristen ő, ki szól neked, hogy minden végállomás.
nyílik az ajtó, és felszállnak rá a hazugságai.
szépen, egyik a másik után. megtelik velük a kocsi. a kocsi. a másik kocsi. a vonal. különbözőek, és mégis ugyanolyanok, mint a tömeg. egyik másik igen szép, ő rajtuk felejti a szemét. egyik másik igen félresikerült, csúf, rút, ő elkapja a tekintetét. vannak undorítóak, mocskosak, mint minden, amikor érzelmeket hazudnak; bűzlenek. vannak hidegek, kiszámíthatóak, okosak, buták, bolondok, és igen, vannak kedvesek is, jóhiszeműek, aranyosak, jól öltözöttek. hullámzanak, mint a tömeg.
van aki sokkal jobb, több nála. van aki olyan, amilyen ő soha nem lehet.
felszállnak, egymás mellé állnak, sorakoznak, várnak. ő fél, reszket, futna, futna, de bezárul a hévajtó, nincs hova menni. bezárul, de a hév nem mozdul.
feláll. mind ránéz. elindulna. mind mozdul utána. megáll. mind megáll. ő fél, úristen, hagyjatok békén, ordítana, de néma marad. mindenki néma.
úgy áll ott, a kocsi közepén, mint valami próféta.
senki nem akarja bántani. de mindenki tudja hogy nem szabadul. beszélnie kell, mi a faszt csináljon az ember a hazugságaival, hogy verje meg őket, tüntesse el; beszélnie kell.
hazudnia kell?
megszólal, a hangja az egész tömeg hangja.
annyi kérdés lenne, annyi kérdés, összesűrítve az összeset, ő ezt mondja:
mi lesz most?
a tömeg a csönd.
mintha valami indulna.
a hév?
hová megyünk?
ő és az őrjítő tömeg.
aztán a tömeg a válasz, a válasz az ő hangja, az összes az ő hangján beszél, mind ő, a hazugságaid darabok belőled, oldalbordáid, te teremtetted őket porból meg hamuból, az övéi lassan tagoltan ezt mondják:
neked kell tudnod. te vezetsz bennünket. te vagy az egyetlen igaz köztünk.
sok hazugság között ő az egyetlen igaz; rájuk néz, és tudja hogy ez igaz. mint ahogy az is, hogy mindegy már, hová, merre mennek.
látod, nem minden kocsiból lehet kiszállni.

változatok egy hévvonalra 6

mozgólépő fel, mozdulatlan álmok, tömeg, alagúthideg, fülhallgató csend, bérlet rend, kockakő, zöld hernyó, időpontok, távolságok, múló délutánok. ő ott ül. ők ott ülnek. ti ott ültök. vagy valahol máshol, az mindegy is, ő viszont a reklámokat nézi, vagy a reklámok őt, az mindegy is, csak a megfizethető, a megfizethetetlen vágyak. minek nekem ájfon, mondja erre ő. ilyen nő nekem nem kéne, mondja erre ő. ettől nem lesz nagyobb a farkam, mondja erre ő. ott se lennék boldogabb, mondja, mondja, mondja mindenre ő. megy a hév, és ő jön vele, jön a hév, ő megy vele, odakint az óriásplakátok állnak és várnak. mire? őrá ugyan nem, mondja ő, míg megy feléjük. plakátmagány, ez egy blog címe, plakátvágyak, ez se eredeti, de eredetinek éppen ő sem eredeti. légy a legjobb másolat, mondaná a reklám, valahol messze a házak között, egy tízemeletes tetején meg a neonfelirat: légy jobb, mint az eredeti. felszáll egy lány, telefonja, iskolai végzettsége, kiskabátja többet ér őnála, mind mind ezt mutatja. amíg nem érsz ezeknél többet, ülj arrébb reklámozza. felszáll egy másik, leszáll az egyik, cserélődik minden, csak a reklámok örökök. médiaszakra megy, akinek van esze! alagút alatt, fák között, megy, jön a hév, és őrá visszanéz egy felirat. légy férfi. ez graffiti, ez underground, ez nem divat. egy férfi álljon ki magáért, mondja egy reklámszatyor, egy férfi adjon a szaváért, mutatja egy táska, egy férfi legyen független, árulja el egy póló, ő leszáll, bele egy hirdetőoszlopba; egy férfi vállalja tetteit, tanítja. egy férfi, egy férfi, hol egy férfi, mindenütt csak nők, szépen borotvált, ügyesen borostás nők, vonzó nők, erős nők, kegyetlen, szemét nők. a nők világa ez, s a nők senkivel nem olyan kegyetlenek, mint akik félúton rekedtek. valahol a két megálló között, igen, ne csüggedj ridley mester, legyél férfi!, száll az ige, akinek inge. s ő engedelmesen, hogy megfeleljen, elkezd gyűjteni, megint, van mire. olvadó hó, fagyos nők, változóhideg. az érzelmek azok fennrekedtek, nem lehet töketlenkedni, nyílt az ajtó, leszállt a tömeg, előreengedték a nőket, az ajtó meg becsukódott, menni kell, így jár az aki életképtelen, a férfiak, a férfias nők, mind leszálltak, mennek dolgukra, az érzelmek meg bámulnak ki az ablakon, és jönnek, mennek szentendre felé. és ő? ő, hogy a világnak végre megmutassa, férfiassága itt, nőiessége ott, és közben bénán dizájnolt táblát fabrikál. nem óriást, kis lófaszt, a csillaghegyi bisztró - sültkrumpli húsz perc, és kettőhúsz! - feje fölé, a nagy platánfákra, kis lófasz táblát erősít, rajta akkor olvasható a felirat csak, ha a hév épp vár.
'legyél én!' ez áll rajta. alatta kicsivel, filccel, utólag van odafirkálva:
'és csináld jobban basszadmeg.'
mire kihozzák a sültkrumplit, lefújja a csillaghegyi hideg.

változatok egy hévvonalra 5

volt akinek már az elején, neki csak a kopaszigát körül, szentendrére viszont mindenkinek feltűnt.
ez a hév nem áll meg! nevezte néven valaki a jelenséget.
volt némi ijedtség, a hangosbemondó meg persze hallgatott. megállás nélkül ment szentendrére, ott megállás nélkül megfordult (te meg tudsz fordulni megállás nélkül? - a szerk.), és még mindig megállás nélkül ment el batthyányiig, aztán megint megállás nélkül, és így tovább, a többit már tudod.
páran rosszul lettek, egy nő hisztériás rohamot kapott, az egyik ember állította, hogy olvasott már ilyenről, és ez a maják miatt van, megint másik mérnökként tudományos magyarázatokat osztogatott, és többen pedig politikai összeesküvést láttak a dologban.
elképesztő, hova jut még ez az ország! mondta egy idősebb úr.
persze ő is ott ült, persze írt, hol máshol ült volna, mi mást csinálhatott volna.
arra eszmélt, hogy odaült elé egy lány - páran voltak csak a kocsiban, fiatalnak ők ketten minősültek csak - majd elkezdi zavarni:
nem nagyon tetszel nekem mondta. elég bénának tűnsz. aki meg ennyit ír, az meg biztosan töketlen tette még hozzá.
ő is végignézett a lányon. nem volt valami szép, sőt. a stílusa se tetszett. és a körmei; ezüstszínűek voltak! (jézusom! - a szerk.) ezeket el is mondta a lánynak, annyit tett még hozzá, hogy az pedig nem igaz, hogy sokat ír, hiszen eddig csak egy mondatot írt le, azt meg is mutatta neki:
úgysincs értelme semminek.
hát ezaz! kiáltott fel a lány. legyünk gyorsan boldogok mondta, és már ott ült az ölében. ő túl szofisztikáltnak tartotta magát ehhez, ezért rámutatott olyan alapvető problémákra, miszerint hogy nem is tetszenek egymásnak, de tényleg nem, egyébként is egy héven ülnek, ami nem áll meg soha, ésatöbbi.
boldognak lenni úgy a legegyszerűbb, ha nem mindenből jár a legjobb; igen, például rád gondolok. és boldognak lenni úgy lényegesen egyszerűbb, ha még meg se tudunk állni benne.
ennyit mondott a lány. és azt tette még hozzá:
nyugi, a körömlakk pár kanyar után úgyis lekopik.