5816

kipuffogtam magam a gőtében, általában jók szoktak lenni ezek a monday sessionos örömzenélések, de már annyian vagyunk hogy szar volt, agyonnyomta egymást a sok gitár. mindenesetre pár pillanatra postrock szólt beatboxszal, ezt a poént én még nem hallottam máshol, simán világhírűek lehetnénk ezzel (lófaszt). megírtam az egyzenét is, minden a helyén, megyek aludni.

ma többször rámjött valami megmagyarázhatatlan szorongás, nem teljesen értem honnan jön, de valami bennem egyszer csak ablakot nyit neki, és pillanatok alatt azt veszem észre hogy megtölti mindenemet, sőt, én már nem is férek magamba. ez nem olyan, mint a félelem, a félelmet szeretem, jóbarát, annak bor íze van, és zúgó hangja, ez egész más, ez inkább kong és szorít, és az benne a legzavaróbb hogy hirtelen jön, de megállíthatatlanul, és nem is nevez meg okokat, csak valami halvány kérdőjelet, hogy mire föl ez az egész, de hogy pontosan mi, és miért, azt már nem fejti ki, vitatkozni se lehet vele, vagy érvelni ellene, egyszerűen jön, betölt és van.
 

mintha ősz lenne a tenyeremben, amit nem tudok teljesen kinyújtani; mintha a gipsz alól jönne, rám gipszelték az őszt, a telet, a hóesést, az esést, az érzést, hogy hiába nyújtod ki, nem mozdul, a pillanatot, amikor vissza jössz az ájulásból, és olyan mintha egy idegen országba lennél, mintha előtte egy pillanatra láttad volna a dolgok valódi helyét, és most állnának vissza, mintha az előadás alatt egy pillanatra beláttál volna a díszletek mögé, ráláttál volna a trükkre, a szemfényvesztésre, hogy az élet nem fáj, és olyan mint egy álom, csak nem hagyják hogy ott maradj, nem hagyják hogy ebben legyél;
aki egyszer is elájult már, az tudja a titkot, hogy van másik világ is, hogy a valóság egyáltalán nem fontos, és hogy a legnagyobb baj kellős közepéből is át lehet csúszni valami súlytalan lebegésbe, ahol olyan, mintha már vártak volna, amikor odakerülsz, és ha egyszer ott voltál már, te is várod hogy visszajuthass.

fiatalember, fiatalember ébredjen, lát engem?! hol ütötte meg, mi fáj? hívjunk mentőt?

adjatok teát.

ez a vers például, ez fáj, doktor bácsi, mondja már meg, miért tavasszal jönnek ezek elő?:

kopaszra gyötri
a fákat az ősz
bejövök az erkélyről
a távolságot
teámból kortyolom
a bergamottól
olvad a méz
felkavarnám de minek
(ahogy a szél ágakat ingat)
egy évet el-
engednek megint
erőtlenül vissza-
hull a kéz
s már a bögre
alján találom
magam hogy
inkább nézek
mára
:................ idejekorán
valami örökké
:................ után

(szalai zsolt: earl grey)

3977

begipszelt szárnyú vészmadár ül a trolin: folyamatosan úgy tartom a kezem, mintha fel akarnám hívni a figyelmet valamire. 

például arra, hogy:

két kérdést tegyél fel magadnak
minden pillanatban gondolok-e arra
hogy meghalok hogy mindenki és minden más is elmúlik
és ezért minden lény felé mindig együttérzéssel kell fordulnom
illetve hogy a halál és mulandóság megértése
olyan éles és mélységes-e bennem
hogy minden pillanatomat
a megvilágosodás keresésére fordítom
ha a válasz mindkét kérdésre
igen
akkor valóban megértetted a mulandóságot

(szögyal rinpocse)

nos, nem. mármint egyik sem. nem tudom van e olyan opció, hogy nem is akarom megérteni, nem is érdekel semmi, csak hogy odakint tavasz van, és ugrándozni, táncolni, játszani kellene, és szarni az elmúlásra. csak a hülye sebem, a gipszes kezem, az figyelmeztet mindig ennek az ellenkezőjére. én nem. nekem ehhez semmi közöm, csak belerángattak. részemről mosnám kezeimet, ha tudnám.

1059

ennyit a mindennap többször írásról; már kimaradt egy. a gond az hogy nehezen veszem rá magam, tehát a viszony alapvetően nem sokat változott, de ha meg elkezdem, épp ezért nehezen is hagyom abba, így egyenlőre nem igazán az van amit akarok, nade az ember nem azért él, hogy mindig az legyen, amit akar.

tegnap az órával szenvedtünk a kisdáviddal, megnéztük a jankovics féle ember tragédiáját, ami igazán embert próbáló feladat, a végére el is bóbiskoltam egy kicsit, pont a végére, botrány, ebben a formában épp a lényege veszik el így ennek a filmnek, túl sok, mintha egyszerre zúdulna rá egy évezrednyi történelmi utalás és szimbólum az emberre, a kultúra és a szellem csodálata helyett így mindössze levegőért kapkod az ember. ettől függetlenül részleteiben kurvajó ötletek vannak benne, a római szín meg az angliai szín baromi kreatív és ötletes, csak kár hogy egyben és egyszerre majdnem hogy élvezhetetlen, de legalábbis emészthetetlen.

aztán ennek a súlyától holtfáradtan az anett szülinapja a cucuban, játszottam a gipszes djt, ez a legjobb. ma pedig kialvatlanul, holtfáradtan, enyhén másnaposan  a miskolci utcán jöttem ide, azon a miskolci utcán, ahol életekkel, de legalábbis évekkel ezelőtt a kicsivel fulladtam bele a tavaszba. régen biztos ennek is nagy jelentősége lett volna, hogy megint majdnem ugyanott vagyok, ahol egyszer már, de most, ma, ezzel a fejjel ez nem jelentett túlságosan sok mindent, a közöny és a kíváncsiság közötti vékony árokban sétáltam végig az egészet. az viszont jó játék, ha az ember az időt, síkban elképzeli, amit összehajtva össze lehetne érinteni mint egy papírlapot; így az évekkel ezelőtti és a mostani marci szinte találkozhatnának. egy utca van köztük, és talán nyolc év; a változások és elmúlásokat is egymásra lehetne hajtogatni, és egy pillanatra megint érezhetném a mostani fejemmel is azt a május illatot, azt az orgonás, részeg szédülést, amiről ma már tudom hogy nem maga a szerelem volt, csak az odavezető utak egyike. fordítva is igaz, a kis hülye huszonéves kócos marha (istenem, mégiscsak szép volt egyébként, legalábbis ehhez képest, volt haja, foga, reménye és szíve) megláthatná hogy hova vezet ez az utca, megláthatná a begipszelt jövőt, talán megijedne és visszafordulna, talán még jobban esne neki minden pillanat, nemtudom, alig ismerem őt. mindenesetre játéknak jó az ilyeneket elképzelni. ha az idő összehajtható lenne mint egy papírlap, valószínűleg összegyűrném és eldobnám jó messzire, bár az is igaz, hogy az idő gyűrődései mentén mindig maradandó dolgok történnek, jó kis életet csinálnék így magamnak.

ja, az történt még, hogy belezúgtam egy luke vibert számba. sose hittem volna.

5790

van azaz ötlet, hogy akkor negyven napig nem eszünk húst, és akkor tyű de egészségesek leszünk, bár ezen egy vega nyilván csak röhög. a negyven napot  egyébként is el kellett volna már kezdeni, de annyi baj legyen, elég ha ezt a blog hülyeséget naptárhoz igazítottam. tehát itt ma van a torkos péntek, ezt megünnepelendő, és a maradék étkezési utalványt elcseszendő olyan helyre visz az utunk, ahová egyébként nem igen; fridays, ha már péntek, félig nyers hús amerikai módra, király. a hely pang, egyszerre két, első ránézésre diákmunkás szerű felszolgáló döbben meg legalább annyira az érkezésünkre, mint mi magunk. a dizájn pazar, az az elképesztően gagyi, művirágos, manhattan felhőkarcolós sztájl, ami valószínűleg már amerika legeldugottabb helyein is vérciki lehet, de mit nekünk amerika, az oktogonon ettől még nem leszel jófej. a rádióban eurotrance bömböl, de az igazi sokkot a pattanásos kislány unott arccal elénk tett étlapja okozza: egy shake (!) ötezer forint. bocs, négyezer kilencszázkilencven. az persze rendben van, hogy a steak nem egy olcsó mulatság, de ezekben az árakban még így is benne lehet a szakács amerikai repülőjegyének az illetéke; a kétezer ötszáz forintért árult sima, hús nélküli (!) bagett csukatja össze velünk az étlapot, és szégyen, de balkánosan távozunk. 

másik ilyen régi perverzióm a kőleves, csak sose vitt rá a lélek, egyrészt mert, bár ezt sokan nem hiszik el rólam, de annyira nem lelem örömöm jóképű zsidó fiúk nézegetése közben, más igazán érdekességet pedig max a kert tudna felmutatni, jó időben, kellemes társassággal, másrészt a kőleves is azok közé tartozik, ami az úri művész közösség pénztárcáját már inkább felülről súrolja, de legalább megbízhatóan trendi, és sznob pontja a király - dob utca vonzásterének. ehhez képest nagy szemű lány fogad, bár a jóképű zsidó fiú is megérkezik majd a vacsora alatt, hogy a sztereotípiám sokat ne sérüljön. viccesen utána számolok, hogy nagyjából ugyanolyan árfekvésben étkezünk most is, mint pár sarokkal arrébb, amerikában, de itt legalább dübörög a pesti underground; a  csillár poharakból készült, kurvajó ötlet, hasonlóan kreatív a fali lámpa is uborkareszelőből, kellemes downtempo szól, konkrétan a dziahnéktől a drophere, amivel még én is (!) stoppoltam már, minden különösebb cél nélkül, és itt csak majdnem vagyunk egyedül, és jópár asztal le van már foglalva. a kiszolgálás pontos, diszkréten bunkó, benne van a nézésekben hogy nem látszom elég 'kreatív alkotónak' hogy különösebb figyelmet szenteljenek nekem, de legalább a gipszes karom miatt gyanús alaknak tűnők, meg is kérdezik óvatosan, hogy majd mivel szándékozok fizetni, ez jólesik. az étlap igényes, van heti ajánlat is, leírva mindegyik baromi jól hangzik, bár ez még mindig sehol nincs a pár száz méterrel arrébb levő m ötleteihez képest. óvatosan trendi és persze baromi igényes kaják, ahogy illik, kókusztejes halleves királyrákkal és borjú bélszín fehérboros gombamártásban, burgonyatáskákkal a választás, ami elképesztően gyorsan kijön. mikrót szimatolnék, ha nem ilyen ételekről lenne szó, bár így se értem teljesen hogy lett kész ennyi idő alatt. a gyorsaságnál már csak az adag mérete gyanúsabb, a baromi nagy tányéron szinte elveszik ami ehető, ezt se éhező művészeknek szánták. cserébe mindkét fogás tökéletes, belekötni nem lehet semmibe, a rák békésen királykodik a kókuszban, a névre legalább annyira csúnya, mint amennyire ízletes bélszín olyan amilyennek lennie kell, puha, omlós és egyszerre édes és kesernyés, egyedül a burgonyatáskák nem tagadják, hogy bizony már jó ideje kijöttek a tepsiből világot látni, de tőlük legalább hidegen is jóllakik az ember.

nem fogott meg hangulatban annyira mint az m, a mostanában általam annyira viszolyogtató rátarti alterart felfogás nekem a kelleténél jobban lejött, nagyon vagány, nagyon jófej, de egyszer is elég volt ebből; a kaja viszont kurvajó volt, bár aligha fog kitartani negyven napig. a pénteki amerikába meg menjen aki még ilyenkor is bomberdzsekiben harlizik végig az andrássyn.

2760889966649

van e jobb móka, mint egy délelőttöt eltölteni a sürgősségin, kötözésre várva, úgy, hogy közben szanaszét tördelt embereket tolnak eléd, akik mint a partra vetett halak, tátognak csak, és nézik a plafont? bocs de lelövöm a poént: igen, ha mindezt egy olyan könyvel teszed meg, mint amilyen a prímszámok magánya.

nézte, ahogy beszállnak a kocsiba, és viola rápillantott az ablak mögül. nyilván elmondja majd a férjének, hogy ki ő, meg hogy milyen furcsa így összetalálkozni. az osztály anorexiásának fogja beállítani, a sántának, akivel ő sosem volt jóban. a cukorkáról, a buliról és a többiről egy szót se ejt. alice elmosolyodott a  gondolatra, hogy ez lehet a házasságuk első féligazsága, az első hajszálrepedés a kapcsolatukban, ahová az élet előbb vagy utóbb beerőlteti a pajszerét, hogy feszegetni kezdje.

elképesztő élmény volt, a három és fél óra sorban állás alatt majdnem kiolvastam, szinte sajnáltam hogy aztán mégiscsak behívtak végül. utoljára talán az őzzel voltam így, hogy az első pillanattól kezdve megragadott, húzott magával mint valami porszívó, de az eresztékeimet csak lassan, szinte már gyengéden húzogatta ki; az első percekben csak a hátrahőkölés, az iszonyat, a levegő után kapkodás, aztán szép lassan elfelejtettem hogy hol vagyok, majd egy idő után biztos voltam benne, hogy el fogom sírni magam, itt a kurva váróterem, pólyák, gézek és fagyos tekintetű fehér ruhások kellős közepén, és aztán csak arra eszméltem, hogy a könnyek forróak.
régen sírtam utoljára, jelentem, még mindig azok.

begombolta a farmerját, miközben Mattia egy biztató mondaton törte a fejét.
- majd megszokod. észre sem fogod venni - mondta.
- és hogyan? örökre itt lesz a szemem előtt.
- pont ezért - válaszolta mattia. - pont ezért nem fogod látni.

vicces hogy ilyen címe van, mert valami hihetetlenül gyengéd könyv, és kegyetlen egyszerre; és bár van a mondatokban és a leírások szerkezetében valami finom matematika, azaz mindig kijön a végeredmény, és pontosan jön ki, de egyébként nem sok köze van a matekhoz. a szerelemhez, és a sebekhez annál több, úgy tűnik e kettőből lehet a legpontosabb eredményt kapni, ha az ember az élettel akar számolni.
ilyenek vannak benne, asszondja:

kinyitotta a száját, hogy azt válaszolja, az ember sokféle ketrecet építhet magának, de a legrosszabb a vélt különlegességé, de aztán nem szólt semmit. ez a fiú.

a fényképezésből alice inkább a mozdulatokat szerette, mint a végeredményt. (...) a kattanást követő halk zümmögésről mindig az jutott eszébe, amikor kislány korában a hegyi nyaraló kertjében elkapta és két tenyerébe zárta a sáskákat. arra gondolt, hogy ugyanez történik a fényképekkel, most az időt ejti rabul és szögezi oda a celluloidhoz, még félúton, mielőtt átugorhatna a következő pillanatra. ez meg a lány.

elképesztő. és csak 27 éves volt a srác, amikor írta, ráadásul fizikus, sárga vagyok az irigységtől, meg a jódtól.

egyébként, ha már itt tartunk, tök jó parti számot lehetne csinálni a sürgősségi hangjaiból. a nővérhívó bús vijjogása lehetne az alap, a kilencvenes évek közepén a sziréna tökéletes parti kellék volt, hiába, tudtak valamit. a nyekergések, jajongások adnák a ritmust, néha egy két 'orvost!' bekiabálás, vagy 'nagyon fáj', ó je, a kiállásokban meg az olyan slágerszövegeket lehetne nyomatni mint hogy 'engedje el magát, különben fájni fog! ENGEDJE MÁR EL MAGÁT AZ ISTEN ÁLDJA MEG, ÍGY BELE FOG TÖRNI!', meg a 'kérem a következőt', vagy a 'szikét', és társaik, a végére mehetne a kedvencem amikor az orvos diszkréten odasúgja a mentősnek hogy: 'kéne egy erősebb harapófogó...'

25

egyébként elolvastam a pusztai farkast és bár az emberundoromra még inkább rátett egy lapáttal, de a világot nem igazán változtatta meg, viszont még így is a fontos könyveim között fogom számon tartani. egyre inkább úgy tűnik, hogy az, hogy melyik a jobb - fontosabb? - könyv, a demian vagy a pusztai farkas, az attól függ hogy melyiket olvasod el hamarabb.
és az a kellemetlen sejtésem is kezd erősödni, hogy a konyhapszichológia, cipeld fel bár irodalmi - és ez esetben néhol kétségkívül irodalmi, nem holmi hatásvadász giccs - magasságokba is, attól még konyhapszichológia marad. vagyis csak csámcsogni jó, de igazán nem old meg semmit. viszont a pszichológia, mint tudomány, meg annyit ér a legtöbb embernek - mondjuk nekem - mint egy tömbnyi kemény, fagyasztott csokoládé; ebben a formában max agyonüthetnek vele, de mást nem igazán tudunk kezdeni egymással. és annál bosszantóbb, hogy egyébként meg finom is lehetne.
mindenesetre asszondja:

'vágyakozni sokkal könnyebb, mint az elszenvedett tapasztalatokból levonni a tanulságot.'
ciki.

4752

hah, március, gyere már cicus, tavasz, rügy, bimbó, ringó combok, madarak, és influenza minden mennyiségben. ide jön remélhetőleg mellbevágó idézet, a színvonalt javítandó - vagyis attól hogy én nem tudok írni, más még igen-:
'az európai tavaszra mind meggyógyul, vagy meghal.'
na, most találd ki melyik jön. azt is, ki mondta, volt már egyébként itt is, nem is olyan régen, semmi ujjat (sic!) újat nem tudok mondani, ismétlődő megakadt lemez ez a blog, pörög forog, nade!
azt találtam ki, és ilyen is volt már, csakhogy majd most minden máshogy lesz, nem úgy ahogy volt, szóval azt találtam ki hogy
a) sokat fogok írni.
b) viszont kurva rövideket.
c) ennyi.

ha lenne értelme mindennek, akkor a c)-pont értelmében ez a bekezdés is ennyi lenne, én viszont bal kézzel keltem ma (is), had magyarázkodjak egy kicsit.
először is mennyire szánalmas, hogy mindezzel megvártam a márciust, az ember tényleg időpontoktól és naptáraktól várja a sorsa alakulását, röhej. mégis gyáva - konszolidált? - lettem volna mondjuk pont február 29-én (!) belekezdeni.

a) könnyű lenne azzal elintézni hogy hiú vagyok; nahát, tényleg hiú vagyok. egyébként én vagyok a legszebb, de az ilyen megjegyzések miatt kéne áttérni a b) pontra, csakhogy; nem csak a hiúság. van ebben valami ebből a teljesen lehetetlen állapotból is, hogy bár eddig azt hittem, az a baj, hogy félkész vagyok, (figyelj, idézet helyett inkább egy link), de nagyon úgy tűnik, hogy ami most van, ami már kopik, az egyre kevesebb, nem több, tehát már az a valami, ami én vagyok elkészült, megszilárdult, megkötött valahol, valamikor, még ha ezzel egyrészt ugyanúgy nem tudok mit kezdeni, mint bármi mással az eddigi életemben (már ha a 'mit kezdés alatt például olyanokat értünk, mint mondjuk a boldogulás, boldogság, és egyéb idióta igék), másrészt, hogy a szokásos idióta példáimmal éljek, olyan ez, mintha egy sziget alakulna ki, a különböző dolgok, amik érték az 'életben', alakítják, formázzák, 'ami nem öl meg, az megerősít', és egyéb csacskaságok, naná, csakhogy; az a kínos helyzet állt elő, hogy a végére egy kopár, sziklás sziget lett belőle, így készen. igen, már nincsenek olyan viharok, nincsenek olyan szerelmek, édes bús, gyötrelmes tavasz, nincs itt már semmi, csak szép, kemény, kiszámítható, biztos, valahol nyilván bölcs is, de leginkább végtelenül öreg és menthetetlen tél. a turisták meg persze, mint a patkányok, menekültek, ti mindannyian az én turistáim vagytok, innen nézve, de emiatt is le fogom szidni magam a b) pontban. a lényeg, hogy most már a kíváncsiság, és a rémület, meg a duzzogó gyász állapota helyett, amiben nem akarok megbocsájtani senkinek, többek között magamnak se, hogy mennyi mindent is veszítettem én, szóval ezek helyett ez már talán tényleg az a rész, amikor menteném, ami menthető.
egyébként meg nem kell itt túlmisztifikálni, marci, üss a kezedre (legalább lesz okod jajongani, örülj hogy legalább még fáj, te hülye): egyszerűen írnom kell, mert különben nem tudok kávézni. márpedig minden jó, ha jó a kávé, én meg nem tudok anélkül koffeint adagolni, hogy a gondolataimból ne legyenek szavak. a szavak meg kijönnének az ujjaimon, még jó hogy erre találták ki azt az undorító kis alumínium sínt, amitől ha ki is jönne valami, az fémízű jajongás lenne, de nyugi, be van kötve, bent marad minden, seb, fájdalom, vér, jód, szavak.
jódáztatta szavak, áh.
na és el is értünk a b) ponthoz: tanulj már meg végre nem írni, te barom! nézd meg amiket eddig írtál; terjengős, felesleges, erőltetett. jódáztatta szavak, mi? szar. túristák, meg patkányok, mi? borzalom. fogalmam sincs, hol vannak a határok, sose értettem hozzá, ráadásul el kell fogadjam, hogy személyiségem valószínű velejárója mindez, a túlzások, drámázások, tódítások, bármennyire is undorodom tőlük - és ha én undorodom, mennyire undorodhattok ti? jézusom - épp úgy részem millió apró darabjai, mint az a tízes skálán is behatárolható értékes tulajdonságom, hiúságomnak bármennyire is imponálna, ha a bosszantó jóképűségem, tökéletes, erős és egészséges testem, és éles eszem mellett még stílusérzékkel és nemes lélekkel is megáldott volna a sors, basszameg, nem így történt, mi a szart csináljak, persze küzdenék én vele, ha nem lenne annyi más, amivel így is muszáj küzdenem; szóval hogy szarok rá, már a szentimentalizmusommal sincs semmibajom, annyit fojtogattam, hogy egészen örülök, ha néha rálelek egy kis cafatjára, nédmá! ott még érez a lélek, nahát, vegyük ölbe gyorsan!, ilyesmi, szánalmas, amit puszta hiúságból sóval akartam behinteni, és kiirtani magamból, most, hogy már pusztul ki belőlem (és nem csak a szentimentalizmus, az érzés is, mert olyan ez, mint a gyom a kurvaéletbe, hasonlít a virágra, amivel azt hittem hogy gyomot írtok, termést is irtottam, és máris megérkezhetnénk a fentebbi kopár sziget című szaros költői képemhez, ha nem épp arról próbálnék magyarázkodni, hogy miért nem akarom terjengősen írni) most már persze védeném, meg most látom csak hogy jó is volt valamire, most meg már a mégoly kevés is elég tudna lenni, de záródom s eltűnök harminckét évesen. van két éved te hülye, hogy megtanulj jobb verseket idézni, ezt se mondom meg honnan van, googlézd ki, bár inkább ne, így is ciki.

szóval hogy ha úgy tűnik nem tudok röviden írni, és ez engem legalább annyira zavar (mint amennyire mondjuk téged, ha érdekel ez az egész) azt a nagy büdös spanyolviaszt találtam ki, hogy akkor írok mindig sokat, mindenféle baromságról, így nem kell a terjengős, nyálas témákban fulladoznom, s talán megtanulok végre frapp lenni, és még áns is.
csak a szex, szerelem, haza! mindenki más, haza! ezek után képzelheted.
egyébként ennek is baromira prózai (mintha értenék a lírához; egy költőnek mindig lírai okai vannak mindenre, ezért vagyok én kispolgár) okai vannak: nem tudok írni. mármint persze,de már a kis füzetembe se, tollal se, hiába, nem hülyeség, ha az embernek van jobb keze, főleg ha jobbkezes. gépelni viszont idegesítő így, fárasztó, és még fáj is; így pl elég ennyi magyarázkodás is.
és még egy, hogy látszódjon hogy mennyire komolyan veszem magamat:
nem kell annyira komolyan venni mindent, marci! ezt a blogot se. csak írj, ezt csinálja minden tini, írd hogy fáj, hogy nem fáj, hogy süt a nap, hogy esik. nem kell a művészkedés, nem kell a kétségbeesés, hogy 'legyen benne valami', lófaszt; egyébként meg, a semmiben is van valami, főleg ha jól csinálják.
na. erre mindenesetre nem árt majd állandóan figyelmeztetnem magamat, többek között, nekem ez se megy igazán. mindez csak azért fontos, mert nem fogok címet adni semminek. minek? a számok viszont viccesek, kis hülye ufók, zöld pici emberkék, kábé ennyire értek hozzájuk, szóval számok azok legyenek, kellenek a végeredménynek.
azt várom tőled, március, figyelj már cicus, csak hogy még egyszer ellőhessem az amúgy is kínos poént, hogy vagy az ujjammal, vagy az írással való viszonyom, ha helyre nem is, de legalább fejlődjön. az utóbbira prózai alapon sincs sok esély, nézzük mire megyek a többivel.
ez lesz akkor az egy. lehetnék mondjuk kreatívabb is, pl kettő, vagy négyezerhuszonnyolc, tényleg, bármi lehet, istenem, de izgi!