1059

ennyit a mindennap többször írásról; már kimaradt egy. a gond az hogy nehezen veszem rá magam, tehát a viszony alapvetően nem sokat változott, de ha meg elkezdem, épp ezért nehezen is hagyom abba, így egyenlőre nem igazán az van amit akarok, nade az ember nem azért él, hogy mindig az legyen, amit akar.

tegnap az órával szenvedtünk a kisdáviddal, megnéztük a jankovics féle ember tragédiáját, ami igazán embert próbáló feladat, a végére el is bóbiskoltam egy kicsit, pont a végére, botrány, ebben a formában épp a lényege veszik el így ennek a filmnek, túl sok, mintha egyszerre zúdulna rá egy évezrednyi történelmi utalás és szimbólum az emberre, a kultúra és a szellem csodálata helyett így mindössze levegőért kapkod az ember. ettől függetlenül részleteiben kurvajó ötletek vannak benne, a római szín meg az angliai szín baromi kreatív és ötletes, csak kár hogy egyben és egyszerre majdnem hogy élvezhetetlen, de legalábbis emészthetetlen.

aztán ennek a súlyától holtfáradtan az anett szülinapja a cucuban, játszottam a gipszes djt, ez a legjobb. ma pedig kialvatlanul, holtfáradtan, enyhén másnaposan  a miskolci utcán jöttem ide, azon a miskolci utcán, ahol életekkel, de legalábbis évekkel ezelőtt a kicsivel fulladtam bele a tavaszba. régen biztos ennek is nagy jelentősége lett volna, hogy megint majdnem ugyanott vagyok, ahol egyszer már, de most, ma, ezzel a fejjel ez nem jelentett túlságosan sok mindent, a közöny és a kíváncsiság közötti vékony árokban sétáltam végig az egészet. az viszont jó játék, ha az ember az időt, síkban elképzeli, amit összehajtva össze lehetne érinteni mint egy papírlapot; így az évekkel ezelőtti és a mostani marci szinte találkozhatnának. egy utca van köztük, és talán nyolc év; a változások és elmúlásokat is egymásra lehetne hajtogatni, és egy pillanatra megint érezhetném a mostani fejemmel is azt a május illatot, azt az orgonás, részeg szédülést, amiről ma már tudom hogy nem maga a szerelem volt, csak az odavezető utak egyike. fordítva is igaz, a kis hülye huszonéves kócos marha (istenem, mégiscsak szép volt egyébként, legalábbis ehhez képest, volt haja, foga, reménye és szíve) megláthatná hogy hova vezet ez az utca, megláthatná a begipszelt jövőt, talán megijedne és visszafordulna, talán még jobban esne neki minden pillanat, nemtudom, alig ismerem őt. mindenesetre játéknak jó az ilyeneket elképzelni. ha az idő összehajtható lenne mint egy papírlap, valószínűleg összegyűrném és eldobnám jó messzire, bár az is igaz, hogy az idő gyűrődései mentén mindig maradandó dolgok történnek, jó kis életet csinálnék így magamnak.

ja, az történt még, hogy belezúgtam egy luke vibert számba. sose hittem volna.

neked miért ilyen szomorú kék a szemed?

blue valentine



van abban valami, keresem rá a helyes kifejezést, szóval valami, hogy míg évekkel ezelőtt a kerekesszékkel foglalkozó filmekre mondtam azt, hogy egy magamfajta fickónak megmutatni olyasmi, mintha rágyújtanál egy olajos hordón ülve, azaz meglehetősen borítékolható a végeredmény, addig most(anában?) a párkapcsolatok elmúlása az a téma, amire garantáltan robbanni fogok. így változnak az ember félelmei? mára már inkább a kerekesszék, mint egy válás? inkább mozogni ne tudjak, mint az a borzalom, hogy szeretlek, és te is szeretsz, de mégis csak bántalak már, és te is bántasz? legyek inkább nyomorék, (mintha választhatnék) mint hogy kiderüljön, amit mindannyian tudunk már, hogy nem, a szabály nálunk se dől le majd?

és ha már a szkafander és pillangó - bár egyébként sok köze nincs hozzá, de a hatása miatt bennem mégis összekapcsolódik - ennek a filmnek a történetét se nehéz elmondani; két, helyes, a maga nemében mindkét oldalról vonzó fiatal, a maguk fiatalságában összeházasodnak. lesz egy gyerek is, ahogy az ilyenkor lenni szokott, bár nem pont úgy, ahogy annak lennie kellene, de ez is szokott így lenni. jófejek, szeretik egymást, megérdemlik egymást. igen ez a hülye szó, ez, a megérdemlik, mi az istent érdemel meg az ember? azt hogy él? és hogy így él?

na effajta film ez, lehet kérdezni utána. kínosan pontos egyébként, ha a téma nem ez lenne, gyanút is fognék, minden a helyén, elképesztő alakítások, nagyszerű képek - már az elején amikor a lány néz a fiú után az üvegen át, és a leheletétől bepárásodik az ablak, basszameg, hát miért érdemes filmeket csinálni ha nem ezért? - kurvajó zenék (grizzly bear és a smoke gets in your eyes, most mond meg), szóval egyáltalán. az időben ugráló szerkezet levadássza a hatást, működik, a giccsen innen, bár a valóságon azért némileg túl; szóval minden a helyén. a történet is. a fiú jó apa, de hogy lehet jó apa, aki nem végezte el a gimnáziumot? az anya szereti a gyerekét, de nem ezt akarta, hát persze, ki akarja ezt?

de mit? érdekes módon, és számomra nagyon szimpatikusan a film meg se kísérli bemutatni, hogy miként kopik el mindaz, amivel kezdték, amit szerelemnek?, jövőnek? bizalomnak? mi a tökömnek kell hívni, pusztán a két végletet - ahogy kezdték, és ahogy végzik - rakja egymás mellé, ügyesen, okosan, úgy, hogy nagyon fáj. a két véglet egymás mellett mindig nagyon fáj, közte meg ott az élet. tipikusan az az alkotás, amiben nagyon nagyokat lehet alakítani, ez itt meg is történik, bár ha utána néz az ember, egy kicsit túlzónak tűnik az ára; a két főszereplő civilben is összeköltözött, hogy a forgatásra hitelesen tudják majd adni a házasokat, a rendező több mint tíz éven át alakítgatta a forgatókönyvet, saját élményeken alapulva, szóval mindez szép, és jó, de nem akarom tudni, minek, színház legyen a filmvilág, a végén jöjjenek fel a betűk, ne a kulisszák nyűgözzenek le, hanem a végeredmény.

és az persze nyűgöz rendesen, még ha ez nyűg is. a hülye kérdésemnek a másik fele is igaz, vagyis hogy miért érdemes filmet csinálni, ha nem ezért?, nos erre biztosan lenne pár csípőből jövő válasz, hogy mindenért, csak nem ezért; ez a film nem szórakoztat, nem old fel, és az ítélete se kellemes; azt egyre inkább megtanuljuk, ó basszameg így harminc felé még vizsgázunk is belőle, tudjuk már hogy nincs mágia, nincs varázslat, és nem elég a szerelem, de basszameg, mi elég, ha a szerelem nem, és nem elég a szeretet sem, a gyerek sem, és az sem, hogy alapvetően nem akar az egyik fél sem rosszat. nem elég, mi az elég, zorántól a szerelemnek múlnia kell-t hallgatni odavissza százszor, na az elég.

nagyon tetszett a fiú karaktere, nyilván, hiszen én is állva pisilek. ez a csávó sokkal inkább férfi mint mi, a többesszám alatt azt a sarkításos átlagot értem, akik állva pisilők egyáltalán meg fogjuk nézni ezt a filmet, fasza gyerek, titokban a legtöbb lány valami ilyesmit szeretne, lehangolt játékgitárral szerenádot adni, hülyéskedni, tetoválás, jó humor, kétkezi munkából él, erre mondják hogy megáll a lábán. iszonyatosan jó, ahogy a férfi klisék megjelennek a filmben, persze mind ugyanazt akarja - a nőt -, a tipikusan szépfiú első barát, aki persze pornófilmből hozott kultúrával dugja szét a szerelmet, és a végén harmadmagával megy verekedni, vagy a másik véglet, a csíkos inges, az anyu kedvence férfi maradvány, aki elvégezte az egyetemet, doktor is lett, jövője is van, még azt a luxust is megengedheti magának, hogy úgy udvarol, hogy nem udvarol, hanem parancsol, ti. 'ajánlatot tesz', ó bazdmeg. és közte meg az ideális, akiből volt egy darabka belőlem is, a laza srác, aki még tudja hogy nem kell mindent annyira komolyan venni, aztán meg persze mégiscsak komolyan kell, a kurva életbe, és minden lesz, csak nem ideális, elmegy fölötte az idő, nem csinál semmit, elkényelmesedik, csak szereti a lányát, csak, ez persze kevés, aztán már harcolna, de mi ellen, hova, egyre szánalmasabb lesz, és a végén még veszíteni se tud, hát persze, akkor vagy férfi, ha csöndben, nyugodtan veszítesz, vagy ha szétversz mindent magad körül? vagy ha megütöd a nőt? milyen kérdéseket mersz feltenni te kisbuzi? (ó de rég láttalak kábé, te még élsz?)

és a nő karaktere is kurvajó. egy kurva, természetesen, bár lehetne szebben fogalmazni, és igaz lenne az is. nagyon pontosan egyensúlyozza ezt is a film, egyik karakter felé se billen, mindkét karaktert ugyanannyira lehetne utálni, mint szeretni, elítélni mint felmenteni. amikor a nőgyógyásznál megkérdezik tőle hogy mikor volt az első szexuális aktusa, és hogy hány partnere volt, az akkora megoldása mindennek, hogy ihaj, az ilyenekért kellene forgatókönyvi oscárt osztogatni, már ha lenne még bármi értelme annak, hogy ki kapja az oscart. és megoldása a nőnek sincs, persze. a csíkos inges pasi? nem ezt akarta, persze. azt is kínosan pontosan bemutatja ez a film, hogy mennyire két szereplős meccs az ilyen, az, hogy a végén a földön fekszünk, és kiabáljuk a pasinak, hogy üss meg, gyerünk üss meg, az mennyire mind a két félen múlik, még ha kölcsönösen tehetetlenek is.

és ez az utolsó, talán legfájdalmasabban tetsző pont ebben a filmben; hogy nem old fel. pedig azt akarja mindenki, a néző is, a szereplők is. a végét sokféle képen lehet értelmezni, ha nagyon szeretnéd még feloldásnak is; de feketén fehéren nem az. nem ad a szereplők kezébe eszközöket, nincs nagy dráma, nem szakad rájuk az ég, vagy nyerik meg a lottót, vagy bármi olyan, ami kilendíthetne, ami megtenné azt a szívességet, hogy nem kell önmaguk legyenek; és leginkább ez az, ami miatt az ember nem nézné meg még egyszer ezt a filmet szívesen. jó hogy van ilyen, és jó hogy erről beszél valaki, az is jó hogy egy film teszi meg ezt, és az is jó, hogy ennyire jól csinálja; de az ember olyan, hogy másodjára már szívesebben fordul el, ezt is láttam, mit kezdjek vele. nem hiszem hogy ezzel a filmmel bármilyen házasságot vagy kapcsolatot meg lehetne menteni, de azt sem, hogy emiatt félne valaki még jobban a házasságtól; igenis van mellékhatás, még akkor is, ha ez a gyógyszer nem megoldás semmire, és gyógyszerész sincs, akitől lehetne kérdezgetni.

nemes nagy ágnes írja, az is milyen hihetetlen már hogy ilyeneket lehet írni, és az is, hogy ebben bezzeg nem változik az idő, ahogy akkor is, úgy most is elképesztő hogy
– de így? mi van még? nem nyugszom sosem.
szeretsz, szeretlek. mily reménytelen.
az. hinni kéne istenben. a szerelemben. egy csekkfüzetben. a felsőoktatásban. a nyereményjátékokban. az utazásban. a művészetben, na abban főleg. vagy legalább abban, hogy van értelme ilyen bejegyzéseket írni, ahol csak úgy repkednek a basszamegek, basszameg. valamiben. benned. de milyen reménytelen, basszameg. például nézd meg ezt a filmet. és utána? mi van még? nyugodj meg.

fejest ugrani

submarine

oké, legyünk már megint őszinték; elpárolgott belőlem minden, amivel érdemes lenne intelligens, humoros, gondolatokban és meglátásokban gazdag, tartalmas dolgokat írni, ezért meg se próbálkozok vele.
tehát következzen az a verzió, amikor nem bonyolítom túl a dolgokat:

gyerekek, ez a film kurvajó! nem ez lesz az a film, ami megváltoztatja az életeteket, vagy amit később megmutatnátok a gyerekeiteknek, de minden egyes percét élvezni lehet, és nagy eséllyel mosolyogva fogsz kijönni a moziból.

ezután pedig egy csúfos, és legyünk még mindig őszinték, meglehetősen szánalmas próbálkozás lesz e két mondat túlmagyarázásra, tovább olvasni tehát sanszosan felesleges.

pedig ez esetben nem is annyira nehéz boncolgatni azt, hogy pontosan mitől kurvajó; minden egyes összetevőjétől. feszes, sőt friss (sic!) tempójú, nagyon okosan egyensúlyozó film, ami képes úgy végtelenül cinikus lenni, hogy közben szívbemarkolóan romantikus lesz, úgy őszintének és hitelesnek látszani, hogy közben távolságtartó tud maradni, nagyon jók a karakterei, baromi üdítő ilyen igazi gyerekeket - kamaszokat látni, nem ilyen henripotter féle típus színészeket, a zenéje már első hallásra is megkapó, és tökéletesen illeszkedik a filmhez, ráadásul a záró jelenet miatt az ember úgy hagyja ott a mozitermet, hogy képes lenne egyből fejest ugrani valamibe; tengerbe, szerelembe, vécébe, mindegy.

pedig címszavakban itt van minden, ami veszélyesen giccs, és semmitmondóan közhelyes, vagy ne adj isten baromira művészi, és avantgárd tudna lenni; van itt szerelem, ilyen igazi egymást pad alatt rugdosó, piszkáló - akaró első szerelem, amitől az embernek már csak azért is görcsbe rándul a gyomra, mert ilyenkor, erre a két órára is például, teljesen egyértelmű lesz, hogy nincs más, nincs mese, nincs más ami megtölt egy embert, mint a szerelem, és az is körvonalazódik, az effajta kapuzárási pánikot finoman dörömbölő, elkeseredett harmincasoknak, mint amilyen én is vagyok, hogy mindez, a fiatalság, és a szerelemmel való fiatal viszony mégiscsak elveszett, az ember nem szerethet újra elsőnek, csak másodiknak, harmadiknak, akárhanyadiknak, az ember nem lehet még egyszer ennyire naiv, ennyire önmaga, és ennyire távol mindattól, amiből később össze fog állni; azt hiszem, a hozzám hasonló barmoknak már csak egy esélye maradt, az utolsó, de az már csak annyiból is nehezebb, mint az első, hogy ez elsőről még csak lehet tudni, hogy ez az első, hiszen előtte nem volt még ilyen, - bár nyilván bizonyos esetekben ez se ilyen egyszerű, - az utolsóknál viszont főleg nem, hiszen mikor teszi meg az élet azt a szívességet, hogy felmutatja a 'nincs következő' táblát, ezáltal is jelezve, hogy a játékidő lejár, tessék ezt beleszámolva komolyan, vagy nem komolyan venni a dolgokat.

szóval szerelem, basszameg, nem ússzuk meg, szó szerint, de ez esetben iszonyúan jól esik elsüllyedni benne. aztán van itt más is a háttérben, ahogy illik; kamaszkor, beilleszkedési nehézségek, nietzsche, ködös albioni tájak, az angol középosztály nehéz, és kevésbé nehéz élete, szociológia, harmadik szem és a különböző színű aurák, házassági krízis, rák, az iskola legfaszább bunkója, és a legkövérebb szerencsétlen lánya, és legfőképpen az óceán; amiről nagyjából pontosan megtudjuk hogy hány méter mély. átlagosan számítva 9500, ennyit elárulhatok.

és se nem giccses, se nem közhelyes, se nem avantgárd, se nem túl művészi, mert mindegyiket úgy adagolja, hogy így egyiknek az ízét se érezzük mellékhatásként. sőt. például a tengerre kiúszó ágy jelenetét nincs még egy film, aminek megbocsájtanám, itt viszont elképesztően jól működik:

még egy dolog a végére, a film zenéje; a kazettás válogatás miatt a pop, csajok, satöbbi jutott eszembe, elnézést, de ez van, már csak azért is, mert az is ilyen kendőzetlenül angol mint ez, azzal a jó értelemben vett modorossággal az, amivel én speciel angliában sosem találkoztam; modorossággal persze igen, csak azt nehéz lett volna jó értelemben venni. ehhez képest nagy, és részemről kellemes meglepetés volt, hogy az én világomtól elviselhető távolságra álló arctic monkeys (a nevüket azért nagyon bírom na, meg az első lemezüket is szeretném ha lány lennék, de nem így alakult) front szívtiprója, bizonyos alex turner követte el az összeset, tehát nem egy kurvajó válogatás a hatvanas - hetvenes évek diákszerelmeseinek kedvenc számaiból, a hatás mégis olyan, és sose gondoltam volna, hogy egyszer azon kapom magam, hogy alex turnert töltsek le - pedig a másik majom tag már régen vendég a vinyómon az egyébként egészen kellemes late night talesük miatt - és erre a filmről kifele jövet is már azt terveztem hogy ezt én most megszerzem, szóval le a kalappal. azt még nem tudom hogy film nélkül is működni fog e a dolog, de az végeredményben mindegy is.

egy tanulsága van ennek a filmnek főleg, csak hogy elég baromságot írjak egy bejegyzésen belül, vagyis hogy a kamaszkor egyrészről végérvényesen elmúlik. mármint ami jó belőle. a pattanásos értetlenség viszont sose múlik el, csak egy idő után máshogy hívjuk, és wellnes szállodákba, meg ezoterikus terapeutákhoz járunk miattuk.

a melankólia napja

melankólia

ennél jobb napon nem is lehetett volna megnézni ezt a filmet. minden cinizmus nélkül, ha van, amiért érdemes elolvasni az ilyeneket, amikor valaki billentyűzetet ragad, és leírja amit épp látott, okulván az utána jövőnek, vagy okoskodván, vagy óvván, esetleg lelkendezvén, tökmindegy, de ha van konkrét haszna az efféléknek, hát akkor például ez a jó tanács;
várj ezzel a filmmel jövő ilyen korig.
de komolyan. már ha lesz jövő ilyenkor, lassan aktuális a cinizmus. nyugodt, szinte kihalt kossuth tér, a villamos síneken vastagon a falevelek, odafele még befestett, maskarás halovénezők görkorcsolyáznak az andrássyn, visszafele csak a csönd, és a taxisok. ehhez a filmhez hangulatnak tökéletes.
a valentin nap talán az igazi szerelmeseknek számít a legkevésbé, a halottak napja nyilván a halottaknak számít a legkevésbé, ellenben ha van valami értelme az ilyen napoknak, akkor például az, hogy ilyen filmeket nézzünk. ha vársz egy évet, a kétezer tizenkettes dátum miatt még jobb lesz a dolog, hovatovább már - már túlzásnak is mondható; vigyél magaddal bort, szerelmet, gyertyát, és pusztuljon a világ.
a másik, az előzővel legalább egyenértékű jó tanács, hogy ne késs a filmről, mert az első pár perc, az nagyon. nyitány, wágner, lassított képek, más egy egész filmnyi giccset hozott volna ki ebből, lars csak egy résznyit, bár aggódni nem kell, bepótolja, amit kihagyott. mindenesetre az első jelenetek gyönyörűek, nincs erre jobb szó, mint a vastag sálú, hosszú csizmájú lány a trolimegállóban; gyönyörű, persze ha jobban megnézed, hatásvadász, kivan sminkelve, és egyáltalán, de ne nézd meg jobban, csak épp annyira, amennyire látod, gyönyörű, de jó, kész, erről ennyit.
nem bírom ki, jöjjön egy harmadik jó tanács; ha azért fizettél a mozijegyért (jövő ilyenkorra tuti dvdn fogod megnézni, sanszosan letorrentezve, nem mintha most nem úgy néznéd meg, látod, ezért pusztul el a világ) hogy filmet nézz, akkor igyál előtte egy kávét, és pihend ki magad; különben valószínűleg elalszol. lassú, csúnya szóval vontatottnak nevezhető alkotás ez, amely pontosan, és szépen, mint az a bizonyos melankólia megy az égen, úgy csörgedez, de az egyszeri néző számára mindez lehet hogy nem lesz más, mint dögunalom.
az armageddon, és effajta popcorn ropogtató népbutítások pörgéséhez szokott szemnek mindenesetre tényleg figyelnie kell, hogy a sok művészet mellett a világvégére is koncentrálni tudjon, és az ilyen filmek hálás pillanataiból is, amikben látványosan szétbomlik ez a szegény planéta, eléggé fukarkodik ez a lars, így tehát aki ilyeneket vár, az az elejét nézze meg, aztán aludjon, majd a végén ébredjen fel; még így se maradt le a nagy mutatványról, amikor is egy művészfilmes, jelentsen bármit is ez, megmutatja, hogy hogy kell az ilyet csinálni.
mármint a világvégét.

nem hiszem egyébként hogy ilyenek jártak volna a rendező fejében, a fáma szerint a súlyos depresszióban despedő mester terápiás célzattal készített egy filmet, az antikrisztus címűt, és aztán ezt már a jóval pozitívabb, mondhatni gyógyuló lelkiállapot szülte, már amennyiben elfogadjuk, hogy a melankóliából, vagy nevezzük néven a dolgokat, depresszióból való kilábalásra az egyetlen gyógymód a pusztulás a mester szerint, mellékeli is az ábrát.
szintén ő mondja, hogy a film ettől függetlenül azért lett ilyen 'felettébb romantikus', mert rákattant wágnerre, eredetileg durvábbnak lett szánva, csak aztán az éleit lekerekítette a melankólikusnak éppen nem mondható, de romantikusnak annál inkább romantikus wágneri zene.
nos ez utóbbi kettő tény. wágner is, és a romantika is. az én szőrös, de kellően érzengős lelkem egyenesen azt mondaná mindkettőre - wágnerre is, meg a filmre is - hogy szép. igen a nyitány gyönyörű, aztán a film különböző pontjai szépek, majd egy két pillanatra újra gyönyörű lesz; fene se gondolná hogy nem egy mondjuk arrofsky - a forrás a túlburjánzó képi hatások, a zene és a képek kapcsolata, illetve a történet néhány iszonyúan banális mondatától is eszembe jutott - filmet nézünk.
a fogas kérdés viszont, hogy tényleg annak a lars von triernek a filmjét nézzük, aki egyike volt a mindenféle hatásvadász filmkészítési technikákat elutasító kiáltvány szerzőjének? hát ezaz. ráadásul nekem ez filmnek kevés; értem hogy a két testvér a két különböző embertípus, mondhatni derűlátó, és a borúlátó, értem hogy közben a felsőbb osztály is megkapja a magáét, értem hogy az effajta képeket, mint ahogy a meztelen kristen fürdőzik a kékes melankólia fényében, a producerek szerint érdemes filmre vinni, sőt, akkor inkább ilyeneket nézzünk már, mint bruce willis koponyáját, ahogy menti a világot, szóval mindez jó, és szép, de akkor minek az olyan mondatok, hogy 'az élet ezen a földön gonosz, ezért el kell pusztulnia', minek a lovak, a kisfiú, meg a többi sekélyes, erőltetett giccs? részemről csak a dogmás, mondhatni 'régi larsos' esküvős részt tudnám értékelni, ez egy nagyszerű szatíra, tőle elvárható zseniális rendezéssel, kamerakezeléssel, cinizmussal, amivel tökéletesen bemutatja, hogy egy szomorú, reménytelen ember milyen egyszerűen szét tud rombolni maga mellett mindent, hiába hisznek a többiek benne. ez filmnek kurvajó, de akkor mit kezdjek a többivel? hangulatnak viszont sok; ahhoz túl hosszú az egész, és túl vontatott, hogy a néző ne aludjon el rajta, csak egyszerűen lebegjen a befogadás kékes fényében. pedig nagyon sokat ígér az elején, engem például úgy a székbe szegezett a nyitány, hogy meg tudtam volna ölni a későn érkező 'bocsánat, elnézést, bocsánat'-ozó marhákat, akik miatt pillanatokra oda lett a varázslat, csak az a baráti gondolat tartott vissza ettől, hogy úgyis a világvégét jöttünk megnézni, és mindjárt mind meghalunk, ilyenkor már minek idegeskedni.
a világvégén tényleg minek idegeskedni, ez kiderül a végéből is, ami szép, mondhatni okos, ott érezni a legjobban hogy egy lars von trier filmet nézünk, mind megoldásaiban, mind arányérzékében, csak kár hogy az odavezető út tele van buktatókkal, logikai ellentmondásokkal, és giccsel.
pedig nem rossz cucc ez, olyasmi, mint a császár új ruhája: aki nem látja hogy mi benne a művészi, a zsenialitás, és egy nyálas, unalmas szarnak tartja, az magára vessen, aki látja, de még így is elalszik rajta, az is, aki meg minden képkockában fel tudja sorolni a sok művészeti utalást, szimbolikát, belemagyarázni a két személyiséget, az emberiséget, az istent, a sorsot, a szomorúságot, a pusztulást, reményt, anyaságot, és így tovább, az is.
de legfőképpen az vessen magára, aki nem hallgat eme megtépázott blog kétes értékű írójára, és nem jövő ilyenkor nézi meg ezt a filmet, borral, szerelemmel, gyertyával, nádihegedűvel. aki így tesz, annak van stílusa, és akinek van stílusa, az már elért annyit, mint lars barátunk, vagyis amikor itt az ideje, stílusosan pusztul majd bele abba a bizonyos melankóliába.

alien on board

a mai napi bejegyzés átkerült ide.

én meg közben megnéztem a pault.

vígjátékon nem nevetni annyira szánalmas dolog, hogy azon már röhögni is lehet, vagy ha nagyon nagy a baj, akkor sírni. a paul-lal ennyire nem gáz a helyzet, sőt, egészen korrekt kis paródia gurul a képernyőn, a képregényes, filmes utalásokat megérti az is, aki inkább autót lopna, mint hogy letöltsön egy filmet, meg az is, akinek az area 51-ről az ötödik kerület jut eszébe. eddig tehát minden rendben. a nagydumás, spanglizó, minden lében kanál földönkívüli karakterét túl sok eredetiséggel nem lehet vádolni, de annyi baj legyen, végülis abban neki van igaza, hogy minden bőrt lehúztak már az ufókról, szegényekről. pegg és frost is, szokás szerint rendben van, az embert megeszi a sárga irigység, hogy a vásznon lúzerkodhatnak, meg sosem növünk fel felnőtteket játszhatnak, nyilván nem ingyen, ha másért nem, ezért mindenképpen tisztelet nekik, én is szeretnék egy rakat pénzt keresni a saját töketlenségemmel, eddig még nem jött össze. szóval eddig nincs baj.

a magas labda viszont, amit felüt a film az alap helyzettel, hogy két ufó rajongó, képregénybuzi látens elmenjen amolyan kapuzárási pánik - nászútra nevedába, és persze belebotoljanak egy élienbe, akit épp a kormány akar kiherélni, mit ad isten, üldözi egy fekete nadrágos, fekete zoknis, fekete, de hát a man in black óta ezt is tudjátok, szóval hogy így állunk, lakókocsi, nyomják a gázt, jöhetnek a poénok.

azok viszont nem nagyon jönnek. mármint mihez képest, persze. kötelező vígjátéki elem például az un. alpári poénok, pisin, kakin nevet a legjobban az úri közönség, itt ez zseniálisan van integrálva, piros pont. a beszólogatások a más filmeknek se rossz, bár különösebben maradandónak se mondanám, spilberg telefonálása épp úgy csak halk nevetésre késztet, ahogy murder ügynök kötelező leleplezése is. a ródmúvik poénkészlete is poros, hogy finoman fogalmazzak, a lakókocsi, a megtérés széléről visszarángatott, először csúnyácska, de aztán - hinnéd-e? - dögös lány, az amerikai hózentrógeres, tajparaszt papa, aki szintén a vígjátékok közhelygyűjteményéből jön, mind a nagykalapos, tájszólásos zsaru, ilyenek, laposak. pedig azt azért érti a néző, hogy épp ez benne a poén, itt a paródiát is parodizálják, meg minden, de valahogy kevés a fene essen bele.

hiányzik a történetből egy kis abszurd, egy pillanatra komolyan vehető valami, ami aztán még nagyobbat robbanjon, nem is tudom, coen testvérekért sírtam egy csomó jelenetnél, jó hogy ezt is megéltük.

szóval az ezzel a legnagyobb baj, hogy jó is lehetett volna. vagy ilyen kispénzes ökörködés, mint a stopshop, ahol az ügynökök pisztolyából egy kis zászló mondta volna hogy bang, vagy valami csavaros abszurd, ahol sokkal messzebb mennek, mittudomén, kiderül hogy mindenki hülye, csak az űrlény helikopter, vagy egy olyan jelenet, ahol paul az x aktákat nézi, vagy mittudomén, de így, ebben a felállásban, arányban ez nem az igazi. főleg, hogy annyira viszont nem is szar, hogy azért röhögjünk / sírjunk rajta, inkább csak unalmas, kár azért a majd két óráért, akkor már jobban járunk ha zseblámpával felmegyünk a tetőre jelelni az idegeneknek, ha jól sikerül, és eleget ittunk előtte, az sokkal viccesebb lehet.

mindent rólatok

semmit magamról

összeidézek:
úgy aludj el, úgy halj meg, ahogy almába harap egy gyerek.
ennek nincs köze a filmhez.
semmi sem tűnik el igazán. minden megmarad az emberek világában.
ennek van.

nyitott, szikár film ez, elvileg végtelenül lecsupaszított, mint a haikuk. másrészt meg olyanokat enged meg magának a rendező, mint a vörös hajzuhatag, meztelen női váll, és hallgatjuk a tengert. vagy reggelire kis tálban gyümölcs, nagy pohárban, hideg, hófehér tej, tálcán az ajtó előtt. a mozdulatok lassúsága, a semmiből a semmibe tartás pedig leginkább hemingway novellát idézi. rajta felejtkezik a kamera a harapásokon, a csöndeken, az esőn, a tengeren, a szélen, az őszön, a hidegen, a melegen, és a fehér lepedőkön.

és sok, nagyon sok űr, és csend van ezen a mozgóképen. bevallom, ez nagyon tetszik nekem. bár a történet is szikár, és már már túlságosan stilizált, mégis marad tér, a kamera olyan helyeken áll, ahol elférnek a szereplők érzései épp úgy, mint a nézőkéi. a történet inkább példabeszéd, a helyszín meg egyenesen képtelenség, végig azon gondolkoztam, hogy basszameg, hogy vannak ilyen helyek a világban, ha vannak. voltam írországban, de ebben az írországban nem.

van egy tenger. alig látni. van egy félsziget. magányos. van rajta egy ház. magányos. van benne egy férfi. magányos. jön felé egy nő. nem fogod kitalálni.

és az benne a legjobb, hogy tényleg nem fogod kitalálni. ezt a végtelenül giccses, képtelen, képeskönyv helyzetet nem nyomja agyon a rendező, hagy teret a főszereplőknek épp úgy, mint a helyszíneknek, nem akarja megmagyarázni, nem akarja megoldani, lassan, óvatosan nyitja ki az egészet, ezzel eléri azt, hogy a néző akaratlanul is annak szurkol, hogy a történetből ne az legyen, aminek logikusan lennie kellene.

aztán ugyanilyen óvatosan, lassan, elkezd hatni a nézőre, beúszik a szikár, csöndes, könyörtelen, már már dokumentum hangulatú képek közé pár olyan kép, hogy azt már a befogadás pillanatában is érzi az ember, hogy fú bazdmeg, és így aztán azt se bánja, hogy ha a történetből közben az lett, aminek logikusan lennie kellett, talán még egy kicsit kevesebb is, és hogy a film mintha többet ígért volna, akaratlanul is, mint amit adott, viszont amit ad, azt annyira szépen adja, nem bánja az ember ezt se.

van például egy kép, az ablakban egy kancsó, mögötte a fák. sok csendélet van ebben a filmben, mondom, nagyon régen nem láttam már ilyen szép csöndeket. és hogy az idő múlik, jön az este, azt abból látni, ahogy fel van gyorsítva odakint a fák reszketése. na basszameg, az nagyon.

nincs sok beszéd, ami történik, az a részletekben történik, ez is nagyon tetszik nekem. a színészek zseniálisak, lotte verbeek gyönyörű. az arc, az arcok, az a két arc, és a magány, az nagyon sokat ér, ahogy végignézheti a néző, ahogy arrébb mászik ezekről az arcokról a magány, aztán visszakapaszkodik. nagyon jó, hogy résnyire nyitva marad a film, mint a végén az ablak; nincs megmagyarázva mi volt, egy pillanatra mintha belekezdene, akkor meg is ijedtem, de nem, még a lány neve se derül ki, hálát adhatunk az elsőfilmesnek, hogy ilyen messze kezdi hollywoodtól. az sincs túlmagyarázva, hogy mi lesz. jó ez, hogy van a nézőnek is dolga. szintén nagyon szimpatikus, hogy néhol már már dogma film szerűen nincsen zene, csak kép; és ez sem túl művészkedve, csak egyszerűen.

ettől függetlenül azt is el kell mondani, hogy lehet hogy lesz olyan, akinek nem ez lesz a kedvenc filmje, hogy finoman fogalmazzak. lehet hogy valakinél túl sok lesz a kép, és azt fogja érezni, agyonnyomják a kis történések a nagyot. lehet, hogy lesz akinek túl sok lesz a reménytelenség, meg a szomorúság, az arcokon a magány, és a szigor, meg egyáltalán, az ilyen valószínűleg el se jut a film közepéig. nem is baj, mert a vége se tetszene neki. tehát kétségkívül nem egy könnyed, randifilmes alkotás. abban is van valami, hogy ha karakterekből nem is, a találkozásukból mintha hiányozna valami. egyáltalán, a sok csönd mellett, mintha hangok is hiányoznának a filmből. vagy a forgatókönyvből.

viszont, és emiatt én szívből ajánlom mindenkinek, aki nem tartozik az előbbiek közé, viszont a nézőnek nincs megfogva a keze, se a szeme, szépen, nyugodtan, lassan, mint az egyedüllét, kipótolhatja magának a hiányzó részeket. és ha elég gondos, figyelmes, szép munkát csinált, akkor megkapja élete egyik legjobb filmjét, amit ráadásul, akármikor, de főleg egyedül, éjszaka, bármennyiszer újranézhet.

az okos tudja mikor kell abbahagyni.
ennek meg nem csak a filmhez van köze.

gyönyörű reménytelenség

biutiful

ha már tegnap emlegettük inárritut, akkor mára itt a legújabb filmje.

apa, hogy betűzik a beautifult?

erről a filmről írt az eszter az enyémnél jóval jobb, tartalmasabb, és mélyebb kritikát, ezt csak azért mondom így az elejére, mert én is az övét olvastam először, és csak aztán láttam a filmet. pont ezért egész végig bennem volt ez a mondat:

a mi hermoso y viejo roble…
héctor gonzález gama,
mi padre

(az én gyönyörű, öreg tölgyfámnak,
héctor gonzalez gamának,
az apámnak)

nekem ennyi elég. ha semmi más nem lett volna ebben a filmben, engem akkor is megnyert volna magának, mert soha nem tudtam úgy nézni apámra, mint egy fára, de jó időn keresztül szerettem volna. nagyon. a nagyapámra talán. de mindenesetre van köze a fáknak a halálhoz, a fáknak az apákhoz, és jó, hogy erről van, aki tud beszélni.

amit az eszter ír, azon felül csak érzésekről akarok beszélni, semmi összefoglalt, épkézláb kritika. akik ilyeneket írnak, mondják, hogy innáritu nagyon szeret a nézőre hatni, hovatovább ez giccses manipulálás stb. én bennem még mindig összeszorul valami, ha táncoló madárrajt látok, így úgy látszik, én vagyok az a néző, akinek ennyi is elég.. azt mondják, túl hosszú, és túl szomorú. én is túl hosszú, és túl szomorú vagyok, és a szomorúság szép, és néha meleg. ez a film azonban nem is szomorú, hanem reménytelen; gyönyörű reménytelenség az egész. lehet hogy ez hatásvadász, hogy szentimentális, de mi tagadás, én is az vagyok; nekem ennyi tehát úgy látszik, elég.

gustavo santaolalla néha feljajduló húrja, és pár gyönyörű kép, nekem ennyi elég. például amikor a kamera megmutatja a gagyi, kínai piaci lámpát, amin los angeles fényei látszódnak, majd a következő kép az alatta ülő család; nem tudom mi a művészet, de nekem ennyi elég. a kérdések amiket feszeget, megint nagyon mélyre visznek, és bizony nem tud válaszolni rájuk; de nem is baj, olyan szépen teszi fel őket, nekem ennyi is elég. a bevándorlókról, a szegénységről, a politikai mozdulatlanságról talán erőltetetten mutat meg képeket, de van pár, ami üt, pont annyit, hogy nekem elég. amikor például a rendőrség szétüt az illegálisan áruló feketék között, és menekülnek, abban az öt percben több van, mint egy csomó akciófilmben. de nem is ezek miatt mondom azt, hogy nekem ennyi elég; a képek miatt, amik néha elképesztően rímelnek, óvatosan, nekem nem túl manipulatívan megint megadják azt, amiért eddig minden innáritu filmet szerettem. ahogy ránéz a kezekre. ahogy benéz egy ajtón. ahogy csak egyszer, egyetlenegyszer megmutatja azokat a bizonyos madarakat. és a fák miatt igen. meg hogy van egy rádióállomás, ami a tenger zúgását sugározza. és leginkább a kisfiú, a kisfiú, basszameg, az a kisfiú.

apa, tudtad hogy ha egy űrruha megsérül, felrobban?

javier bardem alakítása megint, még mindig, és talán most a legjobban, hogy ne a már ezerszer hallott dicséreteket mondjam, olyan, hogy nem veszed észre hogy játszik; ez valami elképesztő. baromi erős kontraszt a vicky, cristina, barcelona macsója után, mintha két különböző ember lenne, majdnem ugyanazzal az arccal. mert ez a film nagyrészt az arcon játszódik, javier arcán, és bár abban igaza van az eszternek, hogy néhány jelenetnek jót tett volna, ha a színfalak mögött hagyja a rendező lejátszódni, a néző úgy is értette volna, de amit hagyott az arcra, aminél hagyta, hogy felkerüljön a főszereplő arcára, az még így is zseniális, és hogy mást ne mondjak, nekem elég.

ez a sok elég mellett persze lehetne arról beszélni, ami kevés; az asszociációs pontok például nem, de sokat nem bont ki rendesen, még így a két és fél óra alatt sem; soknak, és talán részemről csak itt igazán manipulatívnak éreztem a másvilággal való viszonyt, és a halottak bolygatását; minek. a testvér jelenléte is kevés, vagyis épp ellenkezőleg sok, és felesleges, főleg innárituhoz képest, és a korcs szerelemek után, itt a testvérnek tulajdonképpen nincs jelentősége. és a szegénység, a mocsárszagú, utcahangú, folyamatosan süllyedő szegénység és nyomorúság is néhol tényleg túl manipulatívnak, vagy másként, nehéznek tűnhet, mert annyira sok, néha már már túl sok. és a film sebessége miatt is, meg a történet miatt is leginkább a 21grammra hasonlítható, és ez biztos vagyok benne, hogy sokaknak nem tetszik.

mint ahogy elvileg az se, hogy egy innáritu film elég, és nem több, csak elég; egy innáritu filmtől nekem az elég kevés. mindenesetre, most így, nekem ez elég.

túl színes tollak

a hetedik napon az úr is megpihent, és ezért mondjuk elment moziba:

a fekete hattyú

mindenek előtt el kell mondjam, hogy nem csak arrofskyval vagyok így. nekem ilyen a thievery corporation is, vagy a kilimanjaro darkjazz ensemble; semmi baj nincs velük, és még azt se mondhatom hogy nem szeretem őket, csak ahhoz, hogy ez a szeretés valami személyes élménnyé, kötődéssé, szerelemmé fajuljon, ahhoz hiányzik valami. korrekt iparosok maradnak így, akik pont olyan zenéket csinálnak, mint amiket egyébként nagyon szeretek, de pont úgy, hogy azt mondjam rá hogy oké, de ne őrüljek meg tőle, ellentétben a többivel. abba ne menjünk bele, hogy ez mennyiben az ő hibájuk, és mennyiben nem, mindenesetre ez ilyen.

arroskyt is tisztelem, talán ez a legközelebb álló szó a 'viszonyunkra'; az azóta teljesen meghülyült shyamalan mellett őt tartom a mostani korszak - abba se menjünk bele, hogy mikortól van a mostan most, és mikortól a régen régen, ez nekem mindig más, tim burtont például nem a mostaniba sorolom így, ahogy tarantínót se - egyik olyan rendezőjének, aki úgy tud egyetemesen - értsd pláza mozi kompatibilisen - szórakoztatni, hogy annak egyéni szöge, íze, és végeredménye lesz, és még a minőség is elfogadható. inarrituról most ne beszéljünk, ő nem ér, mert ő szerelem.

a pi-t kattant borulásnak tartom, kamaszfilmnek, a szó pozitív és negatív értelmében, a requiem egy álomért először engem is padlóra küldött, de csak mert elég fiatal voltam hozzá, azóta az összes újranézésnél csökken az élmény, sőt, mindenesetre a kronos quarteté közben legalább folyamatosan emelkedik, a forrás nagyon nem tetszett, - hogy mennyire nem, azt lásd itt -, a pankrátor viszont jobban tetszett, mint gondoltam, így aztán az előzetes élmények alapján bármire lehetett volna fogadni. azt még el kell mondani, hogy natalie portman talán az egyetlen olyan színésznő, akit tizenakárhány éves kora óta, azaz a leon a profi óta tisztelek, és szeretek, sőt, miatta lehet jó beirutnak lenni, ráadásul szerintem ő az egyetlen nő, aki elmondhatja magáról hogy még devendrát (pedig mutasson nekem valaki még egy ilyen szép férfit! )is ott tudta hagyni, szóval natalie miatt a várakozás plusz egy pont. viszont amikor ez a film bejött a mozikba, úgy esett, hogy akkoriban több olyan ember is volt a közelemben, akik egyrészt filmbuzik, másrészt aduk a véleményükre, és mind azt mondták hogy elmegy, de annyit nem ér, hogy moziba menjek miatta, és akkoriban - tél vége - nekem nagyon kevés dolog ért meg bármit, főleg azt, hogy kidugjam az orrom a harmadikról.

hogy miért csak most, abba se akarok belemenni, pedig nagy, és mély harc ül mögötte, a viszonyom a filmekkel, a könyvekkel, vagy bármi olyan dologgal, ami lelki befogadást, beleérzést követel, nagyon megromlott az elmúlt évben, oly annyira, hogy most már azon kapom magam, hogy annak is örülök, ha együltő helyemben meg tudok nézni egy filmet. ezek után már csak az marad hogy milyen maga a film.

olyan, hogy saját magát határozza meg a legjobban, amikor az ördög, a sötét, a tanár, az a faramuci vincent cassel megkérdezi a főszerepet táncoló fiút: őszintén, neked lenne kedved megdugni ezt a lányt? ezzel arra utalva, hogy bár tökéletes, mind külsőben, mind technikában, de mindez a felszabaduló ösztönök pézsmaillata nélkül érdektelenné válik a férfinép, azaz a néző számára, és a csábítás elmarad. nos, bár biztos lenne a közönség sorai között, aki azért feltenné a kezét erre a kérdésre, így az én véleményem is egész biztosan van, aki számára elfogadhatatlan, mindenesetre valahogy én is így vagyok ezzel a filmmel, csinos, igazán csinos, szerkezetileg, technikailag, hozzávalóilag tökéletes, szívesen elnézegetném, ha elém kerül, de nem mondom hogy nem aludnék el a következő alkalommal. van erre egy borzasztó szó, ide viszont (sajnos?) nagyon helyénvaló: korrekt.

mert nagyon korrekt az a lassú, a baljósságot óvatosan, aprólékosan előtérbe hozó kezdő fél óra, ami már már hitchcocki mélységekben jár, nagyon korrekt az a kínosan pontosan adagolt fejlődéstörténet, amiben dekáról dekára jutunk közelebb a sötét oldalhoz, korrekt a színészi gárda, nagyon, sőt, senkiről egy rossz szót nem lehetne mondani, winona ryder egyenesen telitalálat, natalie portman alakítását meg oscarral is jutalmazták, erről se lehet túl sok mindent már elmondani, talán ez az egyetlen, ami a korrektnél jóval több, már már zseniális, mint ahogy az eddigi filmjeiben is, az a színészválasztás, és kezelés, vincent cassel is baromi jól árnyalja a kultúr macsó balettigazgatót, aki végül is csak jót akar mindenkinek, az én kedvencem pedig mila kunis tetoválásának alakítása, hát az ott az ágyon, az valami elképesztő.

az alapötlet is korrekt, épp úgy, mint a későbbi ötletek; a pankrátor giccsesen véres, kirakat erőszaka után az ellenpontozás, a balett látszólagos könnyed világa mögött meghúzódó szorosra kötött cipők, megkínzott derekak, ínkritikák, és a szépséget gúzsba hajtó hajtás, mind telitalálat, épp úgy, mint a fehér hattyú ezerszer ismer(hetet)t története, a tiszta, de töketlen jó, aki a fátyolos öngyilkosságba menekül, meg a sűrű, szemét sötét, aki a végén elviszi mindent, pedig amilyen gonosz, mire mehet vele, és hogy ez a szélsőséges kettősség, ez bizony bennünk él, és az isten irgalmazzon nekünk, ha az utóbbi tör elő, amikor meglátjuk a hercegünket: ez már már giccses is lehetne, de nem az, és ebben nagy szerepe van annak a bizonyos többi ötletnek:

elsősorban a zenének, clint manssel ismét zseniálisan oldja meg a hattyúk tavának zenéjére variáló témák ötvözését a tipikus horrorfilmes effektekkel, és így a zene szinte észrevétlenül vezeti a néző kezét, érzéseit, hol felemeli, hol lenyomja, tökéletes. nagyon jó a vágás, és a kameramozgás is, mondjuk vizuálisan arrofskyt nyilván nem kellett eddig se félteni, nekem viszont nagyon szimpatikus volt ez a visszafogottság, mint amit már a pankrátornál is érezhettünk. egy két jelenetben pedig az döbbentett meg, hogy pont az ő filmjében látom őket; nagyszerű hangulatokkal oldja meg a szorongás, az anya terrorja alatt élő, szűk térben mozgó lány életének bemutatását, a keskeny folyosók, a vastag, túldíszített falak, a lányszoba fullasztó plüssfigurái, és natalie első magához nyúlása pedig szintén gyönyörűen dereng a vastag, rózsaszín takaró alatt. ezek tehát mondhatni a vártnál is jobbak, és meglepőek, épp úgy, mint ami nem tetszett;

pont az nem tetszett, aminek tetszenie kellett volna egy arrofsky filmben, a sokkolás, a vizuális sokkolás, az effektek, a trükközések. furcsamód jobban összerándultam a körömágy feltépésétől, mint a látványosan változó szemektől, vagy horrorisztikus érzékcsalódásokat. a filmen épp úgy, mint natalien, szép lassan eluralkodnak ezek, és így egy majdnem tökéletes, belső nyomásról, és szorongásról szóló fájdalmasan őszintének tűnő alkotás teljesen átalakul egy szájbarágós, tipikus thriller eszközökkel operáló, a giccset a speciális effektusok felől súroló közönségfilmmé; kár érte. ennek a legalja az üvegszilánkos jelenet, ajtó alól csorgó vérrel, ott például lehet hogy kimentem volna dühömben a moziból.

kár érte tényleg. pont, mint ahogy a főszereplőnőt szekálja az a fránya tanár, az ördög, a sötét, hogy ide a tökéletesség nem elég, hiányzik a dög. hát tényleg, a gond az, hogy a dög részemről sokkal inkább a dolgok maguk őszinte valóságában rejlik - lásd például azt a jelenetet, amikor felhívja a wcben sírva az anyját, hogy megkapta a szerepet - mint a csillogó trükkökben és hatásvadászatban, viszont, mint ahogy azt már emlegettem, ha én nem is, más lehet hogy pont ezért szeretné meghajajozni ezt a filmet, tehát, mint már annyiszor, előfordulhat, hogy a hiba csakis az én készülékemben van.

a vége viszont, pont azért mert nagyon pofátlan, tetszett, nagyon tetszett, ha már előtte nem mentem volna ki a filmről, itt meg tapsoltam volna, natessék.

megfelelő távolságra gyúrva

mary és max



bradbury azt mondta, azért rakja a meséit a marsra, és szükségszerűen a jövőbe, mert az emberek csak akkor veszik észre magukat egy történetben, ha az elég távol van tőlük. hasonló a helyzet a gyurmával is, ha szépen és jól csinálják, az élővé gyúrt élettelen dolgok sokkal többet mutatnak meg az emberekről, a társadalomról, és a jobb híján érzelmeknek nevezhető dolgokról, mint sok esetben a szépen sminkelt sztárok milliókból készült bukdácsolásai.



itt van ez az adam, akihez már hozzávágtak egy oszkárt, mert annyira zavarba ejtő dolgot csinál; egy olyan világot gyurmáz ki, amit sokkal inkább magának készít, mint a nézőnek, gondolom ő egyébként is délutánonként ebbe vonul el játszani, a néző viszont kénytelen felismerni benne a saját, akarom mondani a 'mi' világunkat; a szereplők mind valami érdekes nevű betegséggel küzdenek, a társadalom nem tud velük mit kezdeni, és ők se a társadalommal, a magány úgy veszi őket körül, mint a levegő, és mégis, itt kezdődik a varázslat; bár szürke, és kilátástalan minden, tele van valami olyannal, amit megint csak jobb híján élni akarásnak lehet hívni, most mondd meg, pont egy gyurma mutassa ezt meg, és olyasfajta derűvel, amit azok a dolgok tudnak, amiknek már nagyon nincs mit veszteniük; és elképesztően jól adagolt, groteszk, de nagyon kreatív humorral, ami megint csak kínosan mutatja meg a nézőnek hogy igenis, ez az egész, istenestül, nyomorostul, halálostul, kilátástalanságostul, utcára dobott cigarettacsikkességestül, úgy ahogy van, vicces, csak sokszor túl közel vagyunk hozzá, hogy nevessünk rajta. erre kigyúrják gyurmából, és rácsodálkozunk olyan dolgokra, amiket az istennek se veszünk észre naponta.



ennek az eliott gyereknek a világa tényleg elképesztő, még történet nélkül is lenyűgöző lenne, ráadásul a gyurma miatt olyan képi ötleteket engedhet magának, ami bár már-már pofátlanul realista, de mégis jobban áll neki a gyurma, mint a valóság; egyáltalán, az egész valóságnak, úgy tűnik jobban áll a gyurma, már csak azért is, mert így azt hihetjük, ez nem valós. van még egy zavarba ejtő dolog a mi ádámunkkal kapcsolatban; méghozzá az hogy eredeti. de nagyon. sokféleképpen lehet eredetinek lenni, és a sok eredetiség között persze alig van már valami eredeti, de ez a figura tényleg az, méghozzá úgy, hogy minden hozzávalót láttunk már, csak nem így. a márqueznál használt mágikus realizmus kifejezés a legtalálóbb, csak itt vizuálisan van eléd rakva, amit ott a képzeleted csinál; a filmjei bár aranyosak, sőt, néha 'nagyon' aranyosak, mégis semmiképpen nem gyerekeknek valók, sokszor a szó szoros értelmében brutálisan realista dolgok történnek bennük, ugyanakkor mindig ott a másik oldal is, a lehető legnagyobb képtelenségek természetesen megtörténnek, - max aspergeresként teljesen érthetően mindig ugyanazokkal a számokkal játszik, huszonvalahány éve, és egyszer csak megnyeri a lottót, amiből egy éltere elég csokoládét vesz; zseniális - és ezek kéz a kézben járnak, dettó mint a való világban, mondom, én azon vagyok a legjobban elképedve, hogy az hogy a fenébe lehet, hogy egy gyurmafilm sokkal jobb arányérzékkel és szerkezettel mutassa meg az ilyeneket, mint a legtöbb élőszereplős mozi, amit eddig láttam.



amúgy persze, hogy szerelmes vagyok ebbe a filmbe, csak annyi kellett hozzá, hogy bejöjjön a főcím; egyrészről olyan technikával készült, aminek már a nevétől is megőrülök: stop motion, vagyis úgy csinálsz mozgást, hogy közben nem mozogsz, még belegondolni is elképesztő, bár az élet lehetne néha stop motion; másrészről egy autista, szebb és pontosabb néven asperger szindrómás emberről, és a levelezésről is szól, amik elég fontos pontjai az életemnek; harmadrészt zeneileg a penguin cafe orchestra perpetuum mobile-jével kezd, és bert kaempfert swinging safarijával zár, amik pedig, ha olyan életet élhetnék, amilyet szeretnék, életem fő filmzenéi lennének, így csak nagyon nagyon szeretem őket, ráadásul pont az a részem szokta feltenni a belső rádiómba, akivel, hogy is mondjam, elég törékeny a viszonyunk.
(értsd: ritkán érzem úgy magam, hogy ilyeneket hallgassak, de ha igen, akkor pont ezeket)



a történet tele van nagyon kényes dolgokkal; egy kislány (!) akit egy halott madarakat hobbiból preparáló papa és egy alkoholista mama talált 'balesetből' egy söröskorsó alján, egy kaki színű anyajeggyel a homlokán, 'akkora magánnyal mint maga ausztrália', a csúfolódás és a magány elől egy a telefonkönyvből találomra kiválasztott levelezőtárshoz menekül, épp egy túlsúllyal küzdő aspergeres, majd negyven évvel idősebb férfihez, aki mellesleg zsidó, ateista, sose volt még nővel, és nem tud mit kezdeni azzal, ha a dolgok nem a maguk medrében csordogálnak, márpedig a megszokott, csöndes, nyugodt dolgoktól meg mi lehetne távolabb, mint new york, így aztán kölcsönösen egymásba kapaszkodva csupa olyan dolgot mutatnak meg maguknak és a nézőnek is, amiről nagyon nehéz beszélni.



például a betűk és a képzelet hatalma, hogy milyen hatása lehet pár leírt szónak, hogy egy kapcsolathoz mennyire nem az kell, hogy legyen benne realitás, vagy valóság, hogy mennyire nem kell, hogy találkozzanak a szereplők, és hogy igenis van barátság férfi és nő között; de szóba kerülnek a banális életigazságoktól a kondomhasználaton át, a fenekén lélegző teknősön keresztül a sokkterápiáig minden, és itt jön a film lenyűgöző zsenialitása, hogy mindez megfér egymással, sőt, bár van szó a szerelemről, a halálról, a nyomorúságról, a gazdagságról, a csodákról, meg úgy általában arról, amit (igen, jobb híján) életnek hívunk, mégis nagyon elegánsan, és ügyesen kikerüli mindazokat a csapdákat, amibe hálivúd készséggel belesétál a nagyobb nézőszám kedvéért, egy pillanatra se lesz zavaró, vagy szájbarágós, vagy hatásvadász, vagy giccses, meg úgy általában mindaz, ami a filmekkel együtt szokott járni, sőt. és még csak nagyon szomorú se lesz a végeredmény, bár nagyon vidám se, elképesztően jól vannak adagolva ezek a hangulatok, okosan összegyurmázva a woody allen féle szarkasztika a walt disney féle csicsergő madaras, fehér lovon érkező szőke herceges mázzal, a coen testvérek abszurdja a már már kusturicára hajazó fordulatokkal, mondom, varázslat gyurmából.



és ebben a kézzel gyúrt görbetükörben úgy ismerhetünk magunkra, hogy közben kacagunk a hülyeségeinken - az is zseniális, amikor max pár mondattal elmondja az emberek hülyeségeit, vagyis hogy nem érti, hogy őt miért tartják, khm, furcsának, amikor az emberek úgy, ahogy vannak, kurvára logikátlanok, például, gondolja max, miért dobnak ki ételt, amikor indiában gyerekek halnak éhen, miért irtják ki az őserdőket, ha szükségük van az oxigénre, és persze mi a tökömért vannak buszmenetrendek, ha a buszok sose pontosak?, de tényleg, ezek végtelenségig emlegetett közhelyek, de valami elképesztően jó, ahogy itt megjelenik - sírunk a sorsunkon - mert bár nem mindenkinek vannak ilyen szép latin nevű betegségei, azért a legtöbbikünk ugyanilyen töketlen, esetlen, szerencsétlen és magányos valahol, mint az itteni szereplők - és a végén valami olyasmivel lehetünk gazdagabbak, amit a fogyasztói társadalom annyira nem szeret hangoztatni, vagyis hogy az élet szép, basszameg, borzalmasan szép, legszívesebben elfordulnánk sokszor, annyira szép, a gyomrunk fordul fel tőle, annyira szép, és persze, gondolnád e, nem a gazdagság, a pénz, és az egészségtől szép, még csak nem is feltétlen a szerelemtől, látod gyurmával kell ezt eljátszani, hogy észrevegyük, itt jön bradbury meg a mars.



a monológok, vagyis a levelek szintén tökéletesek, a kislány levelei kislányhangon szólnak, az autista válaszai olyanok, mint egy aspergereséi lehetnének; a narrátor pedig külön ízt ad a filmnek, újabb gond nélkül megugrott léc, ami alatt sok filmes inkább átfut. a hangokról megint csak a legnagyobb elismerés hangján lehet beszélni, humphries és seymour nagyszerűek. arról nem is beszélve, hogy részemről külön öröm az, hogy végre egy az autizmusról (is) szóló alkotás, ami nem teszi fölösleges ezoterikus bizbaszba az autistákat, bár itt is felsorolásra kerül az összes közhely (max számokkal való kapcsolata, einstein, kis könyv az arckifejezésekről, vagy az autizmussal foglalkozók körében szakállas, és a magyar feliratnak köszönhetően az esetlegesen nem figyelőknek nem is annyira észrevehető poén, amikor is az van ugye írva a rendelőbe hogy take a seat, ami magyarul szebben szólva foglaljon helyet lenne, de szó szerinti fordítása fogj meg egy széket, max pedig az utasításnak megfelelően fogja a széket, még hazafele a metrón is) de, talán megint csak a gyurmának köszönhetően, nem zavaró és erőltetett, mint oly sok ezt ábrázoló alkotásnál. és a legfontosabb, hogy a képi (és szín-) világ annyira telített, kreatív, és jobbnál jobb ötletektől hemzsegő, hogy mindet elsőre nem is tudja észrevenni az egyszeri néző, itt egy újabb indok arra, hogy ez pont az a film, amit sokszor kell megnézni.



kár hogy mindennek az az ára, hogy valószínűleg alig fogja látni valaki, - ahogy az előzőt se, amiért pedig megkapta az oscart, a harvie krumpetet - és az emberiség jelentős része unalmas, depressziós baromságnak fogja tartani, viszont a maradéknak kötelező, annál is inkább, mert míg a jelentős rész elég gyakran mehet moziba számára kielégítő szórakozást találva, addig a többieknek jól meg kell becsülniük, ha végre jut nekik is valami.

főleg gyurmából.

michael galasso - in the mood for love / scenes

'tudod mi volt szokás a régi időkben, ha már nem bírták a titok súlyát? kerestek egy fát a hegytetőn, lyukat fúrtak bele, halkan belesuttogták, betapasztották sárral, és otthagyták a titkot örökre.'

'a letűnt évek olyanná lettek, mintha poros ablakon át szemlélné őket. a múlt porát nem törölte le az üvegről, csak nézte, nézte. mint homályosodnak egyre.'

gorillaz - crystalised

mikor a gyermek gyermek volt
karját lóbálva ment
patak helyett bőgő nagy folyót akart,
s e tócsa helyett a tengert

mikor a gyermek gyermek volt
nem tudta, hogy ő gyermek
mindennek lelke volt még,
s egy volt minden lélek

mikor a gyermek gyermek volt
semmiről nem volt véleménye
nem volt megrögzött szokása,
elszaladgált a helyéről, törökülésben ült,
forgója volt a feje búbján,
és nem grimaszolt ha fényképezték

mikor a gyermek gyermek volt,
ilyeneket kérdezett folyton:
miért vagyok én én s miért nem te?
miért vagyok én itt, és miért nem ott?
hogy kezdődött az idő,
s hol ér véget a tér?
életünk ezen a földön nem csupán egy álom?
mindaz, amit látok hallok és szagolok-nem
csak egy világ előtti világ csalóka képe?
tényleg létezik a gonosz, és emberek,
akikben benn lakik a gonosz?
hogyan lehet az, hogy én, aki én vagyok,
mielőtt lettem nem voltam
és hogy egyszer én, aki én vagyok
nem leszek már az aki vagyok

mikor a gyermek gyermek volt,
alig ment le a torkán a spenót,
a borsó, a tejberizs,
most megeszi mindegyiket,
és nem csak akkor, ha muszáj

mikor a gyermek gyermek volt,
egyszer idegen ágyban ébredt,
most meg újra és újra
sok ember tűnt neki szépnek,
most meg csak szerencsés esetben
látta maga előtt, milyen a paradicsom,
most meg csak sejteni képes
nem tudta elképzelni a semmit,
most meg undorodik tőle

mikor a gyermek gyermek volt,
magával ragadta a játék,
most belefeledkezni csak a munkába tud

mikor a gyermek gyermek volt,
elég volt neki, ha almát és kenyeret evett,
mint ahogy ma is még
a bogyók bogyóként hulltak a kezébe,
mint ahogy ma is még
a friss diótól érdes lett a nyelve,
mint ahogy ma is még
minden hegycsúcson még nagyobb hegycsúcsra vágyott,
s minden városban egy még nagyobb város után
jó érzés volt, mikor a fa csúcsán cseresznyéért nyúlt,
mint ahogy ma is még
megijedt minden idegentől,
mint ahogy ma is még
úgy várta az első havat,
mint ahogy ma is még

mikor a gyermek gyermek volt,
egy botot lándzsaként a falnak dobott,
s az ott rezeg ma is még
(peter handke)

úristen, úristen. hal valaki engem? basszameg. hogy jutottam ide? semminek nincs lelke. szarok az idegenekre. és eltelt egy nyár úgy, hogy nem nyúltam a fa csúcsán lévő cseresznye után. jézusom. mi a faszt tettetek velem? undorok ettől a semmitől. beszélni, beszélni, bassza meg, beszélni. mennyire szerettem szeretni. minden szerencsétlen eset. láttam ma a berlin felett az éget. ha tegnap a túlzások hiányáról beszéltem, tessék; ez a film bezzeg mer túlozni. és nem tetszett. érted? ha nem most látom, hanem évekkel ezelőtt, meghaltam volna a vászon előtt; és nem. elindult néha valami, persze. giccs. művészet. hiányzott belőle a biciklis jelenet. gyönyörű film. minden, annyi minden, az egész kibaszott élet gyönyörű. úristen, mi lett belőlem? és nem tetszett. irigykedtem a szentimentalizmusára. csukott szemhéj mögött még egyszer lehunyni a szemet - igen, ez voltam én. mikor? és már ez a kurva kérdés is elfáradt, hogy miért vagyok én én, és miért nem te. jó ez a film. valamire. de hideg voltam, és hideg maradtam tőle. ha a térnél, ott a porban, a cirkuszi sátor maradványánál lekési a lányt, akkor igen. de nem késte le. sőt. utána jön ez:

én nem tudom. iszonyúan haragszok most magamra. lopni, csalni, hazudni se tudok nyugodtan. pedig megtanultam. gyerek se merek lenni; pedig emlékszem még. ott vagyok közöttük. basszameg. el se tudom mondani. régen az iwiwen, az a kurva, az a kurva, nem érdekelnek a szavak, írok, most nem érdekelnek a szavak, nem írok, megint ömlik, jézusom, engedd már el magad, szóval az a kurva magamról: félig volt kész önmagával. és ebben a félig elkészültségben előre hátra látott, mint egy isten. épp csak a következő lépést nem látta. és most megint ez, még mindig ez, jézusom, hogy lehetek annyira felnőtt, hogy ennyire tudjam, mi vagyok, mi nem vagyok, hogy lehetek ennyire gyerek, hogy még mindig, ugyanott, ugyanúgy, hogy ennyire ne tudjam, mi vagyok, mi nem vagyok. hogy a picsába jutottam el odáig, hogy ne tetsszen nekem ez a film? még beszélni se tudok, írni se. nincs semmi baj, úristen, hát nem értitek, nem érted, te barom, te, nincs semmi baj, jézusom mennyire nincs semmi baj. ameddig ellátok, minden rendben. engedjetek hazudni! már megint ez. mindent látok, előre, hátra, isten vagyok. fingom nincs hogy mi lesz holnap. most fel tudnám adni.

mindenesetre, zene. bár nem szeretem az the xx-et, mondtam én, ahhoz képest ez már a második. most egy feldolgozás, a gorillaz játssza, képzeld, és kurvajó. szerintem bőven veri az eredetit. eleve szeretem damon hangját, meg úgy általában jók a gorillaz dolgai, még akkor is, amikor nem, az új lemeztől például ha hanyatt nem is estem, de egy kicsit azért csak megszerettem, sőt. ez viszont most megint úgy igazán, odabasz. pedig semmi extra, zongora, xilofon, gitár, némi háttérvokál. az eleje nekem így tiszta nannou. a bbcn nyomták egyébként, és meg kell állapítani, hogy damon albarn kurva nagy csávó.
tehát itt szeded le.
(megjegyzem, leszedheted itt is, és akkor legalább ha akarod, leszedheted a the xx féle bbc-változatot)
és csinált hozzá egy jthunder nevű fickó egy nem túl bonyolult, de legalább kellemesen hallgatható remixet, mindössze alápakolt némi ritmust, nem volt nehéz dolga, de cserébe a végeredmény sem rossz, sőt. azt pedig itt szedheted le.

lőj csak, én még álmodom

eredet

már az elején megmondják a lényeget, miszerint a legveszélyesebb vírus a gondolat. mert elburjánzik mint a rák. és itt álljunk is meg egy kicsit. játszunk eredetet; mert ezt a filmet is miattad néztem meg. ki tette belém a gondolatot, amitől összerándulok, ha rá gondolok? te, azzal ahogy, vagy én, azzal ahogy? nélküled nem lenne meg, persze, de azzal hogy megtudtam hogy vagy, azzal már belém került, vagy én engedtem el valahol, hogy had menjen, szaladjon kifelé, belőlem, egyetlen? a vili tett belém mert megmutatott? és a gondolat, ami burjánzik, mint a rák, azért indult el, és őrjít meg nap nap után, hogy a nyár olyan, mint valami munkásszürke november, mert te lehetségesnek simogattad egy pillanatra bennem? nem igazából azok a gondolatok a légőrjítőbbek, amikről azt hiszed hogy megtörténhetnének? nem szenvedek attól, hogy nem lehetek űrhajós, és nem fáj hogy csak egy percet bírok ki a víz alatt. ha úgy érezném hogy lehetséges lenne, talán elindulna valami, szenvedély?, vágy?, akarat?, sors?, és akkor elindulnék felé, de ezt ki teszi belém? isten? te? egy extraktor?

sajnos az eredet című film kapcsán lehet ilyeneket kérdezni, a film azonban akkor a legkínosabb, amikor megpróbál válaszolni rá. christopher nolan kimondottan ügyes fickó, tudja a dörgést, már az előző batmannál is épp ez volt a lényeg, hogy felületesen gondolkoztasd el, hasd meg a közönséged, de közben legyél baromi látványos, hogy arra azért emlékezzenek. látvány szempontjából pedig mi hálásabb annál, mint hogy a való világunkat rakjuk valótlanná; és erre logikailag mi más alkalmas, mint az álom. ügyes. mint a mátrix; a párhuzam a mátrixal jogos, azonban míg a mátrix összelopkodott állfilozófiai összeesküvés elmélete még a filmen kívül is jobban megállt a lábán, míg itt az álom rétegek és köztük rohangáló lopni menő, illetve jövő csapat, a tudatalatti védelmi rendszere, meg az álmokon belüli álmok idősíkja, ébredések, stb óhatatlanul szétesik, követhetetlenné hullik. azonban éppen ez az eredet, és ezzel együtt a rendező - forgatókönyv író legnagyobb erénye, hogy a kedves nézőt ez egy csöppet sem zavarja: a film a jobb pillanataiban nem több, de nem is kevesebb, mint egy baromi látványos, pörgős, az átlagnál jóval szebben és okosabban kivitelezett akciófilm. a kevésbé jobb pillanatokban pedig szeretne több lenni ennél, olyankor aztán olyan szavakat hallunk mint incepció, projekció, strukturáció, kókuszdió, bár lehet hogy valamelyiket csak én álmodtam ide. a rosszabb pillanatokban az ember kínosan feszeng a már eléggé ellövöldözött közhelyektől, a logikai bukfencektől, kihagyott ziccerektől; ez az álom téma ennél sokkal pontosabb, vagyis érezhetőbb történetet is megérdemelt volna, ehhez viszont már egy kaufmant, egy phillip k.dicket, vagy laurel k.hamiltont kellett volna hívni. nem világos hogy hogy beszél valaki a saját tudatalattijában a saját emlékeivel, vágyaival, és hogy miről győzi meg őket, nem világos hogy egy álmon belüli álmon hogy lehet újra éleszteni, azt sem feltétlen értem, hogy ha egy idegen rohangál a fejemben, azt a tudatalattim miért egyből csípőből tüzelő rossz-arcúakkal támadja meg, amikor, még ha erre ki is képezték, ezerszer célravezetőbb, és kreatívabb megoldása is lenne erre, és hogy hogy a búsba építhet valaki az én álmomba valamit, amit ő irányít, de én ezt nem veszem észre, stb stb. azt viszont nem győzöm hangsúlyozni, hogy érdekes módon ez baromira nem zavaró, sőt; a szép lassan felgyorsuló film végére a néző már a karfát fogja, és nem ér rá foglalkozni efféle csacskaságokkal.

és karfa fogás közben a szemünket tökéletesen kiszolgálja a kedves nolan, a láthatóan baromira megférfiasodott leonardo, a mindig gyönyörű cillian, vagy az én személyes kedvencem, a kurvajól rosszarcú tom hardy. van itt minden, mint a moziban, feltekeredett város, összeomló város, út közepén átszáguldó vonat, james bondos motoros szános kergetőzés, autós üldözés, távol-keleti, bazáros, szűk utcás rohangálás, súlytalanságos, falon futós, plafonon mászkálós egymás pofozás, egy rossz szavunk nem lehet, ráadásul ez az egész nem bántóan bután van az arcunkba erőltetve, hanem okosan, szépen. így még azt is megbocsájtjuk, hogy tulajdonképpen majdnem mindent láttunk már, az összes klisé, közhely felsorakozik, dicaprio öltönye nem koszolódik, a jófiúk fegyvere célba, a rossz fiúké mellé talál, ahogy azt illik, és a főszereplő is múltbéli problémákkal küszköd, jelezve, hogy nem agyatlan akcióhős ő, sőt. az se baj, hogy ezen felül gyakorlatilag nem nagyon kapunk semmit; a gondolatot amit elültetne bennünk a film, nem az extraktor helyezi el bennünk, hanem hallottuk már régen, láttuk már sok helyen. látványvilágilag tarsem sejt-je perverzebb, sokkolóbb volt, az emlékekben való rohangálás nekem a makulátlan elme örök ragyogásában jobban tetszett, a valóságot megkérdőjelező másik valóság elmélete meg a mátrixban ütött nagyobbat, ennek ellenére az eredet mind a háromból hoz szerethető dolgokat, és tökéletes akciófilmként mixeli össze, amivel meg a gyerekkorom nagy klasszikus lövöldözős filmjeit idézi meg, ilyen csapatépítős izé miatt nekem a híd túl messze van is beugrott. mindezt megfejeli olyan beszólásokkal, meg baromi frappáns humorral, - régen röhögtem akkorát, mint amikor beszól a nagyon gazdag, hogy inkább megvette a céget, az egyszerűbbnek tűnt -, kikacsintásokkal, hogy a végén a néző megnyalja mind a tíz ujját, avagy megtörli a szemét. azt túlzásnak tartom, hogy ez az elmúlt évek legjobb filmje, meg hasonlók, az viszont tény, hogy ha mindig ilyen filmek sülnének ki a gigászi költségvetésű megasztáros megaprodukciókból, akkor valószínűleg gyanakodhatnánk arra, hogy már egy ideje álomvilágban élünk.

05.09

mivel eddig a hétvégén egy napot se sikerült normálisan, így akkor már ez se legyen az; viszont ma láttam a bibliothéque pascalt, és így most a mai nap címen arról fogok írni. mivel ez ilyen terápiás fasság, meg amúgy is, meg se próbálok un. kritikát írni, objektíven, okosan hozzáállni a dologhoz, sőt. csupa személyes e/1. azzal kellene pl kezdenem, hogy én még egy kurva filmet nem láttam ettől a hajdú szabitól. helyes gyerek, meg szimpatikus is, néha láttam beszélni, és nem mondott baromságokat. a tamarának a díszbemutatóján is voltam pécsen, vagy premier, vagy mi a bús volt az, de csak az elején maradtam, a filmet nem láttam, mert ha jól emlékszem ment a vonat. a fehér tenyér megvan otthon dvdn, anyunak egyszer beraktam, és sírt rajta, meg megköszönte hogy milyen jó film; de én nem néztem meg. ez van, most már mit csináljak. 

a másik, hogy a főszereplő nő, aki ugye a rendező felesége, tudom meg sokat olvasott újság fejemből, nekem hasonlít az immára. biztos nem, de ez nem vigasztal; az első perctől kezdve az immát láttam a vásznon, és ez az elején baromira zavart, később megszoktam, megint később meg olyan érzelmeket mozgatott bennem, amit nyilván nem, ha nem az immát láttam volna. ez van, most mit csináljak. 

harmadrészt a legfrissebb élmény ugye az, hogy vége a filmnek, és felgyullad a villany, és az emberek arcát nézem, hogy úristen, veletek voltam összezárva majd két órán át. az egyik lány nagyon magas volt, alig láttam tőle. a sarokban volt egy kalapos fiú, jó hogy csak a végén láttam, amíg majd együtt mentünk vécére, a pétert láttam benne, bele tudtam volna verni a fejét a tükörbe. ez egy ilyen hasonlítós nap, most mit csináljak. 

a villanygyújtástól mennek visszafele az élmények, és most már arra emlékszem ugye elvileg legkevésbé, ahogy kezdődik a film. az még egy ilyen személyes dolog, hogy a román nyelvtől meg ugye pár másodpercre villogott előttem minden, ami onnan van; bine bine, da, nucu, vagy mi, és én láttam a katát, az esztert, a manuellát, a marika nénit, a gyerekeket, mindent. és még az is ide jön, hogy nekem még igazából nagyon nem tetszett magyar film, a rajzfilmeket kivéve. az iszka utazása, ugye, de hát az is a román nyelv, meg a marika néni, meg hát az más, személyes dolog. de egyébként úgy igazán egyik se, még az se, amiről tudom hogy nem rossz, és igen, most ilyen őszinteségi rohamom van, a kontroll fasza, de tudnék élni nélküle, és a benedek rengetegje is elismerésem, de annál nem több, a taxidermia meg inkább nem tetszett mint tetszett. ez van, most mit csináljak.

ezzel a filmmel meg nem tudok mit csinálni. az alapötletet elképesztően jónak tartom, valami üvölteni valóan jónak, hogy van egy fiú, később ugye a lánya, akinek kivetülnek az álmai, vagyis mindenki látja, aki a közelében van. hallottam már ilyenről, csörögben egy cigány családnál mesélte egy gyerek, de az olyan éjszaka volt, hogy mind ilyeneket meséltünk. döbbenetesen erős ötlet, viszont így mire eljutottam a laptopig, és az ágyig, az már zavar, hogy nem használta ki a rendező rendesen; elképesztő vizuális orgiát lehetett volna csinálni, sokkal inkább ez, mint a cameron féle hightech avatar. de túlsarkítok, ennek a filmnek persze nem az az értelme. ez a mágikus realizmus vagy mi, ez nagyon jó ötlet, még úgy is, hogy így utólag, innen az ágyszéléről már nem is tűnik annyira zseniálisnak a történet felépítése; a hideg, sokkoló valóságot (anyát elviszik, prostítució, anglia, az emberek gusztustalan perverziói) állítja szembe ugye egy szürreális álomvilággal, ahol a nagypapa (vigyáz spoiler) egy tűzoltózenekar élén megmenti a mamát; mindenesetre működik. azt sajnálom, hogy a valóság nyer a mágikus valóság ellen, többet látni a filmben azt, amit látni az életben is, mint fordítva, dehát ebben a mesében az is mese, hogy ez nem mese. nagyon tetszett hogy ez a szabolcs állandóan egyik helyről a másikra mozog a kamerájával, mintha diafilmet húzna el a szeme előtt egy kisgyerek, oda, néha vissza; az ember észreveszi hogy rengeteget találkozik ezzel a beállítással, de olyan mesterien megkomponált képeket kap mellé, hogy nem zavarja. az egész film kivitelezése elképesztően jó, nem az hogy azt nem éreztem hogy egy magyar (román) filmet nézek, hanem egyenesen milliós hálivúdi produkciónak is beillett volna, le a kalappal, de nagyon. 

viszont megint mellé beszélek, nem arról írok, ami megmozdult amíg néztem a filmet; pedig megmozdult, megkaptam tőle azt a mozis élményt, amikor, annyiszor mondtam ezt már, amikor pillanatra kijön a mozi az utcára (nesze neked mágikus realizmus) és úgy biciklizek haza, hogy úgy érzem, mindjárt valami olyan is megtörténhet(ne), ami persze nem történhet meg. és azt is érzem, hogy sokkal többet kellene hallgatnom meséket nekem, nem csak én a gyerekeknek. meséket erről a büdös, kurva világról, ahol bőrcuccban ráfektetnek egy nőt egy fekete gumizsákba, porszívóval kiszívják belőle a levegőt, és a rásimuló nejlon borításon vágnak egy lyukat oda ahova kell, és a többit tudod, tudtad már az elején is. és hogy embereket eladnak, és egy pillanat alatt valami pincébe kerülsz, ahonnan nem menekülsz, és hogy gyerekeket mutogatnak pénzért, és hogy van aki anya nélkül nő fel, és hogy az olasz örökbefogadók kimondottan szeretik az ilyen fele fele magyar-román pirospozsgás gyerekeket. ezek olyanok, amiket ha az arcodba tesznek, mellé gondol az agyad, mert minek gondolj bele, amíg nem rólad szól. ezek olyanok, hogy mindenki tudja hogy ez ilyen, de a belegondolással együtt jár a vállrándítás, a valósággal együtt jár a valótlan csillapítása, az én, aki valójában csak azt tudja, ami vele történik. viszont ha fordítva van, ha a mesén keresztül jutunk el a valóságba, ha egy ilyen történeten keresztül csillan meg ez, ha van annyira jó a film, és a főszereplő(nő) hogy valamennyire vele érezzünk, gazdagabbak leszünk pár pillanatra, mintha úgy merítenének meg minket a valóság forró vizében, hogy közben a mesétől csak kellemesen langyosnak érezzük. ez jó így, nagyon, ennek van értelme, ezért érdemes moziba menni.

még az is ide tartozik, hogy sajnálom a film végét, mert egész végig ott lebegett az az érzés, hogy ez most odabasz, és erre csak szelíden vágott orrba, hogy valami szexuális témájú hasonlattal is jöjjek, ami majd jól kijön a googleben a rákeresőknek, olyasmi, mint amikor papíron valami katarzikusan jó szeretkezés közben már arra gondolsz, hogy úristen mekkorát fogok én mindjárt élvezni, és ennek a belegondolása után, vagy már a belegondolástól is akár, el is élvezel, viszont nem olyat mint amilyenre számítottál, sőt, és aztán egy cigi, meg egy wcre menés után ott fekszel, és nincs jól vagy, de plafon a helyén maradt, és minden megy tovább a régiben. persze ennek így is kell lennie, nincs ezzel baj, de az az érzés is még ott lebeg egy kicsit, csalókán, hogy lehetett volna máshogy is. egy mozdulat kellett volna még, egy harapás, vagy az isten tudja már ezt ilyenkor. ennél a filmnél (vigyázz, spoiler) talán a az utolsó, az a prológus nem kellett volna, vagy nem úgy, vagy legalább ne a csendes éj menne a végén, vagy nem tudom, az a bútor áruház ötlet is, jó, nagyon jó, (az egyik legkedvencebb klipemben gondry már ellőtte persze, de hát nagy ez a világ) egy könny is elindult, de nem ért célba, sok volt az egész, elélveztem, köszönöm jó volt, de kár érte, nagyon kevés kellett hozzá, egy két mondat, vagy nem tudom, de kár érte, bár még így is eddig vitán felül a legjobb magyar film, amit láttam, és ha nem ebben gondolkozok se kell sokat szégyenkeznie, az ilyen közhelyekhez, mint árva lány, prostitúció, álmok, kiszolgáltatott női sors, stb, valahogy így kellene hozzányúlni a továbbiakban is, hogy ha kellemesen langyosban is, de legalább megfürödjünk, ha lehet érteni, hogy mire gondolok.

csodátlan randi

van az, hogy ketten annyira összeillenek, hogy nem csak az isten, hanem mindenki más is egymásnak teremtené őket, és az egész környezetük buzgón dolgozik azon, hogy végre találkozzanak, holott az ilyen erőltetett randik vége csak nagyon ritkán a papíron oly könnyen kiszámítható boldogság, sokkal inkább kínos félreértés szokott lenni. burtont összehozni carollal ilyesmi randi lehetett, a frigyből pedig tim fő művének kellett volna megszületni, ehelyett, ha nem is a kínos félreértés, de nagy csoda sem lett.

persze ez esetben is inkább a környezetnél lehet a bibi; lewis carollon legalábbis semmiképpen nem múlt hogy így alakult, az ő zseniális, a bürokráciát és az emberi természetet kifigurázó álom könyvén egyszerűen nem fog az idő; arról pedig igazán nem ő tehet, hogy a talpra esett kislány lyukba pottyanása úgy tűnik, kifog a vásznon, legalábbis eddig egyetlen valamirevaló filmfeldolgozás se adta vissza a kifordított, s épp ezért annyira ismerős mesevilágot, kifacsart szójátékot, és azt a sok, majdnem emberi állatot. alice világa annyira burton asztala, hogy ha valahol, hát itt kiélhette volna magát, épp ezért érthetetlen hogy miért ilyen kis visszafogott, korrekt leckefelmondást kaptunk helyette. pedig itt van minden, ami tim védjegye: a sötét, mégis kellemesen fogyasztható ábrázolásmód, a különös, de szerethető figurák, az igencsak szemrevaló deep, szokás szerint elcsúfítva, a hármashangzatokkal vibráló elfman filmzenéje, a civilben feleség szerepet játszó, szimpatikus (ezúttal gonosz) helena, egész hadseregnyi animáció, technikai haddelhadd, de ezen felül semmi plusz, így ezekből se lesz semmi, csak egy patikamérlegen kiszámolt, senkit nem zavaró, kicsit unalmas, banális mese, modern köntösben tálalva. más esetben persze ez is elég lenne, de basszus, az alice csodaországról, és tim burtonról beszélünk!

a ludast alighanem a forgatókönyv írónál kellene keresnünk, ha a lúdbőr hiányát nyomozzuk; eleve elég erőltetetten nekiáll folytatni a csodaországot, (és nem a tükörországban) úgy, hogy a már épp felnőtt alicenek vissza kell mennie, pont akkor amikor a való életben is nehéz helyzetbe kerül (megkéri a kezét egy gróf, akinek még az emésztése sincsen rendben); de ebből még kisülhetett volna bármi jó, ahogy az elején még bizakodik is az ember, az angol arisztokráciát finoman (bár fájóan közhelyesen) gúnyoló kezdés még sok jót ígér, egészen addig, míg alice újra be nem esik a lyukba, (a nyúl üregébe, bár ez itt most nem érthető) és ki nem derül, hogy a történet folytatása helyett gyakorlatilag megírták újra ugyanazt a történetet, borzasztó. de ha legalább ugyanazt írták volna, de még azt se; leegyszerűsített, lewis zseniális humorát csak nyomokban visszaadó tipikus sztori, amiben semmi meglepetés nincs, és ezerszer láttunk már ilyet; alice nem tudja hogy ő neki kell megtennie, amit neki kell megtenni, aztán némi bonyodalom után megteszi, a jó győz (ez nem spoiler, nincs mit tenni, ez ilyen) és a gyerekek mehetnek aludni. nincs mágia, helyette van szikron, a csoda digitál és három d. óje.

tehát, mint a filmeknél nem először, épp a lényeg hiányzik. én a könyvben imádtam a kifacsart nyelvi játékokat, itt nem kapunk belőle semmit, az olyan magas labda sincsen rendesen leütve, mint az állandó ötóra, ahol folyamatosan teáznak, a még az előző disney rajzfilmbe is belefért nem születésnap-napi partizás is kimaradt, ejnye. helyette kapunk egy ismét, mondhatni elvárhatóan zseniális, kiskutya (némi számítógép effektel dúsított) szemű johnny-t, akit megint nagyon lehet szeretni a kalapos szerepében (mintha a rendező is jobban tudna mit kezdeni deepel, mint a 3d-vel, neki osztja megint a legjobb jeleneteket), kapunk egy nagyon eltalált macskát (a könyv magyar fordításában ő fakutya, mivel vigyorog, pedig az eredetiben cica, szegény gyerekek, ezt próbálják meg követni) aki van olyan jó, mint a shrek banderas hangú cicója, és a vége felé kb fél percet, amikor őszintén kacagni fogunk, körülbelül ennyi, az összes többit úgy el lehet felejteni, ahogy alice az álmait, arról nem is beszélve, hogy a befejezés, vagyis a történet továbbgondolása (okosan, akár még folytatás is lehetne belőle, úgy írták meg) annyira vérlázítóan ciki, hogy az ember rohan ki a moziból, hát még ha közben meghallja avril lavigne végcím dalát (most nem azért, de aki olvasta - olvassa nick cave új könyvét, annak a nyúl, és avril egybepárosítása elég durva asszociációkat szülhet, én konkrétan fetrengtem a röhögéstől amikor belegondoltam, aki nem olvasta, az nézzen utána, jobban jár mint a klippel), ami annyira nem illik oda, hogy így aztán tényleg olyan lesz az egész, mint valami rossz álom.

tim egyébként jellemzően azok közé az ügyes álomgyártók közé tartozik (mint például tarantínó) akik képesek élni, sőt, valamennyire tovább is fejleszteni a már életükben köréjük szőtt kult státusszal; minden magára valamit is adó sötét lelkű tini magával hurcolja jack vigyorgó koponyáját, a jófejségbe beletartozik tim burtont kedvelni, és még a magyarul mégoly hülye címet kapó verses egotrippjét (rímbörtön) is van aki megveszi, tehát nem lennék meglepve, ha a magát annyira különlegesnek gondoló vásárlói réteg ezek után újra divatba hozná a cilinder kalapot, fülbevalóként az öreg bölcs hernyó himbálózna, pólókon pedig deep emlékezetes dicsnapi tánca vigyorogna ránk, abban pedig egészen biztos vagyok, hogy ez a film is megfogja kapni a maga un. cult (ugyen milyen class a fűben hemperegni? jézusom, téged nem zavar ez a kurva rádióreklám?) státuszát, lesz aki szerint ez a valaha készült legjobb film, és anyagilag is biztosan egészen sikeres lesz, a hozzá rendelhető kiegészítőkkel együtt is.

akinek a kedvenc filmje a narnina krónikái, az remekül (vagy pont ezért nagyon nem) fog szórakozni, mivel gyakran bántóan hasonlít rá ez az alice, egyébként is meg lehet nézni, nincs vele semmi baj, pusztán kábé olyan, mintha a ronaldó lemenne a srácokhoz a térre egy kicsit terelgetni a bőrt, és az ég világon semmit nem csinálna, csak két egyszerű passzot, egy átemelést, majd kapura rúgna, de az is csak kapufáról pattanna be, ráadásul a szegény lurkó a kapuban még így is majdnem megfogná. lenne olyan srác, aki így is a mennyországban érezné magát, hiszen itt van ronaldó, de lennének olyanok is, akikben egy világ omlana össze. egy olyan világért, ahol alice és tim burton találkoztak pedig nagy kár.

színes tintákról álmodni

tinta (ink)

egyre nehezebb mesét mondani. annyira sokat tudunk, például azt hogy hogyan működik ez a világ, hogy hogyan működünk mi, és ebben a feltérképezett tudásban nincs helye sárkányoknak, varázslóknak, királykisasszonyoknak; pedig ebben a fene nagy tudásban igazából ugyanúgy nem tudunk semmit, ahogy eddig se, így még mindig baromi nagy szükségünk volna rájuk. hogy magunkról megtudjunk valamit, mert azt bezzeg nem tanítják felsőoktatásban. csakhogy épp ezért egyre nehezebb mesét mondani. külön világot kell kalapálni nekik (lásd gyűrűk ura, csillagok háborúja) vagy valami trükkel be kell másolni a már meglévőbe (lásd harry potter).



ez utóbbi módszert választja jamin winans aki az álmokról mesél, mert ott legalább van hely a fene nagy tudásunk mellett. éjszaka mindenféle emberkék lepik el az amerikai kisvárosi álmot, hiába paráznak annyira a lakók, bejutnak ezek mindenhova, de nem értékeket lopnak, ahogy azt kinéznéd belőlük, naná, hiszen mi az istent csinál ennyi huligán éjszaka az utcán, nem, hanem a békésen alvó amerikaiak homlokára (!) teszik a kezüket, és lám, álmot hoztak nekik, szép álmot, jó álmot, ebből logikusan következik, hogy ők a jófiúk, így aztán kellenek rosszak is, azok is mindjárt jönnek, nekik egyébként tök jó nevük van, 'incubus', és úgy néznek ki, mint a terry gilliam braziljában az irodakukacok, amikor átnéztek a monitoron.

tehát van egy párhuzamos világ, ahova egyébként valószínűleg a holtak kerülnek, vannak jók meg rosszak, meg persze olyanok is, akik nem rosszak, de nem jók; ilyen az amerikai felderítő kommandós ruhához hasonlóban nyomuló tinta is, aki elrabol egy kislányt - a kislány lelkét, hát persze - hogy odaadja a rosszaknak, az csak később derül ki hogy miért, a jók pedig nagyon nem akarják ezt, így elkezdik üldözni, az sose derül ki, hogy pontosan miért, bár végül is az is elég, hogy ők a jók, miért hagynák hát a rosszat. ahogy a jókhoz rossz, a kislányhoz meg apuka dukál, az apukához pedig feldolgozhatatlan trauma, amit munkamániával próbál palástolni, és mindezekhez pedig a végén egy kurvajó csavar, amiről annyira szívesen írnék, de hátha megnézed, és akkor megölnél ha már most lelövöm a poént.

jamin winans szimpatikus gyerek, már csak azért is, mert volt mersze fillérekből ilyesmi filmet forgatni; ráadásul ő írta, rendezte, vágta, segéd operatőrködte, és a zenéjét is ő szerezte, főleg ez utóbbi elképesztő, igazi multi talentum, ráadásul költségkímélésnek se utolsó. a fillérekből való filmalkotás egyik hátulütője, hogy nincs pénz marketingre, anélkül pedig elég nehéz; a tinta se jutott el a magyar mozikba, bár ez inkább a mi szégyenünk mint az övé. a fapados megoldások ellenére a film igencsak igyekszik látványos, és eredeti lenni, ami hol egész jól, hol zavaróan, pár pillanatra pedig zseniálisan sikerül.

nem hiszem hogy csak én lennék, akinek pár perc után terry gilliam, meg főleg a brazil ugrik be a tinta nézésekor, ami egyébként körülbelül annyira baj, mint hogy amikor nézem az arcod, azt hiszem egy kicsit cat power vagy, néha meg jennifer lowe hewitt, máskor meg feist. ráadásul ahogy nőknél cat power, filmekben a brazil az egyik kedvencem, nagyobb baj hát ne legyen. az már jobban zavar, hogy a mátrix is követendő példaként lebeghetett jamin barátunk előtt, és emiatt a jó és a rossz harcát látványos bunyózásokkal akarja prezentálni, ellenben pénz nélkül a látvány főleg kamera trükközésre összpontosul, ami az elején még csak elmegy, de később kimondottan zavaró, arról meg nem is beszélve, hogy nem sikerült megtalálni az egyensúlyt, az akció részek túl hosszúak szerintem, és nem is nagyon illenek a filmbe. azt azért jó elgondolni, hogy amikor éjszaka nem azt a fürdőruháslányos kiskirályos álmomat kapom, hanem azt, amiben üldöznek az ellenőrök, és a végén rámzuhan egy mázsás éves bérlet, emiatt fel akarok ébredni belőle, akkor az ágyam körül kemény harc mehet ezek szerint valami csinos, fürtös, farmergatyás lányka meg egy átok monitorfejű között, és amikor kiébredek belőle, felnyitom a szemem a sötétbe, akkor a lányka ezekszerint behúzott egy hatalmasat a gonosznak, és ezért amikor végre visszaalszok (ó bár tudnék többet aludni) máris jöhetnek a fürdőruhás lányok, akik, nade erről csak a pszichológusomnak.

a szétvágott, gyors flashbackokról, meg a történetvezetésről a mementó ugorhat be, és a hangulatra, zenével együtt meg innáritu munkái, főleg a 21 gramm. ezek még mindig nem rossz asszociációk, sőt. az állandóan széteffektezett képek egy idő után viszont zavaróak, a fényekkel való játék se tetszett mindig, az meg már egyenesen kínos, ahogy például a szép álmok szépiaborítást kaptak, főleg a napraforgós részeknél fogtam a fejem; ezek miatt néhol kimondottan házi készítésű fotóstoppolt amatőr film hatása van, ami persze lehet tudatos is, meg nem is lenne rossz, ha máshol meg nem pont az ellenkezőjét akarná elhitetni magáról.

ami viszont megmenti a filmet, sőt kimondottan jó filmé teszi, az az, hogy a történetben sikerült megtalálni azt az egyensúlyt, amit a látványban nem mindig. pont annyira egyensúlyoz a giccs, a közhely, a mesék epikái között, hogy ne legyen zavaró, sőt; ráadásul kurvajó karakterek lepik be a vásznat, a mesemondó meg a nyomkereső figurája elképesztően jól sikerült (ez utóbbi tiszta assasin creed) imádtam mind a kettőt. a csattanó is csattan majd, ha eléggé elengeded magad, és ez már így is jóval több, mint amit sok szórakoztatni, neadj isten, tanítani akaró alkotás elmondhat magáról. itt viszont jön még egy plusz poén, a zene; akárhol olvastam erről a filmről, mindig megemlítik a zenét, nem véletlenül. engem mondjuk egy kicsit zavart az, hogy a rendező nagyon támaszkodik rá, szinte soha nincs csönd, ugyanúgy bánik vele, ahogy a speciális effektekkel, mintha félne meglenni nélkülük, a zene viszont sokkal jobban sikerült. a képexes edward sheamur ugrott be róla, dehát nekem állandóan ugrál valami, ez fog a sírba vinni.



nekem is nehéz mesét mondani, sajnos, annyi mindent tudok, és annyi mindenben nem hiszek; még jó, hogy sokkal több, amit nem tudok, és amiben hiszek. arra viszont jó volt ez film, és hátha jó lesz neked is, hogy rádöbbenjek hogy mi lett, és főleg mi lehet belőlem; a hegek, meg a nagy orr mögött hol veszik el az a marci, aki talán még írja ezeket a sorokat, de talán már ezt se. nem vagyok én már se harcos, se mesemondó. ez a film persze egy mese; és így, van választás, és van a dolgoknak értelme; nekem nagyon nehéz már mesét mondani, én alig hiszek benne, de te nézd meg, hátha neked még lehet, és ha ettől belőled is lehet még mesemondó, már bőven megérte.

meg ezért a láncért is, figyeld csak:
'az embernek van gyengéje. tökéletlen. tökéletlenség bűnhöz vezet. a bűn pedig szégyenhez. a szégyent büszkeséggel, és hiúsággal egyenlíti ki. és amikor a büszkeség elbukik, a kétségbeesés uralkodik el, és ez pusztításhoz vezet. ami a végzetévé válik.'

ohohó. szép lánc, nyaklánc, lehet a nyakba akasztani. mint a történeted, mondta pilinszky.